Már akkor gyanús volt a dolog, amikor egy fiatal lányt láttunk egy óriási kalapáccsal a kezében mászkálni. Mindenben joghurt van? Lefi néni hogy beszél ilyen jól magyarul? Ezekre, és hasonló felmerülő kínzó kérdésekre kaptok választ, ha tovább olvassátok a postot.

A fentebb említett kalapácsos incidensre hamar fény derült, ugyanis egy vidám húzással arra volt ráapplikálva a mellékhelységnek a kulcsa, ha netán valaki eltévedne, akkor is meg tudja védeni magát. Időközben kiderült, hogy a vacsorára, még így is, hogy két alkalommal jelentkeztek, túl sokan akartak eljönni (sacc 80-90-en), szóval igazán megtisztelve érezhettük magunkat, hogy mi ott lehettünk.

A slow food jegyében közel fél kilenckor érkezett meg az első fogás, ami rögtön háromnak is felfogható volt. Bár még nem írtam, de a Gyradikoban voltunk (a -g -h-nak ejtendő), és ott a főnök édesanyja, a már említett Lefi néni félig örmény, így került képbe ez a vacsora is, hiszen Budapesten más örmény étterem nincsen. Lefi néni kiválóan, akcentus nélkül beszélt magyarul, pedig fiatalkorában még bőven külföldön élt, szóval ez tényleg baromi jó kérdés lenne, honnan tanult meg ennyire perfektül. Mondott pár szót az örmény (étkezési) kultúráról, ebből a lényeg: sok joghurt, sok fokhagyma, sok zöldség, ha hús az marha, vagy birka.

Ennek a fényében érkezett tehát az első tál, rajta padlizsánkrém gránátalma-magokkal, fokhagymás ceruzabab-saláta, illetve grillezett zöldségnyárs. Az első, tehát a krém egészen más volt, mint amit itthon megszokhattunk, kevésbé olajos, inkább kicsit lazább, mondjuk egy kis kenyeret elbírtunk volna hozzá, dehát mivel az örmények azt sem nagyon fogyasztanak, sajnos nem érkezett. A babsaláta iszonyat joghurtos, és fokhagymás volt, míg a nyárs pedig... hát, grillzöldség volt.

Ismét egy félórás szünet (ezt már előre jelezte Gábor, hogy a tökéletes szervíz érdekében kicsit lassú lesz, valójában nagyon lassú lett, de kivártuk), majd jött talán a földkerekség leglassabban elkészíthető levese: a Manti leves. Ennek a legalján fokhagymás joghurt van, erre jön a leves, ezernyi apró marhahússal töltött táskácska (felfogható mintegy tortelliniként is), olvasztott vajjal leöntve. Na ez brutális volt, a szó minden szintjén. Iszonyat nehéz, ámde finom, és tápláló leves, egy valódi energiabomba lehetett ez a hegyi embereknek. Mindemellett nem ülte meg annyira a gyomrot (igazából semennyire), mint amennyire számítottam, de utána azért néztem ki öt percig a fejemből, hogy mi van.

Tíz felé közeledtünk, amikor megérkezett a főfogás, a joghurtlu kebab. Ez úgy készült, hogy a tepsi aljára pita kerül, bele a birkahús, rá egy paradicsommártás, a tetején természetesen joghurt, és így egybesütik. Ami idáig kimaradt, de visszamenőleg tegyétek hozzá, hogy koriander is volt mindenen bőségesen. A kebab maga finom volt, bár nekem a tésztája kicsit puhának tűnt, a paradicsomszósz miatt kicsit olaszos jelleget kapott a dolog, de a hús kárpótolt mindenért, nagyon finom volt akár csak egyedül is.

A desszertre majd egy órás várakozás után került sor, végülis nem volt gond, mert jó volt az asztaltársaság, csak amiatt aggódtam, hogy jutunk haza. A probléma előtt szerencsére egyrészt kiderült, hogy a századik vacsin mi nyertünk meg plusz egy ingyen alkalmat, amit ezúton is köszi, másrészt pedig megjött a nasi, joghurtos barackos mandulás formában, ez feloldotta a vacsorát, ami bár nem volt annyira nehéznek mondható, ez a kis könnyítés kellett.

Végül megkaptuk a tagkártyánkat is, és még hazafelé fuvarunk is volt, szóval az este nem egy pünkösdfürdői megfagyással zárult szerencsére. Érdekes volt az örmény konyha, bár ez annyira nem jött nekem be, mint az eddigiek, nem is az ízvilággal, hanem a kaják töménységével volt talán a gondom. Mindenesetre visszanézve semmiképp sem hagytam volna ki, most pedig várakozással tekintünk előre a Trinidad és Tobago-i vacsira. És nem, csak azért sem linkelek a végére SOADot.

"Atomot nekik. Atomot a rohadékoknak" - Independence Day

Sokáig bevallom nem is tudtam, micsoda létesítmények vannak a város felett, de nemrég, a május havi cserkészprogramon erre is fény derült. Egészen pontosan a KFKI atomenergiai kutatóintézetébe tettünk egy kirándulást, mely jelen pillanatban a megszűnt 90-es busznak emléket állító 21-es végállomásánál található (másnéven Csillebércen). Áthaladva a beléptetőkapun, és a feltételezhető elektromos védelemmel megerősített kerítésen, egy más világba kerülünk.

Odabenn egy óriási zöld területtel megtámogatott kutatóközpont található, jó levegő, elszórt épületek, baromi nagy torony, dupla víztározó... mivan? Elérve a 19-es épülethez, már várnak minket, az őrnek ugyan nincs még számítógépe sem (hogy unatkozhat egész nap), ellenben van egy óriási kulccsomója, és a bejutás fölött való uralkodása. Szerencsére már várnak minket, úgyhogy beérkezve máris megkezdődik az előadás. Most kérek elnézést, még az elején, noha igyekszem szakirányú cikkek olvasgatásával a tudásomat egy felsőbb szintre hozni, ez nem mindig sikerül, így az ott elhangzottakból nem túl sokat tudok pontosan visszaadni - amúgy is, menjetek el, nézzétek meg, azt hiszem minden második pénteken van erre lehetőség.

Szóval a KFKI Csillék és Bércek bázisán egy kutatóreaktor működik, ez más mint a tanreaktor (ami a BME-n van, és meg lehet fogdosni a maghasadást), és szintén más, mint ami Pakson van (na ott meg a maghasadás fogdos meg téged). Itt van egy 10 MW-s reaktor (tudna jobban is menni, csak leszabályozták) az ötvenes évek végéről, és ennek hoztak létre különböző gyorsító-lassító-mindenféletrükkötcsináló kimeneteket, mely végén a kutatók el tudják végezni a kísérleteket, majd azok elemzése (mely akár hetekig eltarthat) után levonhatják a megfelelő konzekvenciákat.

Mindezt lent tudtuk meg az előtérben, ahol volt is kiállítva néhány régi darab (nem mertem megkérdezni, hogy mennyiért eladóak), majd továbbhaladtunk fölfelé, és egy szinttel magasabban beléptünk a központi irányítóba. Itt három operátor gyanakvó figyelmének a kereszttüzében tudtuk meg, hogy ha bármi para van, az először ide fut be. Az egész reaktor iszonyatosan le van védve, szóval okunk az aggodalomra továbbra sincs. Minden egyes részegységre külön, sokcsatornás berendezések vannak (pl. három csatorna, az első kettő ha szimultán bekapcsol, csak akkor jelez a harmadik, de ezek mind külön vannak kötve, szóval nem egymást gerjesztik), de a vízellátás is érdekes.

Ugye a legfontosabb, ha kitör a káosz, hogy a sugárzó részek víz alatt legyenek, mivel onnan sokkal könnyebb a szennyezett részecskéket kiszűrni, mint a levegőből (ha utóbbi történne, akkor sincs nagy gáz, mert a fentebb említett toronyba van bevezetve, az pedig olyan magasra felviszi, ezáltal gyengíti és szétszórja, így mire visszaér, már nem okoz annyi gondot). Ebből a gondolatból kiindulva a hűtés a legfontosabb, és a víztároló kamrák fizikai elven működnek, tehát ha a reaktorban valamiért csökken a víznyomás, akkor rögtön a helyükre lép ez. Ha mindenhol befuccsolna a működés, akkor sem rémülünk meg, mivel a városi vízellátásra is rá tudnak kapcsolódni, de ha Godzilla már ott is elkezdett rombolni, akkor a telep túloldalán van egy nagy medence, amivel közvetlen kapcsolatban vannak, és akkor a pumpa onnan röffenti ide a vizet.

Persze minden óvatosság ellenére megeshetnek kisebb problémák, de a ma ottlévők közül csak nagyon kevesen emlékeznek ilyenre, és azok is főleg abból adódtak, hogy a ruhán bújt meg a sugárzás, és az vándorolt így egy kicsit. Mindemellett az egységnek a 2020-as évekig van engedélye, de nagy valószínűséggel ez meghosszabbítható - már ha érdemes, hiszen például mostanában épült egy sokkal modernebb, hasonló témájú intézet Budaörsön, ami a kutatásoknak jóval kedvezőbb feltételeket tud biztosítani.

Miután ezzel is megvoltunk, mentünk megnézni a reaktort, melyről egy videó található lentebb. A zúgó hang a szellőzés, mivel maga a monstrum nem ment, azt hiszem tíz napig fut egyfolytában, az előző hét kedden, vagy szerdán kapcsolták be, így aznap reggel tért pihenőre.

Ezek után odabenn már meg is voltunk, de odakint még volt egy két látnivaló (csak itt már biztonsági okokból nem lehetett fényképezni). Először is megnéztük közelből a víztározót, majd a használt fűtőelemeket tároló részt is, sajnos csak kívülről. Itt megtudtuk azt is, hogy csak 60-70% tud első körben hasznosulni, éppen ezért nem dobják ki a fűtőelemeket lomtalanításkor (pedig tezsvíírem, há' mennyit ííírhet ááz), hanem hazaszállítják Szovjetu Oroszországba, és ott kiszedik a maradékot belőle. Amikor a reaktorból átszállítják ezen elemeket, akkor pedig a legmagasabb szintű kíséret jár a dolognak, rendőrség, katasztrófavédelem, atyaúristen, pedig aztán igazán nincs nagy táv a kettő között.

Itt már különböző akciófilmbe illő jeleneteket vízionáltunk, atommeghajtású helikopterrel, ami egy bazi nagy mágnessel fogja, és felemeli a cuccot, persze mellette ott van egy másik helikopter, aki meg az atomhelikopterhez szükséges reaktort szállítja... szóval voltak gondolatok, na. Ezek után hazairányoztuk magunkat, én megittam két búzasört, majd szabadságom második felének nyugodt tudatában álomba szenderültem.

Eljött az újabb alkalom, és mivel nálunk még a beköltözés izgalmait nem sikerült a konyhának sem teljesen feldolgoznia, így Zolihoz mentünk, hogy főzzünk egy jót. A menű nem más volt, mint a francia-olasz (kínai)-magyar konyha szerelemgyermeke: francia lecsó, rántott hús, és tészta. Nyummonsieur!

Először is Röfi, a papagáj Palika, a pingvin/holló fejtette ki véleményét a dohányzással kapcsolatban, csakúgy, mint jómagam tegnap.

Miután ez megvolt, felkockáztuk a padlizsánt, a paradicsomokat, a paprikát, és a cukkinit, majd a hagymát is, és utóbbit odatettük egy kevés olajon dinsztelődni.

Mindezek után, Röfi Palika kifejtette véleményét az alkohollal kapcsolatban is. Na ilyenről még nem írtam én sem.

Rátettük a kész hagymára a zöldségeket, majd nagyon alacsony lángon (10/3-4) hagytuk rotyogni másfél óráig, a végefelé azért figyelgetve. Nekem voltak kétségeim afelől, hogy nem-e fog leégni, tekintve, hogy vizet nem tettünk alá, de végül minden rendben alakult.

Következő lépésünk a hús (sertéscomb ez esetben) bepanírozása volt, a hagyományos liszt-tojás-zsemlemorzsa szentháromságba. A trükk itt az volt, hogy nem olajban, hanem sütőben lett elkészítve, és dacára a felhangoknak (de miééééért, így nem lesz jóóóóó) kiváló lett, ropogós, meg minden.

Közben kifőtt a tészta is, ezt nem trükköztük túl, bár a Gonosz belészállt, erről készült egy videó is.

Miután kiűztük, és meg is főtt, következett a tálalás, valamint az ötödik sör: tészta kiszed, rá a ratatüj, és mellé a hús. Sajnos utóbbi leprás módjára hagyta el a bőrét (H5N1!!!), de azért az íze, meg úgy az egész összhatása baromi jó lett.

Értékelés: 8-8,5/10

Már másodszor megy le az utóbbi napok legértékesebb szerzeménye, Tommy Four Seven Primate című albuma, most is a Ratu került sorra. Épp felszereltem a szúnyogháló-rögzítő szart, és most várom, hogy fixálódjon. Hazafelé mindemellé az jutott eszembe, hogy az utóbbi idők egyik legnagyszabásúbb dolga az volt, hogy gyakorlatilag kussban, de egyharmadában már leszoktam a dohányzásról, fullosan. Az oldalt látható bagóleső counter éppen 134 napon áll, és mivel Petivel azt beszéltük az egyik afteron, hogy azért várjuk meg az egy évet, amig nem dohányzom, így nem is kiabálhatom el a dolgot.

Visszatekintve láthatjuk, hogy olyan 2002 körül szokhattam rá a dohányzásra, még gimiben, készülve a Nagy Kilencedikes Osztálykirándulásra. Először persze szivarkákkal kezdtük, utána pedig jött a cigi (ünnepnapokon Djarummal). Innen kezdődött a napi háromnegyed-egy doboz cigi, majd először egy egészségmániás-baromság miatt kezdtem el leszokni 2006 tavaszán-nyarán. Ez el is tartott 2006 őszéig, amikor is az akkori aktuálisnak sikerült pár nappal szülinapom előtt kibasznia (hello Ernike), úgyhogy én meg azzal a lendülettel a cigimentes elhatározásomat dobtam a sutba, és az erkélyen elpippantottam a dugicigiket (még jó, hogy voltak).

Innentől újra elkezdtem cigizni, általában volt nálam, de különösebben csak bulik és kocsmázások alkalmával került elő, napközben csak ritkán. Erre tett rá egy lapáttal amikor bekerültem a legendás Zeg-Lenti-Ó utca háromszög által definiált társaságba, és simán elpattant két doboz cigi is egy buli alkalmával. Tavaly évvége felé kezdtem el tűnődni azon, hogy ennek mi értelme is van, azon felül, hogy bulik után két napig fulladozom, és tönkrebassza a tüdőmet, még ha csak periódikusan is. Persze jött a para, hogy jajj, akkor nem lehet annyira szocializálódni, ha van külön cigis és nem cigis hely, meg, hogy akkor hiányérzet lesz a buliban baszatás közben, stb. Ezek utólag mind kiderült, hogy hülyeségek, és mondvacsinált indokok, a buliban simán jól elvagy cigi nélkül is (tudom, ha nem akarsz komolyan leszokni, akkor ez hihetetlen), valamint ha a többiek mennek cigizni, te is mehetsz nyugodtan, senki sem harapja le a fejedet.

Mindezeknek még nem voltam tudatában 2011. január elsején 19.30-kor, amikor is elszívtam az utolsó szálat a harmadik dobozból az újévi 24 órás agyvesztés végén. Azóta bizony egy kibaszott szállal nem gyújtottam rá, és tekintve, hogy nagyon sokszor csak a szám jár (oké, néha a kezem is), ez akárhogy is nézzük, szép teljesítmény. Annyit elárulok, hogy egy kőkemény indok nélkül (miért nem akarom én ezt csinálni többet) nem fog menni, szóval ha te jólérzed magadat cigizve, akkor ne is próbálj leszokni, egyrészt nem fog menni, másrészt pedig felesleges is. Engem nem zavar a dolog, és amig téged sem, semmi probléma nincs ezzel.

És, hogy mi volt az én indokom, amire a kitartásom fekszik? Lehet találgatni...

Az előző rész tartalmából: "Már kezdtünk emelkedett állapotba kerülni, úgyhogy akár el is indulhattunk a Danubia Soundra, egy, a helyiek által rendezett illegális bálra."

Először átsétáltunk Wolfganghoz, akinek a csomagtartójából betankoltunk sörökből (Kinga vocóval, Szuri meg whiskyvel nyomta), majd indult a közel egy órás gyalogtúra az egyre inkább sötétedő éjszakában a Duna melletti gáton a helyszínre. Mire odaértünk, már eléggé készen voltunk, ott a seggünkön csúsztunk le a töltésről, és szembesültünk a látvánnyal, hogy Cartman szavaival élve egy hippifesztiválra érkeztünk. Na jó, a helyzet nem volt ennyire súlyos, de azért hatalmas tábortűzek égtek, körülötte emberek kempeltek, középen meg nyomta egy bécsi reggaebanda. Valamiért volt egy olyan korábbi elképzelése Michaelnek, hogy mi ott este bábozni fogunk (erre este próbáltunk is, de a baszós poénokon kívül mást túlzottan nem sikerült), de aztán ez szerencsére elveszett a sörök ködében. Kábé ötszáz ember lehetett ott, ami egy illegális bulinak nem rossz, csak sajnos a zene maradt meg a túlzottan lightos vonalon - valószínűeg ha betépek, én is jobban lelazulok, de az nem volt terítéken.

Az ivás ezzel szemben annál inkább, úgyhogy visszafelé, amikor helyi szokás szerint stoppoltunk, én szó nélkül beszálltam egy random fekete Mergába (amit ráadásul egy csaj vezetett), de szerencsére se el, se ki nem raboltak, ezzel szemben legalább elvittek kis falunkig, sajnos és többre nem emlékszem, és a következő kép az, hogy másnap reggel 6.50-kor elkezdtek dörömbölni az ajtónkon, miszerint 7-kor indulunk. Egyrészt érzésre kissé megfáztam, másrészt mocskosul másnapos voltam, szóval a búcsúzkodás után az anyósülésen ülve csak azon drukkoltam, hogy nehogy hánynom kelljen, mivel Michael apja nem beszélt angolul, és az ablaklehúzót sem találtam. Szerencsére megúsztam.

A vonaton ülve (emlékszünk: másfél óra az út Plattlingtól Münchenig) lenyomtam egy alapos szenvedés, jött a finn heroikus eposz, a Kakkamana is, de aztán mire beértünk, csak éhes voltam. Mivel a Railjet csak fél kettőkor indult tovább, belefért egy kis városnézés is, szóval csomagok a megőrzőbe, és go. Megnéztük a belvárost, a táncoló kis emberkéket a városháza tornyában meg minden, de elég egy perverz hely az, ahol még délelőtt 11-kor is McReggelit adnak, az meg olyan állapotban nekem aztán nem kellett, így maradtam éhes.

A város szép volt amúgy, csak egyrészt húsvét hétfő miatt minden zárva, másrészt pedig én olyan szinten hulla voltam, hogy a végefelé már csak zombi módjára vonszoltam magam. Megnéztük az egyik kertet, aztán mellette a másik angolkertet (ami egyrészt baromi nagy volt, másrészt az elején volt egy vízkiömlő, ahol városi sportok jelleggel szörfösök nyomatták - hát ilyet én még nem láttam, Budapestre is kellene egy hasonló). Ezután már idő volt, irány vissza a pályaudvarra.

Itt búcsút vettünk Kingától és Petitől, toltunk egy közepesen szar dönert (a hús valami kritikán aluli volt, és ezt a baromi friss saláta és a finom szósz sem tudta feledtetni), utána vettünk pár dolgot itthonra, egy jópofa csavart-sült krumplit, majd fel a vonatra. Két érdemleges dolog történt hazafelé: az egyik, hogy nem tudom hogyan, de több jegyet adtak ki, mint ahány hely volt, szóval a közlekedőt eltorlaszolták a bőröndjükön ülő utasok - na ilyet nem tudom, hogy csinálhattak. A másik, hogy a három napban valahogy sikerült megfáznom (tippre a bazimeleg bicózás utáni jégeső, illetve az illegális buli az erdőben pulcsi nélkül játszik), és hazafelé vidám láz közepette kapkodtam be a Rubopheneket a vonaton, miközben a kiváló síneknek és a felfüggesztésnek köszönhetően a vonat nem, csak a hideg rázott. Este kilencre szerencsére hazaértünk, majd otthon következett a kidőlés. 

Ha ezek után le kell írnom külön, és nem lett volna egyértelmű, megteszem: kibaszott jól éreztem magam Bajorországban (Bavaria for life), és annyi élményünk volt ezalatt a nem teljes három nap alatt, mintha egy hét lett volna. Igazán gyönyörű tájak, jó társaság, remek búzasörök - mi kell még? Köszönöm mindenkinek a lehetőséget, és az élményt. 

Thor

Úgy ültem be a moziba rá, hogy oké, épül tovább az Avengers-mítosz, szereplők, satöbbi, de ez mégis csak a szöszi norvég isten, a csajoknak bejön, de nekem annyira nem. Nos, nagyobbat nem is tévedhettem volna, ugyanis a Thor, Kenneth Branagh rendezésében az idei év egyik filmje nálam. A főszereplő Chris Hemsworth is baromi jól hozza Thort (negyedórával kezdés után már olyan szinten bunkó szétcsapást végez egy bazi nagy pöröllyel az amúgy baromi paráztatóan kinéző jégóriások között, hogy majdnem tapsikoltam örömömben); de az apja, Odin (Mr. Hopkins), és még inkább a testvére Loki (Tom Hiddleston) is ott vannak a szeren. Utóbbi konkrétan a játékával kegyetlenül jól hozza a kétszínű kis gecit, akinek frankón nem tudod a következő lépését (és tényleg nem). Amennyiben igazak a pletykák, és ő lesz a főgonosz az Avengers nagyfilmben, akkor ez már egy iszonyat jó alap hozzá.

Ami baromi jó volt, az Asgard, ahol laktak, a CGI végig nagyon fasza volt, feltűnik Idris "Luther Stringer Bell" Elba is mint Heimdall, a Bifrost őrzője (amúgy ha nem mondtam volna még, imádtam ezeket az északi hangzású neveket, és még a Max Payner óta ismer Yggdrasil is feltűnt - valakinek megvan?). A Földön aki említésre méltó, az Natalie Portman (hát lehet őt nem szeretni?), ott van a korábbiakból jól ismert Agent Coulson, a pöröly felbukkanását pedig már láthattuk az Iron Man 2 stáblista után is (remélem most is megvárja mindenki, hogy lemenjen, mivel utána újfent extra rész következik Nick Furyval). Apropó utalások, most is kapunk iszonyat dumákat, egyrészt szóviccek képében (pöröly-pörölj), másrészt pedig SPOILER!!!! utalások Bruce Bannerre (Hulk), Tony Starkra, és még Sólyomszem (Hawkeye) is feltűnik egy cameora, bár túl sok súlya nincs, mégis kirázott a hideg amikor a puska helyett felkapta az ultramodern íjat.

A szinkron szerintem teljesen rendben volt, a nagyzenekari score is megfogott, az átlagnál szerintem faszább témák voltak, és a végén a Foo Fighters nóta is remek. Maga a sztori a fentebb említett északi kötődéssel mint már említettem, nekem nagyon tetszett, a földi részek sem voltak rosszak, főként amikor a Pusztító robot nekiállt felégetni mindent (na ennek is a hangja volt durva, kurva jól eltalálták az effektet). Azt hittem, lassabb lesz, de igazából egy percig sem volt olyan, hogy untam volna, úgyhogy engem megvettek ezzel újfent, alig várom, hogy augusztus legyen, és Amerika Kapitány is megmutassa a repülő pajzsa erejét.

Fast Five

Ezzel kapcsolatban az elvárásaim kettősek voltak: egyrészt az első két rész nagy kedvencem (konkrétan az elsőben amikor leraidelik a japán maffiát, szerintem minden idők egyik legjobb hasonló stílusú jelenete), viszont a harmadik elment, a negyedikre meg szinte alig emlékszem, úgyhogy az is nagy meglepetés volt, hogy Torretto-t lecsukták, hát még az, hogy kiszabadították. Paul Walker a filmben kissé Dominic Monaghanre hasonlít, végig vártam, hogy vagy drogozzon kicsit, vagy egy bezárt víz alatti szobából integessen kifelé; és ha már itt tartunk, szerintem Vin sem volt a legjobb formában. Jordana Brewster meg jó csaj, de a vonásaiban helyenként van nekem valami fura, úgyhogy ha választani kéne akkor Gal Gadot (a jappó csaja), vagy Elsa Pataky (a brazil rendőrcsaj) kéne. És itt jön be a másik: annyi szereplő van, hogy nem tudjuk a nevüket. Oké, Vince megvan, de ha azt mondom, hogy Han meg Giselle, maximum tippelni tudunk.

Ludacris meg Tyrese még csak-csak oké, de ők sem igazán tudnak kibontakozni. Az elején lévő vonatos balhé még nagyon rendben van, de utána csak kapkodunk össze-vissza, meg szenvedünk, mindenki belenyúl valamibe, aztán úgy marad az egész. Az egész korábbi koncepció, miszerint versenyzünk, autókat szerzünk a semmibe vész, és átmegyünk egy harmadosztályú Olasz melóba, amit a legjobban az ír le, hogy most már arra sem veszik a fáradtságot, hogy megmutassák, hogyan is szerezték meg a SPOILER! babakék Porschét, csak száguldoznak össze-vissza a kiépített tesztfolyosón.

Ami tetszett, hogy Rióban játszódik a történet, így itt simán előfordulhat a valóságban is, hogy minden bandabeli hülyegyereknél fegyver van, és simán nekimennek akár a kommandósoknak is (ajánlott olvasmány ez itt), így kaphat Dwayne Johnson is a pofájába, aki azonfelül, hogy bunyózik egy jót, meg csúnyán néz, túl sok vizet nem zavar. A végére aztán kerekedik a dolog és a showdown odabasz rendesen, arra viszont egy rossz szavunk sem lehet, mivel itt szintén a fentebb említett tapsikolós fless jött elő, rendesen amortizálják a srácok a környezetet; és bár a vége ismét előre megjósolható, csakúgy, mint a leendő folytatás belengetése, így a film közbeni unalmas részeket is megbocsátjuk nekik. Nem úgy a szinkront! Speyer Dávidot, bár nagyon szeretjük és tiszteljük, itt nem tudjuk azt mondani, hogy jó munkát végzett, mivel a szöveg nagy része baromira nem illik a szereplők szájába, a zsozsetta, a gecó, és hasonlók, a Pataki Attilás poénkodás meg végképp gázos, szóval ez úgy el lett cseszve, ahogy azt kell. Mindezek ellenére, ha szerettétek a sorozat bármelyik részét is, akkor nézzétek meg mindenképp, csak, ha tehetitek, eredeti nyelven.

Az előző rész tartalmából: "Időközben iszonyat meleg lett (délután három körül járunk), a pia, meg az evésnélküliség is kezdett beütni, a városkép pedig baromi szép volt. Ezek után úgy döntöttünk, hogy bár relatíve későre jár, mégsem skippeljük terveinket, és átmegyünk Regensburgba is, úgyhogy visszacsapattuk a pályaudvarra, vettünk még sört, és felpattantunk a vonatra, mellyel olyan fél hat felé, három sörrel később oda is értünk. Ekkor már kezdtem fogalmatlanná válni."

Ott is nézelődtünk össze vissza, voltak nagy templomok, meg ilyesmi, aztán háromnegyed hét felé odaértünk a folyó partjára, ahol egy legendás helyi kolbászozó volt (Michael itt is tanult azt hiszem, szóval ezeket is tudta elég jól). Itt volt némi nézeteltérés, hogy hét után van-e a kaja, vagy nincs, az egyik tenyeres-talpas pincérnő meg is próbált átinvitálni minket egy másik helyre, de itt már a fejemet is alig bírtam tartani, úgyhogy rendeltünk, és maradtunk. A menü nagyon finom volt, kis kolbászok, alá káposzta (ezt a fene se kérte, de hozták), iszonyat jó édes bajor mustár, valamint kis péksütemények, amit meg felszámoltak külön, noha ki volt rakva kis kosárkákba (szarrágás). Olyan 16 eurót hagytam így itt a nap utolsó sörével együtt.

A kaja után átsétáltunk a hídon, odaát semmi extra nem volt, kis Hegyalja feeling a parton fetrengő jóemberekkel, szóval úgy döntöttünk, hogy megyünk vissza, vonat, gohome. A téren még volt egy kis időnk, két helyi béna breakes csávót, és egy egészen megkapóan táncoló csajt néztünk, amikor történt egy kisebb "ki tudja jobban elveszteni a másikat" movement, a korporét mobil is azt mondta, hogy odakinn ne akarjak telefonálni, szóval sikeresen lekéstük a kilences vonatot. Nosza, üljünk be valahová. Michael természetesen tudott egy fasza koktélos helyet, ami valóban nem volt rossz, csak belépve olyan kibaszott büdös ütötte meg az ember orrát, amit leírni talán úgy lehet a legjobban, hogy láb, izzadtság, cigi, pia bűze egybegyúrva és hatványozva. Itt én már csak limonádét kértem (az meg szénsavas volt, mint a fene, de legalább nem alkohol), míg a többiek kikérték a koktélt, ám baj volt, mert kiderült, hogy Michael már túl sokat piált és nem tud vezetni, így Petire fog a nemes feladat maradni. Mikor ez kiderült, és mobilizáltuk az általa kikért rózsaszín koktélt, Michael azért biztos ami biztos alapon azt is benyomta.

Innentől visszafelé már túl sok izgi nem történt, szenvedős vonatút haza, ott A. a csomagtartóban utazott, mert eggyel többen voltunk, mint a kocsi befogadóképessége, majd végre hazaérés, és kidőlés.

Másnap reggel majd dél körül érkezett a reggeli, húsvét vasárnap jelleggel, sütibáránnyal és nyúllal, sonkával és tojással. A kaja után A-val biciklizni indultunk, le is tekertünk a partra, ahol pár euróért a kapitány a komppal átszállított minket a túloldalra. Ott egészen fantasztikus tájakon kerekeztünk, csak az volt a gond, hogy elég hamar elértünk arra a helyre, ahol megpihenni gondoltunk. Persze a késői ebéd után sem éhesek, sem szomjasak nem voltunk, így indultunk tovább az orrunk után. Minden út tökéletes volt, elvétve közlekedtek arra autók, és gondtalanul tudtunk száguldani a szép napsütésben a kis bajor falvak között.

Talán túl szép is volt a napsütés, mert olyan délután fél három felé észrevettem, hogy távolról bár, de elég csúnya felhők gyülekeznek. Messze vannak, nem para. A természet olyan 75%-os kussolásba bocsátkozott, néhány madár még visítozott miközben egy kis eldugott tavat találtunk. Hőség, víztükör, zöld - túl szép, hogy igaz legyen. Mire visszaértünk a komphoz, egészen testet dörgések és villámlások zajlottak odaát a niederalteich-i templomnál, és mire átértünk, le is szakadt az eső (itt láttuk amúgy a nap nevezetességét, a quadon utazó, bukósisakos kutyát). Bár a kecó nem volt messze, sikerült szarrááznunk a jégesőben, ami amúgy aztán egy óra múlva elmúlt, felszáradt, és újra tűzött a Nap is.

Hazaérve megszárítkoztunk, kianyáztam magam, többiek elmentek Rolandért (aka Szuri), mi meg elkezdtünk a teraszon sörözni. Mikor újra mindenki egybegyűlt, betettük sülni a vacsit, a leberkäse-t, amit autentikusan, egy ráütött tojással fogyazstottunk, egy jó üveg bor, és további sörök mellett. Már kezdtünk emelkedett állapotba kerülni, úgyhogy akár el is indulhattunk a Danubia Soundra, egy, a helyiek által rendezett illegális bálra.

Bármennyire is nem látszik ez rajtam, azért a kultúra néha csak-csak idebasz, és olyankor még színházba is szoktunk járni. Eredetileg ehelyett a Mácsai-féle Azt meséld el Pistára szerettünk volna menni, de sajnos azt olyan ritkán adják, hogy az összes jegy már elkelt. Ekkor jött az ötlet, hogy a címben szereplő darabról is jókat olvastam, nosza, nézzük meg azt (a helyszín az Örkény Színház).

A darab egy kettéosztott színpadon játszódik, az előtérben a konferanszié (Darvas Ferenc) egy zongorával teremt a 30-as évekre jellemző hangulatot (a történetünk is akkor játszódik az Oktoberfesten), és ő is narrálja a 62 jelenetet. Mögötte, gyakorlatilag a falba építve van egy keret, ahol mindig az éppen aktuális színt láthatjuk, nagyon ötletes megoldásokkal. Az alaphelyzet szerint Kasimir (Polgár Csaba) éppen elveszti állását, és itt kezdődnek el a talán éppen saját maga által generált konfliktusok Karoline-nal (Szandtner Anna). Nem sok kell hozzá, és egyéb szereplők is feltűnnek a vásári forgatagban (mert éppen ott vagyunk, Németországban, ergo van sör, Zeppelin, hullámvasút, és cirkusz is), Karoline-nak kérője akad Schürzinger képében, a kérőjének a főnöke is megjelenik (Rauch főtanácsos), és belép a képbe az onnantól kezdve feledhetetlenül agresszív Merkel Franci is az ő Ernájával :( (utóbbi szerepben Hámori Gabi játszik baromi jót, akit már a Kaméleonban is szerettünk).

A jelenetek pörögnek egymás után, és azt leszámítva, hogy Kasimir eléggé tragikus vonásokat mutat, ezen felül lövésünk nincs, merre fog a végkifejlet haladni. Igazából még az utolsó pillanatában is kétesélyes a dolog, de éppen ettől tud igazán emberi lenni a darab, mely végül abban csúcsosodik ki, hogy elbontják a takarólemezeket, és meglátjuk az addig zárt hátteret is. Mindez, a záródallal nagyon szép befejezése a darabnak, még akkor is, ha nincs semmi megoldása a történetnek (mint általában az életben sem kapunk happy endet). A darab írója Ödön von Horváth, rendezője Bagossy László, aki ezért 2010-ben megkapta a legjobb rendezésért járó díjat, és ezzel csak egyet tudok érteni: kicsit szomorkás, keserédes darab (bár vannak benne hatalmas poénok, valamint állítólag én Kasimirre hasonlítok), de mindenképp olyan, amit látni kell, mert az embernek csak egy májusa van.

Szerintem lehet már annak egy éve is, hogy Józsinál (aki ugye köztudottan teniszrajongó) olvastam Agassi Open című könyvéről. Már akkor felírtam, hogy ezt el kell olvasni, mert Angelday olyan hevülettel írt róla, hogy mindenképpen átjött a dolog. Mostanra jutottam el odáig, hogy én is elolvassam, és direkt nem néztem meg ezen post írása előtt a fentebb említettet, mert nem akartam, hogy bármilyen szinten is befolyásoljon az.

A könyv első pár oldala már beránt, és ezt mondom úgy, hogy még utána sem érdekelt a tenisz, és nem tudom a szabályokat sem. Tegyük szívünkre a kezünket: tudjuk, hogy Agassi jó volt, azt is, hogy elég jó, de amikor így kezdi a könyvét, hogy ő gyűlöli a teniszt, és világéletében gyűlölte, akkor az már jelent valamit (persze ez a kijelentés később azért árnyalódik majd valamit). Jelen esetben azt jelentette, hogy ez egy irtózatosan jó könyv. Az első fejezetben in medias res beleugrunk a 2006-os zárómeccsébe, és aztán szépen felelevenítjük az egész életét kisgyerekkorától kezdve.

Meglátjuk, hogy már a fiatal Agassi is kivételes tehetség volt, de nem úgy, hogy egyik nap még verseket írt, másik nap pedig Grand Slamet nyert. Egyáltalán nem. Az apja a nagy számok törvénye értelmében nevelte, és látástól vakulásig gyakorlatilag teniszeztette, majd amikor már nem tudott mit tenni, beíratta egy bennlakásos iskolába. Agassi előbb utóbb látta az életének egy relatíve korán eljövő pontján, hogy neki teniszezőnek kell lennie, más választása nincs, ha pénzt akar keresni. Innentől ez vitte előre az életét, és ami a legdurvább, hogy a hullámvölgyekből is ki tudott jönni, és a teniszezőkhöz képest idősebben, még harminc fölött is olyan tornákat tudott nyerni, és helyezéseket elérni, mint még előtte soha senki.

Andre életét végigkövetik különböző "mellékszereplők" is, bár nem is ez a jó szó rá, hiszen nekik is legalább annyi szerepük volt a sikerben, mint Agassinak, és ezt ő is nagyon jól tudta. Megismerhetjük különböző edzőit, a testvérét, barátait, az első és a második feleségét is, és egészen egyszerűen megcsodálhatjuk azt, amilyen alázatosan állt ő hozzájuk. Teljes mértékben lejön, hogy a hozzá közelállókat mindig is egy nagyon kiemelt pozícióban kezelte, és ugyan a külvilággal goromba és lázadó volt sokszor, ezt pont a félelmeinek a legyőzésére csinálta. Érdekes, hogy a könyv minimum felében teniszmeccsek leírásáról van szó konkrétan, mégsem válik az ötszáz oldal egy ponton sem unalmassá, ugyanolyan aktivitással fejeztem be az egészet.

Annyi biztos, hogy aki kitartáshoz, erőgyűjtéshez keres valami olvasmányt, főleg ha sportol is, ez kötelező olvasmány. Az elejétől a végéig áramlik belőle a pozitív kisugárzás, és jó látni, hogy ha az ember akarja meg lehet csinálni. Még akkor is, ha az adott pillanatban ez teljes mértékben hihetetlen.

Idén tavasszal egy kedves meghívásnak köszönhetően Németországban volt szerencsém tölteni a húsvétot. A sztori úgy nézett ki, hogy egy volt kolléganőm egy csehországi kiránduláson összeismerkedett egy kedélyes német társasággal, aztán össze is jöttek onnan egy sráccal, és így megy az oda vissza utazgatás, melybe idén én is meghívást nyertem, A-nak köszönhetően. Ha elolvassatok a következő postokat, akkor számotokra is kiderül, mit csináltak a ledér lányok Niederalteichban, hogyan történt kézi I love you a fekete Mercedesben, és mit tett Münchenben a domina amikor ellent merészeltem mondani neki.

A vonatunk péntek délután háromkor indult a közkedvelt Keleti Pályaudvarról. A 29 euro egy út árú Railjetet választottuk, és már akkor láttuk, hogy ez nem lesz egy rossz választás, amikor felszálltunk rá. Európai módon nem kabinok hanem kettes és négyes ülések, akkora lábtérrel, hogy az még magának Thornak is elég lenne. Természetesen a székek is baromi kényelmesek voltak, mindenhol konnektor, külön bőröndtartó, és gyerek játszólépcső (ezt mondjuk nem igazán értettem, ugyanúgy azt sem, hogyha a kis pöcsös fasz módon üvölt, a szűlője miért nem szól már rá, valamint mi a jó abban, hogy valaki százszor (nem túlzok) rohangászik el tíz méteren oda vissza). Pontosan indultunk, a vonat Hegye shalomnál hagyta el az országot, majd következett Bécs, az előréből itt hátra lett, majd Salzburgon áthaladva este fél tizenegyre elértünk Münchenbe. Itt már fáradtak voltunk, megtörtek nem, úgyhogy gatyába ráztuk magunkat, körbenéztünk (ennek hamar vége szakadt, mert a pályaudvar kijáratánál olyan szar alakok álltak, hogy inkább visszamenekültünk bentre), megcsodáltuk az ICE-t, mely sajnos kimaradt anno az Amszterdam-Brüsszel távon, aztán felpattantuk a háromnegyed éjfél körül induló vonatra, ami elvitt minket Plattlingig.

Ide kábé háromnegyed egyre értünk, majd itt felszedett a fentebb említett Andi és Michael minket, és irány haza: Niederalteich, ahol Michael szüleinek óriási házának pincéjében kaptunk szállást. Itt egy rettenetes mesebeli szörny kezdett el rémisztgetni, de túlzottan ekkor már nem érdekelt, kidőltünk elég hamar.

Másnap reggel hatalmas terített asztal fogadott odafenn, valamint megérkeztek a többiek is: Peti (szintén exkolléga, a Starcraft mestere), Kinga, aki egyenesen Svájcból érkezett, valamint Wolfgang, ő volt az előbbiek szállásadója; illetve Michael random családtagjai. A beszélgetés felváltva folyt angolul, németül, magyarul, kinek, mikor hogy sikerült. A helybéliek már reggelihez bontottak egy sört, de én még tartottam magam, csak egy órával később, a vonaton estek el bástyáim. Miután gyorsan ráeszméltünk, hogy fél óra, és megy a vonat, kocsiba vágtuk a seggünket (odakinn két sörig vezethetsz), és irány a vasútállomás (nem Plattling, ez még később fontos lesz). Itt ismertetett meg Michael egy fantasztikus zenével.

A vonatot pont elértük (itt az a népszokás van, hogy öt ember utazhat egy harminc eurós jeggyel), és hamarosan át is értünk Passauba (Batavia). Alig mentünk egy klicket, befutottunk a főutcára (amúgy félelmetes volt a hasonlóság ez, és Speyer közt), ahol az első helyen rögtön le is cövekeltünk, ahol sört mértek (a búzasör fut errefelé). Délelőtt tizenegy, sörpad, napsütés, ivás, jó társaság - mi kell még?

Miután bevertük az adagot, indultunk tovább, templomok, szuvenírek, miegyéb, Michael baromi sokat tudott, csak sajna a sörök hardresetelték az emlékeket, wikin el lehet olvasni. Kiérve a parta, ahol egybefolyik a Duna, az Inn és az Ilz (ezért is hívják a három folyó városának), és szemben már látszik Ausztria, úgy éreztük, le kell pihenni kicsit, mert kifogyott a sörraktár. Be is verettem még hármat vagy négyet, már nem emlékszem, mondtam is Michaelnek, hogy nem kell pusholni, nem vagyok én semmi jónak az elrontója.

Időközben megérkezett Martin is, egy újabb srác a társaságból, vele pedig két Grúziából érkezett diák volt. Ezen a ponton csak én maradtam magyar a társaságból, a többiek elkóricáltak ide-oda, úgyhogy néha már szólnom kellett, hogy a némettudásom elég alacsony szinten van, bár, mint kiderült, a beleesett egy légy a levesembe is bennem volt, igaz, csak passzív módon.

Időközben iszonyat meleg lett (délután három körül járunk), a pia, meg az evésnélküliség is kezdett beütni, a városkép pedig baromi szép volt. Ezek után úgy döntöttünk, hogy bár relatíve későre jár, mégsem skippeljük terveinket, és átmegyünk Regensburgba is, úgyhogy visszacsapattuk a pályaudvarra, vettünk még sört, és felpattantunk a vonatra, mellyel olyan fél hat felé, három sörrel később oda is értünk. Ekkor már kezdtem fogalmatlanná válni.