Isamu Fukui – Truancy

„Ebben a városban ölnöd kell” – ez a mottója a regénynek. Karácsony ajándék volt, de már a borítójával felkeltette az érdeklődésemet, hiszen vörös és fekete (stand-áll), valamint kontúros jappó figurák állnak rajta, jó lesz ez. A belső fül azt ígéri, hogyha a Battle Royale tetszett, akkor jöhet ez, a következő lépés. Nos, mivel abból megvolt a könyv, és a film is, gondoltam, jó ötlet volt, gratula az ajándékozónak, nyessünk eki.

A sztori szerint egy 1984/falanszter jellegű, kissé utópisztikus városban vagyunk, ahol a tanfelügyelők tartják kézben az összes iskolai diákot, mondhatni terrorban és sakkban tengetik mindennapjaikat. A legkisebb kihágás(nak gondolt dolog) is veszélyeztetheti a tanulói karriert, ami nélkül egy földönfutó kitaszított senki lesz az ember. Ez ellen lázadnak fel az úgynevezett Truantok, akik egy titkos szervezetbe tömörülnek, és az élükön egy kegyelmet nem ismerő vezetővel kezdik el tizedelni a város elnyomó felnőttjeit.

Tack is a fentebb említett rendszer része, amíg egy szerencsétlen véletlen folytán át nem kerül a felkelők oldalára, és bele nem kóstol a lázadó létbe. Azonban rájön, hogy talán mégis az lesz az út, amin a saját igazságát be tudja teljesíteni, csak egyáltalán nem mindegy, hogy milyen áron.

A téma igencsak lerágott csontnak számít, akár az elnyomottak az elnyomók ellen, akár a gyerekek egymás közti viszályait, akár a bezártság-korlátozottság részét nézzük. A könyv mégsem unalmas, még ha nem is mondható, hogy nem a jól bevált fonalat követi a történetvezetés terén. Ennek ellenére a leírások élvezetesek, az akciók egészen jól koreografáltak, így egyáltalán nem okoznak problémát a fentebb leírtak.

A szereplők is nagyrészt szimpatikusak, még ha az árnyaltság nem is mindig stimmel. Néhány szereplő esetében hihetőek a motivációk (na jó, igazából csak Tack-re koncentrál a sztori, aztán utána jön Zyd, a Truantek vezére), de ezen felül is nagyjából korrekt az ábrázolás. Ami viszont mindenképp egy hatalmas pozitívum, az a végén megjelenő jelenet a városképről, amit nem lövök le, de érdemes lesz odáig eljutni, mert egészen kiváló ábrázolás megy végbe.

A végére, ha már a megvételen gondolkodtok: a könyv jó. A fordítással nem vettem észre problémát, jól árnyalt minden, a hosszúság majd ötszáz oldal, tehát azzal sincs gond. Egy kellemes, nem körömlerágós, nem halálosan brutális, de szórakoztató, és a kellő helyeken kemény történettel állunk szemben, melynek a végére az is kiderül, hogy érdemes-e a diákságot a semmibe véve egrecíroztatni. A könyv konklúziója az, hogy…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.