Az Olé-t már egy ideje úgyszint ki akartam próbálni, csak egyrészt lusta voltam idáig elmászni a Mechwartig (és nem, nem csak azért, mert mostanra jöttem rá, hogy ott bármikor hatalmas, emberi pilóták által hajtott robotok harcolhatnak). A minap azonban észrevettem, hogy a kedvenc online pénzelbaszós oldalamról is lehet rendelni tőlük, szóval innen már tényleg csak néhány gondolat tartott vissza attól, hogy teljeskörű tesztelést végezzek.

És ha már rendelünk, akkor az mindenképp legyen fullos, szóval próbáltam úgy intézkedni, hogy mindenből jusson egy kevés a kosárba. Kezdésnek volt egy akciós crepe, sajttal-sonkával. Ez sokban emlékeztetett a nyáron a Balatonon kapható társára, csak sajnos kicsit vastag volt a tésztája, ami még helyben, melegen nem volt olyan zavaró, de aztán másnap már elég erősen nyammogós lett a téma.

Kíváncsi voltam arra is, hogy a házi húspogácsával hirdetett hambi milyen. Nos, egyértelműen ez volt a legnagyobb csalódás. Egyrészt a hús késztermék, és mint ilyen, kábé semmi sem különbözteti meg a többi kisütött hamburgerhústól. Természetesen ez sem maradhatott szétbontás nélkül, de a megváltást semmi sem hozta el: átlagtermékekből készült darab, amely arra jó, hogy ne haljál éhen, de amúgy gasztronómiailag nulla. Kár érte.

Innen haladunk felfelé: rendeltünk egy hatos csirkecsíkok + sültkrumpli kombót, és itt jegyezném meg, hogy a csomagolás viszont nagyon jól meg van oldva: kis doboz, benne előre kivágott helyek a szószos dobozoknak, szóval ezért mindenképp plusz pont jár. A csirke finom volt, a krumpli sem rossz, és jött hozzá egy sajtszósz, valamint egy majonéz is.

A legvégére pedig a desszert maradt: a churros. Spanyolországot megjárt kollégák égre-földre esküdtek, hogy milyen jó, gondoltam rendben, akkor legyen egy adag édes, és egy adag sós is, csak hogy senki ne vádolhasson elfogultsággal. Nos, az édeshez adtak egy csokis és egy karamellás mártogatót, nagyon jó is volt mind a kettő, és természetesen a churros is tökéletes volt (ugye aki nem tudná: kisüsött csillag keresztmetszetű tésztarudacska, kristálycukorba mártva). Ennél is érdekesebb volt a másik fajta csé, sajtszósszal, hiszen ez valóban olyan sós volt, hogy azt hittem, utána kiiszom a lóitatót, de végül is ez nem történt meg - valójában ez jobban be is jött, mivel nem vagyok annyira oda az édes cuccokért.

Nem maradt más hátra, mint az összegzés: összesen kettőfelet fizettünk, és nem voltunk elégedetlenek, noha a fentebb említett problémák azért megálltak. Nem drága úgy különösebben semelyik tétel sem, szóval ha belefáradtunk a pizzába, nyugodtan lehet tenni egy próbát. Ja és nekünk még járt egy ajándék kóla is mellé.

Pár hete az állatkertben jártunk, és ott készült ez a kis videó, iPhone 4-el. Azért látszik, hogy mekkora a minőségi különbség olyan esetekben, ahol van természetes fény, azzal szemben, ahol nincs.

Állatkerti séta from Jason Bourne on Vimeo.

Éppen a fürdőszobában voltam, amikor hallottam, hogy nyílik az ajtó, és bejön valaki. Mivel tudtam, hogy Spikey és neje éppen házon kívül tartózkodnak, egyre kíváncsibb lettem, hogy vajon ki az, aki az amúgy drága pénzen felszerelt überfasza pántos záron úgy keresztüljött mint hasmenéses Casper James Harvey ajtaján. Hallgatóztam kicsit, visszafogtam magam, csöndben ültem egyre inkább terhessé váló helyzetemben. Mihelyst megvoltam, kilestem a frissen beszerelt szellőztetőn (ami végre nem csak arra volt jó, hogy az ominózus szagokkal keveredő friss tavaszi erdő illata az egész lakásban érezhető legyen), és egy telefonáló jóembert láttam.

Oui- mondta, majd letette a készüléket.Hmm, gondolkodtam el, lehet, hogy francia? A következő pillanatban oldaltáskájából elővett egy Walther PP-t, és ekkor elbizonytalanodtam. Ezután kitett még az asztalra egy iszonyat hülyén kinéző fegyvert, és megnyugodtam: valóban francia. Mi más is lehetett volna, mint a jó öreg P90-es. Ekkor jutott eszembe a rakott krumpli.

190 fokon lassan már háromnegyed órája sült szépen, és az illatok kezdték betölteni a lakást. Kis barátunk közelebb ment a sütőhöz, megnézte mi van benne, majd csettintett egyet, megnyalta a szája szélét, és elkezdte nyitogatni a szekrényeket. Végül megtalálta amit keresett, és szépen megterített magának. Ezek után előhúzta csúcskategóriás mobiltelefonját, majd a hangok alapján elkezdett játszani egy olyan (amúgy remek) játékkal, melyben a főszereplő életcélja annyiban kimerül, hogy hatalmas spirális mintával ellátott nyalókákat juttason el egy kis zöld szörny szájába. Gerardnak (hívjuk így) a jelek szerint ez nem sikerült maradéktalanul, mivel hangos kurvaanyázásban tört ki, és elkezdte iszonyat mód csapkodni a gázrugós konyhaszekrény ajtaját.

Ez így nem lesz jó- gondoltam- az a szekrény azon felül, hogy nem is volt olcsó, ha elrontja, Spikey kurva mérges lesz, na az meg végképp nem lesz jó senkinek. Úgy döntöttem, idáig tartott a mitológiai feszültségkeltés, fogtam magam, és a kellemes tavaszi erdő lágy illatából kiléptem, hagyva elég időt barátunknak, hogy ha besokkolva éppen belém juttatna egy repülő nyalókát (noha nem vagyok se kicsi, se zöld), akkor előtte a lehetőségekhez képest át tudja gondolni. Gerard azonban a vártnál jóval józanabb reakcióra volt képes: előhúzott egy harmadik, általam idáig nem ismert fegyvert, és azzal integetve közölte, hogy bizony menjek vissza a fürdőszobába...

(folytatása következik...)

Hétfőn főztem egyet, a reziduális konyhaművészet elemeiből táplálkozva, de több dologra is rá kellett, hogy döbbenjek. Az egyik az, hogy nem lehet büntetlenül lecserélni X-nél több számú elemet egy receptben (X számot még keresem, mihelyst meglesz, szólok). A másik, hogy hiába tudna valami szépen is kinézni, simán hányásként is felfogható egy pohárba töltve.

Konkrétan ott ment el a szekér, hogy se tojás, se pezsgő (helyette bor), se eper (helyette vegyigyümi) nem volt. A méz végül kijött a maciból, de milyen állapotban, a karamellszósz két éve lejárt volt, és a mascarpone is beoffolt már a múlt héten. A keményítő összeállt apró darabokra, úgyhogy vadászhattam ki a szószból, viszont annyira pont megfogta, hogy besűrűsödjön, eztáltal még bort kellett hozzáadnom, így meg túl híg lett. A balzsamecetes gyümölcs kivételesen egész jó lett, azzal nem volt gond. Babapiskóta csak maradék volt, azt megtocsogtattam a gyümölcs levében, de még úgy sem akarta felszívni. A pohárba töltésről már szóltam fentebb, egyszerűen ocsmányul festett. Ízre szerencsére nem volt gond, bár ettem már jobbat is, simán fogyasztható volt, és én sem fordultam fel. Konklúziók: mókának jó volt, főleg hogy a cuccok fele már lejárt, és leginkább selejtezésnek fogtam fel, de legközelebb ha lehet, mással fogok elcseszni egy órát az életemből. Most pedig mindez videón. 

Emlékszem anno mindenki izgult Starkiller első kalandját látva, hogy húha, jön a Dark Apprentice, legyakja az égből a baszom nagy hajót, mi lesz itt még. Nos, nekem csak nemrég adódott rá lehetőségem, hogy kipróbáljam, mivel a régi gépemet nem támogatta az Erő; de pár pálya után szedhettem is le, mert vagy belefagyott, vagy megbolondult végleg. Gondoltam fasza, akkor majd eltesszük boxra, mint a GoW-ot, ami meg valami hülye időállítós baromság miatt eleve elindulni is cseszik.

A minap láttam, hogy kijött a második része is a cumónak, akkor viszont ne várjunk tovább. Fel is dobtam, úgyhogy pár szóban megosztanám a kipörgetését. Először is a grafika gyönyörű, nagyon tetszett az egész, a hangokkal egyetemben. A zene egészen fantasztikus, a szokásos John Williams-féle Star Wars zenét kapjuk vissza nagyzenekarra hangszerelve. Starkiller mozgása akrobatikusan jól meg van csinálva, ennél jobb már csak Wii-n lehet, ahol fizikailag te csapod szét a köcsögöket. Az Erő alkalmazása is fasza, a push/pull/lighten mellett van még Jedi Mind Trick, meg még valami más is, és ezeket primitív szinten ám, de lehet fejleszteni, aminek az a lényege, hogy ha sokat szétcsapsz, kapsz pontokat, amiből upgradelsz, hogy még inkább oda tudjál baszni. Csak úgy, ahogy szoktuk.

A story, lévén az elsőt végül nem ismertem meg végig, nem rossz, bár túl sok izgalmat nem tartogat, a legvégét kivéve nem is tudunk választani a jó és a sötét oldal között. A játékmenet helyenként iszonyat repetítív, és bazi idegesítő, amikor már negyvenedszer történik meg ugyanaz, egyszerűen az idegstressz jött rám már néha. A bossfightok is sokszor el vannak húzva, mint a rétestészta, tizenöt szinten keresztül ide csapja-oda csapja. Egy egy ponton viszont vannak játékmenet-monotonitást megtörő kis részek, ezek tetszettek, mert néha legalább nem vízszintesen mászkáltál.

Ez sem a hosszú játékok sorát erősíti, és igazából érzelmileg sem tudtam hozzá hogyan viszonyulni, leginkább a kötelezően letudandó gammák közé sorolnám be, bár amikor lekaptam az első Tie-fightert az Erő segítségével, azért valljuk be, hangosan felvisítottam, és ugráltam ültömben. Ha bírjuk az SW univerzumot, meg a jófajta fénykardozás, akkor bizony nincs más hátra, ki kell pörgetni.

Tisztelt speed!

Kártérítési igénnyel fordulunk Önhöz, a legutóbbi hosszú hétvégén elkövetett ámokfutásával kapcsolatban. Reméljük, hogy (amúgy jogos) kérésünk megértő fülekre talál így, és a szeretet ünnepéhez közeledve nem kell polgári peres igényünket a bíróságon is benyújtanunk.

Már ott gyanús lett kamerát kezelő embereinknek, amikor hosszas válogatás után kikérte a legdrágább wagyu-marhát, amit kifejezetten a Nobuból hozattunk át. Bár lássuk be, elég hülyén fest a sok tízezer forintos árcímke a saját zöld-eco csomagolópapírunkon, ez akkor sem igazolja azt, hogy Ön pultosunkat sértegetve mindet el akarta vinni, majd a felét sematikus boci-formába gyúrva odarakta a Lego “Timmy vidéki kalandjai” dobozába. Ez lett volna még a kisebb gond, de a további tételek mellé a háromszáz méter hosszú hosszabbítódob, valamint a háromlábú sütőállvány (melyet Ön a későbbiekben elnevezett igen frappánsan parasztgrillnek) igen furának hatott.

Gyanakvásunk akkor sem csökkent, amikor Ön, kedves uram fogta és (elnézést, de nincs rá jobb szó) felbaszta a grillállványt a műfüves minigolfpályánkra. Odaérkező kollégánk kérdésére pedig csak a fűbe köpve annyit felelt, hogy “megtesztelem a cumót, köcsög”. Munkatársunk ekkor elindult a főbejárathoz a biztonsági kollégákért, de Ön nagy valószínűséggel tudta, hogy ekkor van őrségváltás, és pár perc késlekedésre lehet számítani.

A kamerát üzemeltető kollégánk a következő percekben szem elől tévesztette, ekkor történhetett az, hogy a hosszabbítót csatlakoztatta a pénztárgépek főelosztójához, melynek következtében mind a huszonöt kapásból megdöglött, és egy kisebb káosz alakult ki a kijáratnál.

Szintúgy fájó pont volt, amikor a marhahúsba Vegetát kevert (paraszt), és azokat egyenként hat kisebb pogácsába formázta, majd (elnézést újfent) odakúrta a grillre, mely időközben kellemes hőmérsékletűre melegedett. Már majdnem készen is volt (a hús medium állagából erre következtetett az éjszakás brigád, aki végül megette az egészet, mindemellett ezúton szeretnék ők is reményüket kifejteni azirányban, hogy ugye nem akarta tovább sütni?), amikor Ön szerint Kopasz és Tufa becenévre hallgató két kollégánk megjelent Ön mellett, és udvariasan, ámde határozottan arra kérték, hogy távozzon. Minden bizonnyal elkerülte munkatársaink figyelmét az az előre preparált kis BMX, melyre Ön ekkor felpattant, és elkezdett a csemegepult irányába kerekezni, meglepett vagyonvédelmi kollégáinkat hátrahagyva. Ezzel még nem is lett volna semmi gond, ha nem viszi magával a háromszáz méteres hosszabbítót, a grillsütőt, valamint a még mindig hihetetlen módon megvegetázott marhát.

Szerencsére az első sikánban Ön megborult, mint a büdösbogár, és magára tekerte az egész eszcájgot is. Itt sietett vagyonvédelmi munkatársaink segítségére (szintén Önt idézem) Fasz, Szopó, Csoki, Kuki, és Puki is, akik együttes erővel olyan belátásra térítették Önt, hogy ideje lenne huszonöt és fél kilométer/órával a nyolcas kassza felé fáradni. Szomorú esemény, hogy eközben levert négy Jack Daniels Gentleman Rare Tennessee Whiskeyt, mely árának kiegyenlítésétől sajnálatosan szintén nem tudunk eltekinteni.

Mindannyiunk előtt rejtély, hogy miután már majdnem záróvonalon kívülre került, hogyan jutott vissza a sajtosztályra, és miért dobta fejbe Kukit egy negyvenöt dekás, enyhén zsíros, félkemény, érlelt, köményes sajttal, valamint, hogy Tufa erre fel miért kezdett el Önhöz baszkodni Csabai páros kolbászokat; mindenesetre biztosíthatom, hogy részünkről az ügy mindenképp kivizsgálásra kerül. Még kevésbé világos, hogy a rotációs kapa miként kerülhetett feszültség alá, és tűnhetett úgy, hogy elszabadult (habár Szopó, akit így megkergetett, esküszik rá, hogy Ön állhat emögött is). Szerencsére néhány meddő kör után Önt elkapták, és a hátsó kijáraton keresztül eltávolították.

Örömteli esemény hazánk kultúrális fejlődésében, hogy a régi közmondásokat még nem felejtették el a fiatalok, így Ön is sikerrel alkalmazta a “ha kidobnak az ajtón, visszajön az ablakon” mondást; és ha emlékezetem nem csal, egy Fiat Tempra-ban (másnéven halottaskocsi) tette ezt, a volánnál egy Putyi nevű fiatalemberrel, aki őrülten röhögött, és meg sem állt az energiaitalos pultig. Elképesztő volt azt látni, hogy mint kés a vajon hatolt át az üzleten, gondosan kialakított polc-sorainkat semmi perc alatt leamortizálva, csak azért, hogy lelopja a száz forint alatti energiaital-készletünket.

Úgy vélem ezek után jogos részünkről a fentebb említett kártérítési igény. Sajnos pontos összegel még nem tudunk szolgálni, de mihelyst meglesznek a részletes számok, mindenképpen visszatérünk Töfivel, Pöfivel és Kakival kiegészülve (ahogy Ön azt elfelé haladtukban, negyven bevásárlókocsit láncban maguk után kötve gúnyosan kérte).

Ps: hogy lássa, mennyire urak vagyunk, a kitépett keréknyomásmérő szelepeket, csöveket, és magát a komplett állomást nem számítjuk fel, pedig az sem két fillér volt.

Üdvözlettel!

A Tuskó vezérkari brigádja (névszerint Fingó és Köcsög, az Ön által adott elmés keresztségben, amikor az egész kalandot büszkén kitette még a blogjára is)

Egy ideje már be akartam térni a címben említett, már máshol is megénekelt helyre, de mióta elköltöztem a Tobacco Strasseról, igazából már nem is járok arra túl sokat. A minap viszont végre sikerült útba ejteni a helyet, és beválasztani egy sima illetve egy Montenegroi Gurman módra elkészült hamburgert.

A hely maga nagyon fasza, ahhoz képest, hogy milyen környéken van, punkok és csövesek közt (amúgy 7-es busz megállója, fAstoria felé); teljesen jól leválasztották kis növényekkel az utcafrontról. Belépve jobbra kis pult fogad, ahol gyorsan fel is vették a rendelést, majd 5-10 perc múlva meg is érkezett a kaja. Minden frissen készül, ezért is kellett kicsit várni, mindemellett amit furcsállottam, hogy szinte egyáltalán nem volt kajaszag. A benti hely pedig tényleg nagyon kultúrált és kényelmes, a falfestmény is baromi hangulatos, szóval ezt tök jól megcsinálták, el kell ismerni.

Miután kijött a kaja, beleharaptunk, és a szánkat a következő mondat hagyta el (szó szerint idézem): “hát ez valami kurva jó”. A sima hambiban volt a husi, négyfajta zöldség, meg a csipős, ami szintén nagyon adta. Persze a zsemle sem sima, hanem inkább ez is valami ciabatta-szerű, ropogós, friss cucc. A Gurman burger húsa tartalmazott még némi sajtot, bacont, és paprikát is a borjú mellett, és a fentebbi hozzávalók itt is szintúgy megvoltak. Természetesen itt sem maradhatott ki a speed-féle “szedd-szét-a-burgered-megmondom-ki-vagy” teszt, úgyhogy fentről megbontotva a végén a korábban említett sorrendet találtam. A zöldségek meg a szószók közül nem tudnék semmit kiemelni, átlagos volt (kivéve a simában ugye a csípős, mert az nem tudom mi, de bazijó); viszont a hús isteni, és a lepény is csillagos ötös.

Ezért a két kajáért olyan ezerhetet fizettünk, ami kicsit több, mintha veszel random helyen két gyrost, viszont sokkal finomabb is, kajautalvanyt elfogadnak, úgyhogy arra bíztatnék mindenkit, ne kövesse el azt a hibát, hogy addig vár, mint én, hanem irány hamar a hely. Ja, és ha még nem mondtam volna, non-stop, valamint kilóöt fölött a házhozszállítás is ingyenes. Én pedig már csak azt várom, mikor jön el az a nap, amikor betolom a 600g húst tartalmazó Kevert tálat.

Arról már talán írtam is, hogy ha egy mód van rá, csak eredeti nyelven, és max eredeti nyelvú felirattal szeretek filmeket és sorozatokat nézni. Egyedül egy kivétel van, ha netán Speyer Dávid-féle fordításba tudok belefutni, mert azok tényleg durván jók, és adott esetben bőven van hozzáadott értéke a filmhez.

Viszont. Én nem arra vagyok kíváncsi, hogy a drága magyar fordítók mikor érzik azt, hogy, na ehhez a kedves néző túl hülye, és fordítják át a dolgokat a saját szájízük szerint. Ez van amikor vicces, kedvenc példáim közé tartozik az Animániában Torgyán József emlegetése, illetve az Egy rém rendes családban folyamatosan a TV3, Always betét, meg hasonló hazai cuccok felhozása. Ezek még humorosak is, de ami ma nálam kiverte a biztosítékot, az az amúgy remek Due Date című film fordítása volt.

Valami csoda folytán adta a Cinema City is, ami fasza volt, mert nem kellett a tizenkettőbe zarándokolni (mivel a feliratos filmkedvelők Mekkája általában ugyebár a MOM-Park); de amitől a falnak mentem, azok azok voltak, amiket durván hallhatóan félrefordítottak - direkt. Mert ha az ember mond valami kinti gyorsétterem-nevet (Hottie’s, vagy valami ilyesmi, nem emlékszem), akkor azt ne mekdöncizzék le a feliratban, bazmeg. Ugyanúgy, ha Rosie-t mond Iron Man, akkor ne Rhonda legyen leírva (és egymás után háromszor is!). Volt még egy kettő ilyen mást mondunk-más írunk téma, de azokat már sajnos elfelejtettem. Egyetlen kérdés marad meg, amit nem bírok kiverni a fejemből: miért??? (A válaszokat a kommentek között várom).

A tegnap említett Havasi után, természetesen mindennek megadva a módját,becsekkoltam az Ó utcai Divat Fodrászatba (beer garden, music venue, hozz sört), ahol elkezdődött az este Jandó és Dave társaságában, melyhez később Sümü és Vanda is csatlakozott (igen, mindannyian ott laknak, ez meg egy self-post lesz, mert ilyen is kell). Szóval kis keverés-próbálkozás után elfogyott a sör, és le kellett menni az éjjelnappaliba, ahol viszont már nem adtak piát, mert 11 elmúlt. A Bakegérben nagy volt a sor, a másik kisboltot, ahol meg szartak az önkormányzati rendeletre, két hétre bezárta az APEH.

Visszatérve fél éjfél körül maradt az az opció, hogy netes piarendelés, az én agitációmra pedig lett az Italpincér, és berendeltük a literes vodkát, két lityi üdítővel. Sajnos mindenféle gáz volt állítólag, ami engem annyira nem érdekel, a pia mindenesetre egy órával később érkezett meg, szóval a többiek eléggé blacklistelték a dolgot, de legalább legközelebb ki tudjuk próbálni az Ordas pakkot is.

A következő említésre méltó pontja az estének, amikor felugorva akartam biztosítani, hogy előbb érjek a vécére, mint Dávid, de ezen akció közben kábé láthatatlannak vettem a kisasztalt, DE nem volt az, így izomból belerúgtam, és azonnal le is sántultam. Öröm az ürömben, hogy a konkurencia időközben eltérült, így már bentről tudtam végighallgatni a kivülről jövő ajtórugdosást és káromkodást.

Fél négyre elfogyott minden, így lementünk a szokásos szerdai Hairy nightra az Instantba, és kikértük a 3:2-es VBK-t, ami feltette az i-re a pontot, főleg azután, hogy négy után pár perccel le is húzták teljesen a zenét. Mi legyen, át sréhen szembe balra a Csirke Csibészbe, majd egy jófajta szendvics magunkhoz vétele után vissza a DF-be. Ott valami birkózós játékkal küldtük még de nem sikerült kitörni benne a másik kezét (!), ami mellesleg elég jól volt lemodellezve, mutatta azt is, hogy hajlik a csont... ezek után nappaliban lepusztulás, majd reggel ébredés, hogy még mindig fáj a lábam.

Napközben mertem csak ránézni, majd ment is a fénykép anyámnak, ennek következtében este röntgen, és ó yeah, eltörött, habár el nem mozdult. Ezzel megvolt az első törött csont is, és bár a sebészetre nem mentem be, fixáltam magamnak, és most pedig a magyar irodalmi rovatunkban szeretném feleleveníteni a kis bicebóca történetét.

Mióta Norbesz felhívta a figyelmemet Havasi Balázs másnéven a Föld leggyorsabb zongoristája munkásságára, onnantól én is figyelem, hogy mikor lesz elérhető közelségben a produkció. Sajnos a hónap végi Kongresszusi Központban tartandó koncertre nem biztos, hogy tudok menni, ezért is örültem meg nagyon, amikor a Cinema City honlapján láttam, hogy a koncert-DVD-ből lesz vetítés, és még Balázs is ott lesz.

Maga a film (amit meg is vettünk aztán, dedikálva) fantasztikus, a számok, a művészek mindenféle műfajból (kezdve Endivel a Hooligansből a szólistákig és a távol-keleti dobosokig), a rekord (498 azonos billentyűre mért leütés egy perc alatt), és úgy zusammen az egész előadás. Utána beszélgettünk is egy kicsit Balázzsal, és megtudtuk, hogy 3 éves korában már hallás után játszott zongoradarabokat, miután a nővére lejátszotta előtte (más kérdés, hogy a nővére egy év után abbahagyta az egészet...).

Kisebb közvéleménykutatást végeztem az ismerőseim között, de sajnálatos módon nem igazán tetszett a modern zenei stílusokat kultiváló embereknek ez a fajta kortárs komolyzene, sőt, még csak soha nem is hallottak Balázsról. Ez annak fényében főleg szomorú, hogy külföldön kábé világsztár státuszban van, Angliától kezdve Kínáig (oda például jövőre mennek turnézni). Én mindenesetre próbálom elintézni, hogy el tudjak jutni a fentebb említett újabb itthoni premierre, és erre is bíztatnék mindenkit, mert olyan élmény lesz, amit csak nagyon ritkán él át az ember. Most pedig nézzük meg közösen ezt a remek videót (zárópoén a végére: Balázs úgy kezdte a vetítés előtt, hogy "nekem is az volt az álmom, hogy mozivászonra kerülhessek, de ez csak keveseknek adatik meg. Nos, én végül elintéztem, hogy sikerüljön". És valóban)