Az utóbbi időben nem egy olyan könyvet olvastam, amely megváltóként volt beharangozva a magyar krimipiacra, de sajnos egy sem érte el azt a szintet, hogy írjak róla. Legutóbb talán éppen Bárdos András könyve volt az, amelyik sokat akart markolni, de igen keveset fogott, és dacára a reálpolitikai eseményekre való reflektálásnak, sajnos egy nagy nulla volt. Azt sem tudtam már mit reméljek Frei könyvétől, de annyi biztos, hogy a tévében sosem néztem, így fingom nem volt az ember, mint riporter munkásságáról.

A könyv egy magyar francia idegenlégiósról szól, aki szépen belekeveredik az orosz-francia-magyar játszmába, és a Közel-Kelet is beleszól az eseményekbe. A könyvön iszonyúan érződik az, hogy az írónak frankón van tudása mindenről, és ahogy Tom Clancyt is elismerjük, mint a legfaszább kommandós-regény írót, jelen esetben a szerzőt is hasonló dícséret illeti, mert legyen szó vadászrepülőről, gázvezetékről, vagy mesterlövészetről, netán moszkvai felső elitről, nagyon ott van a szeren, és ami még fontosabb, ezt úgy át is tudja adni, hogy pont a megfelelő mértékben jöjjön át az információ, ne legyen se túl hivalkodó, se túl kevés.

A történet is jó, végre egy olyan könyv, ami nem fél korunk politikai helyzetét és személyeit belerakni egy történetbe, a helyszínek is felismerhetőek, még ha kimondatlanul is. Van egy szerelmi szál, de az is pont sallangmentesen van átadva, ömlengés, és egyéb nyálas baromságok nélkül. Negatívum csak annyi van a könyvben, hogy túl sok a dőlt betűs, illetve pontozott rész, ez egy kissé szájbarágóssá teszi a dolgokat, de ebből tényleg annyira sok van, hogy egy idő után már túl lehet lépni rajta, fel sem tűnik.

Nekem nagy álmom egy echte magyar helyszíneken játszódó történet, kőkemény akcióval, vagy akár Jason Bourne-os beütésekkel. Amíg ez nincs meg, addig Freinek ez a kötete a tökéletes hiánypótló, amiről sokat elmond az, hogy mindennél hamarabb fejeztem be, annyira érdekelt, hogy mi lesz a vége... és ilyen könyvet azért már rég fogtam a kezemben. A hátsó belső borítón pedig vár a kép minket, hogy készül a folytatás, úgyhogy addig van még ideje mindenkinek elolvasni ezt a könyvet, érdemes.

Minden estének vannak tanulságai, és ezek megduplázódnak, ha hétfőről van szó. A promomix meg hamarosan a boltokban.

Jando+Dave=Promomix (teaser) from Jason Bourne on Vimeo.

Ezt a játékot kábé három hete pörgettem végig, de be kell vallanom, hogy csak véletlenül figyeltem fel rá, mert a Geekzen belefutottam egy cikkbe róla. Utólag azt mondom, örülök, hogy így történt, mert egy korrekt kis játékot sikerült benne megismernem. Jameset Pierce Brosnan óta követem figyelemmel, az azelőtti filmeket nem is láttam, de nem is érdekelnek. Persze itt kiálthatunk ördögöt, de mivel a JB filmek mindig az aktuális (és leendő) technikai cuccokal vannak teletömve, így eléggé mókásan hat a hetvenes évek arzenálja mai szemmel. Ja és, hogy még inkább okot adjak a leszólásra, még Daniel “bunkó vagyok, faszom” Craig alakítása is bejön.

Ugyanígy szűz terület volt számomra a játékok piacán Bond, így ez volt az első olyan gamma, ami kezembe akadt ilyen névvel. A játék alapvetően egy olyan TPS, ahol kicsit balra tolva van az emberünk, ilyennel sem futottam még össze, és alapvetően konzolos érzetet nyújt, de baromi jó. A sztori a szokásos, embereket és cuccokat kell megkeresni, miközben ezeket egyes gonosz emberek elég nagy erővel próbálják megakadályozni. Járunk a világban mindenhol, kezdve Görögországot, Monaco, Szibéria, Bangkok, Burma, és tényleg hatékonyan részt is veszünk a rombolásban. Van lehetőségünk járművekhez is, autó, hajó, amit csak szeretnénk.

Az akciók úgy néznek ki alaphangon, hogy megyünk, és lövünk. Van egy fasza mobilunk, ez meg tudja mutatni, merre van az ellenség, infrán keresztül, szóval az időnk felében zöldes fényt fogunk látni, erre készüljünk fel. Ugyanígy ezzel tudunk technikai supportot is igényelni, szóval igazán hasznos a jószág. Ha konfliktuskezelésre kerülne a sor, akkor lövünk, de gondolva konzolos testvéreinkre, van benne egy iszonyat target-lockoló rendszer, amit x mennyiségű közelharc után tudsz begyűjteni. Ez utóbbi is jó, mivel nagy hatásfokkal tudod szétbaszkodni az ellent, ha épp közel vagy, és nincs nálad fegyver (ez is ritka mondjuk). Az auto targetet egyszer próbáltam ki, aztán hagytam is a fenébe, mert ez nem játék, hogy magától ráugrik az ellenség fejére a célkereszt. Ami még nagyon jó, hogy állatira érződik a játékból a dinamizmus, futás, bunyó, minden terén.

Szóval vannak a megyünk-lövünk részek, melyeket helyenként kettészakít valami interakció, általában üldözés jelleggel. Nos, ilyenkor durvul be az amúgy sem rossz grafika, mert amikor százhatvannal száguldasz valami befagyott folyó partján, közben üldözöl egy vonatot, és akkor még figyelj arra is, hogy milyen tájakon mész keresztül; na az lehetetlen. Ellenben valahol ott az agyad hátsó szegletében tudatosul, hogy bakker, milyen szép is ez a játék, de sajnos lelassítani nem lehet, hogy jobban szemügyre vegyük. Másik, amitől visítva tapsikoltam, az a zene. Bizony itt is a jó öreg klasszikus Bond zenék vannak, amik zseniálisan illeszkednek az akciókhoz, és száz százalékosan megadják az alaphangulatot. És ha mindez nem lenne elég, a szinkronok is eredetiek, szóval aki az angol-angolra gerjed, az is megkapja a magáét.

Ahogy az manapság szokott lenni, a játék nem túl hosszú, de ez nem is baj olyan esetekben, ahol az élmény átjön, és itt is ez a helyzet. A James Bond Blood Stone egy fasza TPS játék, minden akciót kedvelő kollégának szívből ajánlom, nem lesz elvesztegetett a vele töltött idő.

Egy könyvet sem olvastam el, és egy filmet sem láttam, mégis ott ültem csütörtök este, egy orvosi vizsgálat utána  Waste End mozijában, a Halál Ereklyéi első részét nézve. Ezt minek neveznétek? Jómagam kíváncsiságnak, hiszen hirtelen felbuzgott bennem az érdeklődés forrása, és ha már mindenki azt írta, hogy ez milyen jó, akkor gyerünk, ebből mi sem maradhatunk ki.

Alapból vicces dolog abba belegondolni, hogy amíg a diákjegy 1100, addig fejenként kb. másfélszerennyi pénzt baszunk ki kukoricára, nachosra, üdítőre, de ez a legkevesebb, egyszer élünk, akkor legalább guruljunk (keep the good times roll - mondja az angol, bár lehet, hogy nem egészen erre értve). Beülve a teltház ellenére egészen jó helyünk jutott, féltávnál, a fal mellett, igaz, ez később hátrány lett, mert sokszor éreztem úgy a 147 perc alatt, hogy akkor most megtámasztom a fejem és alszom egy jót.

Már az elején leszögezem: a filmmel az a gond, hogy még mindig gyerekeknek készült, és kurvára nincs benne semmi félelmetes, mert ha véletlenül még lenne is, azt is elbagatellizálják. Ugyanitt ez az érv meg is dől, hiszen ezt mindannyian tudjuk, hiába rajonganak érte elvakultan milliók, attól én még nem fogom azt mondani, hogy jó, ha nem az. A Gyűrűk Urával meg ne hasonlítgassuk, mert az meg fantasy, és ott minden megvan, ami itt nincs. Szóval jöhet Voldemort, meg a halálfalók, ha egy jó kezdés után lehúzzák a vécébe mindazt, amit odáig felépítettek. Most őszintén, két pofánbaszás Harrynek, Ronra rárúgnak, Hermioneval meg csinálnak amit akarnak, aztán kézcsók, a szaros varázspálca meg megy dobverőnek a levesbe. De nem, pont mindig megállunk, pont nem lesz semmi, ezáltal amúgy is magas ingerküszöbömnek még a felét sem érik el.

Ugyanígy nem tudja senki sem megmagyarázni, hogy ezek a gyerkőcök miért öltözködnek büdös gyökér módjára (bár ha belegondolok, környezetemben is látok olyat, aki férfi (?) létére úgy gondolja, hogy a nagyi-szerű kötött pulcsi jó lesz a munkába...), de ez már a legkevesebb. És a vége pedig betette nálam a képzeletbeli kaput: ha az a megrendítő momentum, hogy egy olyan manó hal meg, aki kábé szerepelt tíz percet összesen, akkor vigyétek innen az összeset, mert én nem vagyok hajlandó ezen meghatódni, és szerintem egyértelmű, hogy miért nem.

Magával a filmmel nincs semmi gond, bár elképzelni nem merem, milyenek lehettek az előzőek, ha ez a “legizgalmasabb”, a vizuál nagyon jól meg van csinálva, a helyszínek és a szereplők is jók, szóval tényleg, semmibe nem tudok nagyon belekötni, csak ebbe, hogy sokszor untam azt, hogy semmi sem történik. Mindemellett nagy valószínűséggel meg fogom nézni jövőre a második, befejező részt is, de hogy visszamenőleg is pótoljak... hát azt hiszem, erre mindenki várhat az örökkévalóságig.

Van egy igen komoly problémám, miszerint megvan már a Facebookon a blog kicsiny, ámde annál elhivatottabb rajongói köre, de nagy baj, hogy hiába postolok oda bármit, az nem látszik. Nagy nehezen rájöttem, hogy ez azért lehet, mivel ide is kell egy úgynevezett kvóta, tehát x ember alatt csinálhatok bármit, nem fog látszani overall. Ez nem is gond, megleszünk hamar, de addig is írni szeretnék egy, a közelmúltban történt érdekes kísérletről.

Az etterem.hu oldalnak van egy Gasztrókommandó blogos oldalága, ahová is embert kerestek, negyedik írónak. Nocsak, gondoltam, keresve sem találhatnának jobbat nálam, gyerünk, jelentkezzünk. Sajnos, mint utóbb kiderült, a jó öreg közönségszavazás módszerét választották, érthetően piaci alapokra helyezve a dolgot, így aki a legtöbb likeot kapta Facebookon, azé lett a negyedik pozíció.

Még itt sem kellett volna problémának lennie, hiszen van vagy 500+ ismerősöm, secperc alatt beszavaznak. Nos, ebben egy óriásit tévedtem, és itt jutunk el a tanulságos részhez. Hiába vannak ismerőseid, azok természetszerűleg jutottak el hozzád (mivelhogy az ismerőseid), és nem valamilyen szelekció alapján. Ergo hiába kéred meg őket szépen, nem fognak szavazni. Persze ezen a ponton kell eljutnunk ahhoz a felismeréshez is, hogy lehet, hogy csak utálnak, és ezért ignorálnak. Semmi sem kizárható, viszont ha mindent kizártunk, a maradék lesz a megoldás, mégha oly hihetetlen is (legalábbis Sherlock Holmes szerint).

Szóval annyi volt a dolog, hogy likeolni kellett egy képet a fentebb említett tulajdonos oldalán, viszont trükk volt, hogy a képre volt a direkt link, ellenben amíg nem likeoltad magát a főoldalt, addig nem tudtad a képet sem. Ez már kifogott néhány emberen, bár néhányan segítség nélkül is rá tudtak jönni (igen, itt elhibáztam, mivel nem írtam ezt az apró momentumot ki). Ezt kiírtam háromszor FB-re (mit érdemel, aki ezt a postot likeolta, és a képet pedig nem?), és egyszer pedig üssetek, iwiwre is (tudom, milyen dolog, de kellett). Ja, és mindezek mellett még egy hatvanas címlistájú email is kiment, természetesen nem spam-jelleggel, hanem csak olyanoknak, akiket személyesen is jól ismerek.

A vége az akciónak elkeserítő lett: ~550 emberből kábé 25 bírta belájkolni a képet, és természetesen nem is nyertem (az első lett olyan 180 lájk, a második meg valamivel alatta). Természetesen a konzekvenciákat levontam, ennél a sikerhez több kell. Szomorú, hogy nem sikerült a dolog, de ami még inkább elgondolkodtató, hogy vajon mi hiányzott volna? Azért nem lett meg, mert hétvége volt, és ismerőseim inkább hét közben neteznek? Azért nem, mert alapvetően szartak az egészre? Miért?

Sokan mondják, hogy nem vagyok normális. Nos szeretnék egy bizonyítékkal szolgálni, miszerint ezzel nem vagyok egyedül a családban. Most találtam ezt a videót, amiben öcsém és három cimborája vesznek részt valamiféle experimentális "találjunk-el-a-kocsmába" guestben. Van itt minden, loot, respawn, war cry, ami csak kell, és természetesen a zeneválasztás is tökéletesen eltalált. 

Úgy mondják, hogy csak azon tudsz javítani, amit mérsz. Véget ért az év utolsó előtti hónapja, és november elsején, hazaérve reggeli óbudai utamról arra jutottam, hogy ebben a hónapban húsz postot el kell érnem. Nos, ez sikerült. Alaphangon mindig ennyit kéne, de miért is? Hogy meg tudjuk nézni, mennyit hoz a konyhára.

Amint látjuk, voltak kiugrások, de az átlag, az napi 28 látogató. Ez, a napi tízhez, ami idáig volt, erős előrelépés. Következik a december, és, hogy tudjuk-e ezt tartani. Havi húsznál kevesebb írás az ciki lenne. Welcome to the jungle.

Odakint már egy ideje megy személyes kedvencem, Jamie legújabb sorozata, melyben talán az eddigi leghasznosíthatóbb ötletét vitte képernyőre, miszerint konkrétan harminc perc alatt főz meg valamit; de annyira, hogy háztáji Jack Bauerként még az óra is ketyeg nála, a feszültség kézzel fogható. Mielőtt valaki felhúzná az orrát: sajnos nekem még mindig úgy tűnik, hogy egy átlag konyhában/boltban nincs meg annyi cucc, amit Jamie használ, és ha megvan, az is drága. Ezekben a kajákban viszont nincs meg az idő arra, hogy sokat baszakodjunk, mert letelik az idő, szóval itt is vannak extra cuccok, de sokkal inkább érzi úgy az ember, hogy “a fene vigye el, ezt én is meg tudom csinálni”. És valóban a példám reprezentatív, hiszen megvan egy két Jamie könyv, de például a vidéki kalandosból idáig max terv szinten jutottam el a főzéshez, ez meg úgy inspirált, hogy rá egy nappal meg is csináltam.

Mielőtt mindenki rohanna, hogy “bazmegénis”, azért mondom, hogy egyrészt a konyha a főzés után még soha nem volt ilyen káoszban, mint most, másrészt pedig, hogy oké, hogy fél óra (ez nálam reálisan ¾-1 volt, ami még mindig kurva kevés, hiszen meglátjuk majd az eredményt a végén); de Jamienek azért hatalmas tapasztalata van, ami rólunk nem mondható el, és amikor mind a négy főzőlap csúcsra van járatva, na akkor odafigyelni mindre, plusz még valamit csinálni - frankón nem egyszerű.

Nem szeretném viszont a fentebb említett könyv magyarországi megjelenésétől elvenni a kenyeret (ami kb egy év múlva lesz itthon), viszont mégiscsak bemutatnám, hogy mit is sikerült alkotni, szóval úgy-ahogy leírom, aki meg szeretné a többit az vár (vagy keres). Ja, és a leves, az pedig egy mandulás sajtos brokikrém volt, de az máshonnan. Az a legegyszerűbb, szóval vele kezdem: broki felvág, megfőz, utána leturmixoljuk, felöntjük alaplével (szintén az elején csináltunk olyan egy liter, na ide a fele fog kelleni) bele a sajt meg az időközben megdarált mandula, só-bors-szerecsendió, aztán meg is vagyunk. Tálaláskor a tetejére egész mandula kerül, valamint tökmagolaj (ami szintén nagyon jól megy hozzá).

A nagy kajakészítés előtt a tuskóban még vettem hozzá két jó kis cserepes-fűszernövényt (rozmaring és kakukkfű), ezekből összevágtam egy keveset, aztán jött még zsálya is, és ezekbe beleforgattam olyan fél kiló csirkemell-filét, majd odatettem sülni is őket. Közben természeten nem maradhatott el némi vízforralás, a turmix és a robotgép előkészítés, valamint a sütő feltekerése 220 fokra. Mindezek után jön a krumpli, amiből hat nyolc kisebbet jól megmosok (inkább újkrumpli jellegűek legyenek), majd apróbb darabokra felvágtam őket. Ezután beledobtam őket a forrósodó serpenyőbe, pár másodperc kapatás, majd sóztam és meleg vízzel beborítottam őket. Így főnek sacc nyolc tíz percig, amíg puhák nem lesznek. Eddigre a húsok is megvannak, őket kiszedjük, alufóliát teszünk rájuk, és egy konyharuhát is, így melegen maradnak.

A répákat is megmossuk, ha kell, levágjuk a végüket, aztán forró víz, bele cukor, répa, kis kakukkfű, meg só, aztán fedő alatt hadd főjön. Ez kábé a kaja végére lesz meg, utána leöntjük, és kis vajat adunk mellé, majd összerázva szétolvasztjuk, hogy kapjon egy kis fényt is.

Közbevetőlegesen megcsináljuk a gnómokat is: fogjuk a turmixot, belemegy egy pohár liszt, egy pohár tej, és egy tojás. Ezután kiöntjük a muffinsütőbe (nekünk plasztik volt, de ha leragadós, akkor kiolajozzuk vagy valami, mert lehet, hogy beleragad), és bemegy a sütőbe. Onnan vesszük majd észre, hogy kész, hogy baromira megdagad, és szép barna is lesz.

A krumplit leöntjük, visszatesszük a serpenyőbe, olívaolaj, rozmaring, reszelt citromhéj és só társaságában, majd elkezdjük lepirítani, aminek két következménye lesz: kissé le fog kapni, akármilyen serpenyőnk is van, valamint iszonyat finom lesz. Erre így figyeljünk, mert a finom részét nem a serpenyőből szeretnénk kinyalakodni, amúgy viszont nem lesz semmi gond. Ha már nagy királynak érezzük magunkat (fő a leves, a répa, sül a krumpli, de a negyedik főzőlapon semmi? Nosza!), akkor jöhet a mártás: felvágunk egy fej lilahagymát, melynek egyik felét kockázzuk, és kis olívaolajjal rottyantsuk egyet a húsos serpenyőben (nem törültük ki, mostuk el, semmi sületlenséget nem követtünk el, ugye?), majd egy teáskanál liszttel elkeverjük, és hozzáöntünk egy kevés vörösbort. Amíg ez rotyog közepesen, salátát (én ilyen vegyes fajtát vettem, de nem a defa mindenki által használtat, szóval faszán is néz ki) kivesz, de előtte még egy tálban alámegy némi borecet, só bors, cukor, és olívaolaj is; majd rátesszük a salátát, és a másik fél kockázott lilahagymát is - de csak a tálaláskor keverjük majd össze.

Elvileg most már minden kész lassan, jön az asztalnál helyet foglalás, a jóízű zabálás, majd a rádöbbenés, hogy ha nincs mosogatógépünk, akkor egy nagy pippen jön kajálás után, mivel a konyhánk a Rettenet Birodalmának képét vette föl, ez szinte garantált. A kaja viszont fasza lett, mindenki megnyalja után a tíz ujját is, valamit valamiért. Köszönjük Jamie.

Kevesen tudják manapság az Utolsó Éjjel eljövetelét várva, hogy ezelőtt is volt egy blogom, amely körülbelül 3 évig húzta (2005-2008), de még kevesebben tudják (na jó, csak egy fél gimnázium), hogy előtte is írtam ám mindenfélét, többek között a kedvenc underground suliújságát is a No.1 rózsadombi gimnáziumnak. Többet ezzel kapcsolatban már igazán nem mondhatok, mert már így is gyorsan meginduló kommandókat vízionálok lent az utcán, melyek csak rám várnak...

A lényeg annyi: mostantól péntekenként régi sztorik, írások jönnek, melyeket jó eséllyel még senki sem olvasott online, csak papíron. Ez János története.

Az írás érdekessége, hogy 2004-ben született, egyrészt az akkori állapotokat tükrözi, másrészt pedig az abban leírtak gyakorlatilag most sem változtak meg, csak transzformálódtak és sokszorozódtak a kor és az ízlés változásával. Aki kitalálja mire gondolok, az majd nyer valamit...

A minap éppen azon gondolkoztam, hogy hogy lehet az, hogy van pénzünk, és aztán meg mégsincs. Pontosabban szólva elköltjük mindenféle olyanra, amit így konkrétan észre sem veszünk, csak aztán azt, hogy már megint üresen kocog a röfimalac-persely. Elkezdtem számolgatni, és a végén már arra lyukadtam ki, hogy honnan a picsából van nekem ennyi pénzem, mert ami kijött egészen elrettentő…

Mondjuk vegyünk egy átlagos pénzköltő diákot. Tegyük fel, hogy az illető a suliban szeret büfébe járni, kiegészíteni a napi uzsiadagját egy kis Lúcsi néni féle kiflivel/sütivel/sznikersszel (ja azzal már nem, mert A Nagy Vezír betiltotta), és mondjuk otthagy naponta 100 Ft-ot (és még nem is mondtam sokat). Ez egy hónapban 2000 Ft-t. A kitalált diákunkról tegyük fel azt is, hogy dohányzik, és mondjuk egy átlagos 400 Ft-os cigit szív, egy doboz pedig elmegy neki 3 nap alatt. Ez egy hónapban 10 doboz cigi, ami 4000 Ft.

Kedvenc pénzköltőnk néha szeret kocsmázni is, mondjuk egyszer egyszer tanítás után leugrik bedobni egy kávét (110 Ft), legyen hetente kétszer (ez szintén nem olyan sok), ez 880 Ft. De hát ha már kocsma akkor dukál a sör is, és mivel nem vagyunk iszákosak (faszt nem :)), ezért hetente csak két sör, elvégre péntek este- szombat este, bőven belefér, ez csapolva (vizezve…) legyen egy hónapra 2000 Ft. De ha már ott vagyunk, akkor csocsózzunk is egyet, de ezt már nem elég egyszer, tehát ezzel is lehet számolni egy heti 200-at, és havi szinten 800-at.

Tehát jelen pillanatban ott tartunk hogy közel 10 000 Ft-ot basztunk el egy hónap alatt gyk. a semmire, mivel csak elzabáltuk, elfüstöltük, eljátszottuk, és mégis… ezek nélkül mennyivel kevesebb lenne az életünk…

Teljesen időszerű a írás, hiszen tegnap este volt a premier, melynek különlegessége volt, hogy sok-sok moziban egyszerre adták le, előtte pedig élő kapcsolás volt a West Balkánból. A mi jegyünk is ide szólt (köszönet a Magyar Hangyának érte), és nem tudom a többi helyszínen milyen tumultus volt, na itt hatalmas. Amúgy aki nem tudná, ez a film a Kispál és a Borz zenekar utolsó fellépéséről szól, gyakorlatilag koncertfilm, néhány nyilatkozattal megspékelve.

Szóval odaértem már hétre Norbesz “1/2 Bear Grylls” kollégával, majd a hidegben vártunk egy jó negyed órát mire elkezdődött a beengedés. Szép nagy sor volt, néhányan csíteltek is, leszarom mondom, nagy nehezen elvergődtünk a káoszban a sajtóspultig, onnantól szabad utunk volt. Én előtte még a megújult WB-ben nem voltam, szóval egyúttal azt is fölfedeztem most magamnak. Volt némi tülekedés, meg balfaszkodás helyben, dehát belefér- gondoltam akkor még.

Felértünk a nagyterembe, ahol már akkor tökig tele volt minden ülőhely. A dolog úgy nézett ki, hogy volt egy “belső” terem, és volt mögötte a kiszolgáló terület, itt voltak asztalok, pult stb. Mivel már hátulról elkezdték az emberek a székeket előre vinni, megfogalmazódott bennem, hogy ha nem érdekelne az etikett, én elvinném az asztalt és arra ülnék. Nos, volt akiket ez valóban nem érdekelt, és öt perc múlva kipucolták az összes asztalt, vitték előre ezerrel.

Időközben nagy nehezen elkezdődött a program, Líviusz a Quimbyből speakerkedett, megjelent a színpadon a producer, rendező, és a zenekar is. Mi jobb oldalt foglaltunk helyet hátul, mert esély nélküli lett volna bemenni. Időközben még az is kiderült, hogy az utolsó négy sor széket ki kell pakolni tűzvédelmi okokból (mert ugye ezt senki sem látta előre...), szóval az ott ülők is beszopták.

Látni személy szerint kábé a vászon felét sikerült, de itt is kezdés után öt perccel már alig lehetett élni, folyamatosan emberek mászkáltak át piával (és nem érdekel, hogy ki mit mond, szerintem kurva nagy faszság ez, mert lehet, hogy a kis hülye tinipicsáknak kell az, hogy a kedvenc zenekarukat csak úgy élvezzék moziban is, hogy előtte beboroznak-besöröznek, de amúgy? Arra jó az egész hogy lehessen a piákat borogatni, valamint film közben kifelé mászkálni a wc-re, mikor már befelé sem férsz...); és idióta üvöltözős-füttyögős részeg faszkalapok álltak neki pogózni (??). Nyilván sejthető volt, hogy ilyen hangulatú lesz, a zenekar rajongói közössége ezt determinálta, de kicsit nagyobb kultúráltságra számítottam annál, minthogy egymást baszkodjuk szántszándékkal, üvöltözünk minden faszságot, és hasonlók. Nevetséges, és egyben gázos is volt az egész (persze elől, ahol ültek, ott nyugi volt).

A film maga jó volt (már amennyit láttam meg hallottam belőle), igaz, az első félóra után olyannyira elegünk lett az akkor már konstans köcsögbe átment majmokból, hogy inkább offoltunk. Hozzátartozik a dologhoz, hogy noha tisztelem és elismerem a zenekar munkásságát, soha nem voltam rajongó; ezáltal a “hiszti” el is került engem (vagy csak öregszem?). Ezért volt duplán idegesítő, hogy azzal kell törődni, hogy melyik majom mikor hogyan lök fel, jön beléd, önt le (pedig a fal mellé állásnál jobban félrehúzódni nem lehet). Mondjuk valószínűleg aki három rongyért jegyet vett, az fan is volt, meg ugye adtak DVD-t is, szóval csak emiatt lehetett az jó, amúgy ennyi pénzért ezt adni (tömeg, ülőhely hiánya, rossz kialakítás) enyhén szólva is gázos (de ehhez még Norbi majd hozzáteheti a véleményét a kommentek közt). Ha valakinek pedig megvan a DVD azt várom szeretettel, hogy végre illő körülmények között tudjam az alkotást megtekinteni.