És igen, eljött a pillanat, amikor úgy érzem, hogy ki kellene dobni a kukába az összes korábbi koncertbeszámolómat! Tegnap este ugyanis rá kellett döbbennem, hogy évtizedes lemaradásban voltam eddig, és elpazaroltam eddigi életem, mivel SOSEM VOLTAM KORÁBBAN NÉPI PAPA ÉS A HAVEROK KONCERTEN! Hiába olvastam én annak idején Matula Magazint meg Quartot, hiába ismerem Beck és a Beach Boys életművét, hiába tudom minden Metallica és Megadeth szám szövegét, hiába hallgatok olyan aktuálisan menő dolgokat, mint a FIDLAR, az egész semmit sem ér addig, amíg nem tudom betéve a Százas listát vagy a Szomszéd srácot. Be kell látnom, hogy e nélkül az alapvető tudás nélkül labdába sem rúghatok a pesti bulinegyedben.

A Népi Papa és a Haverok tényleg nem érdemtelenül lett kultikus banda, a frontember Inkei Bence sajnos tud valamit, amit én nem. Ugyan a zene teljesen átlagos szörf rock, rockabilly és ska, illetve ezek elegye, Inkeinek nincs hangja, a szórakoztató szövegeket illetően pedig a Belga tud viccesebb, Galla Miklós meg abszurdabb lenni, de ez semmit nem számít, mert az egész mégis működik. Valami ilyen lehetne a Malacka és a Tahó is, csak nekik nem megy ennyire jól, a Népi Papának meg igen. Sokak eddig is tisztában lehettek ezzel, hiszen a Kuplung szinte teljesen megtelt az Index, az Origo és a 444 szerkesztőségéből álló közönséggel. A koncert pofátlanul későn, a meghirdetett este 9 helyett fél 12-kor kezdődött. Valószínűleg ez is csak valami zseniális taktikai húzás volt, és az volt a célja, hogy a kezdésig annyira berúgjunk, hogy még jobban élvezzük a koncertet. De ha így is volt, ezt se bánom, hiszen Inkei Bence ezt is büntetlenül megteheti, innen is látszik, hogy mennyivel menőbb, mint Axl Rose! És ne felejtsük el, hogy Inkei meg még most is valaki, ellentétben Axl-lel. A megjelentek nagy része láthatóan trú fan volt, mindenki ismerte a kánont, hogy mindenért Gyurcsány a hibás, és azt is, hogy mire való a Taxicsekk, meg mi a legjobb dolog a világon. Most már én is tudom. (Azt eddig is tudtam, hogy milyen a bírósági fogalmazók élete.) Csúcs volt a Get Busy átirat, írtam már, hogy ez az Inkei mennyire menő?

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy jó csajból kevés akadt, szóval a célközönséget még formálni kell, mert azért van jobb dolog annál, mint Három férfi egy duplaágyban! Ezzel együtt Inkei Bence és csapata már majdnem STÁR. Népi Papa tegnap óta nekem is a haverom.

Update: A koncert felvétele felkerült a youtube-ra, és megnézhető itt.

Bár egyre inkább az a trend, hogy a koncertekről nem kritikát, hanem promóciós beharangozót szokás írni, ezen a blogon továbbra is rendszeresen szerepelnek klasszikus beszámolók. És mivel idén is volt miből meríteni, 2011 és 2012 után ismét elkészült az Utolsó Éjjel szubjektív év végi koncert toplistája.

Íme tehát a 2013-as TOP 10 a legjobb felé haladva:

10. Wu-Tang Clan (Balaton Sound)
Ha nem is Wudapesten, de a Balaton partján végre csak valóra vált egy generációnyi bőgatyás rapper álma. Én nem tartozom közéjük, de így is élmény volt ott lenni, más profilú oldalak listáin joggal szerepelne az első helyen is ez a koncert. Nálunk tizedik.

9. Biffy Clyro (Sziget)
A Biffy Clyro a Szigeten nem csak azt bizonyította be, hogy jó koncertzenekar, hanem azt is, hogy az esetükben szó sincs a beharangozókban tévesen emlegetett stadionrockos manírokról: a Biffy Clyro - mely egy kis csavarral egy magyar feltalálóról kapta a nevét - tökös zenét játszik lemezen és élőben is.

8. Balthazar (Sziget)
Az év legszürreálisabb koncertje: a belga indiepop-banda a Szigeten a Party Arénában (!) lépett fel egy csütörtöki délutánon, és mi bizony épp megfelelő állapotban voltunk ahhoz, hogy tátott szájjal bámuljuk a hihetetlenül magabiztos előadást, mely a noir-os, melankolikus dalokkal együtt teljesen megvett minket. Aki kételkedik, hallgassa meg pl. ezt! Aztán egyszer szívesen megnézném őket az A38-on is.

7. Craig David (VeszprémFest) - beszámolónk itt
Ha valaki azt mondja nekem év elején, hogy a 2000-es évek garage-rnb sztárjának koncertje felkúszik az idei listánkra, akkor valószínűleg dajcstomi-stílusban kiáltom ki hülyének ország-világ előtt. Craig David mégis felkerült ide, és nem azért, mert ez egy gyenge év lett volna, hanem mert a hozzáállás, a zenei teljesítmény, a lenyűgöző helyszín és a jó érzékkel megírt slágerek teljesen magukkal ragadtak. Ennyire egyszerű.

6. Billy Talent (A38)
Nagyon vártam már az első itthoni Billy Talent klubkoncertet, de aztán az eredetileg februárra kitűzött dátumot nyárra halasztották magánéleti okok miatt. Bár télen jobban ki lettem volna éhezve rá, ez egy fullos koncert volt a fullházas hajón, sokkal jobb, mint amit néhány nappal később adtak a VOLT-on.

5. Slash (Budapest Sportaréna) - beszámolónk itt
Oké, lehet fanyalogni, hogy miért nincs már ős-GNR, de egy Slash koncerten azért mindenkinek ott a helye, aki valaha viselt életében Guns-pólót, igaz? Jó számok, jó gitársound, jó társaság és a főszereplő cilinderes ember az év legjobb arénakoncertjén.

4. Warpigs (Zöld Pardon) - beszámolónk itt
1997? Szandál! 1999? Monte Carlo! Akinek nem fáj megidézni a 90-es évek Magyarországának legjobb pillanatait, az azt is megérti, hogy mit keres ez a remekül sikerült szeptemberi koncert az év végi listánkon.

3. Living Blues Project & Tátrai Tibor (Muzikum) - beszámolónk itt
Ez egy olyan különleges zenei élmény volt, amiről nehéz modoros fordulatok nélkül írni (nekem sem sikerült), ettől még megkérdőjelezhetetlen a helye a dobogón. A bluesgitárok is tudnak lángolni!

2. H2O (A38) - beszámolónk itt
Nehéz megfogalmazni, mi emelte az H2O koncertjét az átlag A38-buli fölé idén, de ha csak annyit írok, hogy ME AND ALL MY FRIENDS WE'VE GOT NOTHING TO PROVE NOTHING TO LOSE, akkor mindent közöltem is, a hangulatról pedig ez a videó mondja meg a tutit.

1. Parkway Drive (VOLT)
A Parkway Drive szimpatikus tagjai hatodszor jártak hazánkban, de ezen alkalmak közül először játszottak kánikulai napsütésben, ez pedig minden ellentétes híresztelés ellenére igenis jól illett az ausztrál szörfer bandához, amely történetesen elég súlyos metalcore-t játszik. Élőben híresen erősek, és bár az új lemez megosztotta a rajongókat, ezen a koncerten csak az ún. zenei média jeles képviselői voltak képesek fanyalogni, ezért nekik is küldöm ezt az első helyet meg ezt a videót. (Az idei VOLT-ról itt írtunk.)

Ami még nagyon jó volt, és ha rajongó lennék, biztosan a TOP 10-ben lenne: Queens Of The Stone Age (VOLT), Bad Religion (Sziget). Raveonettes (A38 - beszámolónk itt).

Ami szintén nagyon jó volt: Junkies (VOLT), Papa Roach (VOLT), Bullet For My Valentine (VOLT), Subscribe (EFOTT), Hangmás (Corvintető - beszámolónk itt), FrashFabrik (A38 - beszámolónk itt), Amber Smith (Gozsdu Manó), Haunebu (Akvárium - beszámolónk itt), Idoru szülinap (Dürer - beszámolónk itt), Bane/Gallows/Boysetsfire (A38 - beszámolónk itt), Akela (Club202 - beszámolónk itt), Placebo (Bécs - beszámolónk itt) és az összes düreres tribute minifeszt (beszámolóink itt és itt).

Ami a hírek szerint jó lehetett, de sajnos nem voltam ott: Blur (Sziget), Roger Waters (Puskás Ferenc Stadion), Slayer (Hegyalja), !!! (A38).

Az év legrosszabb koncertje, amin sajnos ott voltam: Ákos (VOLT).

Az év legolvasottabb Utolsó Éjjel-posztja: LGT koncertbeszámoló.

Ha ezek után még kedvetek van, lájkoljatok minket fb-n!

Élő zenében gazdag új évet kívánunk!

A posztban szereplő fotók a szerző felvételei.

A Placebo új albuma, a Loud Like Love lemezbemutató turnéjával ugyanaz történt, mint négy éve a Battle For The Sun turné esetében: Bécsbe eljutott a produkció, Budapest viszont kimaradt az első körből. (Igaz, hogy aztán 2010-ben mégiscsak játszottak a félházas negyedházas Arénában, majd tavaly a Szigeten is felléptek egy bestof-programmal.) Úgyhogy mi is ugyanúgy tettünk, mint annak idején: hazai helyszín hiányában ismét Bécs felé vettük az irányt. És bár nem bántuk meg, sokkal kevésbé volt meggyőző az eredmény, mint 2009-ben.

A TOY névre hallgató előzenekarra nem érdemes sok szót vesztegetni, épp annyira volt eredeti a dolog, mint a nevük. A lehajtott fejjel játszó, hajmetál küllemű banda rockosan tekerős indie zenéje nem nagyon talált be, egyedül a repetitív, be-begyorsuló gitártémáik voltak értékelhetőek. Nem hiszem, hogy sok vizet fognak zavarni a zeneiparban.

Az első meglepő dolgot viszont már a Placebo színrelépése előtt konstatálhattuk: a Stadthalle ülőhelyeinek a színpaddal szemben lévő része - azaz a helyek kb. 10%-a - a legrosszabb hazai hagyományokat idézve fekete lepellel volt letakarva, és a fennmaradó területen sem volt teltház. Ez azért érdekes, mert a Budapest Sportaréna hasonlóan szerencsétlen megoldásairól már a Muse és a Placebo itthoni koncertje esetében is sok szó esett, és mindenki a magyar közönséget hibáztatta, amiért érdektelen az ilyen kurrens előadókkal szemben. Hát most ez vagy az osztrák közönségre is igaz lett közben, vagy a zeneipar válsága terjedt át már az arénakoncertekre is, én nem tudom. Mindenesetre már most kezdek aggódni a jegyüzérek jövője miatt.

Mivel a Placebo a turnéi különböző állomásain rendre ugyanazokat a számokat adja elő ugyanabban a sorrendben, ezúttal igyekeztem távol tartani magam a setlist.fm nézegetésétől, mert nem akartam kiszámítható koncertélményt. Így viszont némiképp csalódnom kellett. Azzal nem volt gond, hogy a bestof setlistet jócskán lecserélték, hiszen a változatosságra szükség van, és az egyébként remekül sikerült új album dalait is meg kellett turnéztatni. Arra viszont nem nagyon van értelmes magyarázat, hogy miért a csak EP-re került és nem túl nagy szám B3-vel kezdtek, hogy a Battle For The Sunról miért éppen a For What It's Worth és a Speak In Tongues hangzott el, amikor lehetett volna onnan bőven jobb merítés is a nem agyonjátszott számok közül. Ahogy az is nehezen érthető, hogy miként került be a setlistbe az új lemez három leggyengébb dala (Scene of The Crime, Rob The Bank, Purify), melyek aztán jól le is ültették a hangulatot. Szerencsére azért az album legjobb számai is elhangzottak, a Loud Like Love, a Too Many Friends, a zseniális A Million Little Pieces és az Exit Wounds élőben is kiválóak voltak, és méltán váltották ki a közönség lelkesedését.

A többiben nem volt sok meglepetés: az Every You Every Me pl. már a koncert eleje táján elhangzott, és vicces volt látni az előttem álló srácot, amint telefonján a setlist.fm-et böngészve igazán rákészült, hogy videóra vehesse a Placebo legnagyobb - és mára már legunalmasabbá vált - slágerét. A Space Monkey a most játszott setlist kvázi meglepetése, ezt 2007. után vették újra elő, és jött persze sok kötelező klasszikus is, melyeket öröm volt hallgatni, de pl. a Special Needs sajnos kimaradt. A rendes programot szokásos módon a tempósabb slágereikkel (Meds, Song To Say Goodbye, Bitter End, Special K) zárták, majd a ráadásra a Teenage Angst lelassított és áthangszerelt verziójával jöttek vissza, ami nem volt épp telitalálat, mert semmit nem tett hozzá az eredetihez (sőt!), viszont már-már azt a látszatot keltette, hogy a banda a saját maga feldolgozászenekarává vált. Az igazi feldolgozás Running Up That Hill ellenben kellemes volt, és az Infra-Red is megtette zárószámnak.

Hogy teljes legyen a kép, hozzá kell tenni, hogy a hangzás (főleg a zúzósabb számok hangszeres részét illetően) nem volt tökéletes, és a vizuális megoldások is messze elmaradtak a legutóbbi turnéhoz képest. Az akkori jól megkomponált kivetítést ugyanis gagyi randomvizuálok váltották fel, melyek csak egy fokkal voltak jobbak a napokban kimúló Winamp grafikai megoldásainál, a nagy attrakciót pedig az akarta jelenteni, hogy egyes számok alatt a zenekart egy áttetsző fóliaszerű fal választotta el a közönségtől. Ha ez a számok mondanivalóját lett volna hívatott megtámogatni (elidegenedés ugyebár), akkor még értékelhető is lett volna a dolog, de semmi ilyen tudatosságot nem lehetett felfedezni benne, így inkább fölösleges volt. 

A banda nem tűnt igazán lelkesnek, bár zavaróan unottnak sem, mindenesetre az egyediesített vagy spontán átkötőszövegek teljesen kimaradtak, a 2009-es bécsi koncerten még németül poénkodó és a nyelvet jól beszélő Brian Molko alig szólalt meg a számok között, akkor is csak angolul, és valószínűleg München, Köln, Zürich vagy Prága sem kapott több figyelmességet idén. Kár. Másfelől viszont kifogástalanul énekelt, és a többiek is korrektül odatették magukat, a visszafogottság a zenei teljesítményen nem volt tetten érhető. 

Összességében tehát felemás maradt a kép: akadtak kiemelkedő pillanatok, és annál sokkal több jó dolog történt a 22 szám alatt, hogy rossz szájízzel távozzunk - másfelől azonban olyan frenetikusan jó sem volt ez a koncert, mint amire korábbi élményeink és az új lemez alapján okkal számítottunk. Bízzunk benne, hogy Budapestre már egy kiérleltebb programmal térnek majd vissza valamikor, kihagyni azért továbbra sem lesz érdemes!

Loud Like Love lemezkritikánk itt, a 2009-es Placebo koncertről írt beszámolónk pedig itt olvasható.

A posztban szereplő fényképek a szerző felvételei.

Ha olvastátok az előző postot, abból ti is remek ötletet meríthettetek arra, mit is csináljatok ebédre egy jó Sous Vide Supreme készülékkel, azonban a szemfülesek észrevehették, hogy akkor kimaradt a desszert.

Nos, ebben a postban az egyszerű-de-nagyszerű kategóriát vesézzük ezzel ki. Ahogy már korábban említettem, pár apróra vágott barackot és szilvát vákumoztam le, és főztem háromnegyed órán keresztül olyan 85 fokon.

Mihelyst ez megvolt, nem cicomáztam túl: tányérra kanalaztam, rá pedig egy jó gombóc vaníliafagyit tettem - néha az egyszerű dolgok a legjobbak. Aki bátor, az megcsapathatja még egy kevés tökmagolajjal is, csalódni nem fog!

Amint már a Burger Blogon olvashattátok, kaptam egy jófajta szuvidgépet egy hétre tesztelni a Sous-Vide Supreme Hungary jóvoltából. Nos, nem csak burgert készítettem, hanem elmozdultam a klasszikusabb ételek felé is.

Az egyik volt ezek közül a kacsamell, amellyel itthon még korábban nem próbálkoztam, de most ennek is eljött az ideje. Olyan három-négy órán keresztül készült a szuvidban (csak só és bors), hatvan fokon, de időben még így sem érte utól a marhatarja darabokat, akik darabonként 12 órát töltöttek el a vízfürdőben, a zacskón belül pedig egy zöldfűszeres marinádban. Mint korábban, most is az volt a metódus, hogy elkészültük után nem ettem meg őket rögtön, hanem mentek a hűtőbe, ahol a másnapot várták.

Természetesen aznap sem maradt a gép munka nélkül, így 85 fokon került belehelyezésre egy adag sárgarépa, valamint barack és szilva, negyedelve, mindkettő olyan 45-60 percig. Miután ez megvolt, felpörögtek a dolgok.

A répa belekerült a serpenyőbe, rá egy kevés méz, szerecsendió, vaj, és kézcsók. Összeforgattam kicsit, majd amikor kész lett, egy másik serpenyőben adtam egy kis kérget a kacsának. Tálaláskor erre került az egyes számú serpenyőben reziduumként ottmaradt öntét, isteni volt.

A marhához már elővettem az öntöttvas serpenyőmet, bele kicsi olaj, és oldalanként olyan 40 másodpercig csapattam, időközben pedig egy másik serpenyőben előre felkockázott és megfőtt burgonyát sütöttem kis olívaolajon, rá pedig rozmaringot szórtam, így lett kívülről kiválóan ropogós, belül pedig maradt puha. A marha zseniális lett, ritkán szoktam burgeren kívül más alkalommal otthon csinálni, de ez bizony csillagos ötös.

A következő részből pedig megtudhatjátok, milyen lett a desszert!

"Csak az gyüjjön Akelára, aki ilyet szeret!" - így szól a rigmussá vált sor a Földi örömök lemezről, és ez valóban így működik immár több mint két évtizede. Akelára ugyanis sosem lehetett divatból járni, hiszen még a metálközönséget is mindig megosztotta a banda: sokan a mai napig primitívnek, legalja viccnek tartják az egészet. Szerintem viszont a 90-es években a Pavelka-Pálvölgyi duó olyan hibátlan thrashszámokat hozott össze jól eltalált riffekkel, amire egyetlen másik hazai metálcsapat sem volt képes mind a mai napig, és mindezt Katona "Főnök" Lászlónak az adott korra önironikusan reflektáló szövegei szerves és egységes keretbe illesztették. Nem mellékesen pedig kialakítottak a közönségükben egy olyan közös identitást, amit a mai közösségi médiás és PR-módszerekkel sem lenne egyszerű megteremteni.

A sok feloszlást és összeállást megélt Akela szokásos Farkas-napi koncertjére ismét megtelt az ex-Wigwam Club 202, mégpedig láthatóan csupa olyan emberrel, akik valóban szeretik az Akelát, hipszterek vagy progmetálos arcok itt nem jöttek szembe. A banda régi közönségaránya (80% szakadt rocker - 20% egyéb metálos) mára csak annyiban módosult, hogy a 80% fele is már bőven harminc fölött jár, de a mostani fiatal generáció körében is láthatóan népszerű lett az Akela. Annak ellenére is, hogy az eredeti felállásból csak az a Főnök maradt meg, aki a zenéért a legkevésbé sem felelős, ellenben a szövegekért és a jól eltalált farkas-imidzsért annál inkább.

Ez a mostani koncert a Farkastörvények címen 1993-ban megjelent ikonikus lemez második bemutatója volt, a húszéves jubileum apropóján az egész albumot végigtolták az elejétől a végéig egyetlen szám, a Bolhacirkusz kivételével, ennek okát ebben az interjúban olvashatjátok. A setlist első felét ennek megfelelően a Farkastörvények lemez tette ki, tele hibátlan számokkal, ezeket tényleg csak sznobságból tudja lefitymálni az, aki szereti a kemény zenét. A folytatásban vegyesen fordultak elő klasszikusok (Fekete Bárány, Fáklyával a pokolban), a kísérletező korszak jobb darabjai (Félúton, Nyomás), és az újabb éra korrekt, de a korábbi dalszerzőpáros együttes kreativitásának jegyeit nélkülöző dalai (Botocska, Forradalom). A ráadás végén pedig következett az Akela 2013-as új klipdala, a Nagy az Isten állatkertje, amely valószínűleg a legjobb dolog, amit a mostani felállás el tud követni, teljesen vállalható Akela-szám.

Az a helyzet, hogy már a 90-es években is megfordultam jó néhány Akela-koncerten (ezen a remek felvételen még látszom is), és legutóbb két éve mentem el a szokásos október 31-i falkagyűlésre, de ilyen jól még sosem hallottam őket szólni, mint most csütörtökön. Mondhatnám, hogy olyanok, mint a jó kannásbor, végre élőben is beértek. A gitárok döngöltek, a dobsound is el volt találva, Főnök éneke, üvöltése, kántálása, recsegése pedig olyan volt, amilyennek mindig is lennie kellett volna élőben. Mert hát nem volt mindig ilyen: annak idején rendre úgy állt ki a színpadra, ahogy a Ki ad nekem pénzt? refrénjében is hallható: totális részegen. Most viszont nem voltak szövegtévesztések, 50 éves korára végre a színpadon is profi előadóvá vált, így nem csak az ösztönös szuggesztió működött, hanem zeneileg is rendben volt az egész produkció. 2013-ban pedig csak így éri meg folytatni egy csaknem befejezett életművet.

Ha Főnököt dicsértem színpadi teljesítménye miatt, akkor ez kijár a többieknek is: remekül játszottak, és a dobossal is kezdek kibékülni, az egyik számba beleszőtt Sad But True-téma pedig kifejezetten vicces volt. És még az is belefért, hogy a másfél-két óra során ezúttal nem hangzott el a Fenevad és a Rockernek születtem sem, de nem baj, ez így is egy nagyon állat koncert volt, kösz az élményt, farkasok!

Telefonos fotóink a koncerten készültek.

A Hangmás két évvel ezelőtt jött ki új albummal, az akkori lemezbemutatóról mi is beszámoltunk. Azóta a Merlin bezárt, az akkori előzenekar Haunebu sokkal jobb lett, a MOME-s lányok meg befejezték tanulmányaikat. Mi viszont természetesen mit sem változtunk, úgyhogy ismét Hangmás-koncerten találtuk magunkat.

Az első előzenekar a Tej volt, mely az Isten Háta Mögött frontemberének popcsapata. Mi csak a programjuk végére értünk oda, és épp az elég jól sikerült Átlag éjjel elektropopja szólt a színpadról. Frissek voltak és ügyesek, a programozott alapok jól átjöttek, az énekkel nem volt gond, a dobos nagy kedvvel pakolta takjelre a diszkóritmusokat. Ezzel együtt én nem jósolok nagy jövőt az ilyen poénformációknak, ellenszérumként be is teszek egy kis klasszikus IHM-et, így jobban fog esni a posztírás.

A többnyire Magyarországon élő örmény testvérpár alkotta Wattican Punk Ballet tagjai ismerősek lehetnek a Deti Picasso-ból, mely igen jó zenét csinált. Ezzel szemben a klasszikus gitár-dob duó felállású Wattican Punk Ballet zenéje alárendelődik a színpadi shownak. Gaya, a testvérpár énekesnő tagja ugyanis akár dobol, akár gitározik, olyan szinten helyezi magát előtérbe széteffektezett rikácsoló énekével, hogy az egész leginkább performanszként értékelhető. Annak viszont túl hosszú volt a koncertjük, így hiába tekergette a fején Gaya a zöld tüllfátylát, és nézett nagyon gonoszan testvére a V mint Vendetta maszkjában, mi már a negyedik tök egyforma számnál konstatáltuk, hogy nekünk ebből már elég lenne.

A Hangmásra megtelt a Corvintető ledsorokkal kipofozott koncertterme, és bár a várakozás nem volt olyan fülledt, mint két éve a Merlinben, most is jó hangulatban indult a koncert. Melynek első felében az elejétől a végéig eljátszották a nemes egyszerűséggel csak Hangmás névre keresztelt új albumot. Mintha Besenyő Pista bácsi felmutatta volna a CD-t azzal, hogy "Bemutatom a lemezt!" Persze tudjuk, hogy van ilyen, na de srácok, ez a lemez nem lett olyan jó, hogy teljes hosszában lekösse a még oly elkötelezett publikum figyelmét is! Hányszor néztük már végig, hogy egy banda az új lemezét kiáltja ki a legjobbnak, és az előzőt valamilyen szempontból túl ilyennek meg túl olyannak titulálja. Hát a frontember Minda Endre sem talált ki eredetibbet, minden interjúban azt hangoztatja, hogy a Ragadozó album túlságosan sötét és személyes volt, stb. stb. Hát akkor van egy rossz hírem: azon mégis jobb számok voltak, mint ezen. Hiába írják le a haveri bennfenteskedő interjút készítő zenei újságírók, hogy ez a mostani a Hangmás eddigi legjobb lemeze: nem, nem az. Bár vérciki a Tudom, hogy hol lax írásmódja, és elég egyszerű poén a Gina Tonic meg a Budapest Calling címe, nem ez a fő gond velük, hanem az, hogy nem túl erős számok. Igazán jó dal csak kettő akad a lemezen: az 1993 és a lopott szintifutam ellenére is kiváló Újratervezés, nem véletlenül ezekre mozdult csak meg jobban a közönség. Az album utolsó két számára, amikor már 40 perce ment a show! Ezek viszont legalább tényleg nagyon jók voltak, és innen azért sikerült megmenteni az estét: a Fehér zaj, a Luna, a Ragadozó, a Funeral Party Budapest, a We Are Modern és a Lick My Pain megmutatták, miért alakult ki a Hangmásnak ilyen erős pesti bázisa.

Ezúttal sokkal hosszabban zenéltek, mint korábbi koncertjeiken bármikor, de mi bőven kihúztuk volna a setlist első felének jelentős részét, és akkor tuti jobb lett volna a végeredmény. Azért így sem volt rossz: a koncert második fele igen erős lett az odapakolt hibátlan dalok miatt. Minda Endre még mindig elhiszi magáról, hogy ő a tökéletes indie-isten, és ezt képes a közönségével is elhitetni, a banda meg impulzív zenéléssel szolgálja ezt az imidzsépítést. Ettől jó a Hangmás és ez a Hangmás Party Budapest!

(Bár nagyon szeretjük a Tesco Discót, mivel 20 perccel a koncert vége után sem hallottuk, hogy elkezdődött volna a 20. évfordulós szett, inkább hazaindultunk, későre járt már. De előtte nyertünk egy Sennheiser fülest a hostessektől, háhá!)

Egészen borzalmas telefonos illusztrációink a helyszínen készültek.

Azzal, hogy újraindultunk, de immár kulturálisabb formában, beletartozik az is, hogy a mutatóujjam - mint a régi szép időkben - bizony rajta van a város ütőerén. A héten nyílt az Atelier, amit magyarul talán műteremnek fordíthatnánk. Fogadjunk nem tudtad.

A Közhely helyén nyílt hely (tripla szóismétlés, király!) több profilnak is megfelelhet, egyrészt a már a címben említett bagel (bégöl? beagle?), másrészt van olyan 8-10 tételes étlap is, 1000-3500-ig terjedő árakkal, valamint szeszelni is be lehet ülni. A Tip-Top Bár odafönn perpill csak látogatható, pult nincs, de ha minden igaz, télen lesz valami melegítés megoldva, és akkor talán ismét fel tudunk menni majd a város fölé.

A szalámis és a pármai sonkás bagelek (kör formájú, középen lyukas, először főtt, aztán sült péksütemény) negyedóra alatt készülnek el, minden friss, ropogós. Olyan "igazi" bagelt én még sohasem ettem, de ezt el tudom hinni annak, pont annyira tömör, amire már azt mondanád, hogy hú, ez majdnem rágós... de nem! A sonka iszonyú jó, ebben még krémsajt van (folyik is rendesen), petrezselyem (!!), paradicsom meg rukkola, meg saláta. A szalámi finom, de túl sok extrát nem ad, dobtak mellé olívabogyót, szintén salit, meg szerintem szintén sajt, de erre nem emlékszem pontosan.

Mindkét bagel 690, mellé ittam egy pohár Kronenburgot, az 4 kiló, elvileg lesz csapon cider is, na az még nem volt, de az üveges meg annyi majdnem, mint egy kaja, úgyhogy gondoljuk meg. Az árak jók, ha mennyiség kell, egyél egy gyrost ennyiért, de ha minőségre is vágysz, simán ugorj be ide, nem fogod megbánni. A közönséget elnézve mintha mindenki egy társaságból lenne (a snowboard/deszka/kötöttsapka szentháromságból), a berendezés pedig átmenet az összeszedett romkocsma és a régies építészet között.

Tipp legközelebbre: lazacos bagel és jacket potato. Elérhetőség: https://www.facebook.com/Atelier.k3

Az utolsó éjjel blog feltámad, és mivel mással is tehetné, mint zenével! Eddig mtomi adott rockot, most tőlem techno érkezik. Nem is akármilyen, három szinte az elejétől a végéig tökéletes mix következik.

1) - 2013.08.25. Klaudia Gawlas @ Technokunst pres. Klaudia Gawlas

Annyira friss, hogy még ropog! (közhely: pipa). A kisasszony már régóta nagy kedvencem, és mivel nyáron Hollandiában sem sikerült megnézni, így a nyár végére maradt, hogy az A38-on odabasszon egy isteneset. Ez a várakozásoknak megfelelően így is történt, és erősen év bulija gyanús szettjét immár ti is meg tudjátok hallgatni a Mixcloud jóvoltából. 

2) - Carl Cox b2b Laurent Garnier - Live @ The Revolution (Space Ibiza) - 16.07.2013

Szerintem egyik úriember sem ismeretlen az elektronikus zenében járatosak számára, jómagamnak is volt szerencséje látni őket, bár így együtt még nem. Nos, annyit elárulok, így sem viccelnek.

3) - Chris Liebing Presents @drumce11 - Live @ CLR Radio Show 237 - 09-29-2013

Én személy szerint az utóbbi időben nem találkoztam alanyi jogon nekem tetsző Liebling mixszel, de ez kárpótol mindenért, főleg az utolsó negyed óra, aminek kapcsán egy hatalmas gumikalapácsot lett volna kedvem ragadni, és azzal szétcsapkodni mindent, annyi energia gyűlt fel addigra.

Az Idoru még mindig az egyik kedvenc magyar bandám, pedig az utóbbi években többször tették már próbára a türelmemet gyengén sikerült koncertekkel. (Korábbi Idoru-cikkeink itt.) Most szombaton viszont nem volt nagy kockázat abban, hogy elmentünk a 10. születésnapjuk alkalmából rendezett düreres összejövetelre. Egyrészt azért, mert több ígéretesnek tűnő banda társaságában léptek fel, másrészt pedig mert erre a kivételes alkalomra az eredeti felállást is összehozták, ami garantálta a régi, a csapattól azóta elpártolt rajongók megjelenését és a teltházat is. Így is lett.

Az este folyamán fellépő többi zenekar közül a Till We Drop-ra voltam leginkább kíváncsi. A zenéjüket illetően nem lettem elragadtatva: dalaikban kissé kiszámítható átlaghardcore-t hoznak kevés fantáziával, ez pedig 2013-ban kevésnek tűnik ahhoz, hogy komolyabb áttörést lehessen vele elérni. Ugyanakkor nagyon kellemes meglepetés volt az élőben mutatott teljesítményük, nem is értem, miért nem futottam még eddig bele egyetlen koncertjükbe sem. (Dehogynem tudom, mindig túl korán játszottak a hasonló alkalmakkor.)

Láthatóan sokan csak miattuk jöttek el, teltház tombolta végig a bulijukat, a megfelelő pillanatokban elhelyezett breakdownokra ment a megőrülés rendesen. Volt itt stage diving, bodysurf, minden, ami a jó hangulathoz kell, és nincs annál nagyobb öröm, mint hogy sok fiatal még úgy is ilyen bandákat hallgat, hogy a zenei hipsztermédia nem vesz tudomást a műfajról. Szóval csak így tovább, és tessék még jobb számokat írni!

Ha a Till We Drop zenéjét kissé fantáziátlannak tituláltam, akkor a kisteremben játszó The Last Charge-ra elfogytak a jelzők. Olyannyira klisés volt minden megmozdulásuk, hogy az egyébként rendben lévő hangszeres teljesítmény és az énekes meggyőző hörgőtudása sem mentette meg a koncertjüket a gyors unalomba fulladástól, úgyhogy 5-6 szám után inkább a pultok felé indultunk.

Az éjfél körül színpadra lépő, annak idején külföldön is bizonyító The Idoru már rég nem az a divatos zenei exportcikk, ami egykor volt, utoljára talán éppen itt a Dürerben, négy éve játszottak saját jogon ennyi ember előtt. A Face The Light lemezbemutatója után kivált tagokat hiába pótolták remek zenészekkel, és tettek le az asztalra egy igen erős lemezt, közönségük jelentős részét elvesztették. Most viszont tényleg mindenki itt volt. Facebook oldalukon előre olvasható volt a koncert setlistje, melyet szépen végig is játszottak: először a mostani felállás nyomott le 8 számot Szolga Józsi énekessel az élen, majd jött a régi csapat, mellyel Bödecs András frontemberkedte végig a további 18 dalt, szóval maratoni volt a show. A két fix pont Szalkai Tibor főidoru és a szintén gitáros Big voltak, mellettük az őstagoktól kezdve szinte mindenki felvonult, aki valaha játszott a bandában.

A Newdoru programjából az egészen kiváló In Pieces Again és az önironikus Idoru Must Be Destroyed emelkedett ki, de a Félig szép is jó volt, nem ciki magyarul próbálkozni. Az Oldduru részből pedig a régi nagy slágerek, melyeket kronologikus sorrendben toltak le. Ezek közül a papírformának megfelelően a Shut Your Eyes, to Love, to Live, a When the Morning Comes, a Prison Of Dead, a Refused Day By Day, a Monochrome és a Let’em Pass Away váltotta ki a legnagyobb lelkesedést, de nagy örömömre a Shelter of Empty Souls is elhangzott. Ezek bizony mind hibátlan számok, nem véletlenül repítették messzire a banda szekerét. Viszont sajnos a cucc túl volt vezérelve, rendszeresek voltak a gerjedések, torzulások, melyek a színpadi monitorokból nyilván nem hallatszanak, de számunkra elég zavaróak voltak, szóval a keverőpultos szakemberrel szívesen elbeszélgetnék.

Ezen a koncerten egyébként nem volt nagy pogó, sem stage diving, egy kicsit hiányoltam is a nagyobb aktivitást, de látni kell, hogy az Idoru sosem volt egy Subscribe, a metalcore-nak mindig a metálosabb oldalán mozgott, és bár az új felállással a hardcore külsőségek megerősödtek, zenéjük felépítése változatlanul melodikusabb, és nélkülözi a hc-kliséket. Szemmel láthatóan örültek a népes közönségnek, a főnök-gitáros Szalkai Tibi mosolya végre nem cinikusnak, hanem őszintének tűnt, mégis csak klasszabb dolog jókedvűen játszani, nem igaz? A Bury It All volt az egyetlen szám, amelynél a régi és az aktuális énekes egyszerre volt a színpadon, de enélkül sem kérdés, hogy kettejük közül Józsinak van erőteljesebb és koncertképesebb hangja, Bödecs András éneke hiába szól szépen a lemezeken, élőben mindig erőtlen volt, és ez nem is változott. Ettől még jó volt látni az Olddurut a Kurt Cobainre fazonírozott Andyvel az élen, a közönség végig vevő volt rá, és én is nagyon jól éreztem magam az első sorok valamelyikében, szuper kis reuniont hoztak össze!

Az Idoru ebben a felállásban ezen az alkalmon kívül még a méltán híres balassagyarmati Rock Táncházban lépett fel a szülinapi miniturné keretében, emellett még Kazincbarcikán valamint Debrecenben fogják bemutatni ezt a produkciót. Aztán ha elmúlt az ünneplés, folytatni kell a jelenlegi felállás építgetését, mert a Fonogram díjakra nem jön be a közönség, de a jó számokra és egyenletes koncertteljesítményre igen. Sok sikert, srácok!

Telefonos képeink a helyszínen készültek.