Habár már nincsenek ilyen drasztikus megfogalmazásaim mint néhány éve, azért a helyzet korántsem cizellált. December 24, háromnegyed egy, de karácsonyi hangulatom az még mindig nincs, pedig az Ambi-Pur Winter Woodland Fűszeres és Ünnepi már rég az aljzatban figyel max fokozaton. Egyedül vagyok, az egész penthouse az enyém, ha akarnék a helikopterleszállóra is kifekhetnék, max a U.N.I.V.E.R.S.E. műhold láthatna, de ott meg kit érdekelnék.

Valljuk be mostanra eltűnt a karácsony. Bár nem mondanám magam céges bérrabszolgának, az elmúlt másfél hétben sokszor késő estig melóztam, különböző bérhekkelési kérelmek jöttek Dániától kezdve mindenhonnan, és ennek a fáradtságát a mai napig sem tudtam kipihenni. A szobámban bár nincs rendetlenség, de rendnek sem mondanám. Ma eddig csak édességet és sajtos pop-cornt ettem. Egy szó tökéletesen fedi az egész normális és mátrix-beli tevékenységemet: unottság.

Elvileg most boldognak kéne lenni, meg szeretni, meg ilyenek. Hát, annyit legalább elértünk, hogy már nem utálkozom az ünnep miatt, ami azért nagy szó. Mindemellett megpróbálom az egészből a lehető legnagyobb hasznot húzni, és akkor legalább pihenni, zabálni (ó, a karácsonyi menüm holnap, tetszeni fog, azt garantálom), és hasonlók. Talán még magamat is sikerül egy kicsit rendberakni.

Ne legyetek kétségbeesve ha nem hallottátok még idáig Sam Rockwell nevét, és a Moon című filmről sincs fogalmatok se, hogy mi fán terem. Nekem sem volt még néhány nappal ezelőttig, de mostanra megvilágosodtam. Két névvel rántott be a film első körben: Kevin Spacey és Clint Mansell. Ebben a legjobb, hogy egyik sem a főszereplő.

Sam Bell alias Sam Rockwell a Lunar Industries alkalmazottja, és 3 magányos évet kell eltöltenie a Holdon, amíg folyamatosan üzemelteti a bányászgépeket, mely az új idők energiaforrását adja. Alig két hét van hátra a munkájából, amikor bekapcsolódunk a filmbe. Felesége és kisgyereke várja otthon, érthető ha már kicsit jobban rá van pörögve a dologra. Azt írtam magányos, de ez nem teljesen igaz, hiszen ott van vele társa a MI, GERTY, aki a fentebb említett KS hangján szólal meg, és gyakorlatilag érzelmeit (?) egy kis dobozban lévő kijelző segítségével képes csak közvetíteni.

Ez az alapszituáció, és sokkal többet én sem fogok elárulni, hiszen akkor nagyrészét lelőném a filmnek (amit amúgy a trailer sajnos meg is tesz), annyi a lényeg az egészben, hogy Sam gyakorlatilag elviszi az egész filmet a hátán, mégpedig zseniálisan. Az a magas szintű karakterfejlődés, amit több rétegben elénk tár a film, egész egyszerűen félelmetesen jól meg van csinálva. A különböző stációk hősünk életében vizuálisan olyan jól vannak ábrázolva (és ehhez persze kellett a remek színésziteljesítmény is), hogy emellett szinte másodlagosnak tűnik Gerty szerepe. Pedig egyáltalán nem az.

Gerty indítékai a lehető legegyszerűbbnek tűnnek, mint ahogy azt a címben is jeleztem - ez a mondat többször is elhangzik a filmben. Ahogy azt látjuk is,Gerty nem egy az egész hajót behálózó MI, csak úgy néz ki, mint egy turbózott képességekkel rendelkező segítőtárs. Mégis, ezekben a szándékokban az ember sokszor elbizonytalanodik, hogy akkor most ki kinek az oldalán is áll. Nem véletlen, hogy a film egészét nézve beugorhat P. K. Dick munkássága is, hiszen akár az ő tollából is származhatna az egész.

Már a szinkronizáció olyan jól sikerült, hogy az adott kontextusban hihetetlen érzelmeket tud megjeleníteni a robot (kábé egy doboz ami a plafonon lóg), és az pedig, hogy egy kis dobozból mosolygó vagy épp szomorúsmiley jelenik meg, az pedig teljesen nonszensz. És működik. Ehhez persze hozzájön a harmadik név, aki ismét nagyszerűt alkotott, ez pedigClint Mansell (Requiem, The fountain, Smokin Aces) aki megint olyan egy scoret tesz hozzá a filmhez, hogy az atmoszféra egyszerűen félelmetesen megindító. A folyton visszatérő két-három zongorás téma a fülünkbe fog ragadni, szóval jobban tesszük, ha rögtön be is szerezzük a filmzenét is, fog az még menni nálunk sokszor.

Ha megnézzük az egész cselekmény egészen kis helyen játszódik, tehát körülbelül van egy űrhajó, valamint az azon kívül játszódó űr (ami szintén elég alacsonyköltségvetésből lett lemodellezve) melyből szintén csak egy űrjárónyi teret látunk. Ezt összevetve azzal, hogy összesen egyetlen emberi főszereplőnk van csak, elég fura képet kapunk, és ehhez megugrásához azért elég nagy bátorság kell.

Óhatatlan az összehasonlítás a másik durva űr sci-fi-vel a Sunshine-nal. Annak a költségvetése kb. tízszerese volt ennek (és még az is baromi alacsony) és ez azért látszik is, hiszen ott a vizuál brutálisan meg volt csinálva. Amiben különböznek mégis, az az, hogy igazából a Sunshineban elég sokszor voltak csak "nagybazmeg"gel jellemezhető részek, és ugyan itt is voltak olyan pillanatok, amikor az ember várta volna, hogy akkor most kenni fogják, sajnos még sem történt ilyen (akkor már sokkal inkábbWTF hangulatú a dolog). Mindezek mellett természetesen egy szóval sem azt mondom, hogy ne lenne ez is annyira jó, mint a másik.

A végére jön a feketeleves: ez a film nagyrészt a fesztiválokra készült (Sundance, stb.), és sajnos itthonra nagy valószínűséggel csak DVD-n fog megjelenni. Ne hagyjuk azonban elveszni, mert mindenképp látnunk kell ha szeretjük a műfajt: egy ember küzdelme mindentől és mindenkitől távol az űrben. A 2009-es top filmek közé ez most bekerült nálam - és nálatok?

Most, hogy nemrég megjelent a Windows 7 kicsit visszagondoltam az operációs rendszereimre. Legendás, hogy első gépemnél még 2000-ben azt se tudtam, hogyan kell a Win98-at telepíteni, a setup.exe-ről lövésem nem volt, a boot sequence állításáról pedig még kevésbé. Ezután következett a ME, meg volt kicsit 2k is, de aztán, 2001 telétől jött a jó öreg XP, ami néhány SP-vel később bár, de még mindig a gépemen lakik.

Az első verzióját még Solymárról szereztem be, mégpedig a Drevi Kereskedőház padlásterében lévő netkávézóból. Itt relatíve jó áron mindig zajlottak a LAN-partyk, leginkább CS, Operation Flashpoint, és társaik vitték a prímet. Jó öreg osztályomból akár 8-10-en is képesek voltunk szombat/vasárnap délután kizarándokolni, és nyomatni, mellé csúszott a sósmogyoró és a kóla. Egy jófej idősebb csóka volt a pultban, aki azonfelül, hogy mindig adott apróbb kedvezményeket, még le is töltött, az akkor azért ritkaságnak számító széles(ebb)sávú netén (talán dual-ISDN volt).

Így lett jó sok zeném warezoldalakról, egy két játék is beficcent, de a legjobb szakítás mégis az XP volt. Egy hétköznap délután, már esteledett amikor kilátogattam az öreghez, kérvén a cuccot. Emlékszem, valamit épp berheltek valami másik sráccal, így várni is kellett, de kb. háromnegyed óra után sikerült megkapni a várva várt telepítőt, és a korai estében már zúztam is haza a 164-essel, és otthon toltam is fel, az akkor még 566-os Cerkára.

Azon is szépen elfutott, aztán rá néhány évre jött a 2500+-os malac, ami nem véletlenül lehet ismerős, hiszen még most is azzal tolom. Tüsi a céges laptopján már Windows 7-tel vagánykodik, és talán nekem is eljön hamarosan az idő, hogy új gépem, és ezzel együtt új operációs rendszerem, új Windowsom legyen. Őszintén, már nem is emlékszem, hogy milyen az...

Az utazás, mely majdnem anyagi csődbe döntött. A kirándulás, melynek ideje alatt a leghosszabb időt töltöttem Magyarországon kívül ever. Első rész, szeptember tíz, csütörtök.

Hajnali indulás. Mindig van egy bája az ilyen dolgoknak, főleg ha fél négy körül kell kelni, netán még korábban. Még inkább, ha előző este nem sikerül elaludnom, csak a Canabaltot nyomni. Persze azért sikerült a kelés, az éjszakain a Stadionokig valami elképesztő mennyiségű jó, ámde kissé fáradtnak tűnő csaj volt, majd ottvolt a Tataxi, és TJ felvétele után teljes létszámban robogtunk kifelé. Még a reptéren összefutottunk Eve-vel is (ez azért hír, mert kb. három éve nem láttuk egymást, most meg véletlenségből csak úgy a check-innél), aztán a szokásos várakozás után indult a Wizz gép Bergamoba, éles balos a Sörgyárnál, és go.

Target egyre olyan fél nyolc körül érkeztünk, majd elhagyva a repteret megvártuk a buszt amivel Bergamoba érkeztünk. A város nincs messze, de annyira pont, hogy gyalog ne legyen érdemes menni, valamint a kétlábas közlekedés sem igazán megoldott. Bergamo két részből áll, egy alsó, és egy felsővárosból. Mi az utóbbin keresztül közelítettük meg az előbbit, mégpedig a Funicolare nevű elmés jószággal (a busz végállomásánál), mely a fogaskerekű és a sikló egy érdekes keveréke volt. Öt perc alatt fennvoltunk, majd indult a városnéző túra, negyed kilenckor. A kirakatokban ezernyi finom falat, csak sajnos még minden zárva, újra hozzászoktunk az euro-forint konvertibilitás fájdalmasságához, majd pedig a templomok és régi épületek közt lavíroztunk egy kisebb parkig (egyik suliban még évnyitó is volt), hol reggel kilenc felé elfogyasztottuk reggelinket.

Innen mentünk tovább az elképesztően hangulatos kis francia-olasz feelinget sugárzó városkában: mindenki ráér, padon olvasgatnak, nyugalom, sok biciklis - hát igen. A háttérben hegyek körbe, mi pedig visszairányoztuk magunkat, csak kissé sajnos másfelé mentünk, így a funicola' aljához értünk. No para, néhány megálló busszal, aztán pedig egy alkalmas helyen egy jó üveg Peroni sör elfogyasztása vált esedékessé. Ekkor már olyan fél tizenkettő felé jártunk, így a szemben lévő kirakodós piac, és az erkélyről integető Ronald McDonald után visszabuszoztunk a repülőtérhez, még kicsit shoppingoltunk az Orio Centernek nevezett baszottnagy, ámde szerintem olyan hatalmas kínálattal nem rendelkező centerben, míg végül irány volt a security a reptéren, lévén az online check in itthon már megtörtént.

Itt történt meg azon csúfos eset, hogy a köcsög reptériek elkobozták a tripodomat, mondván, not allowed. Szép szó, meggyőzés, kérlelés, mit sem használt, feladhattam volna drágábban, mint maga az állvány volt, szóval gyanítom valamelyik baromarcú boldogan használja az állványomat, hogy helyezze fel rektálisan, ha eltaláltam. Ezen incidens után következett első utam a Ryannel (more fapad), ablak melletti tekintés a hispán tájra, s érkezés a Barajas komplexumba, minek az volt a nevezetessége, hogy leszállás után (nem viccelek) negyed órát sugárhajtóműves sprinteltünk az üldözd a nyulat kiváló játék keretein belül. Kiszállás után megkerestük a metróterminált, megvettük a háromnapos jegyünket (mely nem a vételtől számítva él, hanem adott naptól, jó tudni). 45 perc metrózás után (baszott sok a jó nő, ide is jövünk élni, ez most már eldőlt, szevasztok) kiszálltunk a Gran Via-n (majdhogynem NYC), és hamar meg is lett a Calle de la Estrella, ahol csökkentett áru motelünk volt található. A környék (bár egy utcányira volt a sugárúttól) érdekes keveréke volt sokmindennek: mediterrán fless, csomó kínai, nem feltétlen bizalomgerjesztő, de nem is gáz. A házinéni sajnos csak spanyolul beszélt, így alkalma nyílt TJ-nek fitogtatni, hogy nem az Ecserin vette a spanyol nyelvvizsgáját. A szoba kicsi volt, de fasza, három ágy, egy miniatűr erkély (melyből be lehetett menni a mellettünk levő szobába), plusz fürdőszoba.

A beköltözés után indultunk első megtekintendő helyünkre (sacc este hat lehetett, dögmeleg), mely a Santiago Bernabeu Real Madrid stadionban egy túra volt. Ide vettünk egy ún. Madrid Cardot, ami kb. az összes olyan helyre ingyenes belépést nyújtott, amit érdemes volt megtekinteni, szóval ilyen szempontból egy Tour de Stockholm 2-t láttunk. Én most voltam életemben először ilyen focistadionban, hatalmas volt, csomó kiállítással, éremmel, serleggel, kupával, valamint Puskás Öcsit is nagyon szerették és tisztelték (mondjuk érthető is). A végén eljutottunk a szuvenír shopba, ahol máris elszaladt a ló, az ujjak mocorogni kezdtek az Amexen, és egy-egy Realos korsóval gazdagabban indultunk tovább.

Mindeközben egy másik szálon Orsival megbeszéltem (aki még régi, Hildes osztálytársam volt, és három éve kinn él), hogy este összefutunk, és mutat pár dolgot. Kicsivel fél kilenc után találkoztunk is az Operánál, aztán mentünk tovább a királyi palotához, városháza, Calle Mayor, Puerta De Sol, mindenféle jó kis helyet láttunk, amiért így utólag is hatalmas nagy köszönet neki (és még 5800-ája is volt, külön jópont). Megtudtam pl. azt is, hogy kénytelen leszek spanyolul is tanulni, mert jó kevesen beszélnek angolul (valamiért mindegyik azt hiszi, hogy világnyelv az övék...), meg azt is, ami már látszott este tíz fele, hogy brutális az éjszakai élet, még több jó nővel. Atyaég.

Orsitól a nulla kilóméterkőnél nagy nehezen búcsút véve rájöttünk, hogy enni is kéne valamit, így beültünk egy helyre paellát tolni, csak épp a kiszolgálás nem volt a tetőfokán, a csávó kicsit kész volt, dehát a helyenkénti balfaszság vele jár ezek szerint az életstílussal. A tenger gyümölcseis rizses cucc amúgy finom volt, kicsit lassan lett meg, dehát istenem, nézelődtünk. Az esti élet az utcákon is megmutatkozott: ezernyien voltak, mindenki ment valamerre, bárokba hívtak be mindenkit, nagyon bejött az egész életstílus - az már kevésbé, hogy amikor sört akartunk venni, az már nem sikerült, mert késő volt, így anélkül tértünk haza, és tettük el magunkat, olyan hajnali egy körül.

Szóval, hogy mi van most. A tömegek ezrei kérdezgetik rémülten: mi történt speed barátunkkal, hová veszett el az internet rengetegében. Büszkén jelentem, hogy múlt hét elején elkezdett jönni a bölcsességfogam, és a tömegek unszolására végül elmentem fogorvoshoz. A fogorvosnál (amúgy teljesen korrekt és gyors módon) megjártam a betegfelvétel-ambulancia-röntgen-ambulancia kört, kaptam valami jódozott gézes szart a fogamhoz, és akkor uram, naponta találkozunk. Persze, feltéve, ha aztán pénteken nem mennénk team buildingre (erről hamarosan).

A helyzet jelenleg az, hogy élni alig van kedvem, félnapokat átalszom, az étvágyam a béka segge alatt (tömegnövelés rulez), szóval ha így folytatom borítékolhatóan beköszön hamarosan valami jó kis betegség is (értsd: kurvára le van gyengülve a szervezetem). Hétfő reggel kezdem a napom ismét a Mária utcában, szóval megpróbálok valami információt szerezni, illetve ezt agézdarabozást elhagyni, mert ha megint megtúrja ott a gyulladást én visítok.

Ez az egyik fele (az igazolható) a hiányzásomnak. A másik a szokásos lustaság, ami viszont önképzés nélkül nem lesz legyőzhető, tehát a következő fog történni. Egyik következő postba kirakom majd a terveimet mondjuk a következő fél-háromnegyed évre, majd azokat jövő nyár elején előveszem, és megnézzük, mint sikerült Mr. Johnnynak elérnie. Lehet nem ez a minőségi blogging, de jelen pillanatban a közfigyelmet kell motivációs és fegyelmező eszközként felhasználnom, mert amit közel 6-8 hónapja művelek az kritikán aluli, és magamhoz méltatlan.Gentlemen the show has just begun.

Azt hiszem, mindenki hallott már a filmről, ha mást nem az elég erős marketingkampány okán, ahol a kihelyezett plakátokon és posztereken kívül még egyes mozik wc-jét is felcimkézték "csak emberek" jelzéssel, és vigyáztak, nehogy véletlenül is egy prawn (garnélarák) besétáljon. Ugyanis nekik nem szabad.

Ez az alaphelyzete a fentebb említett filmnek is, mely előzményét a rendező, Neill Blokamp már egyszer röviden eljátszotta az Alive in Joburg című rövidfilmben. Megjegyzendő, hogy a mostani főszereplő, Sharlto Copey alias Wikus van de Merwe már abban is játszott, egy mesterlövészt. A rendező amúgy néhány sorozatepizódon, illetve 3D animáción kívül nem sok nyilvános projectben vett részt, nem úgy, mint a másik nagy név, Peter Jackson, akit azt hiszem, senkinek sem kell bemutatni.

Spoilerek lesznek valamennyire, de igyekszem visszafogni magam, már csak azért is, mert ezt a filmet érdemes megnézni, nagyon érdemes. Ugye a nyolcvanas években megjöttek azűrlények , itt vannak, kaptak egy külön részt (a cím), ahol közel másfél millióan élnek (tehát kábé egy Budapest). Itt támad az a csodás ötlete a hatalomnak, hogy amúgy is sok a balhé, telepítsük ki őket. Másfél millió rákot. Itt merült fel az egyik kérdés: hogy a rákba (hahaha...) van az, hogy értik az emberek az űrlények nyelvét, és oda vissza. Ez valahogy nem volt tiszta.

A fentebb említett Wikus a vezetője a deportálásnak, és már itt lehet asszociálni mindenféle elnyomott kisebbségre, főleg, mivel Dél-Afrikában járunk, és azért a kisembernek bizony ott sincs túl sok szava, a jelek szerint, még ha másfél millióan vannak, akkor se. Szóval indul alátszatkampány, azért minden rákkal aláíratnak egy pappert is, hogy saját szándékából megy el (jókérdés lenne, hogy ha nem írnák alá, akkor jönnének e az érdekvédelmiek. Apropó, miért védik valakik az űrlények érdekeit, akikből amúgy a nagy népességnek frankón elege van?)

Wikus bácsi elég nagy pöcs, gyanúm szerint csak az űrlényekkel, mert azok a gyengébbek, mégis van felesége, gyerekei, család, boldogság. Egészen addig, míg mohosága nem győz, és nem spriccolja pofán magát valami űrolajjal, amit szerencsétlenek eldugtak volna előle. Idáig nincs is gond, csak a genya, kis barátunkból szépen lassan elkezd rákot varázsolni. Metamorfózis. És itt kezd el a történet a kegyetlen kemény határain járni.

Wikus eddig is kellemetlen volt néhol, most azonban szó szerint szánalmassá válik, hiszen hasonlatossá kezd válni azokhoz, akiket eddigegrecíroztatott. Mindemellett ugye a katonaság sem szereti az űrlényeket, és a hatalommal együtt összesen két dolgot szeretnének vele csinálni: vagy kivizsgálni, és darabokra szétkapni, vagy pedig end of the partyt hirdetni (értelemszerűen a pénz nagy úr, szóval előbbi jobban üdvözölt). Na most Wikusnak ez annyira nem tetszik, és indul a menekülés, mégpedig oda, akiket azelőtt, a hatalom színeiben cseszegetett: a rákokhoz, és a slum lakóihoz. Nem túl sok sikerrel. Azonfelül, hogy előbbiek nem igazán befogadóak, utóbbiak még meg is spékelik a játékot, egy kis törzsihiedelmes-sámános-jövendölős témával, így végképp rosszra fordul a történet.

Mégis akad azonban olyan rák, aki haza szeretne jutni (ha még nem mondtam volna, Joburg felett lebeg egy baszomnagy űrhajó, csak nincs, ki vezesse), aztán mihelyst visszaszerzik a naftát, mehet is a móka. Persze ezt a katonaság nem így gondolja (meglepő), meg Wikus is kezd egyre szarabbul festeni, így az állás eléggé vesztős. Ez az a pont, ahonnan már nem írok többet, nézzétek meg, de igazából ezek a sorok a tizedét sem tudják visszaadni az élménynek.

Az átváltozásról rögtön gondolhatnánk Samsára, és nem is lenne elhibázott az okfejtésünk, hiszen körülbelül ott is hasonló történet zajlott le. Mindenki elfordul, és otthagyják a szarban afőhőst , akinek aztán vajmi kevés esélye van a győzelemre: mind fizikai, mind erkölcsi értelemben. Az eddig mondhatjuk nem kedvelt szerepbe bújás egyikünknek sem menne könnyen, főleg, ha gyakorlatilag is ennyire távol áll a normális emberiségtől. Az emberek és a rákok is jól vannak súlyozva, hiszen azűrlények sem az egyértelműen szegény, elnyomott szerepkörben tetszelegnek, az emberek is sokszor antipatikusak; de mindkét oldalnak vannak olyan részei, melyek igazán értékesek, vagy pedig azzá válnak, szintén átformálódnak.

A film hol dokumentarista szerepbe bújik, egyes szereplők megszólaltatásával, hogy pedig a normális külső nézetből mutatja a történetet, de egyik sem válik unalmassá, érdektelenné. A képi világ gyönyörű, sehol nem bazmegoltam a CGI miatt, úgy meg van csinálva, hogy semmi kivetnivalót sem találtam benne. A zenéje, főleg a második felétől szintén szót érdemel, hiszen a heroikus, katartikus (Wikus... ((már megint nem bírtam)) küzdelmeknek tökéletesen megfelelő aláfestést ad. A szereplők pedig jól játszanak, mindenkinek sikerült elhitetni a szerepét, és végül is ez a színészek dolga.

Ha valami befejezést kéne még írnom ide, akkor azt mondanám csak ismételten, hogy megnézni kéretik, mert miután túllesztek rajta, némi szomorú fájdalom ül majd meg bennetek (főleg az utolsó képkocka után); de legfőképp csak másnap, ha elgondolkodtok jöttök rá, hogy miért is volt ez, ha nem is kiemelkedően, de nagyon jó film. Mert az.

Másnap reggel az ébredés ismét korai volt, hiszen az űrkabinos pancsi után (említettem már mennyire utálom azt, ha a víz egy tízmásodperces timerrel van összekötve, és folyton nyomkodhatod, ha nem akarod hogy elálljon?) hatalmas kontinentális reggelit fogyasztottunk a Formula 1 ebédlőjében. Nos ebből a reggeli volt igaz, mivel a svájci (francia) Ibis színvonalát meg sem közelítette. Volt péksütemény, vaj, margarin, lekvár, és sajt; valamint tea kávé és narancsdzsúz. Volt egy faszi aki a konyhából félig kilógva szemlélte és reloadolt, de nekünk gyanúnk volt, hogy valójában azért áll ott, hogy megölhessen, de legalábbis lebaszhasson, és a kezünkre csaphasson, ha túl sokat eszünk. Külön hangulatot szolgáltatott még a giccses miniszökőkút TJ mellett melyből egy ezüst béka köpte a vizet egyenesen Pai Mei mester fejére.

A kaja után összeszedtük magunkat, golyóállót húztam, majd indultunk a második napra, hogy beteljesedjen Stockholm végzete, és nyereséggel távozzunk a svéd földekről. Ezúttal a központból kezdtünk, feltérképeztük aszuvenírboltokat visszatérésre, majd az első állomás pedig a hatalmas városháza volt, hová sajnos nem jutottunk be, mivel hülye időpontokban voltak csak vezetések, és azok sem mind angolul. Ezután ismét áthaladva egy hídon (idő olyan fél 11 felé járt) a királyi palota felé irányoztuk magunkat, ahol már készülődtek a déli ünnepélyes őrségváltásra. Amúgy tök érdekes budapesti körülményekhez szokott agyamnak, hogy az egyik oldalon kicsit sétáltunk felfelé, megvolt a vár fless, aztán a másik oldalán pedig csak kis séta és ott is a normál szint.

Creditértékünket növelendő bementünk a Pénzmúzeumba is, ahol három szinten keresztül nézegethettünk mindenféle kontinens és időszak pénzeit, sőt, a svédek korábbi pénzügyi dolgaiba is betekintést kaphattunk. Ide illik az a megállapításom, hogy északi barátaink elég erősen rámentek az ijesztgetős dolgokra. Kezdődött ez már előző nap aVasa-múzeumban, ahol is az installációk közt volt olyan is, hogy egy fullsötét helységben egy 16. századi nyelvezetű svéd elbeszélés ment, mindenféle creepy háttérzajjal és zörejjel. Hát, az konkrétan egy horrorfilmbe is elment volna, a szinkronhangokról már nem is beszélve. Itt meg, pénz meg minden, aztán az egyik részben mintha a meseerdő elevenedett volna meg: sötét fák, csobogó patak, sikolyok(!), sárkány(?!) rémisztő varjúkárogás - mintha egy paráztató népmesében lettünk volna, csak azt nem értem, ez hogy került oda.

Kiérve a múzeumból lassan dél közeledett, így visszamentünk a királyi palota elé, ahol is kezdetét vette a lovas-zenés-őrségváltás. Érdekes esemény volt, nagyon sok fiatal katonával, szépen egyenruhában, lovaszenészek, komoly koreográfiával és ceremóniával, mindenkinek ajánlom aki arra jár, heti kétszer van, azt hiszem szerdán és szombaton. Ez tartott olyan egy órát, mi pedig utána célba vettük negyvenkettedik Gusztáv királyi palotáját.

A palotában hatalmas vigyázás volt, se fényképező, sem telefon, semmi, éppen ezért kicsit be is rághattak a teremőr nénik amikor Zoli vagy fél órán keresztül baszkodta a telefonját (végül is csak ketten követtek minket teremről-teremre), míg aztán végül a hatszázadik lebaszásunkra sikerült elraknia. A palota amúgy hihetetlenül grandiózus volt, mindenhol durva fényűzés, és ami a legviccesebb volt benne, hogy bizonyos termeiben még aktívan szoktak lenni bizonyos formális és kevéssé formális rendezvények, lásd Szilveszter. Persze ott ajónépek, lévén nem alkoholisták jóval szolídabban mulathatnak, hiszen ha belegondolok nálunk mik szoktak menni egy céges bulin...

A palota második felét igazából már csak muszájból mentük körbe, mivel a gyomrunk majd kilyukadt. Szerencsére még odafele kiszúrtunk fölfelé egy kis kajáldát az egyik utcában, ahol is ettünk 60-70 SEK-ért egy menüt, én konkrétan fish&chipset, melyhez járt egy pohár üdítő. Gee töltött egyet egy limonádénak kinézőből, én pedig mondtam fasza, tuti finom lesz, gyerünk. Hát, ha ittatok már citromos vizet, akkor az volt. Gyász, főleg, hogy az arabok közt nem mertünk az újratöltésnek még a gondolatával sem foglalkozni. Érdekes volt, hogy munkások is betértek oda ebédelni, teljesenjólszituáltak voltak, gyros-tál, egy 0,33-as gyengített alkoholtartalmú sörrel - hát itthon ilyet sem látni.

Mindezek után visszakanyarodtunk a belváros felé, spottoltuk a hatalmas ablaktalan bevásárlóközpontot, majd kezdődött a fékevesztett szuvenírvásárlás. Rénszarvasok minden mennyiségben kicsi sielő és nagy plüss kivitelben, sverige felespohár, hatalmas rénszarvas, kispárna, malacfasza, akció, vegyük még meg ezt is, veszünk ki pénzt, elbírja az AMEX. A végén, amikor az öreg már az édességesboltban kötött ki, és bonbont vásárolt, valamint mindenkinél volt minimum egy reklámszatyor, éreztük, hogy kicsit talán túllőttünk a célon (ugyan). Mindezek után mentünk egy kört a két párhuzamos sétálóutcán, amit az itthoni viszonylatban talán úgy tudnék érzékeltetni, hogy két paralell Váci utca. Nem is ez a lényeg, hanem, hogy itt olyan töménytelen mennyiségű jó nő volt (miniszoknyában OMG), hogy el tudtam volna lenni egy egész napot is akár. Komolyan, megragadó volt.

Kikeveredve innen nagy nehezen találtunk egy helyet, ahová be tudtunk ülni elfogyasztani egy, a tegnapihoz hasonlatos sört - de jaj, a fekakocsmába tévedtünk be! Társaságunk két tagja erősen ráparázott, hogy akkor most vernek meg/gangsztáznak el/lőnek le, vagy csak később, ha fizettünk, de ez természetesen nem történt meg a tesók közt. Ja amúgy nem teljesen volt ez igaz, hiszen a pultos arab volt.Mindenesetre nem tököltünk sokat, és a sör (valamint a pénzünk) fogytával álltunk is tovább.

Időközben a nap is kisütött, mi pedig egy teret is találtunk, és némi lépcsőmászás után kerestük a nagy vizet (ne kérdezzétek, nem tudom hol voltunk, ebben a városban úgy eltévednék ismét, mint a pinty). Egy jó sztori volt, hogy kuláztam (nem kaki, köpi) egyet, mire hallottuk a szirénát, hogy jönnek a rendőrök, és ráparáztunk, hogy fizetnünk kell 50 SEK-et (ami persze nem volt felesleges) (mondjuk ez az 50 kicsit kevésnek tűnik utólag, ez a hátránya, ha ilyen sokára írom meg a sztorit).

A másik élmény, hogy egy építkezés mellett megyünk el, erre mondja TJ, hogy ott egy nyúl. Húsvét előtt/után voltunk, mondom ja biztos ott van, megyünk tovább, erre Zoli/Gee megszólalt, hogy baszki, tényleg ott egy nyúl. Na mondom, ekkora fless van, vagy mi, amikor láttam, hogy egy jó húsban lévő nyuszika ott ül, épp eszik valamit, majd azzal a lendülettel beugrált az építkezésre. Elgondolkodtam, hogy vagy nekem tettek a fekák valamit a sörömbe, vagy mi, de aztán kiderült, hogy a többiek is látták, szóval a második verzió lépett életbe: mi a fenét keresett ott, a város közepén, egy Caterpillar mellett egy nyúl?

Mindezek után hol is étkeztünk volna, mint egy Burger Királyban, ahol találkoztunk Alexandrával aki egy gyönyörű szőke magyar lány volt a pultban - kár, hogy ez utóbbi tényre csak távozás után derült fény. Mindenesetre kajából úgy betankoltunk, ahogy csak a pénzünk bírta, nehogy már éhesek maradjunk. (Érdekesség, itt nem tálca, hanem kis kosárka van.)

Továbbhaladtunk a part felé, hol végül a naplemente ereszkedett szép lassan ránk, majd megtaláltuk a már távolból keresett nagy vitorlást, ami valójában egy youth hostel volt, és nem mondom meg, hogy ötpercenként kik mentek be az ajtaján (we need to come back). Ezután elkészítettük azokat a fényképeket, melyekért már csak érdemes volt Stokiba eljönni (horgony és pagoda). Mivel a nap már kezdett lemenni, így gohome volt (nyolc körül járunk), de a metrón (ezen a vonalon) megint akkora élményben volt részünk, amire nem is számítottunk.

Na jó, picit azért igen, hiszen én előzőleg olvastam, hogy az egyik vonal minden megállójában másfajta művészi performance van, de hogy ez ennyire mellbevágó legyen: konkrétan aluljáróba le, középen híd, balra jobbra árok, benne mindenféle díszlet, ember,anyámkínja, mögötte szól a pánsípos zene, te meg siess, hogy le ne késd a tízpercenként járó metrót. Lesznek videók is, hát majd meglátjátok, valami egészen félelmetes élmény volt.

Hazaérve természetesen fényképcsekkolás közben sör, majd nyugovó, hisz másnap reggel négykor keltünk. Csobb, pakolás, csekkáut, kurvahideg, első metró. Beérve a központi állomásra viszont (ami, mint talán már említettem egy bazi nagy háztömbnyi ojjektum) majdnem akkorát cumtunk, hogy nem jutottunk haza. Egészen konkrétan nem találtuk meg, hogy hol kell felmenni a buszunkhoz ami visz a reptérre, viszont az meg időben ment. Végül szerencsére egy útbaigazitásnak köszönhetően kábé másodpercre pontosan odaértünk (előtte még egy kétoldalú űrhajósdokkoló is volt, ami majdnem megakadályozott a kijutásban - tegye fel a kezét ami már volt Cape Canaveralban; én sem), és másfél óra út, és egy finom bagettes-szalámis-sajtos (saját) reggeli után meg is érkeztünk Skavsta-ba ismét.

Innen már menetrend szerint ment minden, és délre már a saját kis szobámban is voltam itthon. Tanulságos volt ez az út is, a youth hosteles rész miatt mindenképp tervezem visszatérni, valamint meg szeretném a mélabút is fejteni, ami a svédeket övezi (no pia? nem tépnek? túl nagy a GDP?).Mindemellett a folyamatos miniszoknyázás sem elhanyagolható, szóval fogunk mi még találkozni - előbb, vagy utóbb!

Főzőiskola születésnapi különkiadás from Jason Bourne on Vimeo.

Szar kedvem van már egy hete. Ez ma hazafelé is megvolt a 178as buszon, úgyhogy elhatároztam, hogy ha hazaérek írok valami igazán depressziósat. Olyat, amiben a csávónak pokolsötét a hangulata, Fabriciust olvas, mert popkult, aztán hazamegy, és lelövi magát. Ehhez képest annyit válogattam a Kaisersban meg aztán a DM-ben, hogy ez az egész elmúlt. Tragic.

Olajos heringet vacsoráztam friss kenyérrel, amihez vettem egy Soproni Szőke Ciklont. Ez utóbbi sajnos nem csak bebaszva volt szar, hanem így is. Erről jut eszembe, az is vicces volt, amikor egy hete a Podmaniczky-körút sarkán a non-stopban a csaj nem hitte el nekem, hogy ez a sör citromos. Akkor épp Gösser Lemont kerestem. Nem hardoskodunk, azt meghagyjuk hétvégére, amúgy is a nyár utolsó szétcsűrése lesz.

Szombatra a Bónuszra is megvan már a jegyem (rongyért), hála a Meexnek, majd iszom egyet a tiszteletükre. Barna meg Tüsi már jön, a Zegieket még nem tudom. Másnap meg kertiparti, grillezés, osztálytalálkozás. Mivel sejthető, hogy a zsanzelysee útvonalon érkezem, így alvás nem sok lesz.

Nem tudok többet, úgyhogy a csúcson abbahagyom.