mtomi hétközben sem nyugszik! (speed)

Pár hete egész véletlenül bukkantam a keddi Hopes Die Last koncert virtuális flyerére, és azonnal tudtam, ott a helyem. Ugyanis egy kellemes post-hardcore bandáról van szó, melynek olasz tagjai dallamos, de azért igazi HC-jegyeket is magán viselő zenét játszanak, és mindig öröm nem túl ismert külföldi bandákat látni nálunk, főleg olyan jó helyen, mint a Dürer. A beugró (1000/1500) is igazán baráti volt ahhoz képest, hogy az árban összesen négy zenekar koncertje volt benne.

Claps for Caroline

Az első előzenekart (Diamond Edge) még kihagytuk, ez az idő még az előtérben italozásé volt. Már ekkor feltűnt viszont az indokolatlanul sok piercing és fültágító a környéken, de mindegy. A Claps For Caroline műsorát már végignéztük, és igen elégedetten nyugtáztuk, hogy a dallamos, kicsit emós beütésű, de azért keménységtől sem mentes stílust a mai generáció magyar képviselői igazán jól tolják. Volt még annak idején az Angeldust nevű csapat, már ők is ügyesen ötvözték samplerekkel az ennél kissé dallamosabb zenéjüket. Nos a Claps For Caroline hasonló hangulatú, de keményebb témákat játszik remek vokálokkal és szimpatikus hozzáállással. Már az ő koncertjüket is egész sokan nézték, láthatóan sok fiatal csak miattuk jött el, és ez biztató rájuk nézve. A tipikusan emós hajviseletükről ugyan eszünkbe juthatott a Barbárfivérek Úthenger című számának egyik nyomdafestéket nem tűrő sora, de ez legyen a legnagyobb bajunk, a műsoruk teljesen rendben volt, és hát a közönség részéről is sose rosszabb kedd esti fogadtatást egy fiatal magyar csapatnak!

Fall Against Fate

A harmadik support banda a londoni Fall Against Fate volt. Ők már vegytiszta HC-t toltak, felemelő volt látni a lelkesedésüket. Bár az ő műsorukra kicsit megfogyatkozott a közönség a Dürer kistermében, egy percig nem estek kétségbe: az énekes és a gitárosok a koncert nagy részét a közönség között tolták végig, a színpadon percekig csak a dobos volt látható. A sokoldalú énekes ellen a true HC-arcoknak sem lehetett kifogásuk, a dinamitlábú dobos kegyetlen tempóban pakolta a témákat, áradt belőlük az energia, és ez a jelenlévőkre is átragadt, tényleg nagyon jó volt! Amikor a végén összefutottam a fiatal dobos sráccal az előtérben és gratuláltam a teljesítményükhöz, elmondta, hogy ez a negyedik show-juk volt a turné során, és ugyan London sem rossz, de az európai fogadtatástól el vannak ragadtatva, ilyenben még nem nagyon volt részük.

Hopes Die Last

Éjfél körül érkezett a főműsorszám, a Hopes Die Last. Ismét jobban megtelt a kisterem, az első pár sort teljesen elfoglalták a rajongók, és kezdődött a móka. Ők voltak az este legdallamosabb fellépői, a basszeros srác olyan tiszta énektémákat pakolt a frontember vokáljai mögé, hogy öröm volt hallgatni. Kicsit furán festettek amúgy az aprótermetű tagok, pár percig szokni kellett az inkább metálos, mint HC-s/metalcore-os látványt, de a zenével semmi gond nem volt. Egymás után jöttek a slágereik, a közönség fanatikusabb része minden szöveget betéve tudott, és Daniel Tofani énekes hagyta is őket kibontakozni: gyakran nyújtotta a közönség felé a mikrofont, egyeseknek sikerült is megkaparintaniuk egy-egy refrén erejéig. A rendes program után a ráadás egyetlen számból, az eddigi legnagyobb slágerükből, a Thanks For Coming-ból állt, majd fények le, és az énekes máris a merch pultban fogadta a dicséreteket. Meg az én 10 eurós bankjegyemet is, mert hát csak muszáj volt vennem egy pólót, az ilyen bandákat és turnékat érdemes támogatni, hadd jöjjenek legközelebb is Magyarországra. Már éjjel 1 is bőven elmúlt, amikor elindultunk hazafelé a csaknem nyáresti hangulatot idézően enyhe éjszakában.

https://www.facebook.com/clapsforcaroline?fref=ts

https://www.facebook.com/fallagainstfateuk

https://www.facebook.com/hopesdielastofficial

A fényképek a szerző felvételei.

mtomi a hétvégén is koncerten járt!

Novemberi szombat, Corvintető, három banda 1000 forintért, az egyik az Amber Smith. Hülyének is megéri. De mivel a hatnapos munkahét lefárasztott, és az X-Faktor (nemtagadjuklehanembevalljukhogynézzük) sokáig tartott, a Corny nevű formációnak csak az utolsó számára értünk oda. Gyors unicumsör, és máris kezdődött a Carbovaris koncertje. Róluk leginkább azt kell tudni, hogy ők nem a Carbonfools, még ha az énekes ezzel is próbált viccelni a végén. Viszont rohadtul fiatalok és elég jól tolják, dallamos zenéjük valahol a modernebb indie-vonalon mozog, párszor az Editors is eszembe jutott közben, de ez nyilván túlzás. Néhány gitártémájuk kellően markáns, az énekesnek pedig nagyon jó a hangja, a mélyebb tartományokban remekül működik, a magasabb énektémák pedig Brian Molko-ra emlékeztettek, csak a fejhangokat kéne még gyakorolni. De ennyi idősen ez már most jobb, mint pl. amit Tonyo a Moog-ból valaha tudott. Egyébként mivel tele voltak tinilány rajongókkal, talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy a Carbovaris az új Moog. Meglátjuk.

Az Amber Smith-re teljesen kicserélődött a közönség, jöttek a megfáradt húszasok-harmincasok. Az Amber Smith az egyéni hangú Poniklo Imrével az élen 2006-ban kihozta a legjobb magyar indielemezt ever, az az életérzés azóta is betalál, és nem mellesleg jó koncerteket is szoktak adni. Legutóbb viszont, amikor idén februárban láttam őket az új lemezük bemutatóján a Gödörben Akváriumban, kicsit túlművészkedték a dolgot az új dalaikkal. Most viszont sokkal feszesebb volt az egész, köszönhetően talán annak is, hogy május óta ismét billentyűs nélkül játszanak, ami jót tett a hangzásnak, messze nem volt annyira polírozott, és így is remekül szóltak.

Az újabb gitároscsere nem osztott, nem szorzott, Neményi Csaba (aki hivatalosan nem lett a banda tagja) szépen visszahúzódva, de hibátlanul pengette a magyar indie klasszikussá vált témáit. A basszusgitáros Ács Oszkárnak a Reprint intrója olyan lehet, mint Jason Newstednek a My Friend Of Misery eleje, ha csak ezt játszotta volna fel életében, már az is elég volna. Poniklo Imre pedig ezúttal jól megérezte, hogy nem kell sokat filozofálni és saját új számaikat dicsérni a színpadon, hanem elég, ha amolyan best of műsort tolnak sallangmentesen, frissítésként pár ritkasággal, és ez remekül működött is. Oké, most nem volt July, ami továbbra is az egyik legjobb, de így is az elejétől a végéig csupa jó dal szólt, így kell ezt csinálni. Ki kell még emelni Bátor Bence dobjátékát, ami még mindig lenyűgöző. Eleve brutál nehéz dobtémák vannak az új lemezen, a Faster Than The Speed Of Light-ot (amit Poniklo az új Hello Sun-nak szánt, hát nem jött be) egyedül a tört dobképlete menti meg, amit azért nem olyan egyszerű élőben jól lehozni. Bátor Bencének viszont nem probléma, és hát tényleg állati jó dobos, kevés ilyet látni a szcénában, sokat hozzátesz az Amber Smith zenéjéhez és hangzásához.

A banda szokásosan a Holograms zúzásával zárta a programot, aminek a vége tiszta Taste In Man, nem véletlenül kiváló koncertzáró. Aztán amint kihunytak a fények, máris felcsendült az Oasis-től a Supersonic, és kezdetét vette az ország legjobb utazó diszkója, a Tesco Disco. Előre kurvák, hipszterek! 

a fényképek a szerző felvételei.

Nem is kicsit, mert egyelőre korántsem haladok olyan szépen a programmal, mint ahogy szeretném. A Burger blogon ellenben napi ezres az olvasottság, szóval az elég meleg, aztán mit mohóskodom, nem? Vicces az is, hogy sosem gondoltam volna, hogy az alsótestem lesz erősebb, mint a felső, de most ez van. Futni, lépcsőzni, oké, viszont a kibaszott edzőterembe lemenni? Valahogy soha nincs idő, vicc. Márpedig amig azt nem kezdem el, ESE sincs, addig viszont jól kinézés sincs - ördögi kör.

Szintén boldog vagyok, hogy a hülyeségek is kezdenek előjönni, mint például a lépcsőzni egészségtelen (olyan idiótáktól, akik tömegesen kezdenek lesérülni, mert fingjuk nincs semmiről, aztán most már olyan versenyeket kell tartani, hogy ki tud egy héten kevesebbet futni); vagy, hogy a túl sok vitamin egészségtelen (a túl sok cigi-kávé-pia, az nem, csak a vitamin).

Szóval ezekkel küzdöm mostanában. Volt már jobb is, és lesz is. Idővel.

-mtomi megtáltosodott!-

Szombaton a Dürer Kertben játszott a hazai modern rock színe-java, és bár még bőven az Ektomorf csütörtöki támadásának hatása alatt voltunk, ismét belevetettük magunkat az éjszakába.

Eleve meglepő volt, hogy az Insane, a Leander Rising, a Subscribe és az Idoru közös turnéja mennyire eltalálta a fiatalok igényeit: nagyon rég nem láttam ennyi embert a Dürer Kertben annak ellenére sem, hogy a jegyárak (1900 forint) nem voltak kifejezetten alacsonynak mondhatóak. A Subscribe-ot és az Idorut már jól ismertem az elmúlt évekből, a másik két bandával viszont még nem volt dolgom. No, az Insane-nel ezen az estén sem lett, mivel róluk sikeresen lekéstünk. De még így is volt mit hallgatni, lássuk.

Nem hittem volna, hogy a Leander Rising ennyire aktuális kedvence a mai tizenéveseknek, gyakorlatilag teltház várta őket. Ismeretlenül viszont a koncert közben sem nagyon lehetett rájönni, mit akar játszani ez a banda, hiszen az első számuk Rammstein utánérzés volt középtempós, szintis, mélyre hangolt sodrással, aztán rögtön színpadra is lépett vendégként a tehetségkutatós Baricz Gergő egy saját számmal, mely zeneileg leginkább a korai Pokolgéphez volt közel. Az ezt követő szám ismét nagy váltásként az Avenged Sevenfold-hoz hasonlított, és így tovább, végig egy csomó stíluson, erős középszerrel, eredetiség nélkül. Emellett minden második dal feldolgozás volt: megkaptuk Rihannától az Only Girlt és Lady Gagától a Bad Romance-t is. Ezzel csak az a baj, hogy bárgyú popdalokat rockosan feldolgozni minimum az Audiosmog és itthon a Zorall óta nem eredeti és nem vicces, de - hogy ugyanerről a hazai színtérről beszéljünk - pl. Lady Gagát (Just Dance) már a Falcongate is játszott élőben, aztán ugyanígy említhetnénk még a Fish! koncertek Lady Marmalade-jét is. Szóval nagyon unalmas már ez, táncolni is csak elvétve lehet rá, nekünk meg már nem minden vicc új.

Aztán belenyúltak egy másik zsánerbe: Seress Rezső Szomorú vasárnapját is megkaptuk rockosítva, amit már stúdióban is felvehettek, mert a mai fiatalok valószínűleg nem múltszázad eleji bárokba járnak tömegével dalszövegeket tanulni. Ez is igen sablonosra sikerült: az elején egyszál zongorás kíséret, a középrészen hihetetlen energiákat felszabadító (haha) metálzúzás, majd a végén megint lassú zongora. Danke, Emese. Egyetlen értékelhető feldolgozást azért csak kaptunk: a Suicide Silence-dal a napokban motorbalesetben elhunyt énekesre emlékezve teljesen rendben volt, bár előtte még remekül szórakoztunk a frontember közönségnek feltett didaktikus kérdése kapcsán, mely így hangzott: tegye fel a kezét, aki megígéri, hogy nem fog ma ittasan vezetni. A közönséget elnézve ugyanis mi inkább azt kértük volna, hogy az tegye fel a kezét, aki már legálisan vásárolhat szeszes italt és van jogsija, de ez a poén ott élőben sokkal viccesebb volt, mint most leírva.

Hogy teljes legyen a kép, a Leander Rising más tekintetben sem volt lehengerlő: a hangszeres teljesítmények nem emelhetők ki, az énekes orgánuma pedig csak a mélyebb tartományokban volt jó, a magas hangok nagy része hamisan jött ki a torkán. (A Lángolón most jönne egy vicces Zámbó Krisztián-hasonlat, hát nem.) A végén vendégként a sokoldalúnak kikiáltott Kálloy Molnár Péter is színpadra lépett, aki rocksztár is csak borzasztó ripacs módon tud lenni (utálatos, ha egy színész beleragad az egyetlen karakterbe, amit el tud játszani), és a frontemberrel együtt énekelték el a Viharom, tavaszom című szám lassú verzióját, hogy aztán ugyanennek az eredetijét már nélküle játssza el a banda. Amúgy ez egy jó kis közönségénekeltetős sláger, az ezt követő ráadásszám már nem volt ilyen fülbemászó. Hát ez volt a Leander Rising, a közönség nagyon szerette, mi nem annyira.

Az utánuk fellépő Subscribe már valóban lehengerlő volt, gyakorlatilag nem tudnak rossz koncertet adni, minden alkalommal hihetetlenül energikusak. Emellett piszok jól is zenélnek, az egyetlen problémám az, hogy tizenvalahány év alatt nem sikerült egynél több könnyen emészthető számot írniuk, a témáik néha indokolatlanul vannak túlbonyolítva, a Fonogram-díjas Stuck Progress To Moon albumról pl. annak idején többszöri hallgatás után sem sikerült egy számot sem megjegyeznem. Ezzel együtt a Subscribe - elsősorban élő produkciójuknak köszönhetően - kétségkívül a színtér koronázatlan királya, a közönség tudta is a dolgát, csak a circle pit akart eleinte nehezen összejönni. Természetesen ott volt a setlistben az egyetlen rádiós slágerük, az Álomtégla, és ismét megállapíthattuk, hogy ez egy tökéletes szám, mindenféle elkurvulás nélkül. A Subscribe még mindig kihagyhatatlan élőben, aki még nem látta, az ébredjen fel és járjon utána!

Az estét záró Idoru a magyar rockszakma nagy talánya. Dallamos metalcore zenéjükkel hamar bekerültek a köztudatba, egész jelentős sikereik voltak, japán turné, stb., de aztán az eredeti énekes pár évvel ezelőtti kilépése és a banda nagy részének lecserélése óta Szalkai Tibor gitáros-főidoru hiába nyer minden évben Fonogram díjakat az új felállással is, élőben már nem tudnak nagy tömegeket megmozgatni. Minden hasonló közös turnét ők szoktak zárni, nem főfellépők, hanem utózenekar, általában éjfél után játszanak, és már a kutya sem kíváncsi rájuk. Így volt ez a korábbi Grenma-turnén is, és most is csak a nagyterem első ötödében álltak emberek. Kár, mert a zenéjük jó, az új énekes hangja erőteljesebb elődjénél - stílusa az Ignite-os Téglás Zoliéhoz hasonlít -, és a banda egyben van a színpadon, Szalkai Tibi pedig újabban mindent (felsőtest, haj) megtesz azért, hogy végre úgy nézzen ki, mint egy igazi rocksztár.

A setlist érdekes volt, nagy slágerek maradtak ki a Face The Light albumról (Bury It All azért volt), viszont ezúttal végre hajlandók voltak ráadást is adni, ez volt a Green Day-től az American Idiot. Sajnos rontott az élvezeti értéken a kis számú közönség, a meg nem értett banda örökös sértettsége és az, hogy túl hangosan, túlvezérelve szóltak, így ez a koncertjük sem volt oly mértékben értékelhető, mint amit az Idorutól lemezei és múltja alapján joggal várnánk el. Saját közönség előtt, kisebb helyen kellene Budapesten próbálkozniuk, mert ez volna számukra a realitás.

Éjjel 2 fele lett csak vége a teljes programnak, tartalmas kikapcsolódást nyújtott az este. Nem volt rossz, de a Leander Rising kiugró sikere még mindig érthetetlen számomra. Ettől függetlenül senkit sem próbálnék lebeszélni a koncertjeik látogatásáról, mert gitárcentrikus zenét játszanak odaadó közönségnek jó koncerthangulattal, ez pedig mostanában önmagában is nagy érték. Szóval kedves gyerekek, továbbra is hallgassatok ÉLŐ ZENÉT!

A fényképek a szerző butatelefonjával készültek.

mtomi visszatér egy koncertbeszámolóval!

Míg nyáron olyan sűrűn érik az embert a zenei impulzusok, hogy írni sincs róla idő, novemberre már rendszerint lecsökken az említésre méltó koncertek száma, minden lehetőséget meg kell becsülni. Így is tettünk, amikor elhatároztuk, hogy lenézünk az 1994-ben Mezőkovácsházáról indult, de az évek során nemzetközi szinten is a legnevesebb hazai zenei produkciók közé emelkedett, sokáig németországi székhelyű, külföldi kiadós Ektomorf zenekar lemezbemutató turnéjának utolsó, budapesti állomására.

A legelső, Tribe névre hallgató bandáról még lemaradtunk, de a turné osztrák előzenekara helyett beugró debreceni dAsh produkcióját már sikerült elcsípni. Az alapvetően okos, progresszív metált játszó, számomra eddig teljesen ismeretlen banda kifejezetten jó benyomást keltett: fiatal tagjai manírok nélkül és imponáló könnyedséggel játszották néhol súlyos, death-esen ordibálós, néhol pedig lazább, a számokon belül is gyakran váltogatott összetett, de nem túlmatekozott témáikat, az utolsó szám gitárszólójáért pedig további plusz pontokat osztogathatott volna a képzeletbeli zsűri. Kár, hogy csak kb. 50-en voltak rá kíváncsiak a teremben, ez a bemutatkozás itt igazán rendben volt.

Az őket követő Sold For Evil - mely myspace oldala szerint 2008-ban alakult, magyar, felvidéki és olasz tagokból álló londoni zenekar - a hosszú soundcheck-kel és már a beállás során is mutatott teátrális megnyilvánulásokkal magasra tette maga számára a lécet, és ezt sokáig nem is sikerült megugrania a növekvő létszámú közönség előtt. Hiába szóltak hangosan, az első néhány szám sem zeneileg, sem hangzásában nem tetszett, a két énekes ordítása, hörgése sem volt még az igazi, a középtempós, szintiszőnyeges, túlvezérelt death metaljuk igen fantáziátlannak és klisésnek hatott. A szemmel látható igyekezet a negyedik szám környékén hozott végre eredményt, amikor is a középtempót felváltották a gyorsabb témák, melyekben az egyik énekes hardcore-osan, numetálosan kezdett szövegelni - ez jobban is állt neki -, a gitárok is rendesen húztak végre, és alappá vált a duplalábdob. Nos, ez sem volt valami eredeti, de sokkal jobban állt a csapatnak, és a közönség is elkezdte felvenni a fonalat. A végére már tényleg elég meggyőző volt a dolog, nem lehetett nem megmozdulni, a csapat töretlen lelkesedése mindenkire átragadt. A Sold For Evil jól megizzadt a sikeres fogadtatásért - a nagydarab olasz énekes még az atlétáját is leszaggatta magáról a show közben, így az utolsó számokban hájas felsőtestét meztelen mivoltában csodálhattuk -, és bár zenéjükben a magam részéről sok fantáziát nem láttam, köszönhetően az okosan felépített, egyre erősödő setlistnek, összességében nem voltak rosszak.

A Sepultura törzsi korszakának legjobb követőjeként emlegetett Ektomorf utoljára 2008-ban, sikerei csúcsán járt az A38-on, és akkor a korabeli beszámolók szerint igen visszafogott és felejthető teljesítményt nyújtott - teltház előtt. Most a négy évvel ezelőttinél jelentősen olcsóbb jegyek (3500/4000 helyett csak 1800/2500 forint, köszönjük, Phoenix Music Hungary!) ellenére is csak laza félház gyűlt össze a hajón a kb. fél 11-es kezdésre. Ez szerencsére egyáltalán nem zavarta az Ektomorfot egyszemélyes küldetésként működtető Farkas Zolit, aki beváltotta a felvezető interjúkban tett ígéretét, és csapatával ezúttal senkinek sem okozott csalódást. Esetükben igazolódott az a tétel, hogy a tartós nemzetközi zenei sikereket nem adják ingyen: az Ektomorf nem azért lett Európa-hírű és komoly külföldi fesztiválokon fellépő, önfenntartó metálbanda, mert Roots-korszakos Sepulturát másol cigány eredetű - így nyugaton egzotikusnak ható - zenei elemekkel megtűzdelve, hanem azért, mert ezt végtelenül profin és magas színvonalon, jó számokat írva, megalkuvás nélkül teszi. Hiába cserélődnek körülötte a tagok, Farkas Zoli elszántsága (és néha sértettsége is) a Megadeth-vezér Dave Mustaine-éhoz hasonlítható. Lehet, hogy a zene nem túl eredeti, de a groove-ok, riffek általában nem lopottak, és leszedik az ember fejét, Farkas Zoli magyaros angol akcentusát meg tényleg csak a tipikus magyar fikázók bírják szóvá tenni.

A setlist a kedvező fogadtatású új lemez körül forgott, de a nagy kedvencek és régi slágerek sem maradtak ki: volt Destroy és az eddigi legjobb lemezük két húzódala, a 2006-os Outcast és I Choke páros is. A beígért akusztikus blokk nem nyúlt túl hosszúra, ami nem baj, de a kiváló Who Can I Trust sajnos nem volt műsoron. A program végéhez közeledve eljátszották viszont a magyar szövegű, itteni sikereiket megalapozó Testvérdalt és az örökké aktuális szövegű Nem engedem-et, a ráadásban pedig jött egy Machine Head feldolgozás, aztán az ezúttal Danko Jones nélkül előadott slágeres The One, végül az Ambush In The Night zúzása zárta az estét. A banda - talán annak is köszönhetően, hogy a megfeszített turné alatt volt idő összecsiszolódni - hibátlanul játszott, a legendásan tökéletes A38-hangzás is működött. Farkas Zoli az évek során szuggesztív egyéniséggé érett a színpadon (hol van már a 90-es évek, amikor az Akela előzenekaraként is játszottak), a basszusok döngöltek, a mindössze 23 éves dobos srác elképesztően pontosan és erősen ütötte a cájgot, a pár év kihagyás után visszatérő Schrotter Tomi gitárosnak pedig kétségkívül a színpadon a helye.

Csodálatosak voltak az átvezető szövegek is, melyekről Farkas Zoli esetében még azt is el lehet hinni, hogy nem pózból, hanem őszinte átéléssel szólaltak meg: az I'm In Hate előtt kedvesen és mindenszentek ünnepéhez illő keresztényiséggel tanácsolta pozitív üzenetként, hogy „gyűlölj a szívedből és soha ne bocsáss meg!”; A Kill It című számot azzal vezette fel, hogy „azoknak a kibaszott embereknek küldöm, akik börtönben ülnek, nőket erőszakolnak meg, gyilkolnak, ők semmi mást nem érdemelnek, mint halált”, a sokatmondó című Fuck You All előtt pedig ismét kedvesen közölte, hogy ”ezt ellenségeinknek küldöm, a haragot a szívetekből engedjétek ki ezzel a kibaszott dallal!”. Gimnazista koromban valószínűleg a hetedik mennyországban (pokolban) éreztem volna magam ilyen tetszetős gyűlölködések hallatán, 30 fölött viszont már nemigen engedhetem meg magamnak, hogy ezt a mára vonatkoztatva is maradéktalanul elismerjem. Maradjunk annyiban, hogy minden viccessége ellenére is működött a dolog. A zene mindenesetre hibátlan volt, a közönség is végig lelkesedett, és a bőséges hely mellett pogózni, circle pit-ezni is kényelmesen lehetett annak, akinek ehhez volt kedve.

Az ezen az estén tökéletesen teljesítő Ektomorf végre a megfelelő névjegyet hagyta itt Budapesten, és sikeresen zárta az európai turnét - hazai pályán. A Magyarországot néha okkal, néha túlzásba víve kritizáló Farkas Zoli is megjegyezte a végén, hogy számukra a magyar közönség mindig nagyon fontos lesz és jó itthon játszani. Hiszünk neki, és ha legközelebb is ilyen produkcióval jönnek, akkor ez a barátság még sokáig tarthat.

Elérhetőségek:

https://www.facebook.com/dashmetaal

https://www.facebook.com/soldforevil

https://www.facebook.com/EktomorfOfficial

https://www.facebook.com/phoenixmusichungary

(a fényképek a szerző felvételei)

A képlet a következő:

Testtömeg (kg) = E x M^3.2

Az M a magasságot jelöli, méterben, az E pedig az öregedési együttható az alábbiak szerint:

Ha 20-24 éves vagy: 11

25-34: 10,9

35-44: 10,7

45 felett: 10,5

Az én esetemben például ez úgy fest, hogy 10,9*1,92^3,2 = 87,9, szóval ennyi elvileg a tökéletes testfelépítéshez szükséges zsírmentes súly a számomra. +/- fél kiló eltérés bárhol lehet, dehát egy izmosabb szarás is megvan annyi.

Innen véve.

Ismét eljött az évenkénti látogatás ideje Mészáros Gábor csokoládé-készítő üzemébe, azaz a Chocome-be, ahol most ősszel az új üzem megépülését ünnepelhettünk. Amig az első alkalommal kicsit feljebb mentünk, tavaly már a Kisgömb – Szent László sarkán lévő bemutatóteremben nézelődtünk, most pedig emögé lett felhúzva egy fullos kis épület.

Belépve az udvarba nem voltam benne biztos, hogy jó helyre érkeztünk-e, mivel vörös szőnyeg és fáklyák fogadtak, majd jobbra egy hatalmas lila kapu, melyet ha egy méterrel magasabbra építenek, szerintem még a repülőket is megtévesztette volna, hogy itt kell-e leszállni. Szerencsére hamar realizáltuk, hogy jó helyre érkeztünk, amikor megláttuk a csokikat, valamint T. Gábort is, úgyhogy gyorsan becsatlakoztunk a menetbe, mely éppen a gyáron haladt keresztül.

Odabent Gábor (M) kicsit beszélt az Ebedli Gyula által összehozott belső látványvilágról, hogy miért lila minden (mert a kakaóbab original formájában pont ugyanilyen színű); valamint megnézhettük az új csokoládéöntőformát is. A régi ugye egy default Callebaut volt, de miután mások is úgy gondolták, hogy pokolba az egyediséggel, nekik is pont ugyanilyen kell, Gábor ismét szintet lépett, és terveztetett egyet saját magának, kilépve a régi dizájnból – szerintünk nagyon állat lett.

Belépve a gyártórész első felébe érkeztünk, ahol a temperálás (a csokoládépasztillák felmelegítése a megfelelő hőmérsékletre) zajlik. Sajnos már itt sem voltak meg azok a gépek, melyeket két éve láthattunk, de helyette egy illetve két generációval újabbak is voltak, melyek ugyan még nem tudják maguktól megcsinálni a csokoládét, de eléggé közel állnak hozzá. Az egyikben még kézzel kell kitölteni, illetve a rázópadon kiszedni belőle a buborékokat, de az újabb például ennél is többet tud.

Körben a fal mellett ott sorakoznak a gránitpultok, rajtuk a jól ismert sok-sok feltét, és ha minden megvan, a szintén új hűtőkamrákba mehetnek is be a kész táblák, ahol még arra is elegendő figyelmet fordítottak, hogy a hideg levegő kellőképpen át tudja járni a rekeszeket, így biztosítva a megfelelő sebességű lehűlést. Egyszerűen nagyon durva volt ezt így látni, hogy ennyi mindenre ekkora figyelmet fordítottak, és nyilván ugyan saját tapasztalatból, de mindenben a tökéletességre törekednek. Ja, és majdnem elfelejtettem, voltak buborék alakú színes matricák is az ajtókon, amit még aznap éjjel tettek fel.

A másik oldalon lehet kiszedni a csokikat a hűtőből, ha kész vannak, és itt történik a csomagolás is. Érdekesség, hogy kb 1,2-szeres szorzóval kell számítani, ha az elkészült csokoládék mennyiségét nézzük, tehát ennyi emberrel kell több a csomagoláshoz. Az arányokat tekintve én kicsit meglepődtem, mivel 50% az étcsoki alapú Chocome, 30 a tej, és 20 a fehér.

A látogatás végén visszatértünk az udvarba, ahol kezdődhetett a dőzsölés, első körben a karácsonyi kollekcióba tartozó kilencféle csokoládé végigkóstolása, ahol nekem a személyes kedvencem a sós-csokipasztillás-pekándiós angol karamell-wannabe változat lett, iszonyat jól passzoltak az ízek. A különböző csokoládékhoz pedig pálinkákat és borokat tudtunk kóstolni, sőt, még Big Daddy házipálinkájából is akadt egy kis kóstoló.

Gábor (M) eléggé szerteszét rohangászós volt, de azért szerencsére sikerült pár szóban személyesen is gratulálni, úgyhogy ezúton is szeretnénk elismerésünket kifejezni, hogy immár 15 ember dolgozik nap mint nap a csokoládékon, anno két éve pedig még ő egyedül volt az, aki reggeltől estig készítette őket a műhelyben, valamint a nemzetközi sikert is jóval távolabbra datálta, mint az végül bekövetkezett. Komolyan mondom, már kíváncsi vagyok arra, hogy fél-egy év múlva mi lesz a következő állomás, mert ha így folytatódik tovább a sztori – és miért ne tenné – akkor bizony a siker továbbra is borítékolható.

Ezúton is köszönjük a meghívást, és a finom csokoládékat, a remek borokkal és pálinkákkal mind a Chocome-nek, mint a Lucullus BT-nek.

Erről a játékról először a Gamer365-ön hallottam, és ott is nagyon pozitívan írtak róla, szóval gondoltam adok egy esélyt a dolognak, a Dirt 3-at meg az új Ghost Recont vagy mit úgyis skippeltem (utóbbi amúgy milyen volt?). A Dubaiban játszódó alaptörténet először sok jót nem ígért, de a telepítés utáni kezdőképernyő a nyomorultul sistergő amerikai himnusszal, és a hontalan katonával elkezdett egy olyan érzést dolgoztatni bennem, hogy van itt még esély a jóra.

Kezdésképp egy helikopteres üldözésbe dobnak bele, aztán kezd kiderülni, hogy mi is a konfliktus: a 33-as hadosztály (vagy 32-es, mi vagyok én, Rejtő Jenő?) benn rekedt a sivatagban, nekünk hármunknak (Captain Walker és népi bandája) kell kimenteni őket. Nagyon hamar kiderül, hogy kicsit más a helyzet, és saját honfitársaink ellen kell majd küzdeni a CIA-vel megspékelve. Ez már alapból egy olyan húzás (ti., hogy nem arabok, vagy más KK-i népek az ellenfél), hogy egyre inkább kezdett tetszeni a dolog.

A játékmechanika itt is cover-based jószerivel, Unreal Engine 3 a motor, nekem nagyon tetszett a grafika. Dubai ugye az Istenek Városa (vagy az egy másik…?), akkora terek vannak időnként, hogy rosszul leszel, ha lenézel (Burj Budai, akarom mondani Dubai), csak sajnos ez annyira nincs kihasználva, mert mindig csak pár szinten mész lejjebb, aztán bevisz a játék zárt térbe. Vannak különböző viharok, na az még keményen élethű, illetve amikor száguldozás van, az elmosás, illetve a fókuszálás is plusz adrenalinlöketekre képes.

A sztori a továbbiakban nem gyenge, szóval ide kiírom, hogy SPOILER.

Nem elég, hogy már a játék egyharmadától morálisan elég szar döntéseket kell hoznunk, kis kétfős csapatunk valamelyik tagjának (kivételesen rohadtul jogosan) ez általában nem tetszik, hiszen azért fehér foszforral felégetni az embereket nem szép dolog, csakúgy mint ártatlanokat kivégezni, vagy egy város ivóvízkészletét tönkretenni, csak azért, hogy vélt célunkat elérjük. Persze, egy ideig ezt még meg lehet magyarázni, de azért egy pontoon túl elég rosszul fogjuk magunkat érezni.

Mindeközben a háttérből egy őrületre hajazó valaki narrál minket, zseniális ötlettel, az egész városban elérhető hangszóró-rendszeren keresztül, így magyarázza a játék például az egyes harcok alatt felcsendülő, amúgy zseniális zenéket. A rendszer amúgy fegyver+gránát, van belőle sokféle, a harmadik egérgombbal pedig parancsot tudunk adni a csapatnak, hogy kit támadjanak, akik amúgy kommunikálnak is egymással, közepesen nagy szókinccsel, amiből szerencsére a tökös beszólások és a káromkodások sem maradtak ki.

A játék végére viszont kezd felgyülemleni szépen a feszültség, csakúgy, mint a rossz döntések következménye, így az első fájó pont, hogy hirtelen csak ketten leszünk, elkezdünk hallucinálni is, és a végére, mire elérünk a város legmagasabb pontjára, egyáltalán nem lehetünk abban biztosak, hogy nem bolondultunk-e meg végleg. Tegyük fel, hogy nem, de a sequelben, amikor jönnek kimenteni, egy zseniális húzással az addigra már kiírtott Dubai hadura is lehetünk, ami szintén nem feltétlen a “happy ending” befejezéseket gyarapítja (bár ez is csak nézőpont kérdése).

A SO:TL egy hihetetlen jó játék, a kikacsintásokkal (töltőképernyőn személyes üzenetek, vagy amikor a helikopteres szekvenciához érünk újra, amiről fentebb írtam, Walker felüvölt, hogy nee, ez már volt egyszer, micsoda?, mindegy, hagyjuk…), és azzal, hogy saját honfitársainkat, és egy lényegében ártatlan népet kell halomra lőnünk, olyan környezetet hoztak létre a fejlesztők, amivel mindenképp érdemes volt játszani idén nyáron.

Mindenkinek az életében vannak olyan pillanatok, amikor át kell gondolnia az addig történteket, hogy jó-e az, úgy, ahogy van, és ha nem, miért nem. Az utóbbi időben, években, nem igazán érdekelt semmi, szó szerint. Annó elkezdtem edzeni, izmosodni, hízni, lenni, fogyni. Ennek is egy éve van, és azóta történt valami? Két lefutott félmaraton, nem túlzottan büszke idővel, pár verseny, napi szintű biciklizés a nyári szezonban. Elköltöztem egyedül, és fura módon a legnagyobb félelmem ezzel kapcsolatban, miszerint este, ha hazajövök, nem lesz kihez szóljak, egyáltalán nem probléma. Viszek pár blogot, pár podcastet, és ha kívülről nézzük, egészen jó életet élek, önállóan, azt csinálva, amit akarok, senki által meg nem kötve, alig 26 évesen. Lehet überelni, baszod.

És mégis, eljött a pillanat, amikor nekem kell a saját utamba állnom, mert különben félő, hogy megrekedek ezen a szinten. Mit is beszélek, már megrekedtem, és lényegében 3-5 éve ugyanott stagnálok, semmi lényegit nem tudok felmutatni. Persze lehet, hogy a te nézőpontodból már ez is kurva sok, de a te életed barátom akkor egy szar, és az is marad, sokkal jobban függésben másokétól, mint az enyém, pedig sokszor az se gyenge. És igen, egy dolgot meg lehet jegyezni, és ezt Tüsi bátyja mondta nekem: alapvetően mindenki önző, és azt csinálja, ami neki a legjobb. Ezt beismered, vagy sem, kurva mindegy, de az biztos, hogy tény. Vagy, hülye vagy. És hazudsz.

De eltértem. Szóval a helyzet az, hogy beismerem: nem vagyok alkoholista. Messziről sem. Nem ez a problémám. Az, hogy nem ismerem a mértéket. De nagyon nem. És még ezzel sem lenne probléma, de ilyenkor nagyon elgurul a gyógyszer, és egészen egyszerűen nem emlékszem arra, mi történik. Kiesik minden, jó esetben percek, rossz esetben órák, és reggel a Corvintetőn a biztonsági ébreszt, hogy lassan menni kéne, csak az a baj, hogy nem emlékszem, mikor alhattam el; és ez csak egy a példák közül. Tizesével számolható telefonhívások, minősíthetetlen párbeszédek, elhagyott szemüveg (ilyen sosem volt még tizenöt éve, mióta az vagyok); a vissza-visszatérő dohányzások, amiket elütök azzal, hogy "emberek vagyunk" úgyhogy azt hiszem most van az, amikor meg kell húznom a vonalat.

Sokat gondolkodtam, kell-e, és ha igen, mit tennem, mert lássuk be, ez még egyáltalán nem gáz, ha beszorozzuk hárommal, eljutunk egy átlag ingyenélő egyetemista szintjére, mint amilyen én amúgy lennék, ha nem úgy alakul az életem, ahogy. És lehet, hogy nincs is ezzel gond, menne tovább az élet, és igazából, még az sem izgat sajnos, hogy kiesnek órák, amikkel soha nem fogok tudni elszámolni, mivel ismerem magam, az értékrendem, és tudom, hogy mikor azok, amit még részegen sem csinálnék, legalábbis remélem. Egészen egyszerűen ebből az egészből van elegem, a komplett csomagból, ami megy. És itt jön a lényeg.

A helyzet.

A helyzet nem más, mint a mostani szintről minimum egy lépés, felfelé. Ha valamit tanultam Tomitól, az az, hogy érdemes lehet progamokban gondolkodni, mert az körvonalazza a dolgokat, és ezek általában működnek is. Szóval most indítunk egyet, és nem is megyünk messze, legyen mondjuk hat hónap. Hat hónap, amikor egy kihúzott vonal mentén haladunk, folyamatos figyelemmel, lankadatlanul. Tavaly gyönyörűen megírtam a pontjaimat, hogy aztán ott is hagyjam őket a picsába. Na, most épp ezért nem írogatok, csak úgy nagyjából prózásítom, hogy mit kellene elérni első körben úgy jövő áprilisig.

Kezdjük azzal, hogy jogosítvány, nem kéne, hogy probléma legyen, csak kell keresni másik oktatót a mostani fasz helyett. Utána nyelv: angol suckmai közép, szintén nem téma, és rögtön utána második nyelv elkezdése, mi legyen, spanyol vagy orosz? Azután, van itt egy szép ruhatartóm, szintetizátor néven, és van egy szép könyvem Zongora for Dummies néven. A többit kitaláljátok? (Putyi, mikorra jön a MIDI-kábel?) A blogok és a podcast a kreatív vonalat nagyjából kielégíti, megy is, maximum pár novella kéne még, hogy aztán kiderüljön, hogy szar vagyok történetmesélésben, ami túlmutat két oldalon.

Most jön a lényeg: edzés. Van nekem egy szép kártyám, amire az van írva, havi 8200-ba kerülök neked köcsög, használj ki. Szóval, futás, legyen az első cél a 25 perc alatti szigetkör, szerintem ez elég mókát adhat, akárhogy is nézzük. Mindemellett lesz heti egy lépcső, mert az kell. Ezzel a láb le is van tudva első körben, bőven. A hosszabb távokra egyelőre nem tervezek koncentrálni, pont leszarom a félmaratonokat is, majd ha a közelbe kerül egy 1:45-ös (5-ös km), akkor visszatérünk rá. Emellett végre izmosnak kéne kinézni, még inkább azzá is válni, szóval edzés lesz, teremben, ha már van kártyánk, valamint itthon. Mi van még? Ha valaha tervezek triatlont, mert tervezek, akkor úszás, ehhez viszont kéne valaki aki visszaemlékeztet, milyen a gyorsúszás. Végképp csak a móka kedvéért indul még a versenyben a spinning és a falmászás is, de erre már a jóég ideje sem elég, szóval tértünk vissza a realitás talajára.

A végére hagytam a legmókásabbat, amivel indultunk: a pia. Gyerekek, itt fogtok beszarni, mert alkalmanként nem fogok többet elfogyasztani, mint egy konvertálható menü. Ez mit takar? Nos, a következőt. Technobuli? Minden mehet, ott nem szoktam megbolondulni, valamint kb. havi egyszer van. Ezen felül bármi más? Két ital, János, és ennyi. Hétfő van, menjünk a Corvinus Caféba? Egy sör és egy feles, vagy két sör, vagy két pohár bor, netán két whisky - és ennyi a szeszből. Ha egész héten nem ittál semmit, de a hétvégén lightos buli? Lehet négy ital, de nem több! Na jó, kivel is viccelek, a lényeg az, hogy nem fogok irányíthatatlanul bebaszni, erre teszek ígéretet, mert ha kibírom a három pálinka-három bor menüt, akkor miért ne. A mérték a pohár, az egység pedig az lesz, amikor nem baszok be irányíthatatlanul; és ebből következik az is, hogy nem csábulok el, hogy dohányozzunk, mert miért ne. Vicces lesz.

És, hogy mit várok az egésztől? Egyrészt, hogy jól nézzek ki, másrészt pedig, hogy bekerüljek a Velvet kockahas rovatába, amit az Eat Stop Eat-tel fogok elérni; nagyon kíváncsi vagyok mennyire lesz hatékony. Szóval ez A helyzet, ezt fogom csinálni mostantól; egészen pontosan holnap reggel kezdődik az egész, amikor kimegyek a szigetre, hogy megnézzük, mennyire vagyok szar. Aztán ebből építkezünk, és a mondással ellentétben ebből vár lesz baszki. Ha nem hiszed el, menj vissza egy évvel ezelőttre, nézd meg mi történt, és szó szerint baszd arcon magad.

Over & out.

Ezt a sorozatot nemrég találtam, mégpedig a Junkie alapján, elég nagy szomorúság, hogy első évad után kasza lett, pedig fasza volt.

Az alapsztori, hogy LA-t elözönlötték a zombik, vámpírok, vérfarkasok, és minden egyéb, a rendőrség pedig külön task force-ot hozott létre ezek eliminálásra, valamint egy kamerás stab is követi őket. Ez alapján lehetne még szar is a dolog, de szerencsére nem az.

A szereplők állati jó karakterek (még Alex is itt van a Lostból), egyiket sem éreztük sem erőltetettnek, se feleslegesnek, a dinamika a szereplők között szintén remek, hála a remekül megírt jeleneteknek és párbeszédeknek.

A kreatúrák is megfelelnek a sorozat trash jellegének, teljesen hihetően néznek ki a zombik is, a vérfarkasok mondjuk néha viccesek voltak, de elég hamar le is építették őket.

Az első 1-2 rész nagyon erős volt, utána kicsit visszább vettek, de ezzel egyidőben el is kezdett komolyodni a sorozat (az apás rész, vagy a vámpírbeavatás), és az utolsó részre elértünk oda, hogy az évad egyik legjobb fináléját láthattuk a sorozathoz mérten. Egyszerűen az utolsó tíz percben annyi csavar jött be, egy olyan erős aláfestő zenével, és cliffhangerrel (és előtte a zombie vs vámpír jelenet a kocsmában sem volt gyenge), ami előtt emeltem a kalapomat. Hihetetlen mód a semmiből jött, és annyira jól volt a sorozat hülyéskedős jellege párba állítva a komolyabb dolgokkal, ami itt még egyiknek sem ment a rovására, és teljesen hihető volt.

Akár ez is lehetett volna a kezdete egy még erősebb és jobb második évadnak, de ahogy az általában lenni szokott, a nézettség közbeszólt. Nagyon kár érte.