Max Payne 3

Számomra a játék első két része hosszú ideig a tipikus karácsonyi játék volt. No nem azért, mert milyen idilli, amikor a főhősnek megölik a feleségét meg a kisbabáját, aztán járulékosan mindenkit, akivel egy kicsit is közelebbi kapcsolatba kerül, szétverik, bedrogozzák, aztán ezek tetszőleges kombinációja, nem. A játék télies, noir hangulata, a sötétség, a bullet time – nos, ezek miatt lett az egyik kedvencem, na és persze a fotórealisztikus “az ott tényleg bőrkanapé, baszki” hangulata miatt.

Amikor először megláttam, hogy a harmadik részben mennyi napsütés lesz, nem tagadom, temettem a dolgot. Ez eltartott egészen a gameplay videóig, ott már elhittem, hogy lehet ebből valami. Ezután feltettem a játékot, és az első diszkós jelenetnél, amikor elrabolják a jónépet, szól a háttérben a moombahton, és kezdek rájönni, hogy az első két rész “a kör közepén állok, bullet-time-al gyilkolászok” stratégiája itt nem fog működni; nos ekkor mondtam ki először fennhangon, hogy: basszameg, ez működni fog. Ha ráérzünk a cover-based játékmenetre, máris sokkal egyszerűbb, és bár kevesebb levegőben úszásos gyilkolászás lesz, mégis azt mondom, van olyan élvezetes, mint korábban volt.

Az egy dolog, hogy Max még megkeseredettebb, cinikusabb, de hála a grafikának, és a golyó-szintű modellezésnek, ez a játék annyira brutális, ami már időnként engem is zavarba ejtett. Tudvalevő, hogy legendásan magas az ingerküszöböm, legyen szó pornóról vagy kegyetlenségről, netán a kettő kombinációjáról; de ami itt megy, az sok. Nagyon sok. Nem egyszer azon kaptam magam, hogy karnyújtásnyi távolságból eresztettem bele a hatodik fejlövést az egyik szerencsétlenbe, úgy, hogy tudatosan húztam a ravaszt – oké, hozzá kell tenni, hogy az ellen nem egyszer simán kettőt is túlélt az ilyenből, szóval az ember rá volt erre kényszerítve, na de akkor is, ha ez már feltűnik, az a nem mindegy. Mindemellé a lassítások, a hangeffektek, a kettő kombinációjaként mély hangú halálüvöltések, olyan rettenetesen agresszívvé teszik a játékot, amilyennel (tudom, hogy ismétlem magam) még nem találkoztam. Főleg, hogy ez nem csak egyes pontjaira értendő, hanem folyamatosan. A kettő között nincs átmenet, szóval vagy mész, és nem bánt senki, vagy tűzharc van, de akkor hosszú percekig ez megy. Külön jó, amikor közelharcra kerül sor, és Max brutálisan belemegy az ellenbe, iszonyat kemény.

Ha ez még nem lenne elég, az aláfestő zene még egy olyan adrenalinlöketet ad, amilyen szerves pluszt szintén nem mindennap látni. Az előző két rész zenéi szintén a múlté (bár zongorát itt is találunk), és egy, a Dél-Amerikai vidékhez teljes mértékben illő, sötét, nyomasztó, lüktető zenét kapunk – nem csak néha, folyamatosan. Nekem először a Twin Peaksben volt ilyen élményem, hogy a zene kb egy pillanatra sem állt se, és ez annyira más atmoszférát teremt, hogy az a nem mindegy.

Az megint egy másik kérdés, hogy szerencsétlen Max itt is olyan mélyen csúszik a szarba, ahogy csak lehet, amikor valaminek csak a távoli lehetősége merül fel, hogy balul fog elsülni, az tuti úgy is lesz, és az egésznek a legnyomorúságosabb példája a NY-I visszaemlékezés, ahol (végre!) tél van, és éjszaka, és egy annyira szánalmas történet rajzolódik ki a jól ismert olasz maffiával, hogy csak a fejünket tudjuk fogni. Apropó, ezen a ponton térnék ki arra, hogy az előző részekben emlékezhetünk, minden szereplőnek, legyen az ágyútöltelék, vagy bármi, olyan beszólásaik voltak, hogy az eszetlen gyilkolászás közepette is mosolyra húzta a szánkat. Nos, a fentebbi brutalitás miatt itt a mosoly kicsit nehezebb, de amikor a temetőben az egyik ilyet szólt, hogy “come here, I wanna tell you a secret”, na ott azért felröhögtem – most komolyan, mi volt ez? Amúgy a játék többi részén is folyamatosan megy a pofázás, csak ebből 90%-át érteni sem fogjuk, mivel autentikusan portugálul megy – oké, néhány puta azért megvolt.

A játék a végefelé még inkább bekeményít, és amikor már egy kisvárosnyi katona, rendőr, paramilitarista, meg lényegében mindenki minket üldöz, na ott már azért kezdjük sejteni, hogy nem babra megy a játék. És akkor jön a Health-től a reptéri szám, amit amikor először meghallottam kontextusban, olyan érzés futott át rajtam, amilyen utoljára nagyon régen videójátéktól.

És még így is, tud a végén jóleső érzés lenni, tudunk megpihenni, és bízni benne, hogy Max többet nem indul kalandra, mert ezt is alig éltük túl. Nyomorúságos sztori, iszonyatos kegyetlenséggel és pusztítással, s mindennek a végén hiába ragyogott fenn az égen végig a Nap, nem tudnánk nyugodt lélekkel azt mondani, hogy békésen hajthatjuk álomra a fejünket – talán csak egy koktéllal a kezünkben a tengerparton várjuk a békét…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.