Három pont

István 15 éves volt, szakközépiskolai tanuló. Szülei nem sokat fordítottak neveltetésére, étkeztetésére. Zsebpénz hiányában általában a menzán ebédelt, ahol a kor hagyományainak megfelelően általában vagy valami egytálétel, vagy pedig főzelék volt. István imádta a főzeléket.

 

Leggyakrabban zöldborsó, paradicsomos krumpli, vagy kelkáposzta volt. Tök csak ritkán került terítékre, ki tudja miért. Miközben István (vagy Isti, ahogy nevezték osztálytársai) kanalazgatta a főzeléket, elképzelte, hogy felnőttkorában majd szakács lesz, és ő csinálja a borsóhoz a besűrítést, a másodikhoz köretnek a húsgombócot, vagy a káposztához kevergeti a rántást a zsíros ködben, mely az elkészítése közben uralkodik a konyhában. A tökfőzelékről már álmodni sem mert, az volt a kedvence, dehogy szentségtelenítette meg volna a remek ételt azzal, hogy ő próbálja meg elkészíteni. Nem, az maradjon csak a szakavatatott tudás birtokosainak kiváltsága.

 

István már 45 éves volt, szakmunkás. Általában ott evett, ahol tudott, bádog csúcstetős kis étkezdékben állt meg az ezeréves Ladával. Általában valami meleg, tápláló ételt kért, ami sokáig elég, tápanyagban gazdag. Sajnos általában az említett energiát a hozzáadott két szelet kenyér biztosította, a néhány szem sült kolbász a krumplifőzelékben, vagy épp a sült szalonna a sárgaborsóban vajmi kevés volt.

 

István (vagy ahogy munkatársai hívták, Pista) hűen őrizte a szeretetet a főzelékek iránt, de még mindig nem értette, hogy a finom főzeléket miért így hívják, mivel neki egyáltalán nem ízlett. Néha meglátogatott egy-egy úgynevezett főzelékbárt is, ha a belvárosban járt, de többszörösen megalapozott véleménye szerint ott csak kutyaütők dolgoznak, és lélektelenül készítik el a szent, nemes fogásokat. Ezen gondolatsorának némiképp ellentmondani látszott az a tény, hogy egyes kültelki kifőzdék konyháján az ÁNTSZ gyakoribb vendég volt, mint az éhes kutyák a hátsó kijáratnál, de ez a jelek szerint Pistát nem zavarta. Megmaradt az autentikus főzelékek elszánt kedvelőjének és védelmezőjének.

 

István élete vége felé járt, 75 évesen már csak otthon lakott. Felesége, gyermeke soha nem volt, talán nem is akarta valójában. Időskorára szerzett egy önkormányzati lakást, és csekélyke nyugdíjából azt tartotta fenn. Végre háborítatlanul tudott hódolni soha be nem teljesedett képzelt szenvedélyének: a főzésnek. Mindent újra elkészített, amit valaha evett. Rotyogott a bab, füstölt a kolbász, és párásodott a rosszul szigetelt ablaküveg.

 

István (István bá’, ahogyan már senki sem hívta) azonban élete alkonyán összeszedte minden bátorságát, és nekiállt a tökfőzeléknek. Gyalult a Nagycsarnokból (kaporral!), egy kis rántás, ahogyan az meg van írva. A legnagyobb séfek is büszkék lettek volna rá; a hagyományos magyar konyha megtestesítője. Csirkepaprikást csinált hozzá az öreg. Ahogy kitálalta magányában, és elkezdte kanalazni, földöntúli boldogság öntötte el. Tessék, íme, senki sem mondhatja, hogy az öreg István hasztalan ember.

Ezzel a gondolattal szunnyadt el este, és fel sem ébredt soha többé…