"Ez a legjobb Star Wars film A Birodalom visszavág óta."

Vajon melyik film indexes kritikájának cimét idéztük? Kézenfekvőnek tűnik a válasz, Az utolsó Jediktől ugyanis egységesen el van ájulva a hazai es a világsajtó, itthon talán csak az mno.hu-n volt olvasható egy mérsékeltebben lelkesedő kritika. Az Index pár nappal ezelőtt megjelent írása is azt állitja az új filmről, hogy

"Az utolsó Jedik valóban a legjobb Star Wars-film A Birodalom visszavág óta."

Ez bizony majdnem szó szerint ugyanaz, mint ami a posztunk elején szerepelt. Csakhogy az az idézet 2015-os Az ébredő Erő indexes kritikájának cime volt, ez tehát a megfejtés a feltett kérdésre. Ugyanaz a lelkesedés, ugyanazok a szavak.

Ha tehát elfogadjuk, hogy mindkét mérsékelten fantáziadús állitás igaz, akkor Az utolsó Jedik a legjobb, míg Az ébredő Erő a második legjobb Star Wars film az elmúlt 35 évből. Csak egy baj van ezzel: a mostani kritikák már teljes joggal róják fel Az ébredő Erőnek, hogy lemásolta a klasszikus Csillagok háborúja mozit, rendezője gyakorlatilag újraforgatta az eredetit, es túl sok felesleges kérdőjelet is hagyott műve végén. Tehát a 2015-os filmért való lelkesedés már messze nem olyan, mint volt korábban, nem emlegetik már kiemelkedő alkotásként. Ilyen gyorsan talán egyetlen film sem veszített az értékéből. Persze tudjuk, a kritika szubjektív műfaj, és a két cikket nem ugyanaz a szerző írta, de az a helyzet, hogy ez a tendencia szinte az egész magyar online sajtó kritikáit olvasva kimutatható. Nem annyira meglepő, inkább csak vicces a jelenség, a világméretű hype hamar beszippanthatja a lelkes újságírót.

Slusszpoénnak álljon itt Steven Spielberg 2015-os véleménye arról, hogy

"Az ébredő Erő a valaha volt legjobb film lehet."

Mi inkább nem dőlünk be a Spielberg-tervnek. Hogy is mondta Karak, a magyar Yoda?

"Nem vagy buta, csak még keveset tudsz." 

Az épp egy hete mögöttünk hagyott 2016. év legjelentősebb zenei fejleménye az volt, hogy Keith Richards, az egészséges életmód apostola már biztosan túlélte David Bowie-t, Prince-t és George Michaelt is. De nem intézzük el ennyivel az évértékelést: mielőtt belevetjük magunkat az idei, 2017-es koncertszezonba, 2011., 2012., 2013., 2014. és 2015. után ismét tekintélyes listán vesszük végig, melyek voltak az elmúlt év legjobb könnyűzenei koncertjei.

20. Gentleman & Ky-Mani Marley (Budapest Park)
A német ragga-hős Bob Marley egyik fiával turnéztatta meg közös lemezüket a Budapest Parkban, ahol a közös számok mellett Gentleman saját slágerei is elhangzottak. A klasszikus Marley-himnuszokra talán szükség sem lett volna a jó hangulathoz, de azok is jöttek szép sorban Ky-Mani előadásában. Aztán a heves villámlásokkal érkező nyári vihar elmosta a fűszagot, de így is mindenki boldogan (és csurom vizesen) mehetett haza a ráadás után.

19. Billy Talent (Budapest Park)
Már nem először járt nálunk Kanada egyik vezető rockbandája, de az olyan számoknak, mint a This Suffering, a Rusted From The Rain, a Devil In a Midnight Mass, a Surrender, a Devil On My Shoulder, a Red Flag vagy a Fallen Leaves sosem lehet ellenállni. Aki nem ismerné őket, azonnal Spotify-ra fel, nem fog csalódni!

18. Zombie Girlfriend (Gólya)
2016. október 13-án akkora 2011. volt a Gólyában, hogy már csak a Jesus Stole My Zombie Girlfriend című örökbecsű eljátszása hiányzott Szabó Benedek első híresebb zenekarának közelmúlt-idéző koncertjéről. A The Great Plain album attól függetlenül hibátlan, hogy rátesszük-e a divatjamúlt lo-fi címkét, és ezúttal majdnem az egész elhangzott az elejétől a végéig. Másnap újra 2016 volt. (Olvassátok el 2011-es Zomibe Girlfriend koncertbeszámolónkat itt!)

17. Tátrai Band (Barba Negra Music Club)
Valószínűleg bármelyik random Tátrai Band koncert ennyire jó, úgyhogy csak azért épp ez került ide, mert ezt láttuk. Charlie még mindig elképesztő formában, Tátrai piros gitárja meg már fogalom. (Három éve ebben a beszámolóban írtunk Tibuszról.)

16. Amber Smith (Gozsdu Manó Klub)
A legendás Reprint album tizedik évfordulós végigeljátszós buliján mindenki elmorzsolhatott egy könnycseppet, aki már 2006-ban is tudta, hogy ennek a lemeznek egy igazságos világban a Pitchfork év végi listáin kellett volna szerepelnie. (Négy éve ilyen volt az Amber Smith élőben.)

15. Max & Igor Cavalera (Barba Negra Music Club)
Az 1996-os Roots lemez élőben az elejétől a végéig: egy teljesen teltházas koncert, ami nem váltotta be maradéktalanul a hozzá fűzött reményeket. Hogy miért is érte meg mégis elmenni, azt beszámolónkban elolvashatjátok.

14. Dog Eat Dog (Rockmaraton)
Egy további emblematikus 1996-os lemez volt a Dog Eat Dog nevű, a 90-es években méltán népszerű csapat Play Games című albuma, ezért idei koncertjeiken főleg erről hangzottak el a legnagyobb slágerek. Így volt ez a Rockmaratonon is, utána pedig nekiálltak lelkesen dedikálni és fotózkodni a szimpatikus amerikai arcok. (Az idei Rockmaratonról itt írtunk hosszabban.)

13. Hiperkarma (Budapest Park)
A 2000-es évek meghatározó magyar együttese néhány éve ismét teljes gőzzel koncertezik, és érdemes legalább évente felfrissíteni velük kapcsolatos emlékeinket. Tavaly ez kétszer is sikerült, de talán a nyár eleji volt a jobbik a Budapest Parkban tartott két koncertjük közül. (Részletes beszámolónkat itt találjátok.)

12. Nyolcadikosok (Auróra)
Debrecen ismét kitermelte az aktuális hazai legjobb punk and roll zenekart, és bizony a Nyolcadikosok nyers angol nyelvű garázspunkja élőben is borzasztó hatásos, amit másfél év után ismét megmutattak Budapesten is. Viszont ígéretükkel szemben még sehol sincs az új lemez, úgyhogy a félévi bizonyítványt nem vinnénk haza a helyükben.

11. Ignite (Barba Negra Music Club)
A legjobb amerikai-magyar banda tíz év után jelentkezett ismét új lemezzel, amit duplakoncerten mutattak be év elején a Barba Negrában, majd fesztiválokon is szerepeltek, így a Rockmaratonon is láthattuk őket. Bár kicsit még mindig sok a duma a számok között, az Ignite egy igazi koncertzenekar, és az új számok is nagyon jól illeszkednek a programba.

10. Airbourne (Rockmaraton)
Az ausztrál AC/DC-utód rockmaratonos koncertjének csak a legvégét sikerült elcsípni, így is itt a helye a listánkon, mert az a negyed óra is megmutatta, milyen fergeteges az Airbourne a színpadon.

9. Wolfmother (Akvárium)
Egy másik ausztrál banda, a vintage rockban utazó Wolfmother először járt Magyarországon, és az élményt csak az Akvárium borzalmas akusztikájú koncertterme tudta némiképp lerontani, na meg az indokolatlanul pogózók az első sorokban. A rock and roll nem egy tánc, de nem is hardcore. A Wolfmother viszont élőben is erős, az éles hangon kiabálós-gitározós zene pedig örök.

8. Placebo (Papp László Budapest Sportaréna)
A Placebo az első lemezüktől számított 20 éves születésnapi turnéja szerencsére nem került el minket, pedig már legutóbb is csak félház volt rájuk kíváncsi a Papp László Sportarénában, miközben Nyugat-Európában sold out bulikat csinálnak rendre. A néhány ezres közönség így is nagyon jó hangulatot csinált, a furán viselkedő Molko sosem volt még bőbeszédűbb, a zene és a hangulat viszont hamisítatlan placebós volt. (Legutóbbi Placebo-posztunk itt olvasható.)

7. Trivium (Barba Negra Track)
A heavy metalban utazó floridai Trivium első magyarországi koncertjét adta a Rákóczi-híd budai oldalán, és a lelkes fogadtatást látva nincs kétségem, hogy látjuk még őket itthon. Erős számok és erős színpadi jelenlét a szép számú közönség és a hídról ingyen potyázók legnagyobb örömére.

6. Audio Love Nation (MÜSZI)
Egy vérbeli hazai undergroung klubkoncert a hatodik helyen! A vintage és stoner rockban utazó Audio Love Nation a MÜSZI-ben búcsúzott el végleg a közönségétől egy fantasztikus hangulatú bensőséges, ám mindenféle modoros összeborulástól mentes bulin. Aki szereti a kicsit progresszív, de nem túlbonyolított riffelgetést, az gyorsan hallgassa meg őket a Bandcamp-en, aztán hátha lesznek még emlékkoncertjeik, mert a nagyok úgy szokták.

5. Parkway Drive (Barba Negra Music Club)
Az ausztrál metalcore slágercsapat 2016-ban kétszer is ellátogatott hozzánk, februárban klubkoncertet adtak, nyáron pedig a Sziget Nagyszínpadán játszottak, és a dolog mindkét léptékben működött. Álljon most itt talán a februári show, de csak mert akkor nagyobb ínség volt az ilyen örömökből, és a circle pitek is őszintébben forogtak, mint a Nagyszínpad előtt kettéosztva.

4. The Cure (Papp László Budapest Sportaréna)
A Cure október végi koncertje volt az év egyik legkellemesebb meglepetése. A csaknem három órán át tartó gót orgia tökéletes hangszeres teljesítménnyel és Robert Smith karizmatikus előadásával szólalt meg. Az életmű gazdagságát bizonyítja, hogy az igazi rajongók még így is hiányolták a maguk kedvenc számait, a szimpla műkedvelőknek viszont biztosan nem maradt hiányérzetük.

3. Red Hot Chili Peppers (Papp László Budapest Sportaréna)
A Red Hot Chili Peppers megtekintésére 2016-ban három alkalmuk is kínálkozott a magyar rajongúknak: a két budapesti koncert előtt a Novarockon is felléptek - ott még a régi színpadképpel. Nem az új vizuálok miatt voltak jobbak a pesti bulik, azok közül is főleg a második, hanem azért, mert egyszerűen jobban muzsikált együtt a banda. Bár Josh gitárjátékára - illetve annak hiányára - továbbra sincs mentség, de a másik három tökéletesen tette a dolgát, és a változatos setlistért is hálásak lehetünk. Az RHCP a Getaway albummal sem okozott csalódást, és élőben is felfértek a 2016-os dobogónkra. (5 éve már láttuk őket Bécsben, az ilyen volt.)

2. Black Sabbath (Papp László Budapest Sportaréna)
Az idei év legjobb nosztalgiakoncertje egyértelmúen a Black Sabbathé volt. Minden előzetes várakozást felülmúlóan szólalt meg a legendás négyes - illetve csak hármas, mert Bill Ward dobos helyett fiatalkori hasonmása dobolt igen látványosan. A kivetítés is az év egyik legjobbja volt, pedig maga a koncepció nem volt olyan bonyolult: élő videoklipek mentek, minden szám alatt más-más effekttel, hibátlan és nem gagyi kivitelezésben. Mintha megelenevedtek volna a Vinyl c. tévésorozat 70-es évekbeli sztárjai, csak LSD nem folyt már talán senki ereiben. Ozzy énekébe sem lehetett belekötni, Tony Iommi meg tényleg félistenként tolta a legendás riffeket Geezer Butler futamai fölé. Nem hittük volna, hogy csaknem 70 éves bácsik adják majd az év egyik legjobb koncertjét, de ez az igazság.

1. FIDLAR (Sziget)
Az élen azért mégiscsak egy kurrens banda végzett. A punkos, szörfös FIDLAR első hazai fellépése a Sziget legrosszabb helyszínén felülmúlhatatlan volt 2016-ban. Elképesztő energia áradt az egyelőre még hitelesen lepukkant küllemű kaliforniai srácokból, földön fetrengés a színpadon, faroklengetés a közönségben, volt itt minden. Közben a két lemezük számaiból olyan tömény slágerpadárét vezettek végig, hogy már-már túl tömény is volt a gyönyör. Ha valamiért, akkor ezért a koncertért nekünk sem volt nullszaldós a 2016-os Sziget.

Listánk végére értünk tehát. Tudjuk, hogy nem lehettünk ott mindenhol, de azért majdnem. Ne feledjétek, koncertre járni 2017-ben is az egyik legjobb dolog lesz, és mindenképpen sokkal menőbb, mint Ibizán mulatni nagyokat szippantva. Get in the ring, 2017!

Fotóink a koncerteken készültek. (c) Utolsó éjjel blog

Számos remek őszi koncerten lehetnek túl a hazai rockfanatikusok: néhány héten belül nálunk járt a gót csoda, a Cure, aztán az ausztrál vintage rock Wolfmother, majd az örök teenage angst lelkiállapotát lemezekre vivő Placebo is. A legkülönlegesebb koncertélményt mégsem ők, hanem a Sepultura két alapító tagja, Max és Igor Cavalera ígérték azzal, hogy 20 éves évfordulóján új zenekarukkal az elejétől a végéig eljátsszák az 1996-os legendás Sepu-albumot, a Roots-ot a Back To The Roots turné keretében. A Barba Negrában rendezett koncertre hetekkel ezelőtt elkelt minden jegy, így itthon szinte példátlan módon volt, aki háromszoros áron tudott csak jegyet szerezni az online second hand piacon.

Ilyen őrület mellett is csak ezervalahány ember várhatta a showt, mivel a Barba Negra nem egy Papp László Sportaréna, de ne feledjük el, hogy nem egy mainstream bandáról beszélünk. A Roots albumról tudni kell, hogy tényleg mérföldkő volt 1996-ban, innovatívan ötvözte a thrash és death metált a mindenki számára fogyasztható törzsi brazil témákkal, a hangzása pedig minden addiginál súlyosabb volt. Emellett nagy erénye, hogy összehozta a Korn közönségét a Panteráéval, szóval több generációban is tarolt, és a mai napig megállja a helyét minden tekintetben annak ellenére is, hogy ilyen muzsikát ma már senki sem nagyon játszik a nagyok közül.

Én 16 éves voltam a Roots album idején, és egy teljes osztálykiránduláson mentette meg az életemet a dögunalmas programoktól, a négyszámos Roots Bloody Roots maxit pedig egy edzőtáborban hallgattam szanaszét, mivel ott csak ennyi idő volt a zenehallgatásra. (Akkor még Discman volt mp3 lejátszó meg okostelefon helyett, de azért az élménynek ez a része nem sokat változott.) A tegnapi koncert többi látogatóinak nagy része viszont nálam idősebb lehetett akkoriban, mivel jóval 40 fölöttinek tűnt az átlagéletkor. Az idő azonban Max Cavalerán hagyta a legnagyobb nyomot: elképesztő pocakkal, potrohosan lépett színpadra a fejünkben félmeztelen indiánként megmaradt metálisten, mozgási képessége is inkább csoszogásra emlékeztetett.

Ezzel még meg lehetett volna barátkozni, de a rémesen gyenge hangzással nehezen: az album- és koncertkezdő Roots Bloody Roots oly gyengén szólt, hogy a közönség energiája mentette csak meg, és bár a folytatásra javult a helyzet, még mindig jobban szól otthon a szobámban a Roots CD a vintage cuccomon, mint itt a koncert során bármikor. A hallgatóság így is nagyon hálás volt, és azt is csak kevesen sérelmezték, hogy Max többnyire gyengén énekelt, amikor pedig előrejött egy dobbal, akkor is full kamu volt az ütései nagy része, és a gitártémákat is a turnégitáros Marc Rizzo pakolta oda főleg. Rizzo azonban egyáltalán nem játszott rosszul, ahogy Igor Cavalera is jól ütötte a klasszikus ritmusokat, a basszusgitáros is tisztességgel riffelgetett. Attól viszont nem voltam elragadtatva, hogy Max mennyire erőltette volna a circle piteket meg egyszer a wall of deatht-t is, ami 20 évvel ezelőtt abszolút nem volt még menő, és a nem tinikből álló, de tisztességesen mozgó közönségnek is csak ímmel-ámmal volt hozzá kedve, meglettünk volna enélkül is.

Így is akadtak olyan kiemelkedő pillanatok, amikért végül megérte elmenni: az Attitude, a Straighthate, a Spit vagy a Born Stubborn megfelelően ütöttek, aztán a ráadásban a Procreation Of The Wicked feldolgozása furamód úgy dörrent meg, ahogy az összes számnak kellett volna. A törzsi ritmusokkal megtámogatott Ratamahatta kezdő percének végigugrálására pedig 20 éve vártam, és pont olyan volt, mint az álmaimban.

Őszintén szólva egy ilyen koncert tízszer nagyobbat szólt volna 10 vagy főleg 20 évvel ezelőtt, de ahogy Maxot elnéztük, 10 év múlva már esélytelen lenne újrázni, szóval kihagyhatatlan alkalom volt ez a hétfő este minden hibájával és erényével együtt is.

Fotók: Utolsó éjjel blog, kövessetek minket a Facebook oldalunkon is!

A dunaújvárosi Rockmaraton egy baromi jó fesztivál. Mindezt összesen két nap tapasztalata alapján merem kijelenteni, mégpedig úgy, hogy az általam is leginkább várt Megadeth koncert a már ismert okokból elmaradt.

A fesztiválpiac évről évre változik, egyre kevesebb tér jut a szigetes körön kívüli kezdeményezéseknek. Három éve írtam arról, hogy már nem biztos, hogy a VOLT a legszerethetőbb fesztivál, tavaly pedig az ausztriai fesztiválok előnyeiről értekeztem. Azóta a VOLT még inkább Miniszigetté vált, az EFOTT-ot pedig sosem a zenei felhozatalért szerettük. Ehhez képest idén a Rockmaraton már olyan komoly programot ígért, hogy a Gróf Balázs grafikáival megtámogatott arculatával, áttekinthető honlapjával és szimpatikusan aktív Facebook profiljával már egyértelműen komoly tényezőként kellett számolni vele.

Mégis mit tud, mit tudott a Rockmaraton, ami miatt úgy éreztem, meg kell írnom ezt a posztot? Tíz nyomós érv következik.

• Elképesztően olcsó jegyek: hetijegy elővételben 15 ezer, napijegy 7 ezer, de a másodlagos piacon még ennél is jóval olcsóbban lehetett jegyhez jutni.
• 10 napos, rekordhosszúság, így a dolgozó emberek szabadidejéhez is remekül beilleszthető egy-egy hétvége, amikre külön hétvégi bérleteket is árultak.
• Igen erős rockzenei felhozatal 4 színpadon: a teljes hazai rockszíntér színe-java, valamint nemzetközileg is jegyzett külföldi előadók a rock és a metál legalább második vonalából.
• Gyönyörű és a vége felé sem agyonszemetelt, tiszta környezet: vízpart, zöld fű, sok fa.
• Olcsó étel- és italárak: hot dog 400, csapolt sör 400, de napközben csak 250 forint!
• Jó infrastruktúra és jó szervezés: megfelelő számú kulturált wc és zuhanyzó, értékmegőrző, kisközért, mobilfeltöltőpont, merch bolt, éppen elég italmérés, korrekt tájékoztatás, az esős napokban is járható utak.
• Organikus elrendezés: a kemping rész nincs élesen leválasztva a fesztiválterületről, mégsem zavarja egymást a két élettér, a koncertek alapvetően délután 5 és hajnali 2 között zajlanak.
• Kedves emberek: a rocker alapvetően békés és barátságos élőlény, de a pultosok is sokkal kedvesebbek voltak a megszokottnál.
• Udvarias és nagyvonalú beengedés, nem kerestek a bőröm alá beépített fegyvereket és laposüvegeket.
• A fővároshoz viszonylag közeli desztináció (nem annyira közeli, mint Bánk, de sokkal közelibb, mint Sopron).

Mindemellett a Rockmaraton ad egy olyan hangulati pluszt, mintha ismét a 90-es években vagy a 2000-es évek elején, azaz a hazai fesztiválevolúció kezdetén járnánk. Akkor, amikor még (majdnem) minden fesztiválozó rocker volt, az ember nem a legdrágább cuccaiban járt fesztiválozni, és a sört is készpénzzel fizettük ki a pultnál. Ez a báj minden más mostani fesztiválból elveszett, vagy eleve benne sem volt már (Balaton Sound ugyebár). Ha pedig a szintén mainstreamen kívüli, de jóval drágább Bánkitóról készült beszámolókat olvassuk, akkor láthatjuk, hogy más underground fesztivál sem nagyon érhet fel a Rockmaraton hangulatával úgy, hogy annak a higiénia és a szervezettség sem látja kárát. 

Nagy kár azért, hogy a Megadeth koncertje a szervezőknek fel nem róható okból elmaradt. Így amellett, hogy lemaradtunk a legjobban várt buliról, a Rockmaratonnak is sokkal nehezebb lesz életben maradnia. Pedig az uniformizált fesztiválpiacon - ezt a jelzős szerkezetet nem én találtam ki, de találó - nagy szükség van az ilyen, a Sziget Kft.-től független, ráadásul kiváló ár-érték arányú kezdeményezésekre. A Rockmaratonnak jelentős múltja van más helyszíneken, jó lenne, ha jövője is lenne - ugyanitt!

És akkor néhány szóban arról, hogy mit is sikerült megnéznem a két nap (július 14. és 15.) alatt:

A Dog Eat Dog volt számomra a fesztivál másik húzóneve a Megadeth mellett. A tavalyi klubbuli nyilván nagyobbat ütött, de ezek a húszéves slágerek a szabad ég alatt is igen jól működnek, és még úgy is remek volt a hangulat, hogy úgy tűnt, a közönségből csak egy 10-20 fős keménymag ismerte a számokat. A koncert utáni türelmes dedikálásért meg külön köszönet a bandának.

A szintén amerikai Madball aratta a csütörtöki nap legnagyobb sikerét. Úgy szóltak, ahogy kell, és bár itthon nem minden közönség hajlandó felszólításra amerikás módon circle pitezni, volt elöl zúzás rendesen. A szintén nem túl fiatal csapatból elképesztő energia áradt, és ez a néha kicsit egyforma számaikat is teljesen élvezhetővé tette.

Az Ignite valamivel kisebb nézőtéri aktivitást váltott ki, de így is remek koncertet adtak. Januárban már megtapasztaltam, hogy Téglás Zoli hangja egyre jobb, már akár az Iron Maidenben is énekelhetne, igazi metáltorokká vált, de erre szükség is van az új lemez számaihoz. Összetett vokáltémák, remek hangzás, a szükségesnél megint több politizálás, de összességében jó volt ez nagyon.

Közben a Don Gatto nevű magyar hardcore csapatot is megnéztem a Shockmagazin újságírójának javaslatára, és hát nem értem, eddig hogy nem futhattam beléjük sosem. Elképesztően jó banda, ráadásul viccesek is (akkora vegánok, hogy rántott levegőt esznek, haha), szóval velük találkozni kell még.

Pénteken jórészt a nagyszínpad környékén ragadtam, bár a Rádió Rock színpadon az ausztrál Airbourne is igen nagyot alakított, ők kötelező program minden rockernek, én most sajnos csak az utolsó pár számukra értem oda. A nagyszínpadon a Varg nevű német csapat nyitott, akik kb. a Rammstein akelásított változatát vezették elő, és elég jól működött élőben a dolog.

Aztán jöttek a viking hősök, az Amon Amarth, akik a koncert alatt megneveltek két színpadi sárkányt is a kardokkal, baltákkal és harci kürtökkel felszerelkezett rajongók legnagyobb örömére. Önmagában nem túl izgalmas számomra ez a dallamos skandináv death metál, de élőben nagyon működött.

És működhetett volna tovább is, mert a beharangozott Megadeth koncertet Dave Mustaine lemondta, így az Utolsó éjjel blog nemhivatalos, mylastsummers nevű Youtube csatornája (na jó, a sajátom, haha) által készített videó bejárhatta a nagyvilágot, az Index mellett a Blabbermouth is betette a cikkébe. Hát máshogy akartunk világhírre törni, de még mindig jobban alakult így, mintha David Ellefson helyett mi törtük volna el a lábunkat, nem igaz?

Amikor 2014-es visszatérésük idején írtam a Hiperkarmáról, igazán biztató volt minden, de azért kevesen mertek volna fogadni arra, hogy Bérczesi Robit sikerül több évig konzerválni színpadképes állapotában. Ehhez képest most is itt vannak, és bár történtek változások a felállásban és külsőre is, a színpadi produkció szerencsére ugyanúgy magával ragadó maradt.

A 2016. július 9-i parkos koncerten ennél ideálisabb körülmények nemigen lehettek volna, a kellemesen meleg, de nem kánikulai idő, a lemenő nap sugarai és a nyár még elmúlásba nem fordult hangulata együttesen jó hatással voltak mindenkire. Az előzenekarként csaknem egy órát kapó Margaret Island zenekart most először láttam élőben, és bár a rádiós teljesítményt kifogástalanul hozták, ahhoz hozzátenni nem nagyon tudtak. A töltelék feldolgozások kínosan fölöslegesnek hatottak, talán érdemesebb lett volna a saját dalaikra koncentrálva kevesebbet játszani. Itthon egyedi a csapat hangzása, és őket nem lehet a kispálklón váddal sem illetni. Már csak folytatniuk kell a slágergyártást, és akkor erősebb tartalommal is megtelhet egy Margaret Island koncert.

A Hiperkarma parkos koncertje EP-bemutató is volt egyben. Bérczesi elmondta korábban, hogy már nem hisz sem az album terjedelemben, sem a fizikai formátumban, és ez volt az első alkalom, hogy lemez nélkül jelentek meg új Hiperkarma számok, kizárólag az interneten. A koncert első felében azonban a már ismert szerzeményeket vezették elő. A dobok mögött már nem Frenk ült, de utódja játéka láttán senkinek sem lehetett hiányérzete, sőt, egyedi díszítések is megjelentek a dobjátékban a precíz alapok hibátlan szállítása mellett. Az ismét lefogyott Bérczesi Robi hátrakötött hosszú hajával külsőre a régi időkre emlékeztetett, de sajnos a felkonfjai is, ugyanis ezek megint nagyon indiszponáltra és feltűnően zavarodottra sikeredtek. Mindez nem látszott meg az énekes és hangszeres teljesítményén, e tekintetben hibátlant nyújtott, akárcsak a Hiperkarma hőskorában.

Jó volt látni, hogy a 2014-es Konyharegény dalait is egy emberként énekelte a közönség, egyáltalán nem a töltelékszám szerepét töltötték be ezek sem. Aztán a koncert felénél Bérczesi felkonferálta az egyik új számukat, a Délibábot, ami zenei világát tekintve a Konyharegény egyik darabja is lehetett volna. A másik új szám, a Szóbaszó viszont kifejezetten gyengének hatott minden tekintetben, és mivel ezt az Amondó mellett kissé fölösleges és hosszúra nyújtott Mitévő előzte meg, a koncert a záró Lidocain előtt kicsit leült. Ez a gyengébb időszak azonban összesen 10 percig tartott a bő másfél órából, a maradék időre egyáltalán nem lehetett panasz. Még úgy sem, hogy Bérczesi néhány szám erejéig a színpadra szólított két teljesen fölösleges vokalista lányt is, már megijedtem, hogy a Knockin On Heavens Doort fogják előadni, de szerencsére erről nem volt szó. A hangulati csúcspont ezúttal talán a Királyok, síelők alatt következett be, pedig hátravolt még az Amondó, a Felejtő és a Zöldpardon is, amelyekkel szintén nem lehet hibázni. Ki kell emelni a tökéletes hangzást, ami a korábbi években még nem nagyon volt a Park sajátja, de mostanra jelentős előrelépés történt e tekintetben.

Bátor, de nagyon fontos húzás volt, hogy néhány szám élő verziójába új csavarok, átvezetések kerültek, és az évtizedes rutint elhagyva képesek voltak változtatni egyes élőben megszokott fordulatokon, Hiperkarma-kliséken. Végre elmaradt a már igen unalmas haddfőzekmamagamnakos kiállás, megjelentek viszont újabb rövid jamtémák, és a Kérdőjelhez átmenet nélkül hozzátoldott Felejtő is szuper megoldás volt. Kellenek ezek ahhoz, hogy egy produkció ne tűnjön éveken át rutinból megoldottnak, és mivel nem vitték túlzásba a módosításokat, tényleg csak frissebb lett tőlük néhány szám, az eredeti hangulatuk mégsem szenvedett csorbát.

A 2000-es években mi úgy jártunk Hiperkarmára, hogy a színpadkép meglehetősen puritán volt, legfeljebb a bandatagok voltak halloweenra festve, és a dalok így is működtek, mint a magyar reformok. Vagy még jobban. 2016-ra viszont már kivetítés dukál, és szerencsére ez is nagyon jól sikerült. Hol vannak már a nyolckeres westbalkános Deck Attack-bulik, ahol először láttam hasonló vizuálokat. Azóta a technikai fejlődés mindezt sokkal jobb minőségben teszi lehetővé, és ha megfelelő kreativitás is társul mellé, és nem lőnek túl az arányokon, akkor bekövetkezhet az a csoda, ami a Hiperkarmának is sikerült: a ledfalon futó mini klipek hozzátettek ahhoz is, amihez úgy hittem, már nem lehet semmit hozzátenni.

És hát a közönségről is csak jókat lehet mondani. Mostanra már ki lehet jelenteni, hogy a Hiperkarma azon kevés magyar zenekarok egyike, amelyek legalább két generáció számára váltak meghatározóvá. Ezt a nagy öregek mellett talán csak a Kispál mondhatja el magáról, de ők már levonultak a pályáról. A Hiperkarma viszont ma is képes élőben is egyaránt hatni a 30-asokra, akik a legendás két lemez idején rendre megtöltötték a Gödört és a ZP-t, és a mai tizenévesekre is, az első sorokban ugyanis zömmel őket lehetett látni. Bizony, Bérczesi számai időtlenek, és a mai fiatalok számára is fontos jelentést hordozhatnak az élet dolgairól. Nagyon remélem, hogy a Hiperkarma koncerten tomboló tinik számára tényleg hasonló jelentőséggel bír a Hiperkarma, mint nekünk annak idején, és nem csak buliztak egyet a ritmusos zenékre, mintha csak egy Wellhello vagy Halott Pénz koncerten lettek volna. De ezt a verziót szinte biztosan elvethetjük, hiszen a Hiperkarma zenéjének és dalszövegeinek az elegye ugyanolyan erővel tör utat magának 2016-ban is, mint korábban. És ez még sokáig így lehet.

Fotók: Utolsó éjjel blog

2011., 2012., 2013. és 2014. után idén is elkészült blogunk hiánypótló jellegű éves koncert toplistája, és ismét jelentős merítésből lehetett válogatni. (Bajcsináló Ákos Úrral nem számoltunk, mert féltünk véleményterrorista olvasóink haragjától.) Bár az eddigi TOP10-ről TOP20-ra bővítettük a mezőnyt, az erős felhozatal miatt igazán remek produkciók sem kerültek fel listánkra, kezdjük is az említésre méltó kimaradókkal! A magyar gitárossal felálló amerikai Five Finger Death Punch igen nehéz helyzetben volt a Nova Rockon tomboló vihar után, a rendelkezésükre álló fél órában mégis sikerült feléleszteniük az átázott közönséget. Fél óra alapján mégsem lehetett felkerülni az idei listánkra. Ahogy a Tankcsapda sem került fel, pedig mind a VOLT-on, mind a Strand Fesztiválon remek formában láttuk őket. Az Akela és az Amber Smith is emlékezetes születésnapi koncertet adott, a Népi Papa és a haverok éves fellépése is rendben volt, idén mégsem szerepelnek a toplistánkon. A Halott Pénz meglepő módon teljesen vállalható koncertprodukció lett 2015-re, de az még odébb van, hogy odaérjenek az Utolsó éjjel év végi listájára. De akkor kiknek sikerült?

Lássuk hát fordított sorrendben a koncerteken készült fotóink kíséretében!

20. Balthazar (A38, Budapest)
A Balthazar keserédes kamarapopja egyszer már elvarázsolt a Szigeten, majd számtalanszor a lemezeken, de most az A38-on csak félig sikerült a csoda. Mintha kicsit rutinból nyomták volna, vagy a félház miatt voltak csalódottak a máshol tömegek előtt játszó belgák, nem tudni. Önmagában zenei élménynek kiválóan megfelelt, de koncertélménynek csalódás volt ahhoz képest, hogy előzetesen a lista elejére vártuk. Azért így is itt a helye, hiszen unikális az egész.

19. The Raveonettes (A38, Budapest)
"Hello, we are The Raveonettes" - amikor meghalljuk ezeket a szavakat a Raveonettes duó szőke gitáros-énekesnőjétől, akkor tudhatjuk, hogy a közönség fele szerelmes lesz egy órára, de a többiek is jól fognak szórakozni. Így volt ez az idei A38-os koncerten is, amely történetesen a Pe'ahi lemez bemutatója is volt egyben. Gitár- és torzítófüggönyök, éteri dallamok, fény és sötétség. Amikor nem baj a kiszámíthatóság.

18. Nyolcadikosok (MÜSZI, Budapest)
A tini punkrockban utazó debreceni Nyolcadikosok az Index összeállítása szerint az év 19. legjobb magyar lemezét hozták össze, szerintünk viszont a legjobbat, és a koncertlistánkon is eggyel előkelőbb helyen végeztek a szánalmas 19-nél. Budapesti bemutatkozásukra beírhatták a jelest az ellenőrzőbe, köszönet érte a Ten Years Before szervezőgárdájának!

17. Ignite akusztik (A38, Budapest)
Az Ignite 2016-ra tervezi a nagy visszatérést 10 év után kiadott új lemezzel és erősebb koncertezéssel, de idén is volt egy nagy durranásuk a januári duplakoncerttel, melynek az akusztikus második fele igazi csemegét ígért. Igen, az Ignite slágerei jól megírt dalok, ezért zúzás nélküli egyszálgitárral vagy visszafogott hangszeres kísérettel is működnek. Semmi extra, csak csupa jó zene szimpatikus előadásban Téglás Zolitól és kaliforniai bandájától.

16. Buckshot & Smif N Wessun (G3, Budapest)
A CrazyStylez sok botrányos szervezése mellett valami csoda folytán összejött egy olyan, amely felvezetésében (előestés meet&greet a Telepen) és színpadi teljesítményben (másfél órás színpadi produkció) is megfelelt az elvárásainknak. Ez egy tényleg jól sikerült hiphop buli volt egy olyan legendával (Buckshot), akinek egyik becenevét (BDI Thug) még maga 2Pac aggatta rá a közös munka során. Zárójelek bezárva.

15. H20 (A38, Budapest)
Amerikai hardcore-punk slágerek futószalagon: ez volt idén is a H2O, gyakorlatilag lemásolva a legutóbbi koncertjüket. Az egy számra jutó stage divingok számában csak listánk első helyezettje verte meg őket, de addig még olvasni (vagy görgetni) kell kicsit.

14. Slash (VOLT Fesztivál, Sopron és Budapest Sportaréna, Budapest)
Slash és kísérőzenekara, a Myles Kennedy vezette Conspirators mind a VOLT-on, mind novemberben az Arénában remek koncertet adott. Slash gitárjátékát nem lehet megunni, Myles Kennedy torkán és Todd Kerns basszusgitáros énekes teljesítményén sokadszor is meglepődtünk, viszont a setlist minősége némiképp elmaradt a két évvel ezelőttitől, így a TOP10-be ezúttal nem fért bele. Aki viszont most látta őket először, az még mindig keresheti az állát.

13. Subscribe (Expresszó, Veszprém és Budapest Park, Budapest)
Ha valaki sokat tett a keményebb modern műfajok elfogadtatásáért itthon az elmúlt 15 évben, akkor az a Subscribe gárdája. A legkülönfélébb módokon fűszerezett zenéjükkel utat törtek a mindenkori középiskolás generáció szívébe, és a vége felé már egész jó dalokat is elkezdtek írni. Búcsúzóul nyomtak egy klubturnét februárban, akkor is ott voltunk Veszprémben, majd a Budapest Parkban tették le - egyelőre - a lantot augusztus végén. Mindkét alkalom csodálatos volt.

12. House of Pain (Strand Fesztivál, Zamárdi)
Az alapvetően magyar előadókra specializálódott Strand Fesztivál egyik idei húzóneve a House of Pain volt, akiknek Jump Around című számára csak az nem bulizott még életében, aki Semjén Zsolttal közös háztartásban töltötte az elmúlt 25 évet. Everlast szólóban is gyakran ellátogat hozzánk country-blues alapú dalaival, de a House of Pain is járt pár éve Sopronban, akkor az év legjobb koncertjét adva. Az idei mezőny erősségét mutatja, hogy ezúttal ugyanaz a remek teljesítmény a 12. helyre volt csak elég, talán a nem túl értő petőfirádiós közönségen is múlott.

11. Motörhead (Nova Rock, Nickelsdorf)
Lemmy bácsit és csapatát a VOLT-on is el lehetett csípni, de nekünk a szintén közeli Nova Rock fesztiválon sikerült. "We are Motörhead and we're playing rock and roll." - ugye mondani sem kell, hogy ezek a szavak hitelesebb torokból nem is szólhattak volna. Az új lemez néhány száma mellett kőkemény best of műsort kapott a hálás közönség, és a hetvenet épp a napokban betöltött Lemmy mellett Mickey Dee ("the best drummer in the world") játékát is élmény volt hallgatni. Metálvillák a magasban! UPDATE: Lemmy 2015. december 28-án magyar idő szerint késő este elhunyt. Az ő első helye örök a rockzenében, nyugodjon békében!

10. The Picturebooks (A38, Budapest)
A TOP10-be érve tovább sűrűsödik a mezőny, mégpedig az év egyik meglepetés élményével. A stoner minimálrockot játszó német duó, a Picturebooks koncertjére az előzenekar Dope Calypso lemezbemutatója miatt mentünk el. Ez is remek volt, de a Picturebooks az erőteljes egyszerűség jegyében elvitte a showt, nem csoda, hogy azóta is folyton turnéznak Európa-szerte.

9. Mötley Crüe (Nova Rock, Nickelsdorf)
A glam rock szép lassan kimegy a divatból, a Junkiesban is már csak Riki Church néz ki úgy, mint Axl Rose nagymamája. A Mötley búcsúturnéja államhatárunkat is érintette, és bár egyes kritikák szerint nem volt jó koncert, ezt teljességgel cáfolhatjuk. Igaz, hogy az érdeklődés nem volt maximális, de Nikki Sixxék odaadása igen, és kit érdekel Vince Neil énekhangjának minősége, amikor ő és nem más énekli a színpadon a Kickstart My Heartot?! Na ugye.

8. Roxette (Budapest Sportaréna, Budapest)
A cukiságfaktort a 8. helyen ellőjük, de nem érdemtelenül! Májusi posztunkban hosszasan beszámoltunk arról, hogy miért volt a Roxette koncert igazán jó élmény a popzenére érzékenyek számára, így utólag sem lehetne egy betűt sem hozzátenni.

7. Morrissey (Millenáris Teátrum, Budapest)
Maradunk a popvonalon: Morrissey őszi koncertjéről szintén külön beszámoló került a blogra, és már akkor sejthető volt, hogy az év egyik legjobb koncertjét adta a különc idol. A hetedik legjobbat.

6. Editors (Barba Negra, Budapest)
Az Editors az indie stlus másodvonalbeli bandái közé tartozik 10 évvel ezelőti indulása óta, de a mostani koncert után biztosak lehetünk benne, hogy élőben sok elsővonalas zenekart előznek a surranópályán. Tom Smith éneke olyan magabiztosan jó, hogy a közepesebb számokat is elviszi a hátán. Ráadásul itt a setlist fele vérbeli sláger volt: a Racing Rats, az All Sparks vagy a Munich még Csonka Pici előadásában sem lehetne rossz, nemhogy így. A Barba Negra továbbra sem lesz a kedvenc koncerthelyszínünk, de az Editors fellépése az egyik legjobb dolog, ami itt történhetett idén, és a nagyon vegyes összetételű közönség is imádta.

5. Pianos Become The Teeth (Dürer Kert, Budapest)
Egy varázslatos koncert az egykoron poszt-hardcoreban nyomuló, de mára inkább sima alternatív rockként leírható amerikai zenekartól. A végtelenül személyes szövegek, a csodálatos, de kicsit depressziós dallamok kiválóan illettek az őszbe és a Dürer új termébe. Ilyen tökéletes énekhangot élőben talán csak Eddie Veddertől hallani, és ez elég sokmindent elárul, komolyan. Ha legalább háromnegyed ház lett volna vagy a jelenlévő közönség kicsivel odaadóbb, akkor ez a koncert simán dobogós, de így is az év legkellemesebb meglepetése és egyik legemlékezetesebb zenei élménye volt. A Keep You lemez mindenkinek kötelező - szigorúan sötétedés után!

4. Parkway Drive (VOLT Fesztivál, Sopron)
2013-as első helyezettünk idén sem tétlenkedett: nyár elején kihoztak egy szuperjó klipet (Vice Grip), végigturnézták a fesztiválszezont Európában, majd ősszel kijött az új album is, az Ire, mellyel februárban hozzánk is eljönnek. De nyáron is bizonyították, mire számíthatunk tőlük továbbra is: gyilkos dropok, elképesztő odaadás és szimpátia. Továbbra is állítjuk, hogy a napfény jobban áll az ausztrál szörfer hardcore-arcoknak, mint a Barba Negra sötét verme, ráadásul baromi jól is szóltak a soproni nagyszínpadon. A Parkway Drive-ot minden nyári fesztiválra!

3. Dog Eat Dog (Blue Hell, Budapest)
Magyarország soha fel nem növő gimnazistáinak kedvenc zenekara, a Dog Eat Dog májusban járt nálunk, és bár a Kék Yuk (jelenleg Blue Hell) továbbra is teljesen alkalmatlan rendesen szóló koncertek rendezésére, itt a banda és a közönség hozzáállása elvitte a bulit, és dobogóra repítette a még mindig szomszéd srác küllemű amerikai csapatot. No Fronts!

2. Metallica (Rock In Vienna, Bécs)
Egy jól szóló szabadtéri Metallica koncert, amin nem játsszák el a Nothing Else Matterst, az alapból dobogós lenne, de a Rock In Vienna kiváló adottságai és a klubkoncertes színpadkép tovább emelték az élményt. (Az osztrák fesztiválokról ebben a nyári posztunkban olvashattok bővebben.) No Remorse!

1. Bane (Dürer Kert, Budapest)
"This stage is your stage, this mic is your mic" - kezdte Aaron Bedard az első szám előtt, és így is lett. Aki ott volt, annak nem kérdés, hogy az amerikai hardcore-legenda Bane az év koncertjét adta. Különleges alkalmat adott a shownak, hogy a banda búcsúturnéjának utolsó európai állomását Budapestre hozták, és ennek örömére a szervezők egy komplett minifesztivált szerveztek a Dürer Kertbe. A banda és a magyar rajongók viszonyáról ez a csöppet szentimentális rövidfilm remekül megemlékezik, a koncert hangulatához elég megnézni belőle az utolsó 5 percet: röpködtek a végtagok és a krokodilok! A hardcore Oravecz Nórái tényleg szépen búcsúztak Budapesttől, Magyarországtól és Európától.

Ahogy mi is búcsúzunk 2015-től, jövőre folytatjuk, maradjatok velünk a Facebook oldalunkon is, BÚÉK!

Fotók: Utolsó éjjel blog

Sosem voltam The Smiths vagy Morrissey rajongó, és a tekintélyes életművet sem ismerem betéve, de azért azzal tisztában voltam, hogy Morrissey nélkül az egész indie szcéna nem lett volna az, ami. Úgyhogy érdekelt, hogy mit tud mutatni Morrissey élőben 56 évesen egy nagyváros kis koncerttermében a magyar közönségnek.

Bár voltak kétségeim, hogy oda fogja-e kellően tenni magát vagy csak le akarja tudni ezt az estét, ezek a kételyek az első szám alatt eloszlottak. Addig azonban ácsorogni kellett egy jó fél órát, mert a show ennyi késéssel kezdődött, de a közben vetített Ramones klip a várakozást is elviselhetővé tette.

Aztán fél 10 körül felment a függöny, és azonnal jó érzés fogott el a hihetetlenül letisztult, mégsem minimalista színpadkép láttán. És amint említettem, Morrissey valóban az első perctől meggyőző volt, nem kellett bemelegednie vagy feloldódnia. Kicsit fura asszociáció, de sokszor volt olyan érzésem, hogy egy profi táncdalénekes produkcióját látom Morissey - egyébként nem zavaró - manírjai miatt. Ez is csak erősítette a tételt, hogy a cikit a menőtől sokszor csak egy hajszál választja el. Morrissey mindenesetre mindig menő volt, sosem ciki.

Ez a könnyedség csak akkor szűnt meg, amikor az énekes a komolyabb hangvételű dalait adta elő, na ilyenkor senkinek nem juthatott eszébe Karel Gott vagy Korda Gyuri. A 2006-os kislemez B-oldalas Ganglord-ot a szövegéhez hűen (The police can always be bribed) rendőri túlkapások videóival illusztrálták, a főhős híres vegetarianizmusának ideológiai alaphimnuszát, a Smiths-féle Meat Is Murdert pedig vágóhidak és különféle állatok (csirke, pulyka, tonhal) nagyipari kivégzésének képei kísérték, a szám végére a vörös megvilágítás még a színpadot is mészárszékké változtatta. Kemény volt és hatásos. Ezen számok alatt a hangszerelés és a sound is jóval komorabbra lett véve, tökéletes aláfestést adva a súlyos szövegvilágnak.

Ebből is látszott, hogy Morrissey nem könnyed haknisorozatként képzelte el ezt a turnéját sem: aminek súlya kellett legyen, annak súlya volt, amikor meg önfeledten kellett bulizni, akkor meg az ment. Lemezbemutató lévén az új, tavalyi album dalai, köztük a címadó World Peace Is None Of Your Business is előkerültek, ezek közül élőben a Kiss Me A Lot működött legjobban, mely a slágeresebb vonalat erősítette. A csaknem két órás koncert alatt a hangzás végig kimagaslóan jó volt, e tekintetben a Millenáris Teátrum tökéletes választásnak bizonyult, és az igen vegyes összetételű közönség számára is megfelelő volt a mérete és hangulata.

Az, hogy profi volt a műsor, az csak akkor értékelhető negatívumként, ha Ákos-féle üzleti értelemben gondolunk e jelzőre. A Morrissey-koncert esetében a profizmus azt jelentette, hogy az előadó komolyan vette a közönségét, végig odatette magát, nem alibizett el semmit, kifejezően, tisztán és érthetően énekelt. Abszolút pozitívum volt, hogy az első sorokkal rendszeresen le is pacsizott, és a bodysurfölőkhöz is mindig volt egy kedves gesztusa, amíg a biztonságiak le nem szedték őket. Szerencsére nyoma sem volt most zavaró allűröknek, de az is lehet, hogy csak épp jobb napot fogott ki, annál jobban kell örülnünk neki.

A The Last of The Famous International Playboys sajnos ezúttal elmaradt, de a ráadás The Queen Is Dead végén azért Morrissey az ingétől is megszabadult, amiért utána 20 percig verekedtek a legfanatikusabb Moz-rajongók. Végül Morrissey egyik saját testőre tett igazságot, és ollóval szabdalta apró darabokra az áhított ruhadarabot. Szép is ez a régimódi sztárkultusz!

A képek a koncerten készültek.

Ausztria igazán belehúzott a zenei fesztiválok terén! A június végi eklektikus Donauinselfest leginkább az osztrák közönséget célozza meg, de a határmenti Novarock és az új Rock In Vienna nemzetközileg is versenyképes programot kínál. Ez utóbbi két rendezvény idei kiadásán már túl vagyunk, lássuk a tapasztalatokat!

A Rock In Vienna egy igazi belvárosi fesztivál, és mivel ez a trend is egyre inkább kezd kialakulni Nyugat-európában (ld. még Rockavaria), a Sziget Fesztivál ezt a kuriozitását, sokat hangoztatott versenyelőnyét is kezdi elveszteni. Azzal a különbséggel, hogy holott a Rock In Viennán is van sátrazási lehetőség, itt mégis minden a zenéről szól, nem pedig a holland turisták olcsó szórakoztatásáról.

Pedig a kulissza sem utolsó: a helyszínként szolgáló Donauinsel inkább Margitsziget, mint Hajógyári, a pestinél tisztább Duna strandolásra is alkalmas, miközben két, egymás mellett elhelyezett színpadon folyamatosan szól a zene. De nem ám úgy, ahogy megszoktuk, hanem úgy, hogy egyszerre csak az egyiken folyik a produkció, ami alatt a másikon áthangszerelnek, így megállás nélkül mennek a koncertek, várakozási idő nincs, átsétálni pedig nem is kell, mert a két színpad ugyanarra a rétre néz. Ez így önmagában még nem lenne extra, ha nem tekintenénk a programkínálatot, amivel egyetlen magyar fesztivál sem képes versenyezni: az első nap az A Day To Remember, a Faith No More és a Metallica voltak a húzónevek, a másodikon az Incubus és a Muse, a harmadikon meg a Heaven Shall Burn, az Airbourne, a Limp Bizkit és a Kiss. És mindez további bandákkal kiegészülve megállás nélkül, teljesen kulturáltan, jó hangminőségben, elérhető áron.

A Faith No More sokak számára még mindig A Zenekar, és ennek megfelelően mindig esemény, ha beléjük fut az ember. Az új lemezük sem kellemetlen, de a régi slágerek nyilvánvalóan jobban megmozgatták a Rock In Vienna közönségét. Az egyetlen fura dolog számomra az volt, hogy még mindig a 3 éve a VOLT-on már látott "fehér ravatal" színpadképpel nyomultak, ami már akkor is csak mérsékelten volt eredeti vagy cool, most már kifejezetten gáznak éreztem. A lederhosét öltött Mike Patton viszont még mindig nagy király, amikor kiereszti a hangját a monumentális gitár- és szintiszőnyegek alatt.

 A tavalyi bécsi Metallica után joggal volt hiányérzetem, idén viszont ismét egy hibátlan koncertet láthattam tőlük. A minimál színpadkép mellett sokat segített az is, hogy a Metallica Club több mint 100 szerencsés tagja a színpadon őrjönghette végig a showt, ezáltal valami érdekes tétnélküliség és klubkoncert-jelleg hatotta át a produkciót, ami igen jót tett neki. Meg a változatos setlist is, ráadásul Nothing Else Matters nélkül. James egyre fiatalabb, és Lars játéka is egyre kevésbé zavaró tényező. Őrület!

A Novarock fesztiválról korábban vegyes élményeink voltak. Egyrészt ott láttam életem legjobb Metallica koncertjét, másrészt megdöbbentett az a kosz és igénytelenség, amivel ott találkoztam - évekkel ezelőtt. Mert mára már a Novarock is tisztábbá, rendezettebbé és logikusabbá vált. (Mondhatnám igényesebbnek is, de az a Balaton Soundra engedne nem kívánt asszociációt.) De így is fejlődtek, a vidámpark-elem is bővült, de még mindig nem a vurstli a lényeg. Szóval ami most van: a szélerőművek okozta óriási hangulat a végtelen réteken, a világ legjobb fesztiválsoundja és hangereje, annyi italmérés, hogy 1 percnél tovább sehol nem kell sorba állni, annyi és annyiféle WC, mint a Szigeten (és magyar ToiToi-ok is az angolvécék mellett), továbbá végre logikus helyszínrajz, aminek köszönhetően már nem kell órákat gyalogolni a két színpad között.

Emellett szintén olyan program, amivel itthon nem versenyezhet senki: 3 nap alatt Parkway Drive, Guano Apes, Mötley Crüe, Beatsteaks, In Flames, Die Toten Hosen, Five Finger Death Punch, Motörhead, Slipknot és persze a megaprosztó Scooter. Hogy ezek már majdnem mind jártak nálunk is? Hát 3 napon belül biztos nem. Bónusz: a Novarockon még van magyar térerő, és autópályán időben közelebb van Pesthez, mint Sopron. 

A Parkway Drive koncertjei mindig hibátlanok, ezúttal is így volt, és az új szám, a Vice Grip élőben is hasít.

A Guano Apes pár éve nálunk kvázi félplaybackkel próbálkozott, de egy fesztiválon nem kísérletezhettek ilyesmivel. Ehelyett energikus, szuper koncertet kaptunk, Sandra Nasic pedig hangjával és küllemében is korabeli önmagát idézte.

A Mötley Crüe egy óriási legenda, és bár zeneileg teljesen rágógumi, Nikki Sixx, Tommy Lee és Vince Neil maga a történelem, mégpedig kortársaikat meghazudtoló kondiban lévő történelem. Tommy Lee olyan, mint egy metronóm, Nikki meg maga az ördög. Igazán jó hangulatú koncertet adtak, ráadásul ez a búcsúturnéjuk, szóval aki most lemaradt, az már csak messzebb nézelődhet.

Az amerikai Five Finger Death Punch arról híres itthon, hogy egyik gitárosa, Báthory Zoltán nem annyira amerikai származású. De most már arról is híres lehet, hogy a hatalmas vasárnapi vihar utáni elázás okozta késéssel kezdve is hatalmas hangulatot tudnak teremteni döngölős metáljukkal. És emellett olyan cukik, hogy akár Five Finger Pussycats is lehetne a nevük. Joggal lesznek egyre híresebbek, majd meglátjátok!

A Motörhead is legenda, de Lemmy Kilmister már a legendáknak is a keresztapja. És ahogy a bemutatásnál is elhangzott, náluk játszik a világ legjobb dobosa, hehe. Amúgy tényleg. Zeneileg hibátlan teljesítményt mutattak, nagyon király dobszólóval, csak az volt mókás, ahogy Lemmy erőtlen nagypapahangon beszélt. Valóban úgy hangzott a beszéde, mint egy fogatlan bácsié, ekként az énekhangja sem volt az igazi, de a hangulat és a hitelesség az volt, rég láttam ennyi szigorú metálvillát fesztiválközönségben!

És akkor mi is a konklúzió? Ha valaki valóban zenei fesztiválra akar menni, akkor ne álljon meg az országhatáron. Igen, van Barcelona meg Szlovákia, sőt Szerbia is, de talán az osztrák fesztiválok a legkézenfekvőbbek, ahogy hűtőgépért is oda indult a magyar, amikor tehette.

Osztrák fesztiválok PRO:
- a hazaival össze nem mérhető zenei felhozatal
- koncertek a középpontban, nem a vurstlin van a hangsúly
- elérhető, a vidéki desztinációknál nem számottevően nagyobb távolság
- minden koncert jól szól, a hangzás nem esetleges vagy rossz
- a parkolás jól megoldható (még Bécsben sem lehetetlen küldetés)
- össze lehet futni magyarokkal (a Szigeten egyre kevésbé)
- nincsenek holland turisták.

Osztrák fesztiválok KONTRA:
- a napijegyek drágábbak, mint itthon (a bérlet fajlagosan hasonló árban van)
- az ételek és italok jóval drágábbak, mint itthon (sör vagy üdítő egységesen 4,5-5 euró)
- a lejutás is drágább (benzin, matrica)
- nincsenek holland turisták.

Disclaimer: a szerző jár magyar fesztiválokra is, a VOLT első két napjának hangulatát szereti is nagyon, de amikor épp a zene érdekli, és nem a holland bevándorlók (akik elveszik a magyarok csajait) vagy Ákos és a Wellhello, akkor nyugat felé veszi az irányt. A fotókat meg a blog lőtte. Sziasztok!

Több generáció is felnőtt úgy, hogy alsós általános iskolás korában a Roxette volt a kedvenc zenekara, és ez nem is véletlen: a svéd banda mindig a gagyi rágógumipop fölötti színvonalat hozta máig emlékezetes slágerekkel. Így remek táptalaj volt mindenkinek ahhoz, hogy kisiskolásként a popzene magával rántsa, aztán néhány év múlva már egy death metal együttes pólójában headbangeljen a neki megfelelő stílus megtalálása után. (A dőlt betűs rész ízlés szerint szabadon behelyettesítendő.)

Bár sosem vádolta senki a Roxette-et azzal, hogy élőben erősebbek, mint lemezen, azért csak ki akartam pipálni ezt is a kívánságlistámon, ha már 2011-ben elmulasztottam. (Akkor sem írom le, hogy b...lista, mert idegesít az a szó, és kész.) Azt viszont az előzetes interjúk alapján sem gondoltam, hogy valószínűleg az utolsó lehetőséget sikerült elcsípni. A beharangozók ugyanis arról szóltak, hogy Per Gessle mennyire örül, hogy Marie Fredrikkson felépült az agydaganatából, és újra turnézhatnak, sunshine, happiness. Ehhez képest már az elején kissé sokkoló volt látni, hogy a súlyos beteg Marie csak erős támogatással tudott kisétálni a színpadra, majd egy bárszéken ülve énekelte végig a koncertet. Az a felismerés, hogy szegénynek komoly egészségi gondjai vannak, rá is nyomta a bélyegét a nyitó Sleeping In My Car-ra, pedig az nagy kedvenc, riffjét és vagányságát jópár mai indie zenekar is megirigyelhetné. Mondjuk ekkor még a hangzás sem volt igazi, de az hamar helyreállt. Ahogy mi is megbékéltünk azzal, hogy ez egy kicsit más hangulatú koncert lesz, mint amire készültünk, de ez mégis adott egy plusz lelki töltetet a dolognak. Elnézőbbek voltunk az énekesnővel, akinek a hangja csak a lassú számokban érvényesült igazán (de akkor tényleg nagyot énekelt), és aki indokolatlanul sokat énekeltette a közönséget - valószínűleg addig is pihenhetett. Szükség volt tehát a vokalista lányra, aki az egyik lassú számban zongorán is kísérte.

Eközben Per Gessle felszántotta a színpadot, tényleg roppant energikus volt, profin kommunikált és poénkodott a számok között (pl. a basszusgitáros Magnusról megtudtuk, hogy tipikus svéd: középkorú, szakállas, szemüveges, kopaszodó és Volvója van), tehát igazán megtett mindent, amit lehetett. A hibátlan popszámok pedig működtek, és a banda sem alibizte el őket: rendes koncertverziók szólaltak meg hosszú instrumentális lezárásokkal, néha áthangszereléssel, de egyik ilyen verzió sem ölte meg a dalok eredeti hangzását, szóval jól volt felépítve a show. Hozzá kell tenni, hogy nemcsak a legnagyobb slágerek voltak magukkal ragadóak, hanem az olyan kisebbek is, mint pl. a Dangerous, az 1999-es Stars vagy a 2011-es She's Got Nothing On (But The Radio), ezeknek is minden perce élvezetes volt.

A közönség - melynek zenei ízlését kár lenne Kis Grófo rajongóihoz hasonlítani - ennek megfelelően reagált, és nagy ovációval jutalmazta a bandát. Nyilvánvaló volt, hogy a taps nem csak a produkciónak, hanem a beteg énekesnő kitartásának és Per Gessle igyekezetének is szólt. A ráadásban utolsóként elhangzott The Look után jött a kötelező meghajlás, aminek végén csak ketten maradtak a színpadon: Marie és Per, azaz maga a Roxette. És még annak sem volt hatásvadász felütése, ahogy a legvégén Per karonfogva szépen lassan letámogatta a beteg Marie-t, és így búcsúzott el a magyar közönségtől. Bizony, nem hatásvadász volt ez, hanem megható.

A képek a szerző felvételei.

Itt az új év, és új kollekció érkezett a legsikeresebb magyar csokoládékészítő műhelyéből, rögtön háromféle különböző verzióban.

Mészáros Gábor ismét valami nagyot alkotott, nekem pedig volt szerencsém megkóstolni a végterméket. Mindez odabenn az irodában történt, szóval rögtön tudtam fókuszcsoportolni is munkatársnőimmel, akik szintén imádták.

Amint azt már fentebb is említettem, a koncepció ugyanaz, de rögtön háromféleképpen. Narancs és citrom héjját (nem a madarat), valamint kandírozott gyömbért bújtattak étcsokoládé köntösbe. Mindháromnak más a formája, a csomagolás pedig a megszokott módon nagyon igényes, és szépen néz ki.

Ízben nekem a citromos jött be a legjobban (és a lányoknak is), a narancsos kellemes, a gyömbér pedig rettenetesen intenzív, és ezáltal megosztó is, mindenesetre aki szereti a kicsit csípőskésebb ízvilágot, annak ez is be fog jönni.

Mindhárom desszert rendelhető a webshopból is, 1890 illetve 2190 forintos áron, ajándéknak, vagy csak magunknak is kiváló!