Egy kis csalás, mert ez ugyan még a statisztika házifeladatírás estjét és másnap délelőttjét tükrözi. Külön felhívnám a figyelmet a direkt a képbe komponált Statisztikai Feladatgyűjtemény kiadására, valamint a nem direkt komponált aminosdobozra. Így éltük az életünket. Ja és ketten voltunk rá.

Agi Gold, Turtle, Vincent Chase, Johnny Drama, Eric Murphy. Az egyik biztos pont az életünkben immár a hatodik éve idén nyáron is. Entourage. 

Egy hónap...

Az egész úgy kezdődött, hogy Grandpa "gunter" Gee, aki a provizórikus bloggolásnál csak annyit szeret jobban, hogy mások orra alá dörgölje a koncepcionalitást, talált olcsó repjegyeket Stokeszba. Addig addig rágta a fülünket, hogy még én is beadtam a derekamat, és Zolee "10" Hrvatska  valamit TJ "Mick" Mackey társaságában lefoglaltuk a szállást és a reptéri transzfert. A kaland pedig elkezdődött április 21-én...

Egészen pontosan fél négyre húztam az órámat, de öt perccel utána már csörgött a telefonom, hogy el ne aludjak. Hála a jó égnek akkoriban fordult kicsit rosszabbra az időnek az ő járása, valamint mivel az északi népeknél még hidegebb idők voltak várhatóak, ruházatom réteges volt, pulóver, polár, kabát. Kicsivel négy előtt Zoli begördült a verdával, és egy kellőképp mókás taxissal száguldottunk ki a gyorsforgalmin egészen az egyes terminálig, ahol is láttuk, hogy vakok között félszemű a király, de valójában az jár kurva jól, akinek kettő is van; mi lettünk az elsők. Gyorscheck-in, kamera üzemkészületben, majd befutott Gee és TJ is. Átjutottunk a kora reggeli biztonsági ellenőrzésen (a kokó átjött, herka maradt), és az új ígéretek hazájának küszöbén elfogyasztottuk magunkkal hozott reggeli szendvicseinket. Azután beszálltunk.

Volt bennem egy kis para még mindig, hogy néhány jó szalámis-paprikás szendó ki fog e ugrani a repülés hatására, de szerencsére megúsztunk minden ilyennemű inzultust. A Wizzes stewardessek eddig vezetnek az Easyjettel szemben, Zoli elaludt mellettem, TJ-ék valami hülye sportújságot olvasgattak, én meg örültem, amikor átértünk a nagy vízen és megláttuk a szigeteket, meg valami baszom nagy finomító-kitermelő telepet a víz szélén. Mentünk, ereszkedtünk, aztán a Skavsta reptér kábé egy legelő és egy szántóföld közepén volt. Ezen sokk után leérve kiderült, hogy a reptéri klotyesz odaát sem jobb, majd vártunk a buszra, ami bevitt minket másfél óra alatt a fővárosba. Már a leszállásnál feltűnt, hogy baromi hideg van. Ez megmaradt.

Beérve egy gigantikus közlekedési csomópontba értünk, ahol minimum három-négy szinten egymás alatt közlekedtek a metrók, meg felül több háztömbnyi megálló-feljövő-lemenő-eltűnő rész volt, de ez csak később lesz probléma. Gyorsan beszereztük a 48 órás Stockholm Cardunkat, ami 495 SEK volt (~13), ellenben az összes tömegközlekedésre jó volt, valamint számolatlan múzeumba is. Innentől indult a kreditgyűjtés akció, ami azt takarta, hogy nehogy már rajtunk keressenek, legyenek csak deficitesek, és menjünk be több olyan egységbe is, ami összesítve drágábbra jön ki, mint a fentebb említett ár.

Az első nem jobb eset ott történt, amikor a beléptetőkapunál próbáltuk lehúzni a kártyát, melyben chip nem lévén szart sem csinált. Tapasztalati úton jöttünk rá, hogy mindenhol van egy személyes átmenőrész, ahol a vigyorgó bácsi/néni átengedett minket. Lemenve a metróhoz megvártuk a miénket, és olyan negyed óra utazás (és számos táj változás) után elértünk a célállomásig. Kicsit kavarogtunk, majd betértünk egy szimpatikus boltba is, hogy elköltsük nehezen kivettSEK-jeinket (fordítva megy a kártya is az ATM-be), konkrétan valami 30SEK-es cabiatta ciabattára, amit a döghidegben toltunk be az autópálya-menti Formula 1 hotel parkolójában, mert 5 perccel 12 előtt még nem engedtek be. A többiek szerint szar volt a szendvics, de mivel ők finnyás dögök, így én csak úgy fogalmaztam, hogy többet ilyet nem veszünk.

A szállást végre elfoglaltuk hála a kimért fapina pultos asszonyságnak, majd gyorsan ki is próbáltam a folyosó végén elhelyezett WC-ket (hja a paradicsom...). Ezeknek különlegességük az volt, hogy lehúzás után mégrálockolt egy percet, és szerintem egy tér-idő kaput nyitott odabent, ami a gedvát átszippantotta a Xen-re. Mindezen izgalmak után irányba vettük a várost, miközben éppen szarráfagytunk. Elsőnek az igen jó creditaránnyal rendelkező Skanzen felé indultunk, amiről tudni kell, hogy az 1800-as évek végén nyitották, és minden skanzenek ősanyja. Mire odáig eljutottunk (kábé egy óra) ismét megéheztünk, tehát toltunk egy autentik sült hagymás light méretű hot-dogot is. Beérve óvatlanul bementünk az első olyan helyre, ahol turistacsalogató néni is volt, de a nineteenbáváváváthree után inkább úgy döntöttünk hagyatkozunk mi a saját fejünkre.

A hely nagyon szép és valóban érdekes volt (minden fából ugye, teljesen megelevenedett a régi világ, néhány jószág még szabadon is volt), csak épp olyan hideg volt, hogy az életkedvünket félig már elvette, a másik felét pedig a szoknyás lányok tartották életben, de erről szintén később. A többiek olcsó módon feladták volna ajávorszarvasnál, de én parancsoltam, s szólottam, hogy rénszarvas bazmeg , addig nem megyünk haza. Nagy nehezen meg is kerestük, és máris teljesebb volt így az élet, ha már meg nem ehettük őket. Amúgy mint már gondolom feltűnt, kombinálva volt a skanzen egy kisebb állatkerttel is, ami külön fasza élményt nyújtott. Innen zúztunk tovább az akváriumos részlegbe (különcreditérték, musthave volt!), ahol szintén láttunk mindenféle jópofa jószágot, még kígyót is megsimogattam (én? kígyót? hátmiafasznak?), aztán söpörtünk tovább a Vasa múzeumba.

Itt meg kell állnunk egy pillanatra, és átgondolni: mi a fene lehet izgalmas egy múzeumban teli vázákkal, hacsak nem Il-Csing Kwan hetvenkettő Dzsim-Il császáré voltak, benne elvihető aranypénzekkel, és korabeli pornográf fotókkal? Nos, ez volt az egyetlen tévedésem az út folyamán, hiszen a Vasa egy az 1600-as évek elején épített hajó volt, amely kibaszottul grandiózusnak készült, csak eme nagyságát sajnálatos módon árnyékolta be az a tény, hogy már a vízrebocsátása után rögtön elsüllyedt. Közel 350 év kellett hozzá, hogy az amúgy fullosan konzerválódott hajót kiemeljék, és egy múzeumot építsenek köré. Mivel a Hungary vs. Sweden túránknak ez volt a mai utolsó állomása, be is sorjáztunk olyan fél öt körül (nyitvatartás hatig).

Az egy dolog hogy finom meleg (hmhm) volt odabenn, de az a nyomorult elsüllyedt hajó is olyan mértékben volt hatalmas, amit fényképekkel nem lehet visszaadni. Óriási volt, és gyönyörű, teljes mértékben át tudtam volna érezni a 400 évvel ezelőtti hajózást egy ilyenen... a látni kell kategória, mindenképpen, és már csak az is elmond mindent nagyságáról, hogy hat emelet volt köré húzva, és az árbócok természetesen még ennél is magasabbak voltak. A szinteken volt tömérdek információ, vetítés, hangjáték , installációk, minden ami csak szem szájnak ingere. Töltöttük az időt, mint idióta gyerek a pornót, aztán hatkor kiraktak minket, mi pedig valami kaja után néztünk.

Koncepcionálisan úgy képzeltem el, hogy valódi svéd kaját fogunk enni, ecetes uborka, rénszarvas, hal, ráksaláta, whatever, erre találjátok ki hol ettünk. Nem, nem az, a másik. Végső útunk az Aranykapu (Mc) étterembe vezetett, ahol is tény, hogy relatíve olcsón (60-70 SEK) kajáltuk degeszre magunkat a melegben, dehát akkor is... Az estebéd elköltése után gondoltuk, hogy meg kéne inni valamit, azonban ez nehezebb feladat volt, mint sejtettük. Egyrészt Svédországban állami monopólium a pia (a kábé 4%-nál erősebbek), valamint ilyen megfontolásból csak külön piaboltokban lehet kapni őket (lásd Liquor Store). Eddig oké is, de alig van olyan hely, ahol normálisan be tudnál ülni meginni egy sört. Ami végül találtunk ott is (nehéz kimondani, tartsatok burzsujnak, és kövezzetek meg ) 60SEK volt egy erős (4,5-5%-os) sör. Finom volt, jó volt, úgy ittuk, hogy bazmegilyendrágánsemiszunkmindennap, aztán ezek után fogtuk magunkat, és tértünk hazafelé.

A Formula 1-es szobákban 2-2-en voltunk, emeletes ágyak (alul fr.), kis tévé, ablak, csap, kisasztal, ennyi elég is. Végtére is jó volt, nem volt semmi gáz vele. Fenekére vertünk (na nem egymásnak, hanem) a chipsnek, bedobtunk két dobozos sört hozzá, majd olyan éjfél körül mentünk is aludni. A tévében amúgy volt három csatorna, de legalább a House angolul ment.

Szentendrén utoljára minimum tíz éve voltam, tehát igazán időszerű volt, hogy újra menjünk. Nem számítottam volna rá, hogy ilyen éles a határ, de alighogy kiértünk Bp határain kívül (értsd Békásról kigördült a zöld szerel-vény), rögtön két sokkot is kaptunk. Az egyik egy mögöttünk ülő iszonyat modoros család volt, ahol a kislányt folyamatosan a teljes nevén hívták (de minimum Vanessa-Claudianak), és szörnyen affektáló stílusban fejtették ki, hová is mennek, és kikkel fognak találkozni (a mit fognak enni-t már bele sem mertem írni). Ha lett volna diktafonom, Modor Tibi most zokogna.

Új bekezdés kellett nyitnom a következőhöz. Budapesten vásárolt Békás-St. Endre kiegészítő jegyünk darabja 250 forint volt. Menettértit kértem, ez abban nyilvánult meg, hogy egy kis négyzetet bepipáltak rajta (persze ezt én nem vettem észre). Négy darab, jön a kaller. Hatalmas "jó napot kívánok"-kal nyitottam, és átadtam két jegyet, balgaságomra azt, ami be volt pipálva. A kalauz sóhajtott, majd mondja, hogy "nem jó, return ticket". Eddig is tudtam, hogy nagy elit vagyok, nade ennyire, hogy akcentus nélküli magyar köszönés után is külföldi legyek? Sebaj, kérdezem mi a baj. Nagy nehezen elmondja, hogy a másik két jegy kell, amin nincs felségjelzés. Felesleges a kérdés, hogy ha mindegyik ugyanannyiba kerül, akkor miért nem kurva mindegy - átlendülünk rajta, mi sem tudjuk. Odaadom a másik kettőt, közben kiszúrja a diákom. Kérdezi érvényes-e? Mondom ugyan az, de miután teljes árut vettem, ugyan legyen neki már mindegy. Lekezeli a jegyet, és még kegyelemdöfésként odamondja, hogy "jó, nekem mindegy, végülis vannak olyanok, akik teljes árut vesznek diák helyet...".

Na itt már nem bírtam volna röhögés nélkül visszaszólni neki, hogy mivel levelezős a diák, ő lenne az első aki megbaszna (és meg is büntetne) ha azzal vagánykodnék a kedvezményes jegyemre. Végül aztán a néni továbbhaladt modorosékhoz, én pedig fellélegeztem.

Szentendre sokarcú város, egyetlen gond vele, hogy maga a HÉV út egy negyvenperces krumplihámozóval való rejszolás, és mire kiérsz az idegbaj kerülget. Szerintem ha itt laknék, nem lenne gond a sorozatokban való lemaradásom sem, hiszen csak plusz két perc kéne hozzá, és simán meg is van egy epizód.

Ahogy elindulunk a Fő tér felé, a vidéki kisváros képét mutatja (agglomeráció szívlapátért nyúl). Útközben már feltűnnek a lángososok, de ne legyünk olcsók: a legjobb lángost a térre beérve, azzal szemben lévő kis sikátorban felfelé félúton kapjuk (ki van táblázva, amúgy Fő tér 8, és Álom Lángos Gyáros (x)). Sor lesz várni kell.

Innen ha fentebb haladunk, egy kis dombon lévő templom jön, várfal, minden ami kell, hogy árnyékos fák alatt fogyaszthassuk el a jól megérdemelt sajtos-tejfölöset. Jobbra húzunk, és máris a görög kisváros fless tárul elénk: meredek szűk utcák, napsütésben üt, hogy minden ház fehér falú, csak a tetők vörösek a kék helyett. Itt nagyon jól el lehet azzal játszadozni, hogy megkeressük az utat a Duna felé, illetve bármikor bele lehet futni ha megtaláltuk a helyes utat egy gyönyörű kis kiszögellésbe, ahonnan az egész parttal, és a szemben lévő Szentendrei szigettel találkozhatunk felülnézetből.

A következő fejezet a Duna-part, rögvest indítunk egy komppal, majd az összetéveszthetetlen illatot a tüdőnkbe szívva újabb részletet kapunk a városból. Le lehet menni közvetlenül a partra is, ami priceless, mindamellett, hogy nem tudom, itt mennyire mocskos a vize, belenyúlkálni mindenesetre nem akartunk. Obligát részlet még a Szamosos fagyi, aztán ha végleg megteltünk, mehetünk vissza a HÉV-re, és indulhatunk a Rómaira tovább enni.

A parton az összes kajálós-hekkes az Északi Összekötőtől alig néhány száz méterre összpontosul, tehát ha a másik irányból jövünk (ráadásul gyalog), akkor igencsak szedni kell a lábainkat főleg ha éhen akarunk halni (képzavar). Sok lehetőségünk van, de mivel utoljára két éve fordultam meg, így a már akkor megismert Fancsi/Fáncsi/Fincsi (x) büfébe tértünk be, déli irányból érkezvejobbra, ami onnan ismerszik meg, hogy van egy bazi nagy, Duna-partig elérő terasza, sok árnyékkal és székkal-asztallal. A kaját nem mérik olcsón, de van házi készítésű sült hagyma, a hekk hatalmas, a sült krumpli is rendben van, és ezt az egészet megfejelve egy szelet friss kenyérrel és egy rozéházmesterrel eljutottunk a kistérségi Nirvanaba. Ajánlat.

"Én is gyúrok tesó kitartóan, de az a baj, hogy a vérem is italból van!"

Bevezetésképpen a megismerkedéshez ez legyen az első téma, amit górcső alá veszünk. Magam számára is meglepő, hogy kb. egy éve gyakori rendszerességgel járok sportolni, éspedig ki nem találnátok hová. Igen, nyert konditerem, gyúrásbazmeg, a napo és a koksz csodás világában. Vagy nem.

Meglepő, hogy minden embernek rögtön a legelső (de ha nem is az, legfeljebb az ötödik percben feltett kérdése az), hogy "és ugye semmi ilyen szert nem szedsz". Ezzel két probléma van. Az egyik az, hogy igazából fogalmuk nincs, milyen szerekre gondolnak, mert leragadtak ott, hogy a keletnémet úszónők kétajtós szekrénynek öltöztek, és ha megkérnénk őket, hogy említsenek hármat, akkor nem is tudom mit mondanának (na ezt ki fogom próbálni legközelebb). A másik meg, hogy akinek a szénhidrát és tejsavófehérje egyenlő a szurival, azzal meg felesleges vitázni...

Szóval visszatérve, világéletemben nem sportoltam komolyabban, huzamosabban. Volt még gimiben a kötelező tesiórai namostakkormenjünkfocizni, de mivel nem a pályán éltem le fiatalabb életem nagy részét, nem vált különösebben a kedvencemmé. Játszott még a kosár, és az úszás, de ezek is alkalmanként; és többet csocsóztam meg biliárdoztam odalenn a Sport kocsmában. Ezeknek fényében igencsak meglepő, hogy tavaly tavasz kezdetével életemben először lementem (az akkor még céges) edzőterembe, megnézni miafene van. Szerencsére ott volt két edző is, akiktől sikerült megtanulni az alapokat. Sajnos fél év múlva a lehetőség megszűnt, de addigra már megvolt az új hely, ahová Tüsivel (lakótárs!) szoktunk lejárni immáron háromnegyed éve. Ennek az a fő pozitívuma, hogy közel van, relatíve jól felszerelt, és nincs is tele nagyarcú parasztokkal.

Szóval a kitartás megvan, nincs is azzal gond, hiszen ki ne szeretne hosszútávon jól kinézni, és persze még valamennyire egészséges is maradni (oké, a folyékony kenyér a fő táplálék, meg ha fáj a torkod felest kell inni, mert az gyógyít, de azért én szeretek több lábon állni). Egy a probléma: ez a sport egyáltalán nem ennyiből áll. Három fő tényező van ami meghatározza, és ezek mellett, vagy éppen hogy ezekkel együtt kismillió dologra kell odafigyelni - és ez benne a gyönyörű.

Sokan kérdezik, hogy nem unalmas-e, meg, hogy mit lehet ott csinálni. Számomra egyáltalán nem, mivel kihívás, és mint ilyen, alapvetően élvezetes dolog. Sajnos sokan már hendikeppel indulnak, mert már korábban is sportoltak, meg van egy jó alkatuk, nem ülőmunkát végeznek, whatever - ilyen is van, de ezzel nem lehet mit kezdeni. A lehető legrosszabb megoldás lenne azt mondani, hogy hát igen, ő biztos alapból fa-szán néz ki, nekem ez sohasem fog menni, hagyjuk is az egészet a pokolba, igyunk meg inkább öt Bivalyt. Egyáltalán nem így van barátocskáim, és erre reményeim szerint én leszek a legjobb példa, hiszen az én testalkatomra (magas, vékony) nem épp a legegyszerűbb dolog tömeget pakolni. Tömeget, és nem zsírt, mert az baromi egyszerűen megy, három skót ajánlat, meg chips, meg minden szar, aztán én leszek a hetedik kerület Michelin babája. Na nem, ilyet nem játszunk.

Amint fentebb is említettem három legfontosabb dolog van, ami nélkül a siker is elmarad. Semmi titok nincs ebben: edzés, evés, alvás. Erre nem is vesztegetnék sok szót, hiszen van ezernyi olyan oldal, ahol kiválóan lehet tájékozódni (én például ezt ajánlom legfőképp). Edzés egyértelmű, ha nincs stimuláció, nincs növekvés. Evés: nekem kábé fél évig tartott rájönnöm (de legalább sikerült!), hogy ha nem kajázom normálisan és jót, akkor párizsis vajas kenyérből az én genetikámmal nem leszek Vin Diesel. Ezzel a részével küzdök talán a leginkább most is. Alvás pedig ugyanolyan nyilvánvaló, regeneráció, na ez sem egyszerű főleg ilyen életmód mellett.

Ezek talán a legfontosabb dolgok kezdésnek, aztán kaptok még infókat, meg miegyebet, hogy képbe kerüljetek. Most pedig Márk cimborám hatalmas igazságával szeretnék búcsúzni az esztendőre nézve:

marko üzenete:
2009 az anabolizmus éve lesz

Talán valamikor 2007 elején-közepén szoktam rá az RSS-ek olvasására, illetve ekörül lőhettem be a GReadert is, a konzorcium újabb világuralomra törő termékét (igen, ezt is most Docsban írom, hadd kapjanak meg minél több infót rólam). Ekkor még csak néhány tíz blog illetve oldal lehetett benn, ámde szép lassan eldurvult a folyamat. Eldurvult, de annyira, hogy manapság külön programpontnak számít az olvasása, és irigylem azokat, akiknek alig 70-80 feliratkozásuk van.

Kapaszkodjon meg mindenki: jelen pillanatban, csütörtök este 412 feedem van. Ezek egy része halott, de mivel úgy setupoltam, hogy az ilyeneket ne mutassa, így azok nem is látszanak, mindemellett lövésem sincs arról, hogy mennyi is a napi szinten követett szám. Az tuti, hogy naponta olyan 200-250 körül megy az új hírek száma. Jogosan merül fel a kérdés: hogy lehet ekkora méretű hírtömeget jól karban tartani. Sajnos a válaszom egészen triviális: sehogy.

Ez a hatalmas mennyiségű információ túllépte azt a határt, hogy ésszerű kereteken belül lehessen vele bármit is kezdeni, tehát a napi szintű követést talán csak a legfontosabb oldalaknál tudom követni, a többi for my information jelleggel a hétvégére marad, ahol jó két-három óra is rámegy arra, hogy kitisztázzam az olvasót. Több kategóriára is szét vagyok bontva, ilyenek például a blog, a gasztró, IT news, közlekedés, marketing-SEO, productivity, sport, zene, és persze a shared items. Ennyi különböző besorolás nagyjából elég is, és mutatja azt is, hogy mennyi minden érdekel - talán ezért is vagyok kissé szétforgácsolva manapság.

95%-ban csak magyar blogokat olvasok, épp a már fentebb említett pörgetés miatt, mivel a magyar szövegeket is éppencsak szkennelem, és az angol ebben kicsit lelassítana, szóval azokat (arra alapozva, hogy a magyar siteok néhány napon belül átveszik őket úgyis) skippelem. Ami tetszik, új tab, ezen felül pedig delicious-szel, illetve share-rel teszem el azokat, amelyek valamilyen okból fogva arra lettek érdemesek. A megosztott tartalmaimat pedig ezen az oldalon érhetitek el in public.

Jogosan merülhet fel a kérdés: miért. Miért éri meg valakinek ezzel elcseszni az idejét, amikor lehetne ezernyi egyéb hasznos dolgot is csinálni, tanulni, nem a gép előtt buzulni, akármi. Nos, most jön a coming-out: információfüggő vagyok. Sajnos. És ezen tudnék változtatni, és kiírtani a 80%-at is akár a feedeknek, de nem akarom. Nem akarom, mert vallom, hogy az a heti 6-8 óra amit erre szánok, előbb vagy utóbb megéri. Alapvetően kijelenthetném, hogy már megérte, mert egy munkahely mellett iskola végzése közben ezernyi olyan dolog érdekel és csinálom, ami egyáltalán nem vág semelyik területébe sem. És ezek nagy része köszönhető annak, hogy nem csukott szemmel járkálok össze-vissza.

Ebből a szempontból kicsit kellemetlen is a dolog, tekintve, hogy a természetes érdeklődési köröm nem fedi le azt ami csinálok a nap 8-10 órájában (és ez nem jelenti azt, hogy ne szeretném azt), de ezt már lehet, hogy ott elbuktam, amikor abbahagytam a BMF-et. De persze az is lehet, hogy nem, hiszen ha megnézünk számos embert (bőven itthonról is), láthatjuk, hogy ez egyáltalán nem létszükséglet. Szóval informálódjunk, mert sosem lehet tudni, mikor mi fog segíteni az életben.

A mai bejegyzés úgy született, hogy a vizsgám előtt másfél órával rájöttem, esély nélküli, hogy én ezen átmenjek. Konkrétan néztem a mintazh feladatait, és egyiket sem tudtam volna megoldani. Ciki, nem ciki, ez van. Viszont, a társadalmi hasznosság szempontjából mindenképp kell valami munkát végeznem, így jutott eszembe az obskurus téma: a WC-deszka.

A kérdés a következő: miért van az, hogy sokszor a férfiak lepössentik a deszkát, ha le van hajtva, amúgy pedig csont nélkül landol a fáradtolaj, ha fel van hajtva. Jogosan merülhetne fel az is, hogy miért pont deszka, hiszen már régóta nem fából van (mondjuk ott lehetett a kemény, ha lehugyozod, és beleissza magát...), de ezen vizsgálódás nem ezen cikkünk témája, mint ahogy az sem, miért porcelán a fajansz.

A lehető legjogosabb és legegyszerűbb megoldás az lenne, hogyha holmi pszichológiai maszlaggal rákennénk arra a dolgot, hogy tudják, hogy le van hajtva, és a bal hipotalamuszban lévő visszatartó rekreációs pisideg miatt már csak azért is azt kapják telibe, bla-bla-bla. Na ezt felejtsük el, nem azért vagyunk itt, hogy hasonló gyenge dumákkal parasztvakítsunk.

Először számítsuk ki a területet. Mivel nagyjából ellipszis alakról beszélünk, így a jól ismert képletet fogjuk használni, miszerint a*b*pi. Nálunk az a a nagytengely, b a kistengely, és mivel két dimenzióban vagyunk, így a deszka közepétől fogunk mérni. Az értéke 30*34*3,14, ami  3202 cm2. Ha azt vesszük, hogy egy apró cseppecske elfoglalhat 1-5-ig terjedő számú négyzetcentiket, máris hatalmas veszélyben érezhetjük magunkat, kivéve ha nem számolunk tovább.
32*35*3,14=3516. Ez az a szám, amit akkor kapunk, ha magának a porcelánnak vesszük a kerületét. Láthatjuk, hogy egymásból kivonva a kettőt kapunk 300 négyzetcentimétert, tehát ennyi az aktuálisan veszélyeztetett terület. A teljes felületnek a 8%-a ez, feltételezve, hogy azért még beletalálunk a wc-be (éppen ezért számoltunk középértékes kerületet, amúgy meg nem tökmindegy? ennyi erővel hugyozhatnál a wc-kefe tartójába is, mint valaki a Berlinerben anno).

Tehát kb. egy tized az esély arra, hogy mellétrafálsz, mint hogy a mélységes kút elnyelje az aranyesőt. Akkor mégis miért történhet meg eme kellemetlenség; illetve hogyan tudnánk ezt elkerülni? Az egyik lehetőségünk, hogy gépkocsivezetői kifejezéssel "ráállunk" a klotyira, olyan közel húzódunk, ahogy csak lehet, és középre célzunk. Utóbbi a 95% benntartásához, előbbi pedig a kezdeti és a végstádiumban lévő renyhesugaras eresztéshez adnak elkerülési lehetőséget. A másik megoldás hasonló ehhez, csak ott egy kiegyenlitő-mozgás is bevetésre kerül a cél elérése érdekében. Persze van az úgy is, amikor mindez eszünkbe sem jut, csak kapáslövésből megy a téma, és úgy sem történik baleset. Az évek és a tapasztalat ugye...

Legvégső esetben pedig hajtsuk fel azt a rohadt tetőt, és ne érdekeljen, aki hisztizik emiatt. Úgyis lehajtja, ha mi netán elfelejtenénk.

A nyúl előtt egy nappal látogattunk el az Onyx étterembe, hogy az aktuális menüajánlatot bevizsgáljuk. Rólam tudni kell, hogy a tavalyi év során egész egyszer voltam étteremben (az is a veszprémi Olivában volt), azelőtt meg... hát valamikor még gyerekkoromban talán. Egy szó mint száz, eddig nem igazán hódoltam az ilyesfajta kulináris élvezeteknek, de ahogy mostanában kezdek megöregedni, rájöttem, hogy az életnek vannak ilyesfajta szépségei is, és nem csak a pénzhajhászatnak élünk.

Azért túlságosan nem szaladt el velünk a ló elsőre, és nem valami durván drága degu-sztációs folyamatba vetettük bele magunkat, hanem csak simán a hétköznapi déli menüt kértük. Aki nem tudná: van egy ilyen (amúgy kiváló) lehetőség is, hogy három fogás kávéval háromezerért, hétfőtől szombatig 12-15-ig. Igazán remek lehetőség ez a szűkebb pénztárcájúak számára is, és nem az itthon talán már fel sem tűnő "keveset fizet, akkor keveset is kap" szlogen jegyében. Külön pozitívum, hogy az ajánlatok pontosan frissülve hétről-hétre fent vannak az étterem oldalán is.
Kezdésnek kétfajta házikenyeret kaptunk, az egyik talán mozzarellás, a másik pedig zöldfűszeres, házivajjal. Mindkettő nagyon finom volt, a vajban viszont semmi extrát nem találtam, de hozta a minőséget simán.
Az első szekcióból marhanyelvet rendeltem sonkával főtt tojással valamint mindenféle zöld növénykével. A húsvéti hangulat teljesen rendben volt, a húsok is kellően ízesek voltak, kis pirított kenyérszeletekkel körítve.
Következett kvázi a főétel, ami vitte a bankot: borjúmáj rösztivel és sárgabarack-kompóttal. Kezdjük ott, hogy a máj pont a megfelelő mértékben volt átsütve, az íze pedig mennyei volt magában is, DE a befőttel még inkább dominált mindkettő ízvilága. A röszti pedig (számomra meglepő módon, de én vagyok proli) egyben volt sütve, és egy teljesen új szintet mutatott nekem ezen a téren is.
Ezek után már csak a desszert volt hátra, és a szintet ugyanúgy tartottuk mint ahogy az előző fogással felemeltük. Túrógombóc volt fahéjmártással, és utóbbi ismét eddig még nem ismert perspektívákat nyitott.
Az étkezés végeztével érkezett a kávé kívánság szerint, a pincérek végig maximális odafigyeléssel tették a dolgukat, folyamatosan figyelték nehogy valamiben hiányt szenvedjünk (tegyük hozzá délidőben érkeztünk, és mi voltunk az egyedüli vendégek, még a szakácsnőt (?) is láttuk kikukkantani a konyhából). Ár/érték arányban mindenképp megéri az Onyx déli ajánlata a pénzét, így egyáltalán nem kizárt, hogy még visszatérünk kalandozásaink során ide is.

A képek telefonnal készültek, ezért a gyenge minőség. Sorry, amíg nem szerzek be valamilyen zsebrevágható kütyüt, addig marad ez.

A Főzőiskola egy igazi nagyszabású project, blogok között vándorolva húzódik a világháló végtelen vezérsíkját követve, hogy néhány jó ember a kajakészítés mindennapjaiba engedjen bepillantást a nagyérdeműnek. Valójában tavaly márciusban indult el az első évad, mely végül tíz részt ért meg. A második évad nemrég kezdődött el, és a legelső kajánk máris egy koncepcionális féreglyukba szakadt bele.

A terv az volt, hogy valami sajtos-húsos kaja legyen, erre nekem jött az ötlet a Sphinx után szabadon, hogy legyen sajtos shoarma, csirkével, sült krumplival, egy valag salátával, ilyesmi. Ezt Edit rögtön megbombázta, mondván, hogy a sült krumpli rossz ééértem, legyen pitában. Innentől egyenes út volt a gyros fűszerkeverékig mint gyorspác, úgyhogy a shoarmat majd máskor próbáljuk ki.

Össze is gyűltünk kistársaságilag, a fentebb említett kisasszony, Zoli, a díszvendég pedig Kriszti lett Grandpa helyett. A kezdeti baromkodások befejezte, és a sörök megkezdése után neki is álltunk ténykedni, kezdésképp a csirkecomb-filé és a zöldségek feldarabolásával. A paradicsom és uborka ment kis kockára, a saláta vékony csíkokba, hagyma úgyszintén, a fokhagymát pedig egészen apróra passzíroztuk szét.
Mihelyst a csirke meglett, a fűszerkeveréket összekevertük olajjal, majd a csirkét bepácoltuk vele, és betettük a hűtőbe. Ezidő alatt a sajtot is lereszeltük, és megcsináltuk a piros valamint a fehér öntetet. Utóbbi, a Keleti pályaudvar környéki gyrososok nagy sztárja mint tudjuk, de most nem ez a verzió volt terítéken: joghurt, bele a bors és a fokhagyma, ízlés szerint. A másik összetevői pedig (tiszta Árpád-sávos kaja baszki, ezt fogjuk tüntetések alatt árulni legközelebb): Erős Pista, víz, és olaj, a nekünk megfelelő állag eléréséig.

Miközben mindezeket megcsináltuk, és jelentkeztünk a házi alliteráló-bajnokság elődöntőjébe is egyúttal, jöhet ki a csirke a hűtőből, és mehet a serpenyőbe (itt wokba), hogy szépre megsüssük őket. Ezalatt beizzítottam a kontaktgrillt is (melegszendvicssütő is megteszi), és néhány percbe beledobtam az előrekész pitákat, hogy picit ropogósodjanak meg - azt hiszem, ezt a szabadalmat le fogjuk védetni, mert így sokkal finomabb az egész kaja.

Ezzel a módszerrel kábé pont egyszerre készül el minden: asztalon a zöldségek, a szószok hozzá, a sajt, külön tányérkában a husi, és előttünk az (időközben foghatatlanul forróra melegedett) pita. A tetejét messük le, és mehet bele a jóság. Ne feledjünk el hozzá sört is bontani, ez esetemben az ötödik is volt, ami egyben az este lezárultát is jelentette. Az értékelési rendszer még nincs kész teljesen, ezért nem tudok pontos pontszámot közölni, de emlékeim szerint olyan 8/10 körül zárt, ami egy jó eredménynek számít.

 Hozzávalók:

• bármilyen hús, amiből szeretnénk csinálni, filét a legérdemesebb
• paradicsom
• vöröshagyma
• uborka
• fokhagyma
• saláta
• egy nagy doboz joghurt
• piták
• sajt
• Erős Pista
• olaj
• só, bors
• tetszőleges gyros fűszerkeverék

(mennyiség mindenkinek ízlés szerint)

Akkor innen számoljuk a blog újraindulását, mostantól legalább heti öt postot szándékozom ide elhelyezni, a hétvége meg mindenkinek kell, arra nézve nem tudok mit ígérni (és másfelé nézve sem). Kezdésnek gyorsan ugorjunk is be egy Homárra kívánkozó tréfás dupla backdoor üzenettel.

Mint láthatjuk, ez nem tréfadolog. Mondjuk arról nem szól a fáma, hogy valójában odaprátoltak, vagy egy hulla van ott, aki a falánk gyesznyókra vár. Bár azt is el tudom képzelni, hogy vidám csövesek nyitottak hullámbádogból egy kiskocsmát, és a napközben összetarhált pénzből vásárolt Tipliket árulnak ott kétszerannyiért. Sajnálatos módon ezt úgy érzem már nem is fogjuk megtudni, hiszen...

 Úgy érzem az üzenet feladói nem gondoltak arra, hogy egy jó kis dugás esetleg segíthetne kínzó magánéleti problémáikon; ehelyett pedig inkább mókás üzeneteket ácsolnak össze. Reméljük a kapu most már mindig zárva lesz, így a hajléktalanok sosem fognak tudni bejönni. Drukkoljunk hát közösen, ha pedig lesz további fejlemény, ígérem, hírt fogok adni róla!