Az LGT arénás koncertjei kapcsán nagyon sok szó esett a fotósok szerződéséről és a főpróbán bulizó Gyurcsány Ferencről, végül a bevételekről is. Pedig érdemesebb lett volna inkább a lényeggel foglalkozni, ha már több tízezer ember gondolta úgy, hogy 2013-ban jegyet vesz egy ilyen alkalomra. Milyen is volt tehát maga a koncert?
Elöljáróban, a személyes viszonyulás tisztázása végett fontos megjegyezni, hogy nem voltam már a 70-es években is LGT-rajongó, mivel akkor még meg sem születtem, viszont később sem váltam azzá. Amikor pedig kamaszkoromban elkezdtem megismerni a régi nagyokat, az Omega beatkorszakos lemezei (különösen a zseniális Tízezer lépés album) és az Illés életműve jóval nagyobb hatással voltak rám, mint a később induló LGT nagyon rádióbarát és egyedi, de engem kevéssé megmozgató slágerei. Igazából egyetlen olyan LGT-szám van, ami erősen megindít bennem valamit, ez pedig az eredeti felállással készült Presser-Adamis jegyezte Ezüst nyár. (Még úgy is, hogy a Deep Purple Hush című dalának a nyilvánvaló koppintása. Ettől még jó.)
Az évek során az Illést, az Omegát és a Metrót is sikerült megnéznem élőben, de az LGT eddig rajongás hiányában kimaradt. A mostani koncertre, mégpedig annak utolsó, vasárnapi felvonására így nagyobb várakozások nélkül, alapvetően kíváncsiságból és egy lehetséges utolsó lehetőség kihasználása céljából érkeztem. Ami rögtön megdöbbentő volt, az a közönség összetétele: ha három Schmuck Andor és két Dávid Ibolya veszett volna el bennem, akkor szépkorúnak nevezhetném az összegyűlt társaságot. A legtöbben tehát nosztalgiázni jöttek, ami teljesen érthető igény, ők ezáltal fiatalodtak meg erre az estére - én meg a köztünk lévő korkülönbség miatt. Az LGT végig igyekezett kiszolgálni a nosztalgiát. Olyannyira, hogy a mai világban is teljesen otthonosan mozgó Presser Gábor is visszafogta magát a felkonfokban, és úgy tűnt, tudatosan vigyázott arra, hogy semmi trendi mondat ne hagyja el a száját, minden megnyilvánulásával tekintettel volt a hallgatóság összetételére.
Presserrel kapcsolatban már az első számoknál feltűnt, a későbbiekben pedig nyilvánvalóvá vált, hogy ő az, aki a jelenlegi LGT-felállás megszólalását egyedül felismerhetővé és egyedivé teszi, aki nélkül itt most nem volna miről írni, és aki nélkül a koncert nem sokat ért volna. A többiek csak az ő kísérőzenekarának tűntek még olyankor is, amikor Karácsony János a nézőtéren egyszálgitározott, és ennek nem az az oka, hogy Presser tolakodóan előtérbe helyezte volna magát, hanem az, hogy ha ő nem vitte volna a hátán a bandát, akkor semmi megjegyezhető nem maradt volna az egészből. Ez a felelősség pedig nem nyomta agyon, hanem elképesztő teljesítményre sarkallta: ilyenre valóban csak az képes, aki tehetsége, múltja és magabiztossága teljes birtokában van. Előzőleg nem tudtam, hogy Presser ennyire jó élőben, de az biztos, hogy sajátos orgánumát úgy tudja használni a suttogástól kezdve a spoken word szerű szövegelésen át a kieresztett énekig, ahogy itthon igazán kevesen tudják és merik. És ezt jó volt tapasztalni. A többiekről nem nagyon lehet hasonlóakat állítani annak ellenére sem, hogy Somló és Karácsony sem voltak hamisak, a közös vokálok is jól szóltak. A hangszeres teljesítményt nehéz megítélni úgy, hogy a megszólalást a legtöbb számban három fúvós, néhány kiegészítő gitáros, egy billentyűs, egy kongás meg még négy teljesen fölösleges vokalista is súlyosbította. (Nem szóltak nekik, hogy ennyi zenész folyamatos jelenléte a színpadon megöli a rock and rollt?) A hangerő nem volt túl nagy, de az arányok jól el voltak találva, a tökösen telt pergőhangzásért pedig külön dicséret jár. A színpadkép nem lett túlságosan kidolgozott, a tematikus vetítéseket viszont nagyon erőltették. Ezek közül a legtöbb túl magától értetődő volt, és emiatt fölöslegesnek bizonyult. Lehet, hogy jobb lett volna a teljes puritánság, de azt is megértjük, hogy megpróbálták kihasználni az Aréna adottságait, ezúttal e tekintetben kevesebb sikerrel.
És hogy a számokról is essen szó: volt sok klasszikus sláger (Fiú, Szólj rám, ha hangosan énekelek, Mi lesz velem, Boksz, Ő még csak 14, Álomarcú lány, Gyere ki a hegyoldalba, Annyi mindent nem szerettem még, Egy elfelejtett szó, Kék asszony), de szerencsésen ki is maradt néhány jól megírt, de mára már elcsépeltté vált darab (A Kicsi a Nagy az Artúr és az Indián, Mindenki máshogy másképp csinálja, Rádió). Jó tálalással idézték meg Barta Tamás emlékét (Szabadíts meg, Szeress nagyon) a kezdeti időszakból, ez is igazi csúcspont volt. Az utóbbi két albumról egyedül a Magyarország című szám került elő, amit én Presserrel szemben sosem kedveltem igazán. (Ha már generációs önvizsgálatról van szó, akkor sokkal inkább Hobo legutóbbi lemezét ajánlom.) Méltatlanul mellőzték a koncerten az 1997-es Mozdonyopera albumot, pedig az Ígéret földje vagy a 424-es csatahajó igazán elfért volna. Főleg azért, mert sajnos - főleg az elején - előfordultak megmagyarázhatatlanul hosszúra nyújtott, a jammeléssel együtt sem túl sok izgalmat hordozó tételek, amelyek közül számomra a mélypontot a modoros És jött a doktor jelentette. Amikor már kezdett unalomba fulladni a dolog, érkezett a lehető legjobb fordulat: Presser, Karácsony és Somló néhány szám erejéig - szándékuk szerint a Tabán közvetlenségét megidézendő, azaz Miénk itt a tér - a küzdőtér közepén felállított kisszínpadon, a közönségtől körülölelve nyomott le pár számot, és ez valóban sallangmentes és működőképes volt. Nem fanyalgásból jegyzem meg, de ugyanilyen húzást láthattunk már ugyanitt a Rammsteintől is. Erre az Engel arcú lány nagyon rossz szóvicc? Most már mindegy.
Az LGT hosszú koncertet ígért, és a két, nem túl fantáziadús, kötelező körnek tűnő dobszólóval is tördelt, a színpadon rohangáló fiatalok fölösleges látványával nehezített program valóban kegyetlenül hosszúra nyúlt, a ráadásokkal együtt meghaladta a három órát. Ezáltal legalább a közjátékok alatt pihenhettek egyet a banda tagjai, egy szót sem szólhatunk ezért, de attól még az élvezhetőségen jelentősen rontottak az üresjáratok, egy feszesebb program mindenkinek jobb lett volna. Ahogy a fentiekből kiderült, így is voltak igen jó részei a koncertnek, főleg a rockosabb vonal kevésbé agyonjátszott számai működtek igazán. És azt is a javukra kell írni, hogy mindig jókor jött egy olyan dolog, ami megmentette az unalmasabb periódusokat. A közönség részéről nem volt általánosan önfeledt megőrülés, volt viszont kitartó figyelem és a végén őszintén hálás vastaps. Megértem, ha azok, akiknek az LGT generációs élmény volt, lelkendezve írnak erről a showról. Én sokat tapasztalt, hozzájuk képest viszont fiatalabb koncertlátogatóként csak azt tudom mondani, hogy összességében nem volt ez egy kimagasló, mai szemmel a reveláció erejével ható produkció. (Érdekes módon az utolsó Illés koncertek ebből a szempontból is aktuálisabbak és frissebbek voltak.) Ellenben a tisztességes helytállás megvolt, és ezt nem csak kiegyensúlyozásképpen vagy kötelező fordulatból lehet leírni, ez tényleg így történt. Összességében tehát mindenki megkapta azt a zenei élményt, amiért kitalálták az élőzenét, és amelyet ennyi idősen sem ciki játszani. Ezzel komolyabb elvárások híján én is megkaptam azt, amiért mentem - egyetlen szám kivételével. Hol van már az ezüst nyár?
A fényképek a szerző felvételei.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Rikárd 2013.02.21. 14:56:04
SarahConnor 2013.02.21. 16:33:12
A kijelzőt, fényeket, extra énekeseket felhánytorgatni: mind bullshit. Szubjektív bullshit. Pengék még mindig, igaz, idő közben megöregedtek, de még mindig ők osztják a lapokat. A Tízezer lépés, amit annyira éltet a poszter, Presser-album. Presser zenéje, Adamis szövegei. Merre akarunk lépni, hogy kikerüljük az LGT-t? És miért nem lehet azt mondani, hogy tisztességesen megcsinálták, amit vállaltak? Mert erről van szó. A fárasztó mellébeszélés a LEDfalról meg a fényekről mind csak azt mutatják, te tényleg lemaradtál az LGT velejéről, barátom.
SarahConnor 2013.02.21. 19:49:48
Nyilván ezt egy saját bevallása szerint sem LGT-rajongó/ismerő embernek nehéz, de talán nem lehetetlen.
ganxta77 2013.02.21. 20:13:18
Szeretném azonban megjegyezni, hogy valami LGT nevű zenekar a Nyugati Pu.-on tartott koncertjén (mely filmként is visszanézhető) 1992-ben már eljátszotta ezt a trükköt, hogy egyszercsak a közönség közepéről (ha jól emlékszem, a keverőpult elől) játszott egy 3(?) számos blokkot, benne a Mijénkitta tér-rel.
Én már öreg vagyok, de nem felejtek. Ja 92-ben voltam 19. ;-)
És azt a koncertet amíg élek nem felejtem. Pedig annyira már nem is rajongok értük...
Jancsa Jani · http://burger.blog.hu 2013.02.21. 20:36:45
isssti 2013.02.21. 20:41:58
De hát ez egy ilyen ország: ki kinek a kicsodája -csak ez számít, semmi más!
Dani77 2013.02.21. 21:03:52
mtomi · http://utolsoejjel.blog.hu 2013.02.21. 22:25:25
másik hiba javítva.
SarahConnor 2013.02.22. 08:04:57
Átfogalmazhatom amúgy, ha ez zavar: az LGT/Presser megkerülhetetlenek a mai napig, egy olyan ellenpólust képviselnek a mainstream hulladékkal szemben, ami magasan kiemelkedő.