Tudatalatti Bélműködés

"Ha a kákkámáná szólít / A wc közelsége hódít"

Költői képpel kezdtem a postot, pedig a téma túlmutat a rét fölött szálldosó vidám pillangók és tengelicék boldog csipogásán, miközben a mező közepén a virágok közt egy hatalmas szarkupac lapít. Komolyra fordult a fos - mondhatnánk, de tudományos vizsgálatunk közepette semmi lehetőségünk nincsen arra, hogy elpoénkodjuk a dolgot.

Példa 1
Éppen kimentünk a szokásos szerdai wealllivininAmericaAmericaaitswunderbaaar körre, vagy a Nagy Amerikába a fAstoriára, vagy a Kicsibe a Fővámra. Jövünk visszafelé a Múzeum körúton, eltés csajokat stírölünk, no problem. Átérünk a Rádayra, csajok jönnek, de hirtelen valami megmozdul bennünk legbelül. No nem a felmerülő társas párkapcsolat lehetőségének csodás érzése az, hanem a szarásé. És innen kezdve fordulnak komolyra a dolgok. Érezzük, hogy vörös kód van, de valaki még bemegy a kisboltba egy cigiért. Töltöttség 75% és nő, ahogyan megyünk visszafelé, és járásunk egy bekakkantott pingvinét kezdi idézni. Persze jófejek vagyunk, és szolidaritásból megvárjuk a lenn bagózókat a bejáratnál, nem húzunk el tufa módra kullantani, szépen együtt jövünk fel a lifttel. Itt már ha gyengék vagyunk, és lövik a rakétát berongyolhatunk a hátsó vécébe, de ne feledjük: ott a WC-papír vékonyabb, mint elől. Az igazán hatalmas alakjai a történelemnek még ilyenkor is tudják türtőztetni magukat, és előremennek, lerakják kabátjukat, és szépen, méltóságteljesen elsétálnak teliszarni a rötyit. Ha van, olvasnivaló ajánlott, mert nem lesz egyszerű menet.

Ebből a rövid történetből több tanulság is van. Az egyik, hogy a gyorskaja irtózatosan fosat, a legjobb kaki-katalizátor az üdítő, illetve a fagyi. A másik, hogy a mozgás is meghozza a kedvet, habár ez nincs ekvivalenciában a megtett távolsággal. Akárhogy is nézzük, az agyat triggereli valami egy 50-500 m-ig terjedő sugarú körben, és ott indul be a biológia. (Néha a vegyifegyver juthat eszünkbe, viszont az már akkor kémia.)

Példa2
Római part, hekkes elborulás. Hal, krumpli, kenyér, hagyma, savanyú, fröccs. Aztán egy Magnum. Hazafelé, busz, villamos, minden oké. A Wesselényi utcáig (akkor még Dohány volt a lakhely). Ott egyszer a villamos lelassít, de a belem ezt nem érzékelte, és úgy döntött, akkor most világuralomra tör. Én már azon is filóztam, hogy leszállok erről a nyomorról, és rohanok haza, mert különben meg kell húznom a vészjelzőt (tragédia, az lett volna). Leszállás, de az úr szintén nem rohan, szépen séta hazáig, a lépcsőházban ugyan már párosával szedtem a fokokat, ajtó, cipő le (!) és bevágódtam a trónra. Olvasnivaló ez esetben nem volt.

Tanulság: a távolság szintén nem volt mérvadó, mozgás alig volt, tehát a titokkapcsoló lehet ismét a nyitja a történetnek. Az agyunk tudja, hogy közelben a rötyi, és mint szorgos kis romboló hód, elkezdi lebontani a gátat. Innen indul egy kegyetlen párbaj ember és test között, melyben eddig veszteség nélkül vezetek. Ergo jöhetünk haza akárhonnan, tökmindegy mi van, úgyis a lakástól párszáz méterre fog ránktörni a foshatnék. Készüljünk tehát fel rá, és acélozzuk idegeinket, pallérozzuk elménket, mert harc fog következni, nem is akármilyen. Johnny voltam, a csatatérről.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.