Mivel a tengeri, sőt óceáni hajózási üzletágban dolgozom már január óta, ezért most megkapjátok ezt a kellemes kis videót.

Ezzel kapcsolatban szeretnék egy kifejezést megtanítani nektek, mégpedig a videóban is látható ro-ro illetve annak párja a lo-lo jelentését. Az előbbi nem mást takar, mint a Roll On/Roll Off-ot, ami annyit tesz, hogy a gépjárművek a saját kerekeiken tudnak felgördülni, például egy rámpán a hajóra.

Ennek az ellentettje a lo-lo, amit már valószínűleg ti is kitaláltatok: lift-on/lift-off, és itt pedig nincsen a célra designált felhajtófelület, daruval emelik be a járműveket. 

Kitaláltam egy olyan sztoriötletet, hogy a nagyobb, híres embereknek (mittom USA elnök, CEO, etc), van mindig egy dublőrje (doppelganger, you name it), és ezt ugye időnként megölik. Idáig inspirált a Diktátor című film. Namármost mi lenne, ha nem a dublőrt ölnék meg, hanem az eredetit, és mindig a dublőrnek keresnének dublőrt. Kicsit hasonlítana ez ahhoz a játékhoz, amikor egy emberlánc első tagjának a fülébe súgnak valamit, majd ezt kell továbbadnia ugyanígy, és az utolsónak hangosan kimondania. 

Ezen a ponton akadtam el, hogy akkor hová vinném a sztorit, miért lenne ez, és kinek jó. Ha valaki szeretné, vigye, úgyis annyi jó ötletem van a házban kidolgozatlanul, hogy plusz mínusz egy nem oszt, nem szoroz.

Miután Matt Damon és Paul Greengrass kiszállt az eredeti trilógiából, sejteni lehetett, hogy túl sok jó nem fog kisülni a folytatásból, de lássuk be, azért reménykedtünk, hogy hátha, mégis. Sajnos újfent elloptak két órát az életünkből.

MAJOR SPOILER AHEAD!!!

Először is Tony Gilroy maradt volna inkább a forgatókönyv írásnál, jobb lett volna mindenkinek. Az egész film olyan, mint az Adrian Brody-s új Predator, illetve egy 2,5 meter magas wookie az Endor bolygón: nincs semmi értelme. Kapunk egy, a harmadik filmmel párhuzamosan játszódó sztorit, amit, azonfelül, hogy a Bourne-univerzumban játszódik, semmi más kötődése nincs a filmhez, csak enélkül a marketinggel még inkább kibasztak volna, hogy hogyan adják el a filmet. Néhány, igazából tök felesleges utaláson kívül semmi kapcsolat nincs a két mozi között.

A régi szereplők nagyrésze visszatér Bourne-on kívül, de nekik sincs sok szerepük, valamint behozzák új nagy górénak Edward Nortont, akinek szintén semmi súlya. Azt látjuk, hogy milyen jól le lehet nyomozni valakit NY-tól a Fülöp-szigetekig, de más semmi, ezt bárki el tudta volna játszani. Attól mert ősz a haja és szigorúan néz, nem fogok meghatódni.

Külön vicces, hogy a magyar kiadásban úgy érezték, hogy mindent le kell fordítaniuk, így lett a Treadstone-ból Kőlépcső, a Blackbriarből pedig Feketehanga – köszönjük. Belépett két új project is, az Outcome és a LARX, utóbbiak állítólag a legkeményebb ügynökök ever, semmi érzelmi, vagy mentális instabilitás. Nos, ez úgy nézett ki, hogy odajön a csávó, tíz perc gyalogos üldözés, tíz perc motoros, majd szétkenődik a falon. Ehhez aztán kurvára kellett a LARX project, tényleg. Közelharc alig volt az egész filmben, ebből aztán nem derült ki, hogy az Outcome ügynök, azaz Jeremy Renner mennyire fasza gyerek. Ezen felül volt kb. két jó rész (az elején a drónok harca, meg a ház az erdőben), de amúgy nem ebből a filmből kedveltem volna őt meg. Ráadásul egy-egy elejtett utaláson kívül semmi jelét nem is látjuk annak, hogy mennyire szuperügynök lenne, kár érte.

Alapból a film feléig nem is történik semmi, megy a nagy konspiráció meg dráma, hol a hegyen, hol meg az irodában, utána pedig kezdenek bepörögni az események, de újfent le is ülnek, nem egy pontján úgy voltam, hogy unom, menjünk haza. A korábbi részek remek, idegbeteg huhogós-zörgös, illetve Bourne-témájú zenéinek is búcsút inthetünk, marad az átlagos nagyzenekari vonós, illetve rockos, ha akció van. Egyedül Moby tér vissza meg a végére, de katarzis híján azt már meg sem vártuk, száguldottunk ki a teremből. Remélem a következő rész már a Bourne to be dead lesz.

Számomra a játék első két része hosszú ideig a tipikus karácsonyi játék volt. No nem azért, mert milyen idilli, amikor a főhősnek megölik a feleségét meg a kisbabáját, aztán járulékosan mindenkit, akivel egy kicsit is közelebbi kapcsolatba kerül, szétverik, bedrogozzák, aztán ezek tetszőleges kombinációja, nem. A játék télies, noir hangulata, a sötétség, a bullet time – nos, ezek miatt lett az egyik kedvencem, na és persze a fotórealisztikus “az ott tényleg bőrkanapé, baszki” hangulata miatt.

Amikor először megláttam, hogy a harmadik részben mennyi napsütés lesz, nem tagadom, temettem a dolgot. Ez eltartott egészen a gameplay videóig, ott már elhittem, hogy lehet ebből valami. Ezután feltettem a játékot, és az első diszkós jelenetnél, amikor elrabolják a jónépet, szól a háttérben a moombahton, és kezdek rájönni, hogy az első két rész “a kör közepén állok, bullet-time-al gyilkolászok” stratégiája itt nem fog működni; nos ekkor mondtam ki először fennhangon, hogy: basszameg, ez működni fog. Ha ráérzünk a cover-based játékmenetre, máris sokkal egyszerűbb, és bár kevesebb levegőben úszásos gyilkolászás lesz, mégis azt mondom, van olyan élvezetes, mint korábban volt.

Az egy dolog, hogy Max még megkeseredettebb, cinikusabb, de hála a grafikának, és a golyó-szintű modellezésnek, ez a játék annyira brutális, ami már időnként engem is zavarba ejtett. Tudvalevő, hogy legendásan magas az ingerküszöböm, legyen szó pornóról vagy kegyetlenségről, netán a kettő kombinációjáról; de ami itt megy, az sok. Nagyon sok. Nem egyszer azon kaptam magam, hogy karnyújtásnyi távolságból eresztettem bele a hatodik fejlövést az egyik szerencsétlenbe, úgy, hogy tudatosan húztam a ravaszt – oké, hozzá kell tenni, hogy az ellen nem egyszer simán kettőt is túlélt az ilyenből, szóval az ember rá volt erre kényszerítve, na de akkor is, ha ez már feltűnik, az a nem mindegy. Mindemellé a lassítások, a hangeffektek, a kettő kombinációjaként mély hangú halálüvöltések, olyan rettenetesen agresszívvé teszik a játékot, amilyennel (tudom, hogy ismétlem magam) még nem találkoztam. Főleg, hogy ez nem csak egyes pontjaira értendő, hanem folyamatosan. A kettő között nincs átmenet, szóval vagy mész, és nem bánt senki, vagy tűzharc van, de akkor hosszú percekig ez megy. Külön jó, amikor közelharcra kerül sor, és Max brutálisan belemegy az ellenbe, iszonyat kemény.

Ha ez még nem lenne elég, az aláfestő zene még egy olyan adrenalinlöketet ad, amilyen szerves pluszt szintén nem mindennap látni. Az előző két rész zenéi szintén a múlté (bár zongorát itt is találunk), és egy, a Dél-Amerikai vidékhez teljes mértékben illő, sötét, nyomasztó, lüktető zenét kapunk – nem csak néha, folyamatosan. Nekem először a Twin Peaksben volt ilyen élményem, hogy a zene kb egy pillanatra sem állt se, és ez annyira más atmoszférát teremt, hogy az a nem mindegy.

Az megint egy másik kérdés, hogy szerencsétlen Max itt is olyan mélyen csúszik a szarba, ahogy csak lehet, amikor valaminek csak a távoli lehetősége merül fel, hogy balul fog elsülni, az tuti úgy is lesz, és az egésznek a legnyomorúságosabb példája a NY-I visszaemlékezés, ahol (végre!) tél van, és éjszaka, és egy annyira szánalmas történet rajzolódik ki a jól ismert olasz maffiával, hogy csak a fejünket tudjuk fogni. Apropó, ezen a ponton térnék ki arra, hogy az előző részekben emlékezhetünk, minden szereplőnek, legyen az ágyútöltelék, vagy bármi, olyan beszólásaik voltak, hogy az eszetlen gyilkolászás közepette is mosolyra húzta a szánkat. Nos, a fentebbi brutalitás miatt itt a mosoly kicsit nehezebb, de amikor a temetőben az egyik ilyet szólt, hogy “come here, I wanna tell you a secret”, na ott azért felröhögtem – most komolyan, mi volt ez? Amúgy a játék többi részén is folyamatosan megy a pofázás, csak ebből 90%-át érteni sem fogjuk, mivel autentikusan portugálul megy – oké, néhány puta azért megvolt.

A játék a végefelé még inkább bekeményít, és amikor már egy kisvárosnyi katona, rendőr, paramilitarista, meg lényegében mindenki minket üldöz, na ott már azért kezdjük sejteni, hogy nem babra megy a játék. És akkor jön a Health-től a reptéri szám, amit amikor először meghallottam kontextusban, olyan érzés futott át rajtam, amilyen utoljára nagyon régen videójátéktól.

És még így is, tud a végén jóleső érzés lenni, tudunk megpihenni, és bízni benne, hogy Max többet nem indul kalandra, mert ezt is alig éltük túl. Nyomorúságos sztori, iszonyatos kegyetlenséggel és pusztítással, s mindennek a végén hiába ragyogott fenn az égen végig a Nap, nem tudnánk nyugodt lélekkel azt mondani, hogy békésen hajthatjuk álomra a fejünket – talán csak egy koktéllal a kezünkben a tengerparton várjuk a békét…

A Budai Gesztenyés Étteremnek van egy igen szimpatikus kezdeményezése, miszerint a kéthetente megújuló menüsorokat "civilekkel" tesztelteti le, ilyenkor mindig összegyűlnek páran, és egy jó hangulatú vacsora keretein belül elfogyasztják majd elemzik a menüsort.

Egy ilyenre nyertem én is meghívást majd egy héttel ezelőtt, és természetesen mikor rohadt volna le a 22-es busz a Moszkván, ha nem azon az egy alkalommal, amikor arra mentem volna, így majdnem sikerült már az elején elbutázni az érkezést. A helyszínen már minden készen állt, asztal terítve, vendégek a helyükön, valamint az étterem képviseletében Judit, András és János fogadtak. A légkör már az elejétől kezdve barátságos volt, alátámasztva azon fixa ideámat, hogyha egy társaság tagjainak azonos érdeklődése van, lehetnek bár vadidegenek, igen hamar szót tudnak érteni a közös hobbi (hivatás) mentén. A vacsi mellé kaptunk egy értékelőlapot is, arra tudtuk felvezetni a véleményeket.

Első fogásunk tökfőzelék volt, marinált pisztránggal és kaporolajjal, remek összhang és frissesség jellemezte az ételt.

Következőnek kajszikrémleves volt, mellé sárgadinnyehabbal, itt talán meg is egyeztünk abban, hogy lehet rajta jobb lenne, mivel máshogy nem biztos, hogy egyértelmű lenne, hogyan kell fogyasztani.

Ezután jött a kacsamell karamellizált barackkal, illetve kétfajta lehetséges köretként burgonyafánkkal és parajjal. Tény hogy utobbi jobban ment hozzá, de az előbbi viszont annyira finom ropogós volt, hogy egálra hoztam ki a meccset a kettő közt.

Ezt követte a csirkés bulgurral töltött patiszon, ami számomra nem volt akkora durranás, viszont a hozzáadott sáfrányos jus (pecsenyelé)-ből bármennyit meg tudtam volna tunkolni, annyira finom volt.

A soron következő fogás megértéséhez kis technikai segítség kellett, hiszen a kabak kifejezés nagyon nem volt meg, de mint megtudtuk a tökfélék közé tartozó növényeket nevezik így. Nos, az információ tudatában máris boldogabban fogyasztottam el őket a nagy kedvenc lazac steakkel karöltve.

A desszert előtt volt egy kis pihi, ekkor bemehettünk a konyhába is körülnézni, majd visszaérkezve jött a barack randevú fantázianevű élmény, egy ropogós kekszlapon.

Búcsúzásképp a végén kaptunk még egy kis meglepetéslekvárt is (ami szintén helyben készül), majd az időközben leszakadó éggel karöltve távoztunk.

Külön vicces, hogy András mesélt az este folyamán egy a Liszt Ferenc téren leszakadó fáról, erre hazafelé a Vérmezőn mi fogadott keresztbe a bicikliúton, na mi...?

Az egész este hangulata és vendéglátása példaértékű volt számomra, a szervíz, az ételek minősége pedig predesztinálta azt, hogy vissza is fogok még menni (főleg mivel burger is van, hell yeah), szóval ezúton is köszönöm a lehetőséget még egyszer, mindenki másnak pedig ajánlom kipróbálásra.

http://www.geszteszt.hu/

SPOILERes gondolataim. Ha nem láttad, még ne olvasd. 

A film zenéje Hans Zimmertől megszokottan zseniális, nagyívű, modern és klasszikus, kegyetlen és katartikus. A különböző témák ahogy vissza-visszatérnek, a fülbemászó futamok egyszerűen elválaszthatatlan egységet képeznek a filmmel, enélkül egyszerűen nem lenne az, ami. Szinte az összes track a már korábban is jól ismert "Matalo matalo Bane" (netán deshi basara = felemelkedik, marokkói nyelven) ritmusképletre van felhúzva, amit ha már egyszer hallott az ember, a hideg futkos a hátán, és még csak a nyitó Gotham's Reckoning-nál tartunk.

Ez a repülőgépes jelenet amúgy egy zseniális kezdés is volt egyben, Bane a nyitányban, valamint IMAX-ben az egész látvány tökéletesen megalapozza a filmet.

A bírót ugye felismertük, aki Gordon felügyelőt sétálásra ítéli? (Scarecrow)

A szinkron nem volt rossz, sőt, de nagyon kíváncsi lennék az eredetiben is Tom Hardy hangjára, mert így szerintem a félelmetesség rovására ment a dolog. Aki meg azt mondja, hogy a maszk miatt nem volt mimikája, az nézze meg még egyszer a filmet.

A halála viszont el van rontva, én konkrétan egy nappal később alig emlékeztem arra, hogy Selena fingatta meg.

Ha a TDK-val kéne összehasonlítani, nagyjából egy szintre tenném, de azt ki kell emelni, hogy ott Joker egy olyan entitás volt, amit vétek lenne egy másik filmben várni, szóval azt levonva kell ezt a filmet szemlélnünk. Ott egy ember az őrült zsenijével próbálta megtörni Gothamet, itt pedig Bane a tiszta erővel és félelemkeltéssel operál.

A verekedések hangjai iszonyat brutálisak voltak, és ez például nem rémlik az előző részekből.

A Festett Szemű Ember (Nestor Carbonell) is visszatér, természetesen. Hiányolnánk is, ha nem.

Nagyon jó, hogy végre nem green box az egész, hanem állati sok terepen lévő jelenet van - vagy csak az én szemem ultraérzékeny már erre? (nem, tényleg szinte minden valódi). Szinte érezzük, ahogy elhajt mellettünk a bombaszállító autó.

Robin is elég jól fel van építve, kár, hogy itt a trilógia vége.

Ugyanitt felismertük ugye, amikor Blake-kel a csatornában lakó óriási krokodilokkal poénkodnak (Killer Croc)?

Gary Oldman, Michael Caine - mindketten csillagos ötös.

Ki nem guglizott még arra, hogy milyen edzésmódszerrel készült fel Tom Hardy a filmre? Ha te még nem (hazudsz), akkor elmondom. http://goo.gl/bHoXY

Nekem is kéne egy olyan jármű, amiben ha kanyarodom, a kerekek mozgási irány 90 fokkal megváltozik - how cool is that?

A Salaam Bombay étteremben indult el úgy három hete a TableFree világkonyha rendezvénysorozat első állomása, amely azt tűzte ki céljául, hogy hónapról-hónapra bemutasson egy-egy remek éttermet. Remek volt a hangulat, az étkek nemkülönben, és hála Rajesh "Mr. Jacky" Ishraninak, valamint Turóczi Gábornak, rengeteg információt megtudtunk magáról az étteremről, valamint az indiai konyha sokszínűségéről is.

Az étterem belső elrendezése inkább európai, mint indiai jellegű, ezért nem is feltétlenül hasonlít azokra, ahol már magunk is jártunk korábban, de ez egyáltalán nem veszi el a hangulatot, sőt, nekem talán még jobban is tetszett, mint az amúgy "egyenhangulat" mindenhol máshol. Az ételek nagyon jók voltak, úgyhogy a szokásos kifejtés helyett inkább rögtön képekben adnám vissza a majd kétórássá nyúlt élményt.

A menü a következő volt:

Előételek

* Bhaijya, azaz a valódi mentaszósszal kínált, lencselisztbe forgatott sült hagymagombóc ("a vegetáriánusok kedvence")

* Ahadi, resni és hazari kebab (grillezett csirke-kebab variációk )

Főételek

* Dal Tadka (indiai krémes sárgalencse curry, aromás fűszerekkel)

* Saag Paneer ( spenót & saját készítésű házisajt curry keveréke

* Butter Chicken (vajas csirke curry, marinált csirkefalatok, az “örökzöld” klasszikus)

* Pullao Rice (rizs pullao stílusban, "sáfránnyal és csipetnyi fűszerrel")

* Naan, azaz "könnyű, omlós kenyér"

* Green salad ("vegyes saláta az évszaknak megfelelően")

* Chicken tikka masala

Édesség

* Mogyoróval & csokoládéöntettel készített kulfifagylalt

További képek a slideshow-ra kattintva!

Tulajdonképpen adta is magát az ötlet, hogy a budapesti tejnagyhatalom, a Cserpes végre megcsinálja azt, ami Szegednek a Boci, egy olyan helyet, ahol friss tejtermékeket, szendvicseket, péksütiket,és egyéb jó falatokat lehet kapni. Mivel rajta tartom az ujjam az internet ütőerén, így természetesen hozzám is eljutott az infó, hogy pár napja megnyitott a Cserpesnek is a tejivója, mégpedig egy elég központi helyen, a Sütő utcában a Meki mellett.

A nyitás utáni másnap reggel már ott kezdtünk, és az előző esti Főzdefeszt predesztinálta azt, hogy étvágyunk az volt. Belépve egy nagyon jól dizájnolt, és minden elemében előre megtervezett koncepciót kapunk, ami a legmodernebb trendeknek is megfelel: keresztrejtvény-szerű falfestések, különböző infógrafika-szerű képek, nagy hirdetőtáblák, és az óriási utcafronti ablakoknak köszönhetően sok sok fény mindkét szinten, hiszen felül is ki lett alakítva ülőhely. A hely amúgy emlékeim szerint előzőleg egy zöldséges volt, de így sokkal jobban sikerült a helyet kihasználni véleményem szerint.

Lenn a hölgyek a pultban többször is hangsúlyozzák, hogy minden helyi tejtermék egyrészt friss, másrészt Cserpes, nosza választunk is párat, bal oldalon a pultban vannak a péksütemények, jobbra pedig a szendvicsek figyelnek. Egyedül a melegszendóra kell várni pár percet, addig felmegyünk és helyet foglalunk.

Odafenn kicsit úgy érzem, mint J ügynök a giliszták lakásában a Men in Black II-ben, azaz a 192 centimnek kissé alacsony a beltér az átjáróban, dehát ez legyen a legnagyobb problémám, a gerincsérvet meg majd megbeszélem az orvosommal. 

Kezdésnek belekortyolok a klasszikus tejszínhabos, kívánság szerint hideg vagy meleg kakaóba (nem egyszerre természetesen), tökéletes minőség, csak nehéz kinyerni a nedűt a habréteg alól anélkül, hogy nyakon ne borítanám magam vele. A menüben (390 ft) hozzá kért kakaós csiga a kisebb, puhább verzió, a személyes preferenciám inkább a vékony, ropogósabb, de ez is nagyon finom, teljesen rendben van.

A következő résztvevője a reggelinek a körözöttes szendvics (160 ft), ebben is teljes mértékben sikerült hozni az otthoni ízeket, tényleg mintha csak otthon enném 20 évvel ezelőtt.

Időközben lenn betértek munkások is, ők is ezt támasztják alá, amint azt a beszélgetésből kihallom, mármint a nosztalgikus ízvilág tekintetében (lásd pl. Túró Rudi); és ennek a lehető legpozitívabb vonzatát értve. A helynek már most van egy összehozó légköre, hiszen maga a miliő nem indokolná, hogy pl két munkásember, buszvezető, vagy egyéb a Deákon áthaladó tranzitforgalom itt fogyassza el a reggeli péksüteményét, vegyen joghurtot, de ebből látszik, hogy ezzel talán sikerül közelebb hozni a felsőbb, munkába menő, főként irodistákat a kétkezi munkát végzőkkel – és ami jó, hogy az ár teljes mértékben az utóbbiaknak is kedvez, azért is írom oda mindenhozá, hogy már most lássuk, nagyon jó kis színvonalat sikerült létrehozni ilyen téren.

Visszatérve a reggelihez, a következő amit kóstoltam a pultos leány ajánlatára, a tormás-sonkás szendvics (390 ft), itt madársaláta és könnyű, ámde pont megfelelően markáns ízű tormahab adta a díszítést az amúgy is kiváló, kicsit kalácsszerű molnárkában lévő sonkához.

Időközben megérkezett a melegszendvics is, ebből is volt több fajta, mi a pikáns-csirkéset kértük. Itt egy melegszendvicskrémet kell elképzelni (menüben nagy latte macchiatoval 790-ért) alapként, kellemes mind méretre, mind ízre, bár nekem a kóstoltak közül ez adta legkevésbé, nem volt benne semmi külön kiemelendő.

Miután elfogyott a reggeli, nem is meglepetés, hogy le kellett vadászni a kétbetűs kitérőt, úgyhogy két szinttel alászálltam, és egy erősen kivilágított folyosóra jutottam, pár “privát” feliratú ajtóval – ezen a ponton kicsit kezdtem X-Aktákba illően érezni magam, hiszen az ufók keresve sem találhatnának jobb emberi példányt egy másnaposan magát telefalt egyednél, aki ráadául jó hangulatban készül meditálni egy kicsit. Szerencsére nem így történt, vagy aznap reggelre már megvolt az alany, de bejutottam a mosdóra, ahol egymás mellett van a piszoár, a férfi, és a női kabin, ráadásul a képen láthatjuk, hogy az alagsorban sem hanyagolták el a dizájnt, ez a vödörből kialakított mosdókagyló például mennyire jó már.

Bár sajnos manapság már nem sokszor vezet az utam a Deák felé reggel, lehet néha mégis ki fogok erre térni, mivel nagyon jók a kaják, egyáltalán nem drágák, és amilyen jó helyen van, ezekkel mind együtt nem lesz nehéz jól működnie. Sok szerencsét, Cserpes tejivó, nagyon kellett már a városnak egy ilyen, és sanszos, hogy az elkövetkező egy-két hétben még sok ehhez hasonló írás fog születni – de most az Utolsó Éjjelé a premier.

http://www.cserpestejivo.hu/