"nyúl fut berekben keresztül a nádon húzza vonja valagát keresztül a SZÁDON" (egy lenti költő)

Azt hiszem feltűnt már nektek is, hogy az utóbbi időben egyáltalán nincs kontent az oldalon. Jogosan merülhet fel a kérdés: miért renyhült eme méltán sikeres blogger írókedve mostanában? Elkapta a mocsárláz, netán az alkotói válság szörnye birkózta le? Ha tovább olvastok, minden kiderül...

Az egész onnan indult el, amikor mtomi felvetette, hogy igazán szép a saját domaines oldal, de az olvasottság közel sincs olyan mértékben jele, ahogy az elvárható lenne. Ez egy általam is igen jól látott probléma, hiszen a napi 30-60 olvasó még ilyen szinten is iszonyú kevésnek mondható, a wiwes ismerőseim tizede is több ennél jószerivel. Az utolsó éjjel blog ugye tavaly október óta megy, szépen produkálva a (jószerivel) minőségi tartalmat, de ez sajnos látogatottságban nem mutatkozik. Ez az egyik probléma.

A másik jelenlevő gond az Extreme-ART internetes magazin. Mint sokan tudjátok, ez kettőnk gyermeke Sankával, és 2005 novembere óta él a világhálón egy néhányszor már koncepciót váltott online médium formájában. Hinnétek, vagy sem, eredetileg nagyon a tetoválás-varrás-piercelés irányában akartunk elmenni, megtörve ezáltal az itthoni Tattoo magazin egyeduralmát, de időközben meglightosodott a koncepció, és elmentünk mindenféle kulturális dolog irányába, ami nem is indult rosszul. Sok-sok író megfordult nálunk, de sajnos a harmadik évünk végére elértünk oda, hogy egyrészt megint magunk maradtunk, valamint a lelkesedés is elfogyott, annak ellenére, hogy iszonyú sok ötletet elraktároztunk az idők folyamán, amik megvalósításra várnának.

Most itt vagyok, hogy van egy saját név alatt futó, kicsiny olvasottsággal rendelkező blogom, valamint egy jószerivel halott, de világuralmi terveket dédelgető magazinom. Emellé tervezek nyitni egy új blogot az egyik blogszolgáltatónál, hogy a népszerűség hatalmas üstjébe bekerüljek - ámde itt jön a probléma! A terveim közül melyiket hol valósítsam meg? Addig eljutottam, hogy a .hu TLD lesz az aggregátor oldal, mint portfólió site is akár, mivel itt nem esik különösebben a nézettségi ráta (nincs miről), és amúgy is már kikesseltem, akkor ez lesz a brand neve, basszátok meg.

Maradt tehát kettő lehetőség, egy blog, és egy saját magazin. Hogyan lehetne egy kalap alá vonni az egészet, tekintve, hogy a tematika viszont nagyjából lehet ugyanaz (tesztek, ajánlók, kritikák, interjúk). Ezzel vagyok már hetek óta bajban, hogy miként legyen a bontás. Az biztos, hogy a két oldal egymás édestestvére lesz, viszont az egyik művészi beállítottságú, a  másik pedig überpopkult blog lesz, az is tuti.

Amint látjátok, ezzel küzdök tehát, és emiatt nincs semmi itt. Arról már nem is beszélek, hogy jönni fog egy ezektől teljesen független blog is (reményeim szerint), mely igen tematikus lesz, és az is a hónapban már remélem el tud startolni. Addig is kitartás, meg a GoogleDocs már javában gyűjti a cikkeket, csak még nem mennek publikba...

Azt hiszem a legjobb az lett volna a címnek megfelelően, ha ez a film valóban unborn maradt volna, és lehetőleg már a vágószobában elnyeri méltó büntetését. Ha az olló apró darabokra cincálja, netán a rendező rájön, hogy mindennek van egy határa, akkor nem került volna a mozivásznakra ez az értékelhetetlen szemét, ami egyedül csak arra volt jó, hogy a nagy válság idején néhány megélhetési színésznek és staffnak munkát adjon. 

A két killa, másnéven Tirpa a Baltás, és Yaki Yayo itt van az első közös albumukkal, ami ismét elég magasra tette a mércét, de hát a Scarcity már csak ilyen. Körülbelül fél éve jelentek meg az első szárnypróbálgatások a duó részéről közösen, és már akkor látszott, hogy ez megint nem semmi dolog lesz, mígnem stílszerűen egy hónapja, február péntek 13-án megjelent az album, ami leszedi a fejünket, és a tüdőnkbe szarik bele.

A CD fóliában, és iszonyat igényesen érkezik, színes, behajtogatott borító, teljes dalszöveglista, nyomtatott CD, friss festékszag. Némelyik nagy kiadó által kiadott CD nem néz ilyen jól ki, itt pedig szó sincs ilyenről, tehát már jól indul a dolog. A jól ismert fekete-fehér téglalapban itt nem az unalomig ismert explicit lyrics kifejezés jelenik meg, hanem arra hívják fel a figyelmet, hogy „Eredeti magyar minták" hallhatóak a lemezen. Aki kicsit ismerősebb a kultúrában, az máris kapcsolhat, hogy minden bizonnyal hangmintákról lehet szó, és bizony, ez így is van.

A legtöbb számot Aza és Amgee készítette, de a közreműködőkben sem szenvedünk hiányt. A fentebb említett magyar minták bizony a nyolcvanas évek tipikus hangzását hozza magával, ami tökéletesen passzol a XIII. világához. Azt már régen is tudtuk, hogy Aza veszélyesen kurvajó alapokat tud odarakni, és ez mostanra sem változott, egyikbe sem lehet belekötni.

Közreműködőkben sem szenved hiányt a lemez, rögtön a legelején ittvan Saiid, aztán PKO, NKS, Norba és Harakiri, akik verzéikkel tovább gazdagítják az amúgy is nagyon erős mezőnyt. Ez egy olyan lemez, ahol minden feat. a helyén van, egyik sem finomkodó, csak haverságból ott lévő. A szövegek sem visszafogottak, mivel olyan szinten nyílt beszéd folyik mindenről, hogy tuti, sokaknak sérti a fülét, de hát sajnos a realitás oltárán áldozni kell.

Ez nem egy vidám album, szóval ne is számítsatok arra, hogy bármilyen, az élet szépségéről szóló szövegek lesznek benne. A rapbe öntött újlipóti éjszakák, a sápadtan kibukkanó holdfény, a kések villanása, a cigi füstje, pénztelenség, minden benne van ebben a veszélyesen budapesti19 trackben. Stílusában hasonlóan elképesztő megjelenítő erejű leíró képi világot eddig talán csak a Kriminal illetve a Wacuum tudott létrehozni. A hangulat sötét, kellemetlen, és erre duplán tesz oda a szövegek keménysége, a fura asszociációk, a már-már előttünk lejátszódó jelenetek. Az idei év első legjobb albuma ez most nálam, úgyhogy már csak annyi lehet a következő lépés, hogy a lemezbemutatón ott lehet majd üvölteni közösen miszerint:

„killakikitt bazdmeg, nem lakik itt senki, mi hozzuk az új flowt, fasszopók, és nem ti"

http://www.myspace.com/killakikitt

m_tomi üzenete:
jó, de a webkettőről is le lehet maradni, ha nem igyekszel

Ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak. Kedves nézőink és olvasóink: ez itt a 25. óra, másnéven Az Utolsó Éjjel. Egyelőre ketten vagyunk a szerkesztőségben, de semelyikünk sem zöldfülű kezdő: mtomi majd egy évtizedes tapasztalattal bír a neten, jómagam pedig szintén vagy hat-hét éve rombolom a betűk egységét az underground iskolaújság-blog-művészeti magazin irányvonalon keresztül.

A várakozásnak vége, hamarosan indulunk. Azt, hogy mi készül, még senki sem tudja, zene, filmek, lemezek, popkult, gasztró, whatever. Mivel érdeklődési körünk szerteágazóbb, mint egy gráferdő, így azt hiszem panaszra nem lesz ok.

Ja és még valami: sosem volt még távolabb a reggel

Március 16-án, egy nappal az Irie Maffia születésnapi bulija után adott koncertet Budapesten az Eagles of Death Metal nevű amerikai stoner rock együttes, és nem volt kérdés, ezen is ott a helyünk. Viszont a nagy zeneportáloktól jócskán elmaradva csak most számolunk be róla, mert egyrészt nem pénzért írunk, mint ők, másrészt speed úgysem teszi ki azonnal a már megírt cikkeket.

Amit elöljáróban kötelező leszögezni, az annyi, hogy az Eagles of Death Metal nem death metalt játszik, mégcsak nem is metált, hanem igazi dél-kaliforniai kamionos rockzenét. Pontosan olyat, amilyet egy izzadtságszagú, atlétatrikós, szőrös kamionos (ne az übertrendi "Kurvák és kaminosok" buli zsúrfiú résztvevőire gondoljunk) rádiójában tudunk elképzelni. Pontosan erre hajaz a banda frontemberének gondosan megkomponált imidzse, akiért döglenek a groupie-k, hát még szép. Az már csaknem közhely, hogy Thomas Magnum után övé a világ legdögösebb bajusza. Az egész persze egy vicc, hiszen hogyan is vehetnénk mindezt komolyan? De ezek legalább már láttak közelről kamiont meg kurvát ugyebár. Na ennyi elég is a bemutatásukhoz feltétlenül szükséges infókból, most lássuk, mit műveltek legújabb lemezük európai turnéjának budapesti állomásán!

Bár véleményünk szerint a 2007-es Sziget nagyszínpadán is remekül működött az Eagles Of Death Metal önironikus showja, a Dürer Kert valóban ideálisabb helyszínnek bizonyult a bensőséges csapatásra. Az előzenekar a lazább indieben utazó Haunts volt, és egy cimborám szerint remekül nyomták, mi lekéstük őket. Amire odaértünk, a nagyterem eddigre már rendesen megtelt, a közönségben sok volt a külföldi erasmusos, dehát ez már megszokott a külföldön ismertebb zenekarok klubkoncertjein.

Az Eagles of Death Metal különösebb felhajtás vagy intro nélkül lépett a színpadra, és azonnal belecsaptak a feszes rockolásba. Jesse Hughes a számok között nem sokat szövegelt, a kötelező "azittenilányokalegszebbekavilágon" természetesen ezen az estén is elhangzott, meg egy kis áramszünet is bejátszott, de igazából így is szinte megállás nélkül követték egymást a 3-4 perces riffelgetős tökugyanolyan számok. Ezek között is akadnak úgymond slágerek - mint az I Want You So Hard (Boy's Bad News), az I Only Want You, a Cherry Cola, az Anything 'cept the Truth -, szerencsére a kedvencem, a Whorehoppin' (Shit, Goddamn) is megvolt. A hangulat végig a tetőfokán, a közönség tombolt, táncolt és énekelt. A végefelé jött egy egyszálgitáros blokk, amit Jesse Hughes adott elő a sikongató, álbajuszt viselő lányrajongók nagy örömére, végül a banda lenyomta az új blődli klipdalt, a Wannabe in L.A.-t. Szóval ilyesmi. Nem állítom, hogy az Eagles of Death Metal koncertje maga a zenei beteljesülés, de az tény, hogy a szánk végig fülig ért a másfél óra alatt. És nem láttam senkit a tömegben, aki ezzel ne így lett volna, szóval mindenki vette a lapot, és értette a viccet, ezért fizettük ki a négyezres beugrót.

Ráadás nélkül lett vége a koncertnek, de senkinek nem volt hiányérzete, ez így volt kompakt remek és kerek, mégsem a Metallica zenélt nekünk, minek komolykodni. Mi pedig dolgunk végeztével a drága merchandise cuccok végigmustrálása után - bár a hihetetlen, álbajuszból és pornószemcsiből álló csomag 1500 forintos ára nem volt eltúlzott - elindultunk a sarkon álló kocsinkhoz, ahol meglepetésünkre kisebb tömegre lettünk figyelmesek. Na nem ránk vártak, csak sikerült épp a turnébusz orra elé parkolni. Hát akkor várjunk mi is egy percet, belestünk a busz ablakán és mit láttunk: a félisten Jesse Hughes és a horrorbőgős Brian O'Connor ahelyett, hogy vicces imidzsükhöz híven groupielányokat szopattak volna egymás után, békésen beszélgettek kettesben. Neszeneked Rock N Roll!

http://www.myspace.com/haunts

http://www.myspace.com/eaglesofdeathmetal

A fényképek a szerző felvételei.

Tegnap nemzetközi Gábor napot tartottunk. Már a melóban kaptam egy meggy- és barackpálinka kombót (2 in 1), aminek nagyon örültem. Szerintem hamarosan bekostoljuk, nehogy rosszul érezze magát a gyümölcs az üvegben.

Ezt tetőzte, hogy otthon pedig egy sakk-készlet várt. De nem áám akármilyen! Kis feles poharak a bábuk, hogyha leütsz egyet akkor annak tartalmát meg kell innod szépen! :)

Ma a pesti kollégák megleptek egy Hubertus 33-mal, a barátokkal pedig hoztuk a szokásos feelinget Gabinál. A régi történetek előkerültek, majd leestem a székről a nevetéstől.

Lackó is hazalátogatott, akivel már nem találkoztam egy ideje. Jó volt ez a 2 nap! Köszi mindenkinek!

Az italválaszték pedig ismét bővült, szerintem hétvégén csökkenteni fogjuk. Egyelőre csak azt sajnálom hogy szombat munkanap...

De majd alakul!

A mai postom két különböző esemény apropóján íródott. Az első, hogy felfedeztem magamnak a Postcrossing nevezetű csudajó dolgot, mely, mint oly sok minden más dolog, az élet feledhető apróságai közé tartozik. A téma röviden az hogy beregelsz, és random módon tudsz küldeni képeslapot akárkinek. Beállítható, hogy országon belül is játsszon, vagy csak kívül, és onnantól indul a móka. Te küldöd az elsőt, és onnantól már fogadhatsz is, természetesen csak a küldöttek arányában.

Felmerül a kérdés, honnan tudja a rendszer, hogy ki kap kitől. A küldési kérés generálásakor kapsz egy kódot, amit rá kell írni a képeslapra, és ha a címzett megkapja, visszaírja a rendszerbe, így kerül összekapcsolásra a két ember. A képeslapra meg írhatsz bármit, kezdve onnan, hogy mit főztél vacsorára, odáig, amit a címzett profiljában olvastál, hogy érdeklődik iránta.

Pénzügyileg sem egy megterhelő dolog, 2-300 forintból megvan az egész, és cserébe egy idő után igazán szép gyűjtemény fog kialakulni, már gondolkodom is a beszerzendő parafatábla nagyságán, amire majd szépen kirakosgatom őket. Mindenképp ajánlom tehát, mert igazán jó játék, ezen felül még van néhány fasza funkció is benne (képfeltöltés, térkép, stb.); és ugye a Facebook, miegyéb világában még ki tudja mi lehet egy-egy lapból...

Idáig kettőt kaptam, az egyiket Taiwanból, a másikat pedig USA-ból, ide ki is rakom őket máris.

A másik ami pedig kapcsolódik a témához, hogy kedves Katus hazajött Svédországból, Örebroból, így tőle is kaptam egy képeslapot, ami pedig itten látható. Amúgy ennek örültem a legjobban, nyilvánvalóan, na meg annak, hogy több mint fél év után újra láttam, még ha csak negyed órára is (az én időhiányom miatt persze). Szóval postcards for life.

Tudom, tudom... Eltűntem, mint az aranyóra.

De főszerkesztő kolléga megvilágosított, hogy azért Grandpa szintre nem kéne eljutni! :D

Rájöttem, hogy nagyon sok mindennel el vagyok maradva. Úgyhogy holnaptól visszamenőleges élménybeszámolót tartunk naponta, mivel történt egy-két dolog a hallgatásom alatt. De hát ez van, ha fejemre nő a munka és bekopogtat a betegség az ajtón. Ilyenkor mindent tolunk magunk előtt szépen.

Röviden, amivel lógok:

- Sportbál

- Motor-show

- Bivalypróba

- Betegség

- Meló változás

plusz ami még eszembe jut!

Körvonalazódnak még a fejemben dolgok, de egyelőre ezeket betűformába öntjük a napokban majd haladunk tovább!

Készüljetek fel!

Dr. D is back!

Miközben Norbi épp a szifon devkittel játszott, és írta ki a képernyőjére, hogy „Hello Bill"; valamint Tüsi megtalálta a hét éve lejárt „Lifestyles Tuxedo" fekete színű óvszereit, én érdekes beszélgetésbe keveredtem a 4-6-oson. Jöttem hazafelé nem tudom honnan, és látom, hogy egy piros kabátos, joviális germán turistára emlékeztető csávó úgy felém sandít néhányszor. Gondoltam, biztos nem engem, semmi izgalmas nincs rajtam, meg amúgy is ott a menetrend, biztos azt, vagy istenem, akármi mást. Amúgy is, estefelé járt az idő, a négyhaton meg a szokásos szararcú tömeg kezdett feltünedezni.

Hát mégis engem nézett, pontosabban a kabátomat, mint az kiderült. A következő beszélgetés minimum két nyelven hangzott el, inkább angolul, de mi maradjunk a magyarnál.

-
(Hallani nem hallottam semmit, de itt vettem ki a fülemből a zenét).
-Te magyar vagy?
-Igen- feleltem a helyzetnek megfelelően.
-Csak azért kérdeztem, mert láttam ezt itt a kabátodon, és erre az van írva, hogy Amerika.
(Aki nem tudná, egy gyönyörű „24"-es CTU-s felvarró díszíti bal oldalt a farmerdzsekimet, amit még a fentebb említett Norbi útján szereztem anno 2006 környékén. Ide is teszem a képét, hadd lássátok miről van szó.)

-Ez egy sorozatból van.
-Rendben, de a terror... ez a szó sokakban aggályt kelthet.
-Ó, igen? (az agyam itt ledobta az ékszíjat kicsit).
-Igen, tudod, a terror szorongást jelent...
-De ez egy sorozatból van!
-Azért is kérdeztem, hogy magyar vagy-e, mert lehet, hogy amerikai, vagy német... Én is német vagyok, de itt élek, és ezért nem értettem.
-De ha megnézi, láthatja, ez éppen, hogy terror-ellenes osztag (Counter Terrorist Unit).
-Igen, igen, de sokakban mégis szorongást kelthet.
-Én még nem találkoztam ennek a jelvénynek ilyen (hülye) értelmezésével.

Itt véget is szakadt a beszélgeté-sün(!)k, a csávó leszállt az Oktogonnál, azért még kezet fogtunk, én pedig a mai napig nem tudom megérteni ennek a lényegét. Valószínűleg a terrornál leakadt a bácsi, aztán úgy maradt. Sebaj, én meg maradok a CTU-nál.

Március 15-én speed főszerkesztő a Netpincérrel hadakozott, én pedig este már az A38-ra készültem az Irie Maffia negyedik születésnapja alkalmából tartott koncertre. Az nem lepett meg, hogy kokárdát szégyenletesen kevesen viseltek a kabátjukon, az viszont igen, hogy sikerült kevertetnem egy - tapasztalataim szerint sok mixernek túl nagy kihívást jelentő - megfelelően erősen fűszerezett, valóban hatásos bloody maryt, így az elmúlt napok kialvatlansága nem nyomta rá bélyegét az estémre.

A nagytermet csak 9-kor nyitották meg, és már majdnem 10 óra volt, amikor a PASO frontemberével, KRSA-val kiegészült Budapest Riddim Band elkezdett zenélni. Mivel KRSA (aka Lord Panamo) minden fronton vérprofin kamatoztatja istenáldotta tehetségét, az előzenekar műsora nagyon kellemesre sikerült. De ehhez a Budapest Riddim Band legénysége is kellett. Eleinte klasszikus riddimekre ringatóztunk a Dunán (bár sok 15-16 éves nem bízta a hűs dunai szélre és a zenére az elringatást, erős fűszag terjengett a levegőben...másnap suli, gyerekek?!), a Ladánybene Judge Day riddimjére épülő Spy On You is elhangzott. Majd dancehallosabbra vette a figurát a banda, és elkezdte bemelegítette a közönség végtagjait. Remekül szóltak, bár ez a hajón már nem meglepetés, hanem szinte kötelező elvárás, és még az sem volt zavaró, hogy fúvósok hiányában egy szinti töltötte be ezeknek a szólamoknak a szerepét. Tökéletes produkció volt, én már ekkor úgy éreztem, hogy megérte jegyet venni az estére. És mivel a műfaj óvatos kedvelőjeként nem vagyok olyan óriási Irie Maffia rajongó, bizony úgy éreztem, magasan van a léc, amit át kell ugrania a műfaj szülinapos ászának.

A léc tehát magasan volt, de az Irie Maffia a saját közönsége előtt rúdugrásban indult, és átvitte. A jó felvezetés és a lelkesedés adott volt, Busa Pista, MC Sena és MC Colombo vezetésével remek koncertet adott az ünnepelt csapat. Kár lenne azon fanyalognom, hogy szerintem kevés igazán erős számuk van - és az is a dancehall műfajból, a raggában gyengébbek -, meg azon is, hogy a PASO az én ízlésem szerint még ezt a vonalat is jobban űzi, csak dícséretet érdemelnek. Hiszen elég volt végignézni a közönségen, mindenki nagyon jól érezte magát, jó buli volt, és ez a lényeg. Igazán nem számít, hogy az Irie Maffia erősebb a hangulatkeltésben és -fokozásban, mint a zeneszerzésben, mert képesek magával ragadó produkcióra.

Ami itt is profi: a 3 emszí nyomja ezerrel, a dobok pontosak, a fúvósok hmm, fújják, a basszus dübörög, a dj meg szkreccsel alá, hogy a legfiatalabbak is boldogok legyenek. Egyszer mindenképp érdemes meghallgatni élőben az Irie Maffiát, aztán elképzelhető, hogy visszajáró vendég lesz az ember.

És a végére hagytam azt, ami a szememben a legnagyobb jópontot érdemelte, és ami egyben a legnagyobb bátorság volt a csapat részéről: a műsor kb. kétharmadánál az Irie Maffia tagjai levonultak a színpadról, csak a háromfős ritmusszekció (dob-gitár-basszus) maradt fent, és egy olyan bő tízperces, háromszámos punkrock/metál őrületet csapott, ami bármilyen szárnypróbálgató garázsbanda becsületére vált volna. Mint utóbb megtudtam, Irie Maffia Rock Trio néven már saját koncertjeik is vannak. Mindenesetre a zöld szcénából származó közönség nagy csodálkozva nézett, én meg headbangeltem ezerrel, hát ez fasza volt srácok!

www.myspace.com/budapestriddim www.myspace.com/lordpanamo www.myspace.com/iriemaffia www.myspace.com/iriemaffiarocktrio

A fényképek a szerző felvételei.