Tudvalevő, hogy utoljára 2005 májusában jártam Bécsben, mégpedig egy Húsvét vasárnapot megelőző szombaton Beke Putyival (az Iván és a Parazol együttes kiváló billentyűsével), valamint Gazsival. Sok érdekes kaland esett meg arra, kezdve a szétszakadt Tescos vegetáriánus pizzával a Rathaus előtt, odáig, hogy miután az újonnan átadott ótópályán átmentünk Pozsonyba, fostunk, hogy nehogy tönkretegyék a Szekeret a parkolóban a dühös kedvű szlovákok a magyar rendszám láttán. Persze a Tesco polcai le voltak ürítve, alig kaptunk pár szelet utolsó pizzát a ~ Hutban, aztán majdnem el is tévedtünk az ottani részén még nem teljesen megépült autópályán, és egyszer csak a dzsindzsás állított meg minket a totális őrülettől, melyben a helyi táblák összekeverték a főutat a földúttal. Emlékezetes momentum az is, amikor este tizenegykor egy feka prosti taurint akart eladni Gazsinak a Praternél, hogy hajnali egykor alig találtunk nyitva lévő helyet, ahol ihattunk volna egy jó sört, vagy amikor hajnali négykor elszakadt testkábelt szerelünk a Nyúl nevű település határában, a Balaton-felvidéken.

De ez a múlt, nézzük a jelent. Az Orange Ways-szel mentünk, öt rongy volt oda vissza fejenként, ami igen baráti árnak mondható, még az országon belüli közlekedés árait nézve is. Igaz, a fritz disznók fél órát (!) tartottak fel minket a határ után tíz klikkel, nem tudni miért, de legalább szemtanúi lehettünk annak, hogy milyen, ha egy vihar a messziből a közelbe ér. Tíz után megérkeztünk a Südbanhofhoz, fél óra séta, és benn is voltunk a Naschmarktnál ahol első pofonként ért az, hogy drága sógoraink bizony magasból basznak az ezüstvasárnapra, és ott bizony még mindig megpihennek vala, tehát semmi sincs nyitva (biztos az amolyan unter dolog lenne arrafelé). Szóval megnéztük milyen szép üresen a piac, majd indultunk tovább (persze bolhapiac sem volt, igazuk van, minek is, legalább megmarad az euró).

Továbbhaladva Karlsplatz, majd Opera jött, a Sacher cukrászda előtt is ezren álltak, ezáltal még jobb kedvünk lett. Mentünk a sétálóutcára, ott gyorsan toltunk valamit a mekiben, örültünk a kódos WC-nek, aztán irány a St Stephan Kirche, ahol felmásztunk a tetejére (majd bele is döglöttem, éljen az általános kondíció teljes mértékű hiánya), de sajnos csak a toronyba lehetett felmenni, nem volt lehetőség arra, mind öt éve, hogy a gerincen sétálhassunk. Régen minden jobb volt...

Utána konstatáltuk, hogy bizony a máshol már faszának beharangozott Julis Meinl óriásbolt sincs nyitva, miért is lenne, szóval mentünk vissza a Figlmüller Wollzeile felé, ami egy kis sikátor-szerű utcában volt, előtte nagy sorral. Na mondom, mi foglaltunk, leszarom én mennyien állnak, irány be, ahol a jókedélyű, bajszos pincérünk máris a helyünkre vezetett minket. A placcról annyit kell tudni, hogy a legrégebbi és elvileg a legautentikusabb bécsi szeletező egész Bécsben, 1905 óta. Mostanra már nyitottak még más egységet is, de ez a legősibb, ez a berendezésen is látszott, valamint azon, hogy rottyantani csak kinn lehet (értsd: elkéred a kulcsot, bemész kicsit vissza a sikátorba, és külön ott van a véce).

Máris leadtuk a rendelést, természetesen a legnagyobb közhellyel: bécsi szelet, tökmagolajos krumplisaláta, valamint Almdudler. A kaja hamar megvolt, kábé nyolc-tíz perc után meg is jött- A hús hatalmas volt, lelógott a tányérról, de gondoltam nem lesz itt gond, megbirkózunk vele. Nos, ez meg is történt, de nem minden küzdelem nélkül, ugyanis valami varázslat lehetett a dologban, mivel ettem-ettem-ettem, de nem fogyott. A krumplisaláta is kiváló volt, kis lilahagyma nagyon aprón, snidling, tökéletes főtt burgonya, madársaláta, ecer, és tökmagolaj kiváló kombinációja. Mindeközben folyamatosan cserélődtek az emberek, a rendelés felvétel-kihordás ennek ellenére nem lassult le, és az ajtó elől a sor sem tűnt el. A pincér tartotta a ritmus, kiválóan elkommunikáltunk német-olasz-angol keveréknyelven, a maradék kaja elcsomagolásához járt zsírpapír plusz szatyor, majd pedig két személyre 44 euró (borravalóstul) otthagyása után mentünk is tovább...

folytatása következik!

Bárki bármit is mond, én bírom Stohl Andrást, mint színészt. Ha más nem is, a Tűzvonalban című sorozat mindenképp revideálta, és hogy mostanában pedig megint hülyeségeket csinál, az különösebben hidegen hagy, szóval erről nem is akarok írni. Arról viszont annál inkább, hogy a címben említett Centrál színházas előadás mennyire durva volt. Véletlenül találtam meg a műsorban, de aztán kiderült, hogy semmiről sem vagyok lemaradva, hiszen a világon másodszor, az USA után nálunk játsszák, és ráadásul az itthoni ősbemutató is csak november elején volt.

Gondolatot tett követett, gyorsan le is foglaltam a jegyet az ötödik sorba, és kis szerencsével középre is jutott helyünk. Az amúgy teljesen filmszerű sztori arról szól, hogy Denny és Joey, a két, egymást gyermekkora óta ismerő jóbarát egymás partnerei a rendőrségen, és az életük relatíve nyugalomban zajlik addig, amíg egy este lövöldözés nem tör ki Dennyék házánál. Erről, az előzményekről, és az ezt követő mindennél durvább következményekről szól a darab közel két órája. Dennyt Stohl András, míg Joeyt pedig Szabó Győző alakítja. Az egész történet egy vallatószobában játszódik díszlet szerint, a történet pedig a két szereplő elbeszélésén, monológjain, illetve párbeszédein keresztül alakul ki. Amúgy az eredeti verzióban Joey Craig és Denny Jackman (én pont fordítva gondoltam volna).

Mint azt már említettem, többször eszembe jutott a darab folyamán, hogy ebből micsoda filmet lehetne csinálni, de az előadás után elvetettem az egészet. Egyértelmű, hogy vászonra kívánkozna a történet, csak azzal éppen azt az átütő elemi erejét vesztené el, amivel rendelkezik, és ami talán le sem jön abban a pillanatban, hogy befejeződött az előadás, de utána mindenképp megcsap, az biztos. Éppen ezért a legjobb az, ha mindenki magának elképzeli a bedeszkázott ablakot, a Perverz Sarkot, meg a benzinkutat, az autót, és persze a konok esőt.

Mindkét színész zseniálisan játszotta a szerepét, egy az egyben a helyszínen érezhettük magunkat, Chicago mocskos utcáin, mígnem azt vettük észre, hogy innen már nincs visszaút. Stohl iszonyú jól tudja hozni a magából kikelt, idegbeteg, örjöngő alakot, csakúgy mint az egy perccel erre bekövetkező összeomlott, szerencsétlen embert. Szabó Győző szerepe valamivel józanabb karaktert követel meg, de természetesen ezzel nem azt mondom, hogy bármivel is rosszabb lenne a játéka. Az a rész pedig, amikor az egyikük mond valamit (nem ivott, nem drogozott, stb), és a másik pedig megcáfolja, vagy éppen konfliktusba keverednek, és mindezt csak a szavaik, és az előadásmódjuk erejével - na ez teszi zseniálissá a darabot.

Egy sajnálatos esemény is történt kb. a felénél, ugyanis az egyik néző epilepsziás rohamot kapott, és le kellett állítani a műsort. Mi nem láttuk, de szerencsére sikerült stabilizálni az állapotát, és a mentő el is vitte. Mindenesetre a színészduón is látszott, hogy elég mélyen érintette ez őket, az amúgy sem egyszerű darab közepén. A végén a visszataps frenetikus erejű volt, kábé nyolcszor jöttek vissza, voltak akik Stohl szemében könnyeket is véltek felfedezni (megjegyzem egy ilyen katartikus előadás után nem csoda). A vége egyáltalán nem happy end, de ezt már lehetett a közepétől tudni, hogy nem az lesz. Ritkán járok színházba, de ez egy olyan darab, amit biztosan tudok ajánlani, mert megéri a megtekintést.

Volt egy ilyen buli két hete, ami mindenképp benne volt az idei TOP 3-ban, frenetikusan durva volt, mind Luke Abbott, aki kábé anyuka kedvenceként állt végig a pult mögött, fel sem nézett, de iszonyat verte neki; Fairmontról meg nem is beszélve, aki kicsinált mindenkit. Én pedig videót csináltam, szóval fogadjátok sok szeretettel, ha nem voltatok ott. Ha pedig igen, akkor nosztalgiázásra kiváló.

Kevesen tudják manapság az Utolsó Éjjel eljövetelét várva, hogy ezelőtt is volt egy blogom, amely körülbelül 3 évig húzta (2005-2008), de még kevesebben tudják (na jó, csak egy fél gimnázium), hogy előtte is írtam ám mindenfélét, többek között a kedvenc underground suliújságát is a No.1 rózsadombi gimnáziumnak. Többet ezzel kapcsolatban már igazán nem mondhatok, mert már így is gyorsan meginduló kommandókat vízionálok lent az utcán, melyek csak rám várnak...

A lényeg annyi: mostantól péntekenként régi sztorik, írások jönnek, melyeket jó eséllyel még senki sem olvasott online, csak papíron. Ez János története.

Bevezető, és egyben az előző rész tartalmából: „Az autó egy Skoda 105 S típusú modell. Gondoltuk, suli után kimegyünk egyet rallyzni Budakeszire.”

És innen indul a mostani történetünk is, de ezúttal még velünk tartott P & P is (gondolva előre arra, hogy ez lesz a Bodri utolsó útja), valamint Remus is (ja és ezúttal Siloplast nem volt…). Kezdődött az ökörködés, Kisdani, Remus, Szédült Simon váltogatták egymást a kormány mögött, a Skoda szenvedett, farolt, dőlt ide-oda, szóval elvoltunk.

Egy újabb kör indult, Kisdani vezetett, én ültem az anyóson, hátul pedig Simon, és Remus. Már miközben az első gyorsítón mentünk, ott elvittünk egy kilencvenes kanyarban egy szőlőkarót, tehát ez már megalapozta a jókedvünket. Ez után a kanyar után jött egy egyenes szakasz, majd egy balos, ahová Kisdani egy kézifékessel akart befordulni, de jajj!! A kézifék elromlott, így bekanyarodni sem tudtunk, hanem zúztunk tovább kanyarodva a halálba, ami abban a pillanatban egy árokként manifesztálódott, amibe sikeresen orral előre bele is álltunk… Az első sokk után mindenki összeszedte magát, hogy mindene megvan e, egyedüli kár Remust érte, hogy miközben hátul örömködött, hogy ’jajj de zsír a rally’, az ominózus időpillanatban sikerült eléggé bekúrnia a fejét a plafonba…

Kikászálódtunk a kocsiból, és hívtuk P & P-t, meg Gorbacsovot, hogy jöjjenek már segíteni. Meg is érkeztek és együttes erővel épp kezdtük kiszedni a Skodát, amikor megjelent egy csávó egy Ladában, aki barátságosan érdeklődött arról, hogy ugyan „mi a kurvaéletet csinálunk éppen”. Mi ugyanilyen barátságosan elmondtuk neki, hogy véletlenül belementünk az árokba, és hát ez a nagy helyzet, most próbáljuk kiszedni… A csávó nem tűnt túl megnyugtatottnak, de elment, mi pedig nagy nehezen kihintáztattuk a kocsit az útra… és még ment! Igaz, hogy a kerekei néha kicsit csálén álltak, de még használható állapotban volt.

Sajnos Gorbacsovnak ekkor el kellett mennie, ehhez a PP taxitársaságot használta fel, tehát ottmaradtunk négyen a kocsival. Ekkor jött vissza a csávó, aki ezúttal is megállt mellettünk, és megkérdezte, hogy nem e jártunk arra feljebb a szőlőben. Mondjuk, hogy nem (ami kivételesen igaz is volt). Mondja, hogy jó, mert a múltkor is jártak arra szőlőt lopni, és kénytelen is volt rájuk lőni, meg kilőni a kocsijuk kerekét… Mire én megkérdezem naivan, hogy mivel, légpuskával? Mire a csávó (aki mint kiderült csősz): nem, sörétessel… Mondjuk bazze, jobb lesz itt nem viccelni, húzzunk el a rákba, elköszöntünk, és elindultunk az ellenkező irányba, csakhogy az nekünk nem volt jó, és a réten sem vághattunk keresztül, mert sem a bodri nem bírta volna, sem nem akartunk további konfrontációba keveredni a csősszel. Amúgy egy számomra máig ismeretlen okból Remus vezetett…

Visszaértünk a csősz mellé, és láttuk, hogy elővette a gizdázós távcsövét, ott álldogál vele… és nem tévedés, a vállán van egy kibaszott dupla csövű sörétes vadászpuska. Mondjuk Remusnak, bazmeg normálisan vezessél, mert letépjük a tökeidet és odadobjuk a varjaknak vacsorára, ha ez a hülyeséged miatt belénkpuffant hátulról. Persze Remus ezt magasból szarta le, és „rally, höhö, rally” felkiáltással rángatta ide oda a kormányt a síkegyenes úton, mi meg hátul húzhattuk be a fejünket, hogyha jönne netán a golyó, akkor legalább elsőre ne minket találjon el. Aztán szerencsésen megúsztuk az egészet, utána már csak pár szőlőkaró bánta a ténykedésünket, a bodrinak rendszeresen felforrt a hűtővize, majd végül kénytelenek voltunk otthagyni a réten, a hiénák martalékának… (ekkor is ment még, csak már faszunk kivolt az egésszel)

(Később kiderült, hogy Kisdaniék eladták valakinek asszem 5 rongyért, a kocsi ment is vagy 50 métert, aztán meghalt).

Ez volt tehát az egyes számú Skoda igaz története, béke poraira.

Már így az elején kegyetlen leszek, és megmondom, hogy a könyv sajnos nem jó. Illetve pontosítok: nem üti meg azt a szintet, amit vártam, és sajnos azon félelmemet is igazolja, miszerint attól, hogy valaki jól stand-up-ol, még nem biztos, hogy írásban is jó lesz.

A sztori egy szélhámosról és egy paranoiás kisemberről szól, akik szarba keverednek, behálózza őket a gonosz multi vezére, aki egy nagy balhét akar ezáltal rájuk kenni. Kábé ennyi a fősztori, és ugyan pozitívumként látszik, hogy full itthon játszódik (noha sokszor kitalált helyeken, plázák, stb), de ebből túl sok előny nincs. A könyv a magyar Blöff-hasonlatként volt emlékeim szerint meghirdetve, de ebből sajnos semmi sem jön át, sem a szleng, sem az élethelyzetek. Valójában egy tipikus sztorit kapunk, amelyet csak néhányszor szakít meg vagy valami váratlan, vagy valami tényleg jó poén. Mert az, hogy a csaj közönséges, hogy a másik nem bír helyesen beszélni, ezért ezt írásban adjuk át, hibákkal, hogy ismételjük magunkat, az nem jó.

Ami például poénos volt, az az, hogy a szerző beleírta magát a regénybe, vagy helyenként a szituációkat nagyon jól el tudta maga elé képzelni az ember. Ezek a részek megmenthették volna a könyvet, de sajnos nem, és így miután elolvastam, úgy tettem le, hogy “na ez is megvolt”, de úgy összességében semmit sem adott. Kár érte.

Két hete vasárnap nyitott meg a második Starbucks a Mammut II.-ben, mi pedig egy kiváló havas túra után, növekedő sznob-szinttel a szívünkben arra gondoltunk, hogy meg kéne már nézni, mit is tud nyújtani a híres-neves fair-trade alapokon nyugvó vásárlómágnes. Anno még olvastam egy könyvben ugyan, hogy a Starbucks nem is feltétlen azzal lett a legjobb/legnagyobb, hogy milyen jó a kávéjuk, hanem azzal, hogy metrókijárók közelébe álltak, aztán naná, hogy a sok ember oda ment, ami a legközelebb volt, és máris kígyóztak a sorok, amelyek persze további vásárlókat generáltak. Persze ilyen megközelítésből tekintve a Meki sem a hamburger, hanem az ingatlanbizniszben utazik.

Nekem aztán mindegy volt, hogy ki mit csinál, csak kapjak kávét és sütit. Már elsőre feltűnt, hogy vagy 10-12 pultos tüsténkedik, noha közvetlen vevőkapcsolatban összesen négy volt (egy rendelésfelvétel, kettő kassza, egy kávékiadó). Maga az egész processz úgy néz ki, hogy kéred a sütit, azt majd kiadják a kasszánál, kéred a kávét, csávó ajánl valami aktuálisat, elfogadod azt, a pohárra ráírják a neved, fizetsz, megkapod a sütit, mész tovább, a kávékészítő kisiparos név szerint kommunikál veled, miszerint “egy nagy shot, két habos, akkor János, mindjárt érkezik, melegedik a gép, forró a helyzet, egy pillanat és kéééész...”, majd a végén a kiscsaj név alapján identifikál, és meg is kapod a cuccost.

Csodák csodájára vasárnap délután, nyitásnapon volt ülőhelyünk, így el tudtuk fogyasztani a mandulás nugáttortát és a karácsonyi kávét. Előbbi nem volt rossz, de nem is mondanám extrának, szimplán egy finom tortát kaptunk. A kávéból közepeset kértem, jó nagy volt nekem (aki amúgy nem kávézom), alig bírtam meginni, és noha azt vártam, hogy akkor majd kakukkos óra módjára fog kattogni a szemem, és lenyelem a saját fejemet, tévedtem, szóval még nem is volt olyan sok koffein a témában. Az árszínvonal viszont az volt, ezért a három tételért fizettünk olyan két rongy fölött valamivel, ami lássuk be, nevetségesen sok.

Éppen ezért nagy a valószínűség arra, hogy többet nem is látogatok ide, hacsak nem fogják félmeztelen lányok a mellükre fújni a habpamacsokat, mert akkor lehet, hogy megfontolnám a dolgot. Ami tetszett az a dolog személyessége, János így, János úgy, meg végtére a termék sem volt rossz, de sajnos még nem jött el a 25. óra, így félre kell tenni a 13. hóra, ergo nem jut pénz az ilyenekre. Azért egynek jó volt.

A cél újfent hasonló, mint előzőleg: a költségek ezer forint alatt való tartása, míg a kaját megcsináljuk maximum fél óra alatt. Ezúttal megkívántam a hamburgert, viszont egy igen egyszerű, ámde annál finomabb módon.

Kezdésnek veszünk hozzá fél kiló darált sertéshúst (450), egy négyes csomag hamburgerzsemlét (230), egy csomag cheddar lapka sajtot (250-300), és kell még egy fej hagyma, két fej paradicsom, némi savanyú uborka, meg szószok, ízlés szerint. A húsba teszünk mustárt, sót, borsot, egy fél fej nagyon apróra vágott hagymát, valamint én dobtam bele egy kis worchestershire szószt is. Jól összegyúrjuk, majd kiterítjük egy deszkára, és tetszőleges méretű darabokra vágjuk. Ha nem rögtön fogyasztanánk, akkor alufólia rá, és mehet vissza a hűtőbe.

Amikor megsütjük, a serpenyőt alámelegítjük olyan 7/10-re, és mehet bele a husi. Az egyik oldalt sütjük olyan 5 percig, majd megfordítjuk, rátesszük a sajtot (ha lelógna, hajtsuk vissza a húsra), és ugyanennyi ideig sütjük. Mivel sertésről beszélünk, nincs szó medium vagy well-done-ról, jól meg kell sütni, de a színe nagyjából ad eligazítást arról, hogy mikor jó. Mindeközben a zsemléket felvágjuk, paradicsomot, hagymát, uborkát karikázunk. Ha kész a hús, kivesszük, beledobjuk a serpenyőbe a zsömléket, fél percig pirítjuk, majd egyik oldalára majonéz, másikra mustár, bele a hús, rá a ketchup, a zöldségek, majd végül összecsuk, és élvezettel elfogyaszt. Ebből a mennyiségből két embernek kijön egy dupla és egy szimpla sajtburger fejenként, szóval igazán megéri, és ízben is nagyon jó.

Nagy hiányosságom, hogy nem voltam még a Bock Bisztróban, de mentségemre legyen mondva, sokat böngészem az étlapot, hogy mit is ennék onnan. Ha idáig nem is juthattam el oda, a könyvet legalább az elsők közt megszereztem, így kapva képet arról, hogy Bíró Lajos (aki ugye a fentebb említett étterem séfje) milyen szakácskönyvet állított össze.

Azt már a beharangozóban is írták, hogy elég öntörvényű ember, nem igazán lehet neki megmondani semmit, és a saját feje után megy. Megteheti mindezt, hiszen hazánk egyik legjobb szakácsáról van szó, aki már nem egy helyen otthagyta a keze nyomát. A könyvben ez a kép teljesen alátámasztásra kerül, de nekem ez pozitívan jött le. Egy olyan ember képe rajzolódik ki előttünk a minden fejezet elején lévő kis anekdotázásokból, leírásokból, aki könyörtelenül a maximalizmusra törekszik, és tisztában van saját tudásával, noha nem fél bevallani, ha hibázott. Ez utóbbira példa az egyik recept a könyvben, ami bennvan, annak ellenére, hogy az étteremben egy adag sem ment el belőle.

Ugyanígy megtalálhatóak a klasszikus magyar ételek (főzelékek, tarhonyás hús, paprikás krumpli), mint az extrább dolgok (nekem elsőre az abált polipon akadt meg a szemem, noha belegondolva abban sincs semmi olyan extra, csak itthon az abálás mellé maximum a szalonnát szokta meg a szemünk). Természetesen fellelhető az ökörpofától kezdve a big bock burger is, de ha valaki szeretné, elkészítheti otthon a dohányfagyit is. A nyelvezete a könyvnek nagyon laza, teljesen azt érzékelteti, hogy bárki el tudja készíteni ezeket a fogásokat, és ugyanilyen egyszerűséggel van bedobva a pacojet meg a thermomix is, mint szükséges eszközök - bár ilyenkor általában hozzá van téve, hogy mivel lehet helyettesíteni, de látszik itt is, hogy nem fog mást írni, ha így kell, hát így kell.

A könyv végén vagy egy “spájz” kategória, itt vannak leírva egyes, elől nem részletezett dolgok, illetve egy fogalom-magyarázattal zárul. Majd minden oldalon találunk gyönyörű színes képeket is, az egész könyv jól mutat a polcunkon. Személy szerint kb. egyharmadát tudnám elkészíteni, ennyi tetszik belőle, úgyhogy a közeljövőben majd ha találkoztok egy-két recepttel innen, akkor ne csodálkozzatok.

Kevesen tudják manapság az Utolsó Éjjel eljövetelét várva, hogy ezelőtt is volt egy blogom, amely körülbelül 3 évig húzta (2005-2008), de még kevesebben tudják (na jó, csak egy fél gimnázium), hogy előtte is írtam ám mindenfélét, többek között a kedvenc underground suliújságát is a No.1 rózsadombi gimnáziumnak. Többet ezzel kapcsolatban már igazán nem mondhatok, mert már így is gyorsan meginduló kommandókat vízionálok lent az utcán, melyek csak rám várnak...

A lényeg annyi: mostantól péntekenként régi sztorik, írások jönnek, melyeket jó eséllyel még senki sem olvasott online, csak papíron. Ez János története.

Egy hétköznap délután 2004-ben. Az autó egy Skoda 105 S típusú modell.

Gondoltuk, suli után kimegyünk egyet rallyzni Budakeszire. A résztvevők: Szédült Simon, Trockij, Siloplast, Kisdani, és én. Kinn vagyunk, az első „befosatós” kör az enyém, anyóson ülök, mögöttem Siloplast, vezető: Kisdani. Gyanús volt, hogy Szédült Simon, és Trockij akik az első körben nem vettek részt, kinn állnak és röhögnek. Még hogy én befosni? Ugyan már, kérem.

Elindulunk, gyorsulunk. Az utunk szőlőtőkék közötti kis utakon vezet. Az első jobb kanyarnál, amiből végül is egy 360-as lett, még csak röhögök, kurvajó! Felfelé zúzunk, elérünk egy köves területet. Egy kisebbfajta ugratónál sikerül bekúrnom a fejemet a Skoda amúgy sem magas tetejébe. Anyázok, mint a kurvaélet, Kisdani meg röhög, és csuklóból nyom egy kézifékes 90-et. Hátul Siloplast röpköd ide-oda a három emberre hitelesített ülésen, közben ő is röhög, és biztosít minket, hogy „hát ez kibaszott jó”.

Rátérünk egy keskeny kis erdei útra, kétoldalról csipkebokrok, és hasonló nyalánkságok. A kocsiban már eszetlen meleg kezd lenni (hátsó ablak nincs, csak a GLS felszereltségű Skodákban, az anyósoldalinak meghalt a letekerője, úgyhogy egyedül a Kisdani melletti ablakon jön be valami levegő, de nem sok), és én elkezdek rajta filózni, hogy mi a jobb: megdögleni az 50 fokban, vagy nyitott ablakkal kicsapatni a szemünket a bokrok ágaival. Mivelhogy gyakorlatilag a kocsi tört utat a benőtt ösvényen. Zúzatás tovább, majrévas híján a biztonsági övbe kapaszkodom, és azon igyekszem, hogy a fejem egybe maradjon. Siloplast hirtelen felüvölt hátul: -„Baaaszdmeg, valami behorpasztotta az alját geci!” Kisdani erre röhög egyet, és kifordul az ösvényről. Arra leszünk egy pillantra figyelmesek, hogy a visszapillantó mintha nem ilyen szögben állt (fityegett?) volna, mikor elindultunk… Sebaj, úgyis egy Trabiról lett lekapva, majd visszaszereljük.

Közben kiugrik elénk egy fácán; Kisdani rálép a gázra, elvégre mekkora fless, ha rallyzni jövünk, és megvan egy füst alatt a vacsi is. Sajnos ez nem jön be, úgyhogy cserébe kapunk pár seggdobálós farolást. Rákanyarodtunk egy másik útra, gyorsulás, majd egy jobbkanyar. Kisdani rákészül, rákészül… de sajnos túl későn kezdte el bevenni a kanyart, így megint csak segdobálás lett a vége, ami nem lett volna baj, ha tartjuk az irányt. De nem. Így történt, hogy a kocsi izomból belefúródott egy kurva nagy bozótosba. Itt már ott tartottam, hogy ha megdöglünk legalább vidáman tegyük, így még mindig csak a röhögés ment. Rükverc, vissza, irány tovább.

A gyomrom közben megkérdezte odafent, hogy ki akarjuk e dobni a szendót, amit rally előtt zabáltunk, vagy sem. Az utóbbi utasítás érkezik, így kajcsi marad. Közben száguldás tovább, az egyik helyen Kisdani közli, hogy „itt most ’lassan’ megyünk, mert a múltkor itt tették tönkre a földből kiálló karók a váltót”. Szuper, úgyse voltam még felnyársalva, legalább megtudom mit éreztek Vlad Tepes áldozatai. Miközben haladunk (gyanítom már a vége felé), azon gondolkodom, hogy tré e megkérdezni, hogy mennyi van még hátra. Arra jutok, hogy igen, elvégre faszagyerekek vagyunk, úgyhogy egyelőre a kérdés és a kaja is bennmarad. 

És végre elérünk a célhoz. Trockij és Szédült Simon nagyban röhögnek, én érzésem szerint kissé fehér lehetek. Kiszállok, tétován teszek pár lépést. A tudatomig messziről eljut, hogy hátul a Kisdani röhög „nézd már baszki, úgy megy, mint aki megivott 8 sört”. Végre eljutok a táskámig, előkaparok egy cigit, és rágyújtok. Úgy döntök, hogy szépen árnyékba megyek, mivel ha már közben nem dobtam ki a taccsot, akkor utólag se kéne. Lepihenek, míg a többiek újabb körre indulnak, ezúttal Siloplast vezetésével. Én eközben a lábremegésem nyugtatgatom, illetve kipihenem a fáradalmakat. 

Ekkor még úgy gondoltam, hogy faszom ezek után a rallyba, ha ennyi nyűggel jár. Azonban, miután a többiek a második körből visszaértek, közölték, hogy ez elsőre teljesen normális, semmi para, és egyébként is zsír volt…

Gondolhatjátok… 

Este már az volt az első kérdésem, hogy mikor megyünk legközelebb…

A mottó: ezer forint és fél óra alatt. Erre volt régebben egy kiváló példa a fetás-olívás tészta, ami elindította újfent azt az ötletet, hogy kevés pénzből és gyorsan varázsoljunk valami finomat. Jamie ugye utóbbira képes, de azok aztán mindennek mondhatók, csak olcsónak nem.
Ennek a tervnek az első lépéseként készült a fent említett csoda.

Először is kelleni fog hozzá fél kiló darált hús (450), meg egy kiló krumpli (100-150), egy nagy fej hagyma, fűszerek, és savanyú ubi (üvege mondjuk 300). Kezdésnek a krumplit megfőzzük, héjában, így könnyebb megpucolni egy dolgos nap után. Összekockázzuk, majd felvágjuk a hagymát kockákra, és közepes mennyiségű olajon 6/10-en elkezdjük rottyantani. Ha már kellőképpen jó (se nem teljesen üveges, se nem barnul), akkor lehúzzuk a tűzről, és jól megszórjuk pirospaprikával. Ezek után belekeverjük a kockakrumplit, összetörjük, és a végére teljesen homogén, piros színű köretet kell kapjunk. Egyesek szerint ez a kezdete a krumplis tésztának is, de egyrészt olyat még nem csináltam, másrészt ki az, aki elrontaná ezt tésztával, ha így egy kiváló, tökéletes köret? Ugye, hogy senki.

A húst fogjuk, összekeverjük egy mokkáskanál köménnyel, némi sóval, két kanál pirospaprikával, és néhány löket fokhagymával (Jamietől tanultuk, hogy gerezd nyomóba be, nem szarakodunk a hámozással, és átnyom - tökéletesen működik), majd kis hurkákba forgatjuk őket, be a tepsibe, az pedig a 180 fokra előmelegített sütőbe. Ott elvan olyan fél órát (saccra), majd kijönnek, és kész is a kiváló kaja, két nagyobb, vagy három kisebb adagra. Olcsó és finom.