MC Pazta tegnap este üzent rám, hogy nézzem meg, elkészült a banda új lemezének a promóvideója. Ajánlom Nektek is, mivel egyrészt ez alapján egy kis váltás következett be a stílusban. Hogy ez mennyire írható az ex-!hfhg!-s élőzene beszállásának, azt nem tudom, de valószínűleg a Pazta EP óta is csiszolódott a dolog, mert ez az egy kis szösszenet elég kemény. A sampler jó mögötte, a dob és a basszus is odaver, a minőség nem tökéletes, de nyilván a lemezre jó lesz. Addig pedig ittvan ez.

„Ebben a városban ölnöd kell” – ez a mottója a regénynek. Karácsony ajándék volt, de már a borítójával felkeltette az érdeklődésemet, hiszen vörös és fekete (stand-áll), valamint kontúros jappó figurák állnak rajta, jó lesz ez. A belső fül azt ígéri, hogyha a Battle Royale tetszett, akkor jöhet ez, a következő lépés. Nos, mivel abból megvolt a könyv, és a film is, gondoltam, jó ötlet volt, gratula az ajándékozónak, nyessünk eki.

A sztori szerint egy 1984/falanszter jellegű, kissé utópisztikus városban vagyunk, ahol a tanfelügyelők tartják kézben az összes iskolai diákot, mondhatni terrorban és sakkban tengetik mindennapjaikat. A legkisebb kihágás(nak gondolt dolog) is veszélyeztetheti a tanulói karriert, ami nélkül egy földönfutó kitaszított senki lesz az ember. Ez ellen lázadnak fel az úgynevezett Truantok, akik egy titkos szervezetbe tömörülnek, és az élükön egy kegyelmet nem ismerő vezetővel kezdik el tizedelni a város elnyomó felnőttjeit.

Tack is a fentebb említett rendszer része, amíg egy szerencsétlen véletlen folytán át nem kerül a felkelők oldalára, és bele nem kóstol a lázadó létbe. Azonban rájön, hogy talán mégis az lesz az út, amin a saját igazságát be tudja teljesíteni, csak egyáltalán nem mindegy, hogy milyen áron.

A téma igencsak lerágott csontnak számít, akár az elnyomottak az elnyomók ellen, akár a gyerekek egymás közti viszályait, akár a bezártság-korlátozottság részét nézzük. A könyv mégsem unalmas, még ha nem is mondható, hogy nem a jól bevált fonalat követi a történetvezetés terén. Ennek ellenére a leírások élvezetesek, az akciók egészen jól koreografáltak, így egyáltalán nem okoznak problémát a fentebb leírtak.

A szereplők is nagyrészt szimpatikusak, még ha az árnyaltság nem is mindig stimmel. Néhány szereplő esetében hihetőek a motivációk (na jó, igazából csak Tack-re koncentrál a sztori, aztán utána jön Zyd, a Truantek vezére), de ezen felül is nagyjából korrekt az ábrázolás. Ami viszont mindenképp egy hatalmas pozitívum, az a végén megjelenő jelenet a városképről, amit nem lövök le, de érdemes lesz odáig eljutni, mert egészen kiváló ábrázolás megy végbe.

A végére, ha már a megvételen gondolkodtok: a könyv jó. A fordítással nem vettem észre problémát, jól árnyalt minden, a hosszúság majd ötszáz oldal, tehát azzal sincs gond. Egy kellemes, nem körömlerágós, nem halálosan brutális, de szórakoztató, és a kellő helyeken kemény történettel állunk szemben, melynek a végére az is kiderül, hogy érdemes-e a diákságot a semmibe véve egrecíroztatni. A könyv konklúziója az, hogy…

Mindig öröm az egyszeri főszerkesztő úr szívének, ha jó cimborái további világhírnevet szereznek, akkor pedig végképp, ha ezen kolléga konkrétan mtomi, aki hajnalok hajnalán küldte nekem el egy levélben az index főlapos linket. Az író fenyegetést is fűzött a levélhez, miszerint csak akkor ír tovább, ha kiteszem őt is az írók közé nálunk, ami azt hiszem, teljesen jogos kérés.

Elsőre csak kicsiben, a fenti linket van, de megígérem, hogy maholnap megcsinálom, mert az állapot tényleg tarthatatlan. Addig pedig olvassátok a modoros írást ezen a linken.

Update: annyira megrémisztett a fenyegetés, hogy betettem a linket, csak a rohadvány Wordpress valamiért szopat, így elvesztek a plusz sorközök. Ha lesz időm, majd kitalálom miért.

Mivel ma sem váltottuk le a nemzetromboló kormányunkat, annak híján kénytelen vagyok arról írni, mi történt velem a ma délutáni Netpincéres rendelésemkor. Délután kettőre megéheztem, így úgy gondoltam, berendelek némi kaját. Háromkor már kezdtem ideges lenni, hogy merre van, a felkelők nem-e támadták meg a futárt, és ették meg a milánóimat, de egy gyors telefon után megbizonyosodtam, hogy csak az útlezárások miatt késik.

Négyre be is futott a fut-ár, egy óra késés elég izmos, de legyen, ha már itt vagy, jer. Közölte, hogy akkor pluszba lesz még háromhúsz, mert ennyi volt a somlói, amit külön szatyorban hozott, mellette a blokk. Gondoltam valami félreértés történt, két somlóit vettek, ez még nem a világ, perkáltam, csácsáá. Odabent, a szatyrot feltúrva leesett, hogy itt valami csúnya átqr van a dologban, mert a rendelt pizza-milánói-krokett benne volt a pakkban, de az origi somlói csak a számlán jelent meg - illetve ott volt a másik a szatyorban.

Na mondom, a fene vigye el, háromhúsz, oké, de mégiscsak. Filóztam negyed órát, hogy mit tegyek, elvégre én ugyanolyan balfasz voltam, hogy elhittem neki bemondásra a dolgot, aztán úgy döntöttem, megírom az egészet a Netpincérnek, hogy 4wardolják az étteremnek, és cc-be nyomtam a Homárt, o yeah. Nem telt bele fél óra, és a cincértől jött a válasz, hogy továbbment a levél az kajáldának, ők meg ma jelentkeznek még.

Negyed óra rá, és csörgött a telefonom, maga a tulaj volt, aki nem győzött bocsánatot kérni, és közölte, hogy a futár hamarosan megy vissza, a pénzzel, és további retorziók is lesznek, és tényleg elnézést. Kiderült, hogy nem ők csinálják a somlóit, tehát ezért a boltos szitu, viszont megemlítette viszont, hogy kurva jó, hogy írtam, mert különben ki sem derült volna a dolog. És lőn, ismét egy negyedóra múlva a futár csöngetett, magyarázott valami elnézéstfélét, de kissé belegondolva a szituációba, eléggé hihetetlen, hogy valaki nem tudja mit szállít ki. Ügy elboronálva, üzenet ment a Homárnak, hogy off a dolog, mivel nem lejáratni akartam a helyet. A kaja azonban - bár teljesen irreleváns, hiszen nem írom már le a hely nevét - finom volt, és jó adag.

Utólag esett le, hogy a futár az őskori rákfajú szörnyezet, maga a Loch Ness-i szörny volt... nem véletlenül kért úgy kábé hámhúszat. Még szerencse, hogy a főnöke észnél volt, mert különben ha nem adok, akkor csak kéthúszat kér. Régen cserkészlányka, most meg futár? (Amúgy aki kulturálisan csökevényes lenne, és nem érti ezt a részt, annak ajánlom a South Park - Szivola című részét. Így persze már elbasztam, hogy magyarázom a poént, de tuti vannak, akik alapból is vágták, és így annyira nem szar a dolog.)

Már megint ott tartunk, hogy vasárnap délután pötyögöm a heti elmaradt postokat magyarázó postot, de sajnos ez van, nem tudunk mit tenni, alant máris kifejtem, hogy miért. 

Először is sikerült lebetegednem egy kicsit, a torokfájós-köhögős bacis izé kapott el, ami közepesen rohasztott le, de sajnos pont annyira, hogy ne tudjak sem edzeni, sem más aktív dolgot csinálni. Sokat aludtam, gyógyultam, aztán sikerült kikeveredni belőle három-négy nap alatt. 

A már korábban regélt szerveremet is sikerült végre (VÉGRE!) megszerelni, úgy néz ki működik is, most összeszerelve ismét bent röfög. Persze a hordozható keretben még a szerver előző, mostantól backup kinevezett vinyója van, azt pedig fogom, lefóliázom, és megy a szekrény mélyére. Reméljük most ezzel egy időre az adatvesztések is véget érnek. 

A melóhelyen én leszek a helyi török szupermen, mert négy hét alatt a negyedik munkakört csinálom. Volt a legacy PDF upload, aztán elektronikus számlázás, utána a jó öreg hagyományos könyvelés, most meg global vendor comms volt terítéken a héten. Baromi jó, hogy ennyi mindent megismerek, és ezáltal bevethető vagyok mindenhol, csak agyilag sajnos nagyon lerohasztó az egész. Holnap megint jön valami új cucc, már készülök rá. Ja és persze amekkora stréber vagyok, mindenféle projektekbe is belemászom, mert mindenben benne kell lennem. 

Péntek este lementünk a Közgáz pincébe, de már megint jó szar volt, ihattál négy long drinket egy ezresért, oké, de a buli madafakk volt. Azután lementünk a Moszkvára (mondanom sem kell, hogy nekem ugye baromira nem volt irányban), ott a Jupát non-stopban nyomtunk egy remek sült kolbászt (a kiszolgáló nő annyira be volt tompulva, hogy félelmetes). A közönség, mint az egész Moszkva tér ismét megért volna egy szociológiai tanulmányt, a harmincon túli, kiélt kurva kinézetű (alliterál gecccaa!) barnával meg szőkével, akik utánam rendeltek és úgy sütött róluk a flegmázás, hogy csak na. A másik faszi meg előttünk rendelt a csajával, de olyan undorító tenyérbemászóan puha stílusa volt, hogy csak bazmegeltem magamban. Nem is értem mit keresett egy relatíve jó csaj egy olyan balfasz mellett, de mint tudjuk, és a példa is mutatta: a nőknek sok esetben aztán baromira mindegy... 

Szombaton Tüsi megkapta a diplomáját, és próbáltam az előző este után magamhoz térni (ja igen, utána még lementünk Csirióba is, és úr voltam, mert vettem háromccáötvené egy Coronitát, hazafele meg még lett egy (m)Ászok is az útra, szóval szép volt. És még a buszon sem voltak sokan, üldögéltem, iszogattam, keresztül az Erzsébet hídon). Este jöttek a jónépek, betöltöttünk és elmentünk a Capellába (szombat=heteróbuli). Az az igazság, hogy megint sikerült egy jófajta memory erase status-t produkálnom, úgy benyomtam, de majd a többiek elmesélik, hogy mi volt. Addig is azt mondanám, hogy érdekes hely, de nagyon új az egész még nekem, szóval egyrészt még vissza akarok térni, másrészt meg azért para volt, amikor egyszer a wc-ről visszafele eltévedtem... 

Most pedig ülök, írok, olvasok, és sütni fogok kijevi csirkemellet, valamint örülök, hogy senki sem vágta még le a tökeimet, mert sem a team buildingünket, sem a főzősulit nem írtam még meg. Valamint kell majd még egy ringyóz reinstall is, amit a jövő hét elején meg kell mindenképp ejteni.

Hétfő reggelre nem is lehetne tökéletesebb kezdés, mint ez a Royksopp klip. Nemrég jelent meg, a videó is nagyon hangulatos hozzá, az egészből árad a jókedv, és a hétkezdés öröme. Ez egészen addig fog tartani, amíg meg nem nézitek a második videót, mely egy remix belőle, Wyctim podcastjében hallottam. Hogy így átforgassanak egy happy számot a sötét depresszióba, az valami bámulatos. A Boys Noize megint alkotott egy olyat, amit leviszi a fejünket. Az iszonyatosan keményen zuhogó bassline, az elkeseredett csipogás a háttérben, a kontextusából teljes mértékben kiragadott vokál olyan tájakra visz minket, ahová nem is gondoltuk volna az előző szám után. Mintha minimum elindulnánk egy soha vissza nem térő űrutazásra, kábé ennek tudom elképzelni.

O-DA-BASZ.

Az egyik este ismételten fent jártunk kedvenc vallásos magaslesünkön, és nem is akármiért mentünk oda. Néhány nappal azelőtt leesett egy hatalmas adag hó (mint köztudott, valaki nem találkozott vele?); és gondoltam, érdemes lenne lefotózni a várost. Nos, pechünkre pont aznap kezdett el olvasni, de még így is lettek szép képek.

Elgondolkodtató, hogy a gépem „csak" 14-szeres zoomot tud, mégis egyrészt elláttunk vele röhögve a Vajdahunyad váráig, valamint fönt a hegyen voltak olyan gondatlan emberek, akik azt gondolták, hogy csak mert olyan helyen laknak, ahová alapból nem lát be az ember, ők már el sem húzzák a függönyt. Tudom, gusztustalan dolog kukkolni (valóban...?), de ilyenkor látszik igazán, hogy egy profibb géppel, nagy zoomobival durván jól lehetett volna lesegetni be ide-oda-amoda. Szóval a tanulság: mindig húzzatok este sötétítőfüggönyt, ha olyat szeretnének csinálni, amit nem akartok a neten viszontlátni. Mindig jöhet, egy hozzám hasonló beteg állat, aki még technofil is, aztán jajj nektek.

Azt hiszem ez alkalommal egy különlegességről számolhatok be a kedves olvasóimnak, hiszen akárhogy is nézem, erről a kajáról ebben a formában túl sok leírás nincs, én konkrétan eggyel sem találkoztam. Persze lehet asszociálni, hogy megfőzzük a krumplit, oszt úgy tovább; de lássuk be, nem az igazi. Így rusztikus, magyaros, és dekadens lendülettel int be a békát csigával megtöltő franciáknak, angoloknak, és mindenki másnak. Kolbász krumpliban, b+.

Szóval a recept alapvetően nagyapámé, aki mint kiderült erősen kísérletező jellegű volt főzőcskézés terén is. A legelső segédeszköz amit ehhez a remek kajához be kell, egy krumplifúró, egy hosszú pálcika, kis gyűrűvel a végén.Ez utóbbi szolgáltatja azt, hogy fúrás közben kis csigát gyárt a krumpli belsejéből. Piacon, Vásárcsarnokban simán beszerezhető. Kábé 9-12 közepes krumplira lesz szükségünk, a tepsi méretétől függően. Meghámozzuk, és mindegyik belsejébe, nagyjából szimmetrikusan fúrunk egy lyukat, a tekert részt pedig kihúzzuk, arra is szükségünk lesz!

Veszünk fél kiló darált húst, és összekeverjük egy nagy gerezd felaprított fokhagymával, egy nagy evőkanál piros paprikával, fél mokkáskanál őrölt köménnyel, és mehet bele még két kávéskanálnyi só is. Összedolgozzuk, és hagyjuk kicsit állni, tehát praktikus ezt a krumplival való foglalkozás előtt elvégezni.

Mihelyst megvan, zsírozzunk (!) ki egy tepsit, és a krumplikat kezdjük el megölteni a húsokkal. Nyugodtan nyomjuk teli, nem lesz belőle baj, majd pakolásszuk bele őket a tepsibe, mintha csak mi lennénk az új évezred városrendezési mérnökei. Ha ez kész, akkor mehetnek közé a csigakrumplik, valamint ha maradt még hús, nem rémülünk meg, hanem azokat henger formában is beledobjuk. Megsózzuk a bennlévő krumplikat, hiszen ők még nincsenek ízesítve, mehet rá egy két fej felvágott fokhagyma is, majd a legfontosabb: 20-30 deka zsírt is dobjunk mellé!

Ez két okból is kell, egyrészt, hogy ne száradjon ki, hiszen a sütés alatt kb. húszpercenként locsolgatni kell a krumplikat vele; másrészt pedig utólag zsíros kenyérrel mennyei. Ebben a pillanatban már a legfigyelmetlenebb olvasóink számára is világos lett: ez a recept nem a JATT50 program résztvevői számára készült sajnos, de azért természetesen egy kultúrált adagot ők is fogyaszthatnak belőle tömegeléskor.

180 fokon süssük nyolcvan percig, nekem ekkorra lett tökéletes. Onnan tudjuk a leginkább leellenőrizni, hogy jó-e, amikor megszúrjuk a krumplit, és az már puha (persze a húson is tesztelhetünk, ha maradt szabadon). Mint sok más magyar kaja, ez is talán még jobb az első vagy a második felmelegítéskor, úgyhogy ne féljünk nagy adagot csinálni, szeretni fogja mindenki. A Marton-Gerlei/Jancsa család receptjét olvasták, jó étvágyat!

Talán nem vagytok olyan sokan, akik ismerik a remek ausztrál duót, a The Presets-t. Nos, egy Kollektívás mixben az egyik utolsó szám tőlük van, egy zseniális vokálos kiállással a végén, amitől mindenkinek borsódzik a háta, ha majd meghallja. Ezt kapjátok meg most estére, mert goodbye this town, this street, your friends, you’ll never see this place again, you’ll think about it now and then, you’ll never see our face again.

Vannak olyan dolgok, amelyekkel én sem dicsekszem, ilyen például a múlt heti eset. Vettem csirkét, egy pohár joghurtba beleküldtem egy kis aprított fokhagymát, meg koriandert, aztán ebből lett a pác. Minden remekül zajlott másnap reggelig, amikor is a grill azt mondta, hogy én ezt a pácolt húst bizony ezt nem kedvelem. A csirke azt mondta, hogy én ezt a grillt bizony nem kedvelem. Stirlitz azt gyanította, hogy a hús, és a grill is egy kurva, és lőn: le is ragadt ám rögtön, paff. 

Így is lett, kezdéskor mondta, hogy csácsáá, aztán én meg már csak a fogyasztáskor jöttem rá, hogy egy minimális hatása sem volt ennek a joghurtos genyának a húsra. Az íze 100% természetes maradt, ami jelen esetben nem éppen előny volt; szóval alapvetően ott álltam a nyakamon egy kiló csirkével, és tűnődtem, mifaszt kezdjek vele. Mondtam, velem aztán nem baszol ki, ráküldtem még steak-fűszersót, meg egy hadseregnyi borsot daráltam, ha már lúd (csirke), legyen kövér. 

Így pihent még két napig, mert ezek után időm aztán végképp nem volt megsütni, amikor is szombat este hazafelé a hallgatóbarát főiskoláról megszületett az ultimate recept, hogy ezt az elbaszott husit hogyan lehetne rendbehozni. A távol-keleti konyha alaplépéseit használtam, ilyetén módon sikerült valami fogyaszthatót alkotni. 

Wokot fogtam, bele olaj, ebben nagy lángon 5-6 gerezd apróra vágott fokhagymát, hopp beledobtam. Rá a hús, 75%-os sülésig go, már itt locsolgatva szójaszósszal, és szezámolajjal okosba. Rá egy zacskónyi fagyasztott wok, vagy akármilyen zöldségkeverék, erre is szója, meg Erős Pesta, meg igazából amit még akarunk; majd a végén előre kifőzött spagetti tésztát (al dente madafaka!) toltam rá, és néhányszor összeforgattam vele. 

A kaja jó lett, az ízesítők megadták az alaphangulatát. A hús nem lett puha, de alapvetően nem is túlzottan rágós, csak sajnos hozta magával az örökséget; azonban még mindig jobb ez, mintha csak úgy meg kellett volna szabadulni tőle (viszont kaját meg alapvetően nem dobunk ki). Szóval a reziduális konyhaművészet felibe-harmadába megvalósult, nekem meg lett kétnapi kajám.