Amikor az év elején elterveztük, hogy bizony ismét behúzunk két országot, még nem gondoltam arra, hogy ez engem a sok eszetlen bulizás, és tandíj mellett egy valódi pénzügyi dögvészbe fog dönteni, de miután már le volt foglalva az utazás és a szállás, eszembe sem juthatott a visszakutyázásnak a gondolata. Így eshetett meg, hogy 2010.03.18-án, egy napfényes csütörtöki napon útnak indultunk Eindhovenbe.

A szokásos módon először Gee-vel, majd TJ-vel találkoztunk, majd irány a Ferih1, ahol újfent szokásos módon vehettem le a cipőmet, mert valami becsipogott (hát igen, a Timbo bakancs már csak ilyen, akkor is van benne cucc, ha éppen nincs), majd a Kratossal díszített aznap megjelent 576 beszerzése után pattantunk is a gépre. Laza kétórás, fülfájós út után megérkeztünk Eindhovenbe, ahol is dögmeleg fogadott, úgyhogy a télikabát kell ide döntést máris üdvözölni tudtuk, miközben megváltottuk a jegyünket (a pénzünket most még itthon, a világot meg majd később), és felszálltunk a buszra, ami bevitt minket a központba.

Ott rögtön összespanciztunk egy hazánkfiával, így a jegyet megvéve közösen vártuk a vonatot, amely bár emeletes volt, tisztaságban nem sokban különbözött hazai társaitól (oké, másodosztályon is bőrülés volt, valamint a wc-ben (minő mulasztás) nem jártam); valamint, ami nem elhanyagolható, tökéletesen halk volt, kb. semmit sem lehetett hallani abból, hogy egy vonaton ültünk. Amszterdam Amstel megállónál le is csúsztunk, majd egy negyedórás séta, az Ovi Maps szponzorálásával, és oda is értünk a hostelbe, az utcai fronton enyhén bordélyházat idéző logojú Hotel Lindába. 

Becsekk után, ahogy mentünk volna felfelé, máris megértettük a sok-sok internetes értékelést: a lépcső kb. 70°-os szögben ment felfelé (nem túlzás!). Nekünk csak hátizsákunk volt, de aki itt bőrönddel akart volna feljönni... hát annak sok szerencsét hozzá. Felérve egy egészen nagy szobát találtunk, kissé büdösen, egy remegő korlátos franciaerkéllyel, némi fűmaradvánnyal a fiókban. Lightos pihenés után indultunk is tovább, de nem tudtuk nem észrevenni azt, hogy a városban valamiért... büdös van. Konstans módon (mint Desmond) ott volt mindenhol, bármerre is mentünk. A másik, melyet saját bőrünkön tapasztaltunk, hogy a vártnál is több a biciklis, és csakúgy, mint itthon, azt képzelik, hogy ők a közlekedés urai, ezáltal úgy, és arra mennek, amikor akarnak. Elég ehhez annyi, hogy TJ negyed óra után már élénk ellenszenvét fejezte ki az összes biciklis iránt, nemhogy Amszterdamban, hanem az egész világon (persze ehhez kellett néhány majdnem gázolás-szerű incidens is).

Keresztülhaladva a városon először a Van Gogh múzeumba mentünk, ami nem volt rossz, csak hamar keresztülmentünk rajta (bár nekem nem is hiányzott egy Prado hosszúságú trip). Mindezek után villamos vissza Amstel, majd egy kisebb rohanás után megváltottuk a jegyünket a tengerpartra, pontosabban Zandvoort am Zee-be (csaak eegy húsz perces úút voolt, Harleemen keresztüül) - azt hiszem most láttam életemben először a nagy, végtelen tengert, default homokos parttal együtt. Volt egy jófajta tengericucc-árus is, meg néhány posztkomm-érát idéző hotel, szokásos gyrosos, stb. Gyorsan le is zúztunk a partra, épp ment le a nap, a szél kissé fújt (micsoda meglepetés), és egy valag kagylóhéj volt a parton, sétálók, halászhajó - azért el tudtam volna lenni itt is egy szállóban, tegyük hozzá.Visszamenetel után először lőttünk magunknak egy dönert, majd irány a város éjszaka. A vöröslámpás negyed, hát, hogy mondjam... meggyőző volt, de sajnos mivel se pénzünk nem volt ilyenre, sem az árakat nem tudtuk, így egyrészt nem is volt semmi móka, másrészt még visszatérünk (harmadrészt meg nem vagyok benne biztos, hogy ugyanilyen lányokat nem-e lehet kapni itthon is - gyanítom de, persze tisztelem én a hagyományokat is, ha értitek hogy mondom). Sütit, zözit, haskát, kalap urat nem fogyasztottunk (előbbi mondatomra újfent visszautalnék), emiatt többen meg is kérdőjelezték, hogy minek mentünk akkor egyáltalán Mekkába, ha nem is imádkoztunk - ennek megfejtését meghagyom mindenkinek házi feladatnak.

A sátorállító kalandok után próbáltunk keresni egy autentikus holland sört, amit nagy nehezen találtunk is, majd kettő után, éjfél múltával hazatértünk egy hatalmas sétával, és kidőltünk. Az éjszaka kábé háromszor is megszólalt valami kibaszott erős tűzriasztó a hotelben, de szerencsére fél perc múltával abba is hagyta (gyanítom eddig jutott, amíg a delikvensek a cigikével eljutottak az ablakig, és ott már nem érezte a jelző).

Az alábbi történet egy pályázatra készült, de mivel ott nem nyertem vele semmit, közzéadom itt. A téma a főzelék volt, bármilyen megközelítésben.

Már Kozel három és fél éve a nagyvállalati multinacionális szcénában dolgozom, és mivel azért nem átallom az időmet a Cég szolgálatába adni, így azért már egy magamkorabelihez képest egészen jól keresek. Persze most nem arról beszélünk, hogy nem-e lehetne nálam jobban keresni, vagy ilyesmi, de ha körbenézek, azt látom, hogy időszakos munka, diákmeló, lassan befejezzük az egyetemet, fősulit, vagy épp nem, és elvagyunk, heti ötször bebaszunk (na jó, ezt lássuk be irígylem), miegyéb.

Ezzel idáig semmi gond nincs, de amikor gimnáziumi vagy hasonló életkorban lévő ismerősöknek mesélem ezt, akkor ugye általában szóba kerül a fizetés. Két példán keresztül szeretném megvilágítani azt, ami felbasz.
 

    2. Főiskola kezdete, én házfestőnek kezdtem, valaki meg pötyiragasztónak. Én tudtam jól, hogy a pötyiragasztásból nem lehet megélni, ezt hangsúlyoztam is, le lettem hülyézve, dehogynem lehet, basszam meg. Vicces, hogy a házfestést (melyből kiváló pénzek eshetnek) abbahagytam, és mentem dolgozni. Most ott vagyunk, hogy az illető már ott tart, hogy 1- halálosan idegesíti az én harminc buznyákom, mert ő keres ha tizet, diplomás pötyiragasztóként, 2 - az még inkább, ha én ehhez azt merem mondani, hogy ez nem sok, 3 - kérdezem, hogy új munkahely, ilyesmi? Nem, neki az egyetlen megoldás a gazdag férj lesz, mert őt el kell majd tartani. Ja mondom az más.

Azt hiszem az ilyen mentalitáshoz kommentár sem kell.

Mindezek mellé, amikor általában megemlítem azt a tényt, hogy én teljesen önellátó vagyok, nem otthon lakom, meg ilyesmi, nagyjából megenyül a közhangulat (főleg ha szóba kerül a félévente 200k tandíj, és társai); de egyszerűen nevetséges hogy az emberek mennyire szeretnék azt, hogy dögöljön meg a másik kecskéje is.

AMI PEDIG NEM FOG, MERT EGY KIBASZOTT SZUPERKECSKE AZ.

-Fordulj meg 'some - mondta egy hang neki, majd felébredt. Néhány pillanatig még az álom és a valóság határmezsgyéjén táncolt, ahogy az szokott általában lenni, ha az ember egy mély álomból ébred föl - főleg ha még rossz is. Bár szükség volt néhány pillanatra, három megállapítás azonnal ment. Egy: a díványon fekszik. Kettő: még bőven éjszaka van, a három lámpás odalenn pedig most is villog. Három: a megfordulás pillanatában észlelte, hogy nincs egyedül a nappaliban.

Azt hiszem már mindenkivel előfordult az, hogy nagyon fel akart ébredni egy rossz álomból, de nem sikerült neki. Jobb esetben az álom csak ment tovább, rosszabb esetben pedig azt hitte csak, hogy felébredt, de mint kiderült aztán, egymásba ágyazott álom-valóságokról volt szó csak, és ugyanúgy folytatódott a félelem. Itt vetném közbe azt is, hogy a legrosszabb az egészben az, hogy az álomban nem tudsz meghalni. Mondjuk persze ki is akarna, oké, de itt a lényeg az, hogy így viszont bármi gáz, thriller, suspense, rettegés is van, az csak akkor fog elmúlni, ha felébredsz, másképp örökké folytatódhat. És Johnny Handsome ebben a pillanatban azt kívánta, bárcsak most is álmodna.

A milliárd éves rettenet, mely még csillagok sötét ködébe veszve jött létre, mikor még a Naprendszer csak álom volt, és a Taori galaxis legnagyobb háborúja zajlott; ott állt (már ha ezt lehet állásnak nevezni, sokak szerint inkább fekvés, de még inkább pörgés volt az - noha mozgás nem kísérte) és nézett. Persze ebbe is bele lehetne kötni, hiszen nézni általában a szemünkkel szoktunk, neki (vagy inkább ennek) nem voltak szemei, de még feje sem - sokkal inkább a szörnyűség és az iszonyat századmély dögkútja volt az, amibe pillantva még a legerősebb lelkek is zokogásban törtek ki.

A fordulás a díványon inkább volt egy rémült araszolás miliméterről miliméterre, és közben vadul imádkozás minden evilági és földöntúli, keresztény és pogány istenhez, hogy csak a százada legyen annak igaz amit itt látott, mert már az is bőven elég ahhoz, hogy az élete hátralévő részét egy elmegyógyintézet magányos zárkájában töltse, ahol minden erejével azon lenne, hogy a fejét olyan erősen tudja a falba verni, hogy az egy érett dinnyéhez hasonlatosan szétomoljon a hófehérre vakolt felületen és vörös dinnye-velővel borítsa be annak egész felületét. A látvány mely szekundumról szekundumra fogadta annyira ősi és primitív volt, hogy inkább kívánt volna bármit, és lett volna bárhol, mintsem itt.

Az ősi szörnyűség szemmel láthatóan el volt foglalva valamivel, mely lehetett akár idézés vagy bármi más is; egy biztos: valamit művelt, melynek következményeképp egyre hidegebb és sötétebb lett a szobában. Emberi mércével a legsötétebb szín a mindent elnyelő fekete, de itt most létrejött a valóság szövétnekén egy olyan valószínűtlen szakadás, melybe beletekintve ezredéves koromfeketénél is ocsmányabb és embertelenebb titkokat látott, a szörnyű igazságát az ötödik és hatodik párhuzamos dimenziók megsemmisülésének, VI. Effen istentelen szertartásait, mely eredménye végül önmaga bukása, és saját húsának vég nélkül tartó marcangolása lett. Ott volt abban a résben minden, a Világok Igazsága, mely úgy vonzott élőt és nem élőt, ahogy semmilyen más emberi aggyal elképzelhető dolog nem tud vonzani.

Szorosra hunyta a szemét, és azt hajtogatta, hogy ez csak egy álom, de valahol érezte, hogy ez kevés lesz abban a helyzetben. Már bánta, hogy nem fordított régebben időt az okkult tanok megfigyelésére és alkalmazására, de erre valószínűleg többet nem is lesz szüksége. Mintha egy hasadás hallatszott volna, mint a függöny amikor leomlott, és bár csukott szemmel, de az a valószerűtlen, mégis tudat alatt biztosra vett érzése támadt, hogy zuhan egy szakadékba, mely az ókori Kairó hatalmas piramisainak elfeledett járatainál is mélyebben végződik. Tudta, hogy ez ellen, a testet öltött őrület ellen nem tud mit tenni, még szorosabbra hunyta tehát szemeit, és hagyta, hogy a végzet - bármi is legyen az - beteljesedjen.

Hamarosan jelentkezünk...

Mivel még sosem jártam a Lágymányosi-híd budai hidfőjénél, így a tavasz kvázi első beköszöntésekor úgy gondoltunk, meg kéne látogatni a helyszínt. Ha már arra jártunk, lőttem néhány fényképet is az 5800 Navii-val (haha), de sajnos azt kell mondjam, azért akármilyen Carl Zeiss, meg 3 MP, azért ez komolyabb munkákra nem alkalmas.

Kilépéskor ez a kép fogadott, a folyamatos szél nagyon érdekes látképet varázsolt az égboltra.

A Lágymányosi pillonjainak még mindig van egy durva feelingje, nagyon uralja a hidat, és ilyen szempontból teljes mértékben jogos a kápmegyeri hídat édestestvérének nevezni.

Egy látkép a hídról Pest felé...

...és már a gátról a híd felé.

A gát amúgy nagyon szépen meg van csinálva, és kb. egy kilométer hosszan nyúlik be.

Szembe vele Csepel látszik már, hogy az konkrétan valami szemétlerakó, meddőhányó, vagy mi, azt nem tudom, de elég siralmas képet fest.

Míg a keleti oldalon sétaút visz, a nyugatin kiépített kis korlátos, rekortán-szerű járdás út van, ami sokkal hangulatosabb...

...néhol szegélyezve az ilyen építészeti stílusban épült házakkal.

Voltak dagadt fekete kacsák is, melyek miután megláttak, rémülten rohantak vissza a vízbe.

A park északi sarkából néztük a déli vasúti összekötőt.

Így néz ki a gát középső része, jobbra pedig már a Budafoki út - Lágymányosi hőerőmű.

Mindezek után újabb hiánypótlás következett, és ellátogattunk az Allee-ba is, bár én nem sokat vártam tőle. Azt meg mondjam, hogy a budaiak, akik errefelé laknak, rendesen megfogták ezzel az Isten lábát, mivel kb. minden van benne. Legalul baromi nagy Interspar, aztán fentebb szintén minden ami kell (ruha, mobil, elektronika, mozi); aztán pedig legfelül még a kajálós részekből is lehet rendesen válogatni (én páldául egy hatalmas borzaskát toltam fűszeres sült krumplival, tartárral, rongy alatt, és tökig jól is laktam). Szóval ha erre sodorna a sors, elfogadnám, mert tetszett a dolog.

D. hazafelé ment, és mocskosul szar kedve volt. Most tetőzött be az egész napi szarhalom - mit halom, folyó, folyam, tenger, óceán - ami körbevette. Körbenézett az izzadt melltartók, és rövid szoknyák tengerében, de ez is csak irígységgel töltötte el. A felszínességet utálta, annál pedig jobban, csak önmagát. *********t olvasott, így aki rápillantott, rögtön láthatta, hogy a mai modern pop és médiakultúrával mennyire képben van. Persze ez sem a jó hangulatát emelte. Végre elért a leszállási ponthoz. Betért a boltba. Gondolkozott, hogy mi a faszt vegyen, közben a vörösvérsejtekről dúdolgatott egy közismert dalt. Ettől sem lett vidámabb. Párizsi, kenyér, hering, paradicsom, óvszer, sör. Egy modern agglegény éléskamrája - ez lehetne a kép címe, ha valaki megfestené. Hazament, de mire odaért, elment a kedve mindentől. Pizzát rendelt, karibit. Közben nézett valami sekélyes pornót - a megosztókra esküdött, nem a DVD-s filmekre, ember, 2010 van - aztán amikor megjött a pizza, megnézte hogy a vízirendőrséghez áthelyezett nyomozó hogyan bírja a kiképzést. Ettől sem lett jobb kedve, úgyhogy fogta magát, és lefeküdt aludni. Egy nap az évben, egy év az örökkévalóságban. Ez legyen majd a fejfán is - kérte, és bontott egy sört, mert attól jobban fogja érezni magát. Nem. Vagy mégis...?

Azt kb. mindenki tudja, hogy nem szabad újépítésű lakásba költözni, hiszen szar az alapzat, vékonyak a falak, és amúgyis, ezek a ******k mindent kilopnak belőle. Namármost én tavaly november óta egy ilyenben lakom, hála Mr Spike-nak, aki kapott itt egy lakást, és megengedte, hogy drága pénzért ideköltözzek rombolni a közhangulatot.

Az első, és legfontosabb, hogy a falak nem kifejezetten vékonyak. Oké, lakáson belül lehet, és hallod, hogyan dugik a másik, de ez még belefér a normális szocializációs keretek közé bőven (ha meg nálad nem akkor 1) prűd vagy 2) soha ne költözz újépítésű lakásba. Bár ez nem old meg semmit, mert az előző lakásban is volt hasonló probléma. Akkor tehát rábasztál)). Ellenben, bár azért szoktam neki nyomni a zenét, a szomszéd nem szólt idáig semmit.

A falak viszont vizesednek, ami álíltólag újépítésűnél normális, ám legyen, majd kiszárad egy két éven belül. Én azért saját részről nem bánnám, ha olyan lakásom lenne 20 misiért, ami nem rottyan le az első télen. Alapvetően más probléma nincs vele szerkezetileg, szóval ez elviselhető. Persze van, aki a földszinten vett lakást, és sír, hogy odahugyoznak a macskák, de most őszintén: ez nem volt benne a pakliban? Örüljön, hogy nem Mici bácsi pisáljba oldalba a kerítését.

A fürdőszobába visszatérve, az örök kérdés: meleg víz. Ugye az előző helyünkön a nyolcvanliteres bojler úgy viselkedett, mintha feleekkora volna, és nagyon nem akart elég melegvizet adni. Nos, itt hasonló probléma azért nincs, mert a kazán a pincében van, és onnan nyomja fel a vizet a csobbanáshoz, fűtéshez, whateva. Nincs is ezzel probléma amíg jön, de egy csomószor vagy random meleg-langyos-tűzforró, vagy éppen langyos. Nem számottevő, de ahhoz képest, hogy én mindig forróvízre vágynék, kevesebb. Erre a hivatalos megoldás az, hogy a nyomás, meg kisfaszom, és hát most épp sokan használják. Használják anyád sokan, ha a fentebbi összeget már elköltök valamire, azért ez egy frankón szar indoklás.

Kilépve a lakásból, van a tűzriasztó, ami egy-kéthavi rendszerességel random beindul valami dohányfüstöt/odaégett kaját kiengedő paraszt miatt. Ez nem is baj, csak jön a tűzoltó erre, ami nem olcsó. Tekintve, hogy a közös költség már alaphelyzetben 12 (és nő), azért ezt nem kéne. Ebben amúgy túl sok extra nincs, a belső Tündérkert ugyan tényleg frankón jól néz ki este, és a takarítás is so-so oké, de én ezt túlzásnak érzem.

Továbbhaladva ott a lift, ami szép és jó, rezisztív érintőgombbal, csak az a baj vele, hogy az ajtajába elfelejtettek szenzort építeni, így csak fizikailag érzékeli azt, hogy éppen nem tud záródni - értsd: istenesen oldalbabasz, ha épp ottmaradnál. Költözésnél volt ez nagyon finom, amikor pakoltuk a nagy dobozokat, és vagy minket beszállás közben, vagy a cuccot cseszte meg kicsit. Erről lesz majd videó is, mert én még ilyet nem láttam.

A garázsbejárat egy nagy szar, lassú, kábé az jön be, aki akar. És be is jön, tanúsága ez annak, hogy a múlt héten vettük észre, hogy valaki majdnem feltörte a tárolónkat, az ajtót (ami amúgy sem egy erős szerkezet) alulról és felülről kb nyolc centire be lehet nyomni, csak a zár tartja éppen középen (itt üzenem, hogy már vasrács van anyahomorítók). Amúgy az egész a komplexum alatt húzódik, szóval egy egészestés horrorfilmet simán le lehetne forgatni benne.

Odakint a bejárati ajtó elé nehéz lett volna valami cigielnyomót tenni, így az eldobált csikkek ott vannak a belső udvarban a növényzet és a diszkő között.
A társasház-kezelés is nehézkes, megy a kavarás ezerrel, számlák hónapokkal később jönnek. A lakóközösség ugye nagyrészt fiatalabbakból áll, akik akkora egyéniségek, hogy ha te nem köszönsz, ők sem fognak (néha még így sem). Van néhány önjelölt okos, aki néha a kezébe veszi a dolgokat, most ez vagy jól sül el, vagy nem, ezt ki tudja. A lényeg, hogy mivel baromi sokan laknak, már egy egyszerű közgyűlés is nehéz, kevesen jönnek, gondolhatja mindenki a továbbiakat.

Röviden ennyi a tapasztalatom közel négy hónap után. Az egész feelingje elit, és nem rossz itt lakni, de, hogy az enyém legyen a lakás, és én szopjak ennyit vele... esély nélkül. Sajnos a kiszolgáltatottságot lehet érezni, bár nem tudom mi lenne, ha naponta lenne az illetékesekkel egy negyed-félórás üvöltözős szakaszom. Ezt remélem nem is kell soha megtudnom, addig pedig élvezem a Penthouse nyújtotta előnyöket.

Ps.: welcome back Johnny

"Ha a kákkámáná szólít / A wc közelsége hódít"

Költői képpel kezdtem a postot, pedig a téma túlmutat a rét fölött szálldosó vidám pillangók és tengelicék boldog csipogásán, miközben a mező közepén a virágok közt egy hatalmas szarkupac lapít. Komolyra fordult a fos - mondhatnánk, de tudományos vizsgálatunk közepette semmi lehetőségünk nincsen arra, hogy elpoénkodjuk a dolgot.

Példa 1
Éppen kimentünk a szokásos szerdai wealllivininAmericaAmericaaitswunderbaaar körre, vagy a Nagy Amerikába a fAstoriára, vagy a Kicsibe a Fővámra. Jövünk visszafelé a Múzeum körúton, eltés csajokat stírölünk, no problem. Átérünk a Rádayra, csajok jönnek, de hirtelen valami megmozdul bennünk legbelül. No nem a felmerülő társas párkapcsolat lehetőségének csodás érzése az, hanem a szarásé. És innen kezdve fordulnak komolyra a dolgok. Érezzük, hogy vörös kód van, de valaki még bemegy a kisboltba egy cigiért. Töltöttség 75% és nő, ahogyan megyünk visszafelé, és járásunk egy bekakkantott pingvinét kezdi idézni. Persze jófejek vagyunk, és szolidaritásból megvárjuk a lenn bagózókat a bejáratnál, nem húzunk el tufa módra kullantani, szépen együtt jövünk fel a lifttel. Itt már ha gyengék vagyunk, és lövik a rakétát berongyolhatunk a hátsó vécébe, de ne feledjük: ott a WC-papír vékonyabb, mint elől. Az igazán hatalmas alakjai a történelemnek még ilyenkor is tudják türtőztetni magukat, és előremennek, lerakják kabátjukat, és szépen, méltóságteljesen elsétálnak teliszarni a rötyit. Ha van, olvasnivaló ajánlott, mert nem lesz egyszerű menet.

Ebből a rövid történetből több tanulság is van. Az egyik, hogy a gyorskaja irtózatosan fosat, a legjobb kaki-katalizátor az üdítő, illetve a fagyi. A másik, hogy a mozgás is meghozza a kedvet, habár ez nincs ekvivalenciában a megtett távolsággal. Akárhogy is nézzük, az agyat triggereli valami egy 50-500 m-ig terjedő sugarú körben, és ott indul be a biológia. (Néha a vegyifegyver juthat eszünkbe, viszont az már akkor kémia.)

Példa2
Római part, hekkes elborulás. Hal, krumpli, kenyér, hagyma, savanyú, fröccs. Aztán egy Magnum. Hazafelé, busz, villamos, minden oké. A Wesselényi utcáig (akkor még Dohány volt a lakhely). Ott egyszer a villamos lelassít, de a belem ezt nem érzékelte, és úgy döntött, akkor most világuralomra tör. Én már azon is filóztam, hogy leszállok erről a nyomorról, és rohanok haza, mert különben meg kell húznom a vészjelzőt (tragédia, az lett volna). Leszállás, de az úr szintén nem rohan, szépen séta hazáig, a lépcsőházban ugyan már párosával szedtem a fokokat, ajtó, cipő le (!) és bevágódtam a trónra. Olvasnivaló ez esetben nem volt.

Tanulság: a távolság szintén nem volt mérvadó, mozgás alig volt, tehát a titokkapcsoló lehet ismét a nyitja a történetnek. Az agyunk tudja, hogy közelben a rötyi, és mint szorgos kis romboló hód, elkezdi lebontani a gátat. Innen indul egy kegyetlen párbaj ember és test között, melyben eddig veszteség nélkül vezetek. Ergo jöhetünk haza akárhonnan, tökmindegy mi van, úgyis a lakástól párszáz méterre fog ránktörni a foshatnék. Készüljünk tehát fel rá, és acélozzuk idegeinket, pallérozzuk elménket, mert harc fog következni, nem is akármilyen. Johnny voltam, a csatatérről.

Jamie legújabb szakácskönyvéből (illetve itthon a legújabb, odakint már kijött az, amelyikben az USA-ban kolbászol) lett ez a recept, mert ugye a francia hagymaleves az egyik kedvencem. Nos, az most is megmutatkozott, hogy nem véletlenül akkora az ellentét a franciák és az angolok között, ugyanis ez annyira, hát... nem hasonlít. De legalább finom volt.

Az adag, amit csináltam, ok nélkül hatalmas volt, így ugyan közzéteszem ezt a receptet, de kicsit gondolkodjatok előtte. Ehhez felhasználtam 3 lila, 3 fehér, és 2 vöröshagymát (mogyoró kellett volna ehelyett, de az nem volt a tuskóban), valamint 25 deka póréhagymát. Az olajat egy nagy lábosban elkezdtem melegíteni, bele zsálya (friss, nekem csak por volt) és fokhagyma (4-5 gerezd kilapítva). Ezután bele az összes hagyma (felkarikázva természetesen, nehogy nekem egybe basszátok bele, mert idegsokkos leszek) és nagyon lassan (kerámialapos tűzhelyen ~3as fokozat) 50-60 percig párolni, néha megkevergetni, ha netán le szeretne égni, akkor azt ne tegye. Mindezt résnyire húzott fedővel.

A negyvenedik percben fedő le, onnantól mosolyogjon a szabad ég a levesünkre. Mindeközben megcsináljuk az alaplevet, mely most nálam utolsó alávaló parasztként leveskockából és vegetából készült. A fentebbi mennyiséghez két liter készült, mely a hatvanadik percben ráömlött a párolódó hagymára (nálam ez Jamievel szemben nem lett édes, de ezt tudjuk be az éghajlati különbségnek), és ezzel összhangban a tűzhely is felkúszott kilences fokozatra.

Felforraltuk a témát, majd vissza hetes, és onnantól érzésre még gyöngyözött olyan negyedóra-húsz percig. A végén fogtam a kenyeret, rá cheddar sajt, megpirít, és mihelyst kitálaltuk a levest, bele a pirítós, és DŐZS.