Döbbenet: playbackelő Guano Apes a Club 202-ben (2011. október 15.)

A többéves szünet után idén visszatérő Guano Apes nyáron már megmutatta magát a hazai közönségnek a Hegyalja Fesztiválon. Most a Club 202-ben "léptek fel", és ahogy a címből is kiderül, ez a megfelelő megfogalmazás.

A Linkin Parkon és Avril Lavigne-on nevelkedett mai tizenévesek számára talán nem magától értetődő, hogy miért tudott ez a mostani szemmel nem túl eredetinek tűnő banda nagy nemzetközi sikereket elérni a 90-es évek vége felé. Pedig egyszerű a magyarázat: Németországból indulva a crossover hullám kezdetét sikerült meglovagolniuk, és írtak pár hibátlan, generációsnak nevezhető deszkáshimnuszt (Open You Eyes, Lords Of The Boards), melyek hangzása akkoriban még igenis eredeti, az énekes Sandra Nasic pedig figyelemreméltó jelenség volt. Nem csoda, hogy abban az időben nemigen lehetett olyan házibulit találni, ahol ne hangzott volna el legalább egy Guano Apes szám.

Bár a kiugró sikerek az ezredfordulóra már elmaradtak, a 2003-ig megjelenő három sorlemez egyikére sem lehetett panasz, és a 2011-es visszatérő Bel Air lemez sem rossz, csak kicsit poposabb a hangzás. A dalszerzői potenciál tehát még mindig ott van, az érdeklődés azonban mérsékeltebb. A Bel Air lemez turnéját ennek ellenére nem nosztalgiaműsornak szánta a csapat, ami a setlist.fm-en fellelhető összeállításokból is kitűnt: a turnén sosem játszanak 5-6 számnál többet a régiek közül, míg az új lemezt szinte végigtolják.

Az aránylag magas jegyárak (6900/7900) mellett nem volt meglepő, hogy a szebb napokat sosem látott, nemrég átkeresztelt rockklub csak közepesen telt meg. A 22 nevű norvég előzenekarra nem is kell sok szót vesztegetni, nekem pl. csak a fél szemmel figyelemmel kísért műsor végére esett le, hogy a kopasz énekes nem nő, hanem férfi, és ez talán mindent elmond arról, mennyire lekötött a nyivákolós produkció. Inkább vártuk az igazi nő Sandra Nasicot és bandáját.

A Guano Apes mindenféle intro nélkül indított a Quietly-val, a kezdő rifftől végig kellemes emlékeket felidézve. Majd máris egy új szám következett, mely elhozta a kegyetlen igazság pillanatát: Sandra a refrénnél a közönség felé tartotta a mikrofont, és csodák csodájára az éneksáv ugyanúgy szólt tovább. Playback! - mondtuk ki a halálos ítéletet, és nem akartunk hinni a szemünknek, fülünknek. Nem arról volt szó, hogy a zenészek egyáltalán ne zenéltek volna igazából, mint az RTL Klub rosszemlékű Reggeli c. műsorában - még egy kiegészítő turnégitáros is pengetett hátul - , de énekben egyértelműen ment hátulról a markáns rásegítés. (Hangsúlyozom, nem a manapság már megszokott autotune-os kiigazításról volt tehát szó, hanem arról, hogy a main vocal ment csaknem teljes hangerővel a pultból.) Hmm, gáz.

Így telt tehát a program, és a You Can't Stop Me, Open Your Eyes, Pretty In Scarlet slágerek után csupa új következett egy hétszámos blokkban. Ez jó választásnak bizonyult, mert az új dalok diszkósabb dobalapjuk miatt a régiekkel váltakozva biztosan zavaróan hatottak volna, így viszont az egész blokk egységes és furamód táncolható volt. Közben viszont már olyat is látnunk kellett, hogy az egyik verze (!) alatt Sandra a mikrofont leeresztve a gitárossal beszélgetett, az éneke azonban ekkor is zavartalanul hallatszott tovább. Tehát nemcsak a refrén és nemcsak a csordavokál. Döbbenet. És főleg azért az, mert ez a banda képes jól zenélni, ezt is tették, még egy kisegítő turnégitáros is tisztességgel pengetett a háttérben. Érthetetlen. (Arról nem lehetett szó, hogy Sandra be volt rekedve, mert a felkonfok hibátlanul mentek neki, szóval ez koncepcionálisan volt így megoldva.)

Egyébként nem úgy tűnt, hogy a közönségben ezt sokan észrevették volna, jelentős visszatapsolás előzte meg a ráadásblokkot is, mely egy állat instrumentális jammel kezdődött, majd jött a Big In Japan, végül a kötelező Lords Of The Boards. Ez már mindenkit kellően megmozgatott, ráadásul a félplayback felfedezése óta a koncertet hátulról duzzogva követő Géza barátunk azt is megfigyelte, hogy erre a pár számra kiiktatták a meg nem engedett segítséget: a gitárok karcosabban szóltak, Sandra éneke pedig éppen annyi volt, mint ami a mikrofonba bement – gyengébb, de élő. Az a bosszantó, hogy ha az egész koncert így megy, akkor ez egy csillagos ötös produkció. Így viszont nem, mert ami egy Britney Spears show esetében belefér, az egy Guano Apes klubkoncerten nem, itt senki nem várt volt el stúdióhangzást a színpadon sokat mozgó Sandra Nasictól. Más kérdés, hogy mindezek ellenére is abszolút jókedvűen jöttünk el, biztos csak a jó számok és a vidám hangulat miatt. No meg – még ha nem is annak szánták - az a fránya nosztalgia...

A fényképek a szerző felvételei.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.