Vállalható nosztalgia: Warpigs @ Zöld Pardon, 2013. szeptember 14.
2013.09.16. 06:14
A Warpigs a 90-es évek legmenőbb és legszerethetőbb zenei produkciója volt itthon, ezt mindenki tudhatja, aki akkoriban volt tizenéves, és sikerrel kerülte el a fiúknak csatos cipő, lányoknak holdjáró divat fémjelezte tömegigényt. A hazai zeneipar akkori helyzetéhez képest így is valószínűtlenül nagy sikereket ért el a banda, de több mint tíz évvel a feloszlásuk után általában már nem korszakos slágereik vagy két erős lemezük miatt szokás leginkább emlegetni a nevüket, hanem Antal Nimród kapcsán, aki miután megrendezte első, a Kontrollt is inspiráló klipjüket, befutott hollywoodi rendező lett, és idén már a Metallicával dolgozott együtt.
Eközben a Warpigs tagjai már évek óta civil életüket élik, de 2005 óta azért néha összeállnak egy-egy koncert erejéig. Sosem indultak viszont megélhetési turnéra, és új számokat sem akarnak többet írni; ritka koncertjeik kifejezetten saját maguk és közönségük szórakoztatásáról, fiatalságuk megidézéséről szólnak, és ezt az énekes Eszenyi Péter maga is többször elmondta már. A korábbi években megszokott decemberi alkalmak után (a legutóbbi 2011-ben volt) ezúttal szeptember 14-re esett a választás, a helyszín pedig a tavaly óta új helyen üzemelő Zöld Pardon volt - ez a legnagyobb hely, ahol az utóbbi években játszottak. Merész, de azért némi médiatámogatást is kaptak az elmúlt napokban, szóval jónak ígérkezett a dolog. A koncert napján viszont - látva a szabadtéri buliknak kevéssé kedvező esős, hideg időt - sokáig úgy tűnt, hogy a családjával Angliában élő Eszenyi az ottani időjárást is hazahozta magával, de szerencsére este 9-re elállt az eső és kisütött a nap is (na azért az nem). Az ekkor még kihaltnak tűnő ZP-ben békésen forraltborozgató, kabátba öltözött harmincasok várták a kezdést a pultnál - aki itt nem húzta még be a harmadik ikszet, az tényleg csalt, de állíthatom, nem nagyon fordult elő ilyen.
A csapat színpadra lépésekor lassan átszivárgott mindenki a pultoktól, Eszenyi megköszönte, hogy a hideg idő ellenére ennyien eljöttünk. A koncertkezdő 21-re amúgy már tényleg egész sokan lettünk, szellősen ugyan, de megtelt a nézőtér. A Warpigs sem az angol, sem a magyar nyelvű dalszövegeiben nem vette túl komolyan magát annak idején, szerencsésen elkerülték a metálkliséket is, így nem állt fenn annak a veszélye, hogy nevetségessé válnak most velük. Működött is a dolog, és bár a hallgatóság nehezen melegedett be, elmaradtak a kínos pillanatok. A két elsőlemezes dal, a Műanyag és a BKV-s Piros 139 után hamar jött egy Rémember-szám is vendéggitárossal, majd már ötödiknek elhangzott a kötelező Szandál, és ez már kezdte jobban beindítani a közönséget is. Innentől még jobb lett a hangulat, eljátszottak egy "új", nyolc éve írt számot, aztán végigment szépen a bestof műsor: Analóg, Luke, Ez az a játék, Független, Rapid, Rock N' Roll Balladája és a rendes program végén az elmaradhatatlan Monte Carlo - csak "július 14. este" helyett szeptember 14-gyel. (koncertvideó itt)
Az egész koncertre igaz, hogy a csapat nem görcsölt rá a dologra, az összekötő szövegek elég spontánok voltak, minden jól működött. Emellett a zenei élmény sem hiányzott: a C.H.I.P énekesének vokáljaival és néhol szintivel is megerősített sound kellően vastag volt, a zseniális Rock N' Roll Balladáját és a Monte Carlót is el tudták éppen olyan ízesen játszani, mint ahogy a fülünkbe vésődött a lemezről annak idején. A hangszeres teljesítményre nem lehetett tehát panasz: Eszenyi Gábor nagyon stabilan dobolt, a régi rasztáit elhullajtó Jimbo is nagy kedvvel hozta a gitártémákat, és bár önironikusan ripacs pózba vágta magát a Monte Carlo szólójára, azt is öröm volt hallgatni. Eszenyi Péter eközben megjelenésével, mozgásával és felismerhetően karakteres hangjával is remekül keltette azt az illúziót, hogy 1996-ban vagyunk - én legalábbis akörül láttam őket először, mégpedig az E-klub kisszínpadján. Nem ma volt, de az nekik is tényleg vicces lehetett, amint az egyik felkonfban el is hangzott, hogy amikor ez a banda még működött, akkor ők 23 évesek voltak, a közönségük meg 14+, így hát azért fura most körülnézni. Hát igen, nekünk is fura volt, de mindannyian derűsen nyugtáztuk a helyzetet.
A ráadásban aztán jött a Nyugati tócsa, azaz a Rage Against The Machine-féle Killing In The Name Of, amire masszív ugrálás és szolid pogó indult, melybe Kiss Gergely háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó is bekapcsolódott, szerencsémre nem használta legendás bal kezét... Eközben Jimbo is megszabadult a pólójától, amire tinilányok helyett lánybúcsús MILF-ek sikongattak, elég stílszerű volt a dolog. Összegzés, tanulság? Nincs sok, legfeljebb annyi, hogy a Warpigs életművét bármelyik mai MR2-s ál-underground banda megirigyelhetné, és hogy már a harmincas korosztálynak is igénye van az ilyesféle nosztalgiára, és ezt nem ciki bevallani. A Warpigs megmutatta, hogy lehet ezt vállalhatóan is csinálni anélkül, hogy anyagi megfontolásokra gyanakodnánk, mert itt szó nem volt erről. Ehelyett kicsit félszeg, de alapvetően jókedvű és vicces múltidézés volt ez. Egy ilyen koncertnek akkor van értelme, ha mindenki kellemes élményekkel távozik, és mivel ez így történt, tényleg érdemes lesz csinálni egyet két év múlva is. Vagy akár már jövőre, mert ennyi talán még belefér.
A fényképek a szerző felvételei.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Gyingizik 2013.09.16. 15:34:54
mtomi · http://utolsoejjel.blog.hu 2013.09.16. 15:38:05
Szerintem mindkét út vállalható, de Eszenyiék már évek óta Londonban élnek.