A decemberi hónap meghozta életem első Index címlapját, ehhez sem kellett túl sok, csak egy kis KAP fikázás, és máris ott volt a látogatottság. Amint az látszik, napra leosztva így ~88 egyedi kattintás volt naponta, persze ez nagyon nem az átlagot tükrözi.

Veszélyes dolgok ezek, és valamiképp gyerekesek is... Fogadkozni, év elejével, hát erről is megvolt korábban a véleményem, és mint sejthető, nem épp a legfelemelőbbek közé tartozott a dolog.

De! Ez nem jelenti azt, hogy őszbe fajló férfiúi fejemmel ne tehetnék idén egy két olyan nyilvánosság elé tárt ígéretet, amit vagy betartok, és nagyon jó lesz nekem, vagy nem, és akkor meg jól ki lehet röhögni, és bekommentelni, hogy lúzer.

Szóval, az első ilyen a dohányzással kapcsolatos. Perpill az a helyzet, hogy csak buliban van, de akkor nyakló nélkül. Nos, ennek lássuk be, semmi értelme.A tüdőm tisztul, utána kap egy gecinagy sokkot, aztán két napig halál, utána megint tisztul, és megy az egész előlről. Nem azt mondom, hogy mostantól soha nem fogok rágyújtani, de itt az ideje Jánosnak egy kis önfegyelmet tanulnia. A deal tehát a következő: a 2011-es évben maximum három doboz cigit szívhatok el (hogy ez hatvan szál, vagy három doboz, arról később ülésezik a plenáris gyűlés). Nincs kivétel, nincs mismásolás. Ebből az egyiket már most sejtem, hogy az éves karácsonyi bulira tartogatom, a másik kettő még szabad felhasználású. A probléma csak annyi, hogy már most látom a megingató helyzeteket, iszonyat hosszú afterpartykat, baszatós bulikat, elkeseredett pillanatokat, amikor mindent megadnék, csak hogy rágyújtsak (és itt basztam el azzal, hogy közel hat éven keresztül azért elég masszívan ment a cigi). Őszintén megmondom, nem tudom még perpill, hogy ezekkel a szituációkkal mit fogok kezdeni, de valahogy majd megoldom.

Másik az, hogy rendbe kell raknom magam, mert hiába mondják drága 100+-os barátaim, hogy “mitakarszfogynigecóóóhátmégénsemakaroooook”, ez engem nem vigasztal, és a telifosott búvárruhás Carl Cox is egyetért ebben velem. Szóval.itt a motivációs pontnak Edit esküvőjét tűztem ki, és ezzel összhangban ha véget érnek a januári vizsgák, akkor indul az edzés is, és a kitűzött cél a 80-85 kiló júniusra. Ez olyan mínusz tíz százalék, és röhögve (teli szájjal!) teljesíthető. Persze ezzel összhangban le kell mondani arról, hogy bezabáljak két kurva nagy Whoppert közepes krumplival akcióban, dehát valamit valamiért.

A továbbiak inkább a pénzen múlnak, mivel kéne egy jogsi is, kell a szakmai közép angolból, valamint a második, feltehetően spanyol nyelv tanulása (esetleg német?). Persze a diplomának is meg kell lennie, és még van egy két móka, de azokat majd úgyis hozza reményeim szerint a futószalag, a fentebbi két kiemelés amin most a hangsúly van.

Aki ismer az már tudja, hogy kevés olyan dolog van, amit annyira nem kedvelek, mint a karácsonyt. Noha már túlhaladtam az utálkozáson, meg hogy mennyire szar, és megpróbálom élvezni, lássuk be annyira nem mindig egyszerű ez. Mindenesetre idén nem arról lesz bejegyzés, hogy mi nincs, hanem arról, hogy mi van. Amúgy meg itt egy kép a máshová jobban nem is illő (öcsém hirtelen jött) ajándékról, a másolt DVD-t tartalmazó blog-kompatibilis (mit kompatibilis, névadó keresztapja!) tok.

23-án este voltunk a megújult Sportban, ami amúgy már rég nem olyan, mint volt, és ahol láttam, hogy a négyes szifonra már van olyan Google app, ami felismeri (legalábbis megpróbálja), hogy mi van a képen. Cigisdoboz simán megvolt neki, amúgy persze nem százas, de ez még egy lökés lesz abba az irányba, hogy kell nekem egy Ipod Touch. Mindezek után hazafelé betértem ifjúkorom kedvenc zabálós helyére, az Avantiba a Fogasnál egy szelet pizzát enni, és a csávó azt mondta, hogy kissé már régi, úgyhogy ingyen odaadja (amúgy vmi 250-300), sőt még ketchupot is ad, hogy kicsit jobb legyen, és ne sértse fel az ínyem. Hát ezen félrészegen teljesen meghatódtam, nem gyakran szoktam ingyen kapni dolgokat, úgyhogy ezúton is respekt, baromi jófej dolog volt.

Aztán a karácsonyi menü: idén vendégül láttam a családom Balassi Bálint utcai részét, és egy különleges menüt készítettem nekik. Az elkészítése olyan három óra volt fullosan, de megérte.

Az első fogás egy fagyasztott-panírozott torpedórák család volt, kicsit fokhagymás tartárral - nem volt benne túl sok extra, de kezdésnek kiváló. Ezt követte a tejszínes póréhagymás krumplileves rukkolával. Ez sem bonyolult, lefőztünk egy valag krumplit, megpucol egy része, felkockáz, póré+hagyma rá olajra, rá alaplé egy literrel, kicsit elvan, sózzuk, borsozzuk, aztán mehet bele a tejszín, a csomag rukkola, beturmixoljuk, kicsit még lassú tűzön elpöszmög, aztán már csak melegen kell tartani. Volt itthon száraz kenyér, azt is felkockáztam, olívaolajjal összeforgattam, és sütőben megpirítottam, kiváló volt hozzá.

A főkaja lazac, ezzel ugye nem csinálunk semmit, esetleges szálkamaradványokat kiszedjük, kicsit sózzuk-borsozzuk, aztán serpenyő felmelegít, és megsüt. Ha szeretjük a bőrét, akkor az a titka, hogy jó ropogós legyen, hogy azt az oldalát sütjük többet (praktikusan 75-25). Miután megvan, limeot csavarunk rá, és flamó. Köret kétféle volt, az egyik a fentebb említett főtt krumpliból készült saláta. Felvágtam két szál újhagymát és egy fej lilát nagyon apróra (aprító),az öntet pedig fehérborecet, víz, cukor, só, citromlé elegyéből állt össze, ízlés szerint, mindez rá a burgonyára, és tálaláskor még egy kis tökmagolaj is mehet. A másik előrecsomagolt gnocchi volt, hozzá pedig joghurtos kapormártást csináltam (és ez ennyi is, a nevén kívül nincs már benne).

A desszert karamellkrémes fehércsokis mogyorótorta lett, de most sem ment komplikációk nélkül a dolog. Kezdésnek a piskóta már jobb lett, mint legutóbb a Kinder Pinguinál, de azért a sütőpapírt most sem akarta teljesen elengedni, úgyhogy ott akadt némi ipari veszteség sajnos. Ezek után még vékony is lett, kettévágás esély nélkül, szóval úgy döntöttem, hogy akkor a cucc megy a tetejébe. Cukor olvaszt karamellnek, bele 3 deci tej, vanília-aroma, pár kanál liszt sűrítésnek, meg 15 deka vaj (na ez kurva sok volt viszont). Mindezek összerottyantása után ráöntöttem az egészet a piskótára, elegyengettem. A fehércsokit meg akartam olvasztani, de a Boci ördögtől való lehetett, mert inkább pirult/darabolódott, minthogy folyósodott volna (ilyet se láttam még, teszem hozzá)... kicsit azért meggyőztem, és ráküldtem a karamell tetejére, meg aztán pár pici cukordrazsé-díszítést is. Ment a hidegbe, keményedett, és a végeredmény fasza lett, a szerencsétlenkedés ellenére is.

Szóval ez volt idén, én mindig bízom benne, hogy jövőre még jobb lesz, most már volt a Penthouseban fa, meg a Jézuska meghozta a baszom nagy tévét is, szóval azért alakultak a dolgok tavalyhoz képest.

Kevesen tudják manapság az Utolsó Éjjel eljövetelét várva, hogy ezelőtt is volt egy blogom, amely körülbelül 3 évig húzta (2005-2008), de még kevesebben tudják (na jó, csak egy fél gimnázium), hogy előtte is írtam ám mindenfélét, többek között a kedvenc underground suliújságát is a No.1 rózsadombi gimnáziumnak. Többet ezzel kapcsolatban már igazán nem mondhatok, mert már így is gyorsan meginduló kommandókat vízionálok lent az utcán, melyek csak rám várnak...

A lényeg annyi: mostantól péntekenként régi sztorik, írások jönnek, melyeket jó eséllyel még senki sem olvasott online, csak papíron. Ez János története.

Az előző rész tartalmából...

…Másnap délután elindultunk hazafelé. Az utunk első fele busszal Sárbogárdig vezetett, ahol is várnunk kellett egy csöppet a vonatra. Itt, jobb híján beültünk a restibe (kihelyezett Multifilter rovatunk következik, tessék figyelni!). Itt először kávét vettünk, amit utána meg is bántunk, mivel a kávét először egy termoszból öntötte ki a nő két kétes tisztaságú, oldskul üvegpohárba, majd bevágta a mikroba és megmelegítette… Hát, ittam már életemben jobb kávét is… Aztán gondoltuk, mivel volt még pénzünk, hogy együnk is valamit, vettünk egy zacskó burgonyaszirmot… az is érdekes volt. Gondoltuk rosszabb már nem jöhet, kipróbáljuk hát a kávéautomatát… és lőn, kábé ugyanolyan minőség volt, mint a restiben kapható. Itt meg is untuk az egészet, és inkább kimentünk a pályaudvarra denkelni.

Végre bejött a vonat is, felszálltunk rá, és elindultunk Budapest felé. Addig rendben is mentek a dolgok, amíg nem jött a kalauz. Ugyanis mindannyian retúrjegyet vettünk, de volt akinél vagy nem volt diák, vagy a jegye már nem volt érvényes aznap, mivel még tavaly vette, és 2004-ben már más szabályok érvényesek (egészen pontosan, hogy Simon 33%-os jegyét nem akarta elfogadni hétköznap, mivel az 2004-től már csak hétvégén érvényes). A kalauz pedig nekiállt gecizni, és szó szerint egy órán keresztül (vagy még több ideig is) ott basztatott minket, hogy na most mi legyen, mit csináljunk, meg hogy ő megért, de neki ez a munkája…

Megállókban kedélyesen leszállt, utána vissza, és onnan folytattuk, ahol abbahagytuk. A Csigi pedig még elő is húzott portékás kis tarsolyából néhány kiváló hasonlatot, mint például, hogy ez olyan, „mint amikor a boltban veszel 20 deka párizsit, és otthon kiderült hogy romlott”, szóval a hangulattal nem volt gond, sokkal inkább azzal, hogy a kaller kijelentette, hogy ez alapból 7 rongy lenne (ami persze nem volt nálunk), sőt ha nincs, akkor rendőr + 7 rongy, plusz még 7 rongy már nem is tudom miért, szóval így lazán 21 rongyot akart velünk kifizettetni, egy ilyen marhaságért, ami elég nagy kibaszás az utasokkal, hogy 31-én megvesz az ember egy jegyet, és másnap már nem érvényes, röhej…

Végül meggyőztük a kalauzt, hogy erről tényleg nem mi tehetünk, a MÁV van elbaszva, és megúsztuk 21 rongy leperkálása nélkül… ez volt a szerencse, mert különben elég nagy szarban lettünk volna… Ennyit a MÁV-ról…
Szóval ennyi volt dióhéjban, remélem mindenki levonta belőle a hasznos tanulságokat, és talán segít néhány olyan kellemetlen dolog elkerülésében, mint amilyenekben nekünk volt részünk…

Kevesen tudják manapság az Utolsó Éjjel eljövetelét várva, hogy ezelőtt is volt egy blogom, amely körülbelül 3 évig húzta (2005-2008), de még kevesebben tudják (na jó, csak egy fél gimnázium), hogy előtte is írtam ám mindenfélét, többek között a kedvenc underground suliújságát is a No.1 rózsadombi gimnáziumnak. Többet ezzel kapcsolatban már igazán nem mondhatok, mert már így is gyorsan meginduló kommandókat vízionálok lent az utcán, melyek csak rám várnak...

A lényeg annyi: mostantól péntekenként régi sztorik, írások jönnek, melyeket jó eséllyel még senki sem olvasott online, csak papíron. Ez János története.

Már csak napok választanak el minket az újévtől. Ennek fényében, és tanulságképpen megosztok veletek egy kis történetet, amely tavaly évvégén esett meg velünk. (azaz 2004-ben)

Történt ugyanis, hogy december havának harmincegyedik napján, délután egy órakor üldögéltem a szobámban, és azon töprengtem, hogy mi a fasz lesz az aznap esti szilveszteri program. Már összevissza telefonálgattunk mindenkit, és gyakorlatilag semmire sem jutottunk, már-már az a – szívderítőnek semmiképpen sem mondható –  jövő fenyegetett bennünket, hogy a Sportban fogjuk ünnepelni az újévet, a részeg Pepe és Beácska társaságában… szóval ezek után érthető, hogy miért voltam egy kicsit letörve. De az utolsó utáni pillanatban érkezett a megváltás: Stimpy felhívott, hogy nincs e kedvem nekem is jönni Nagyhörcsökpusztára, ahol az egyik évfolyamtársunknak van egy zsír kis kecója. Gondolatot tett követett, kiderült, hogy volt, aki már lement oda, és még Szédült Simon az, aki velünk jön. Villámgyors összepakolás után el is indultam, és a Moszkván szembesültünk azzal, hogy mennyi előre-nem-látó gyökér van, aki szilveszter délután akar vásárolni… azaz: dugig van a bolt. Szerencsére azért nagy nehezen megoldottuk a problémát, Simon is befutott, így indulhattunk is a Délihez, ahol már várt a vonatunk.

A lefelé út nyugalmasan telt, Stimpy hi-tech kütyüjét basztattuk, söröztünk, kábé ennyi. Az egyedüli szilveszteri hangulatot az a két, már feltehetőleg mókás hangulatban lévő kalauz okozta, akiknek egy egyszerű jegykezelés is gondot okozott, értsd: egészen közel kellett az orrához emelnie a jegyet, hogy le tudja csekkolni, de aztán végül sikerült. Fél hat tájékán meg is érkeztünk Sárbogárdra, ahol is azt az információt kaptuk, hogy megy még busz Nagyhörcsök felé, és olyan 6 körül jön majd. Rendben, gondoltuk, az idő is barátian langyos volt december végéhez képest, leültünk hát egy padra a buszmegállóba, és a hátralévő fél órát kajálással, petárdázással töltöttük (amúgy egy teremtett lelket nem láttunk…).

Negyed hét körül már kezdett gyanús lenni, hogy egy fia busz sem jön, de még csak nem is tesz úgy, mintha el akarna hamarosan indulni. Visszamentünk a váróba, ahol ugyanaz (!!) a két forgalom(félre)közlő közölte velünk, hogy már semmiféle busz nem fog itt jönni, mehetünk gyalog, VAGY mindjárt jön egy másik menetrendszerinti busz a főúton, és azzal mehetünk, vagy ha az már elment, akkor azon az úton. Természetesen mire kiértünk, a busz éppen az orrunk előtt ment el, tehát elindultunk gyalog. Még szerencse, hogy jött arra egy járókelő, akitől meg tudtuk kérdezni, hogy tényleg é ez a helyes út Nagyhörcsökre, mire a kijelentette, hogy hát igen, megy erre, de kábé 10-15 kilcsi lesz, szóval kezdhetünk is sietni… Kiderült a két balfasz forgalmi droid a busz útvonalán akart volna elküldeni minket, ezúton is egy masszív „akkurvaanyádat!” nekik.

No de, végül sikerült rátalálni a helyes útra, ekkor már lehetett este 7 óra is, a faluban mindenhol partyhangulat uralkodott, zene, meg hasonlók. Mi pedig mentünk, mentünk, míg ki nem értünk a faluból. Eddig volt a világítás is (hát vidék, az kérem mindenhol vidék), úgyhogy már mehettünk sötétben, és ami még szebb volt az egészben, hogy semmi térképünk nem volt, egyedül Stimpy kütyüje szolgáltatott némi fényt, és reméltük, hogy nem kell letérnünk az útról. Továbbmenve jobbra egy rét nyílt az út mellett, ahol is százszor, de lehet, hogy többször is eljátszottuk a „nézd már, ott van a ház! -mégsem” nevű játékot, ami eleinte csepegtetett belénk némi reményt, de aztán inkább már csak idegesítő volt. Időközben egy hmmm, hát mit ne mondjak egy elég hosszú egyenes útszakasz következett, és persze ami autók elmentek a mi menetirányunkba, egyik sem vett fel, ellenben láthattuk a hátsó lámpájukról, hogy milyen sokáig fogunk mi még menni, a megérkezés reménye nélkül.

Balra egyszer csak a sötétből feltűnt egy nagy sötét épület, amit én első pillantásra atomhulladék-finomítónak véltem, aztán pedig szupertitkos katonai bázisnak, de egyik sem jött be. Erre onnan jöttünk rá nagyon rövid időn belül, hogy a kerítésen kívül ott legelészett egy baszott nagy… tehén. Na gondoltuk szép este előtt állunk még… és innentől már nem is történt olyan sok minden, megállt nekünk még egy parasztlada, telitömve jóemberekkel, akik voltak olyan kedvesek nagy nehezen kivakkantani nekünk a választ, aztán további egy óra sötétben való séta, ezzel arányosan megegyező mennyiségű dekk elszívása mellett, valamint rémült telefonhívások fogadása, hogy „holakurvaéletbenvagyunkmár”, és hogy idén már nem érünk oda (amúgy ennek az elcsépelt mondásnak hirtelen igen félelmetes hátsó értelme keletkezett…), amikor is stoppolás nélkül megállt mellettünk egy srác egy Suzukiban, és intett, hogy szálljunk be. (Gondolom annyira szánalmasan nézett ki három magányos vándor szilveszter éjjelén a baszott nagy semmi közepén, hogy megesett rajtunk a szíve).

Le is vitt minket a nagyhörcsöki elágazásig; amúgy nem volt szívbajos a srác, beláthatatlan kanyarokba belement simán 80-nal… mint az este folyamán nem először, itt is szerencsénk volt. Itt megköszöntük a fuvart, kiszálltunk, és már jött is értünk Csigi a Portékás, aki fáklyát hozva navigált be minket a kecóba…

(folyt köv…)

Karácsony előtt alig egy héttel ellátogattunk Wang mester 14. kerületi éttermébe, ahol a Lucullus Baráti Társaság szokásos karácsonyi vacsoráján vettünk részt (ebben a szervezésben mentünk néhány hónapja a csokigyárba is). Annyi fogás és kaja volt, hogy felsorolni sem győzőm, azonfelül ezt MCS-ék is megénekelték, akik szintén ugyanitt voltak. Szóval most szokásommal ellentétben csak a képek következnek aláírással, most az úgyis mindegy, hogy finom volt - finom volt - nagyon finom volt. Maradjunk abban, hogy a végén leírom, mi volt a legjobb..

Szecsuáni stílusú erős-savanyú tojásleves leves

100 napos tojás zöldpaprikával

Wang féle csülök-roló

Ízletes fafülegomba saláta

Kou shui feipian（Ökörszív ,nyelv, pacal, marha, zeller stb.）

Ház húsos táska

Édes savanyú sült rák

Wang nagymama steak marhája

Lanzhoui piritott tészta

Szecsuáni omlós kacsa

Sertés ’Shui Zhu’ módra (csípős paprika, zeller, szójababcsíra)

Édesburgonya

Pekingi hagymás csirke

Szecsuáni zöldbab

Darált szezámmaggal töltött tésztagombócok

ChocoMe csoki

Ezzel az írással az a helyzet, hogy ide volt szánva, de mivel durván meglektorálták, valamint önkényesen kitöröltek belőle részleteket, melyek egyáltalán nem huszadrangúak, így fogadjátok szeretettel a valódi beszámolót az Árnyas étteremről.

Enyém lehetett az a megtiszteltetés, hogy utolsóként, a karácsonyt választva témául mehettem éttermet tesztelni a be nem került kommandós-jelöltek közül. Nem mondom, hogy könnyű választás volt, de végül sikerült kiválasztani az Árnyas éttermet, mely fiatalkorom meghatározó helyszínéhez közel (gimnázium), a Diós árok utcában (közben) található, a II. kerületben, gyakorlatilag a János kórház oldalával szemben. Felérkezve az utcafrontról lépcső visz fel az étterem szintjére, ahol ilyen zord időben magányos, kiürült, több részes kerthelység árválkodik, mely kiváló helyszíne lenne bármelyik horrorfilmnek. Végül, rövid tétovázás után az egyetlen lehetséges irányba fordulunk, és a vastag faajtót kinyitva megtaláljuk azt, amiért jöttünk.

A pincér a foglalás alapján a helyünkre vezet, majd miután automatikusan nem érkezik, kérjük a karácsonyi menüt (http://www.arnyas.hu/karacsony.html). Azt még mindig nem értem, hogy mihelyst rögtön megérkeztünk, honnan kéne tudnunk, mit akarunk inni, de sebaj, veszi a pincér is, majd amikor visszatér, a már fentebb említett külön menüvel, kiderül, hogy az csak holnaptól érvényes, noha mától van írva. A történethez hozzátartozik, hogy először szerdán akartunk menni, de akkor, mint kiderült, este zártkörű rendezvény van, tehát maradt volna erre a csütörtök, pénteken teljesen zárva, és szombat-vasárnap pedig szintén csak déltől ötig tartanak nyitva. Nos ekkor úgy éreztem, hogy akkor felállok és elmegyek, dehát gondoltam az nem lenne szép dolog, meg amúgy is, nem futamodunk meg, improvizálunk.

Innivalók közül ribizliszörpöt kértem, az nagyon jó volt, partnerem pedig narancslevet, semmi extra. Levesnek ő húslevest választott, én pedig gyömbéres sütőtökkrémlevest. A húslevesbe, nevével ellentétben egy fia hús sem került, ellenben volt néhány nagyra nőtt grízgombóc, meg jónéhány sárgarépa. Az ízével nem volt gond, de nem is volt semmi extra, teljesen átlagos. Az én levesem viszont kellemesen krémes és nagyon ízletes volt, a néhány darab (pirított?) tökmag pedig csak még magasabbra emelte az élményt.

Ezután már kezdtem úgy gondolni, hogy üsse kavics, ha már nem ettem borlevest, meg rántott pontyot, akkor pótolunk, ahogy tudunk, szóval kikértem magamnak a rántott fogast hasábbal, partneremnek pedig a bécsi sertés szűzérmét, karikaburgonyával. Mindkettő óriási adag volt, előbbiből két hal, utóbbiból pedig három jól megtermett rántott hús volt az adag, szemmel láthatóan az étterem is a régi iskolát követte a nagy porciók terén.

A halam filé volt, kirántva, érződött rajta a természetes íze, finom volt. Meg kell mondjam, megszenvedtem vele, alig bírtam megenni, akkora volt. A köret sima, mirelit rósejbni volt, és adtak hozzá sima majonézt (partnerem szerint tartárt, de szerintem nem az volt) is. A bécsi érmék úgyszintén kiválóak voltak, és a hozzájuk adott sült burgonyaérmék is tökéletesen megállták a helyüket. Volt még ehhez a fogáshoz egy paradicsomsaláta is, szintén nem volt semmi extra, de az elvárható szintet azt hozta.

Végül a fizetésre került a sor, és ehhez jó tudni, hogy amennyiben likeoljuk az étterem Facebook oldalát, úgy az adott likeolók számának függvényében egyre inkább növekvő százalékú kedvezményt kapunk. Ez a szám jelen pillanatban húszon áll, tehát ennyivel kevesebbel, még plusz két üdítővel, valamint borravalóval együtt a fentebb említett tételek összesen nyolcezer forintba kerültek. Ha azt nézzük, hogy az Onyxban mondjuk ugyanennyiért kapunk egy háromfogásos ebédmenüt, azt mondom, hogy nem volt különösebben nagy élmény, és ebben benne van az, hogy nem tudtuk azt enni, amiért odamentünk. Ezektől eltekintve, ha budai nagypolgár lennék, esetleg olyan, akinek nem számít egy random vacsorára ennyi, azt mondanám hangulatos hely, és érdemes oda menni, még ha kicsit drága is.

Ha már Mr. KAP leszerepelt egy kicsit, és nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, gondoltam nem hagyom én annyiban ezt a stand-upos dolgot, elvégre jó a beszélőkéjük, akkor tudniuk kell jókat írni is. Ezen gondolatmenet közvetlen levezetéseként érkezett be hozzám az egyik kedvenc, Kiss Ádám könyve.

Azon azért kicsit megborultam, hogy mennyire vékony a kötet (ugye a 2D-s metrós képeken ez frankón nem látszik), aztán másodszorra azon is, hogy milyen vastag a margó, milyen nagyok a betűk, és hogy egy-egy oldalt mindemellett betölt egy-egy színes kép is. Sebaj, kezdjük olvasni, eszperente, fejjel lefelé íródott szöveg, a könyv közepén a tartalomjegyzék, vicces versike. Itt már kezdtem úgy érezni, hogy a könyv sokkal mélyebben alulmúlja még a fentebb említett úriember alkotását is. Szerencsére érkezett néhány mentő motívum, és vicces sztori is, előbbire példa a sörivós teszt, utóbbiban viszont sajnos megint bőven vannak olyan idézetek, amik már hallhatóak voltak korábban itt-ott.

A végére érkezik betetőzésképp a régi bulvárlapokban talán “kis színes”-eknek becézett pársoros szösszenetek, némelyik humoros, némelyik kevésbé, szóviccek, miegyéb. Összességében a könyv egy baromi nagy csalódás, mivel sokszor úgy éreztem közben, hogy mintha a szüleim humoros vicclapjait olvasgatnám a nyolcvanas évek stílusában. Ez még egy dolog is, de akkoriban az ilyenek pár forintba kerültek, nem több, mint háromezerbe, mint ahogy ez most. Két óra időtöltésért pedig ez egy kicsit sok.

Kóboroltunk az utcákon, és szépen lassan úgy éreztem, hogy a töltöttség hetven százalék, és nő. Időközben kijutottunk a Rathausplatzhoz, előtte volt egy meki, ahol próbáltam intézkedni, de annyian voltak, hogy el is ment a kedvem az egésztől, szóval mentünk tovább. A bécsi adventi vásár. Ezrek vannak oda érte, és végre ott. Úgy lehet elképzelni, hogy van a Városháza, ami eléggé impozáns, nagy építmény és előtte háromszor a Vörösmarty téri vásár, több fénnyel, és több emberrel. Mivel eddigre már derekasan kezdett esni az eső, gondoltunk jöhet a puncs: 3,5 euró volt a pia, és kettőfél a pohár (vagy fordítva); ezért járt két deci almapuncs nekünk. A pohár nagyon szép kék dombornyomott volt, jött is haza velünk, a puncs is fasza volt. Amúgy volt kaja, a szokásos mindenféle (és igen, a lángos kezdi bevenni Bécset), valag édesség, meg a szokásos bizsus szarok. Jópofa, de annyira nem voltam elájulva, ilyen itthon is van, max kicsiben, de ez a lényegen nem változtat.

Tovább is álltunk, egy kisvonat majdnem átgázolt rajtunk, jött a Parlament, a Volksgartenbe nem mentünk be, a váron keresztülhaladtunk (elég szomorú volt, mert az amúgy össze vissza kocsikázó fogatok, rénszarvasnak öltöztetett lovakkal itt is voltak, de az egyik jószág kidőlt: közösen reméljük a szerkesztőségben, hogy szegénynek nem esett baja). Utána visszaértünk az Opera felé ahol most már beálltunk a még mindig fennálló sorba a Sacher cukrászda elé, ahol szigorúan poroszos katonás beléptetés történt (két főre? ide-oda-amoda menjél, az ajtót csukd be, a belsőt is, mert bejön a hideg), és a kabátok lerakása után helyet is tudtunk foglalni. Berendeltük a két tortát, valamint és kértem egy kávét is.

Nos a torta valami egészen kiváló, finom tejszínhabbal, engem megvettek kilóra, tudnék ilyet mindennap enni. A kávé hasonlóképp finom volt, bár nem annyira volt erős, mint öt éve, amikor is kitekerte a nyakunkat, és a következő tizenkét órában kipattant szemmel bolyongtunk mindenfelé. Viszont ha már kávé, akkor jött a csoki is (nem az Üvegtigrisből), szóval gondoltam betesztelem a fajanszot. Kimenve óriási mellékhelység tárult a szemem elé, és gyorsan be is próbáltam az egyik slotot, itt készült az alant látható fénykép, melyen a szerző igen boldog, hogy nem robbant fel korábban, és mindenkit hasonló sikerélmények elérésére ösztönöz. Remek momentum volt, hogy a vécépapír négyrétegű (ilyet csóró balkáni gyerekként nem láttam még), hoztam is egy keveset szegény, itthonrekedt bajtársaimnak a csecsniai körülmények közé. Egy szó, mint száz: érdemes élmény volt.

Egy dolog húzta csak le a hangulatot: kifelé derült ki, hogy igaz, hogy jó szőke cica a ruhatáros, de milyen lúzer dolog már az, hogy a kabát visszakapásakor kell két eurót fizetni? És ha én eltortázom az összes pénzem, akkor mi van? Ingujjban rohangászhatok egy bankautomatáért? Ez eléggé csúnya dolog volt, szóval a vécé okozta örömöt ez ki is nullázta. Szerencsére odakinn már nem esett, így szépen vissza tudtunk sétálni a pályaudvarra, ahol már benn is állt a busz. Kevesen tudják, de ahogy felszállunk, a balra rögtön első két ülésnél a legnagyobb a lábtér (ellenben ott nincs kis tartó, fogas, valamint fülesbedugó előttünk, szóval consider it). Óra szerint tízre haza is értünk, közben megnéztük az Angyalok és démonokat, amit időközben angolul be is rendeltem, könyv formájában.

Jó volt a bécsi út, de kábé ennyi volt a városban, nem több. Meg lehetett volna még nézni a fentebb felsorolt, amúgy zárva lévő boltokat, a schönbrunni kastélyt, az állatkertet, a Prátert, és ennyi. Azt sem éreztem különösebben, hogy ezen felül még túl sok időt el szeretnék tölteni ebben a városban, ami szerintem azért volt, mert szemben az öt évvel ezelőtti élményekkel, mostanra már jártam egy csomó más helyen is, és azokhoz képest, ez kábé ugyanolyan szürke, mint itthon. Persze azért egy jó bécsi szeletet beverni mindig kiváló. 

Sajnos az élvonaltól lemaradva, csak a nyitási hét legutolsó pillanataiban sikerült eljutnom a Gusto Burger & Cafe nevezetű újonnan nyílt magyar gyorsétterembe. A sors vasárnap este fél tízkor vetett oda minket, a Váci utcában a Nordsee-vel majdnem szembe. Amin már korábban is gondolkodtam, és az első pillanatban fel is tűnt, az az, hogy ez hogy a tökbe éri meg nekik. De ne szaladjunk ennyire a dolgok elé.

Belépve először is kitaláltuk, hogy mit szeretnénk, ehhez csak a fenti tábla adott segítséget, máshol nem is láttuk kiírva a választékot. Kértünk egy közepes krumplit, egy sajtburgert, egy kis narancsot, egy közepes kólát, egy szelet málnatortát, valamint egy chili and cheese nevezetű jalapeno popperst. Ez úgy öt perc alatt meg is érkezett (noha rajtunk kívül csak egyvalaki rendelt, és a konyhában voltak kábé öten), majd felmentünk az emeletre.

Itt található a dohányzó rész is (amit mondjuk nem értek minek kell), mert igencsak úgy tűnik, hogy a Gusto többfelé is pozícionálni kívánja magát, egyrészt a gyorsétterem, másrészt az ivós hely (kapható sör és bor is), valamint akár a kávézó képe is beleillik. A dizájn amúgy szép, letisztult, fa bútorok, a falon sportképek, nagy tévé, szóval ez egészen rendben van. Az viszont már újfent érthetetlen, hogy odafönn minek kellett még egy kiszolgálórész. Én még életemben egy emeletes gyorséttermben sem láttam ilyet. Így már a (felesleges) személyzet száma elérte a 15öt, míg vendég lehetett négy. Hozzáadva ezt ahhoz, hogy hajnali háromig nyitva tartanak minden nap, valamint az árszínvonal sem alacsony, azt mondanám, hogy addig menjetek el, amíg be nem zár.

A kajákra térve elsőnek azt vettük észre, hogy míg máshol kérdés nélkül (illetve figyelmen kívül hagyva) basszák bele a jeget a pohárba, itt ilyen nincsen, szóval bár a mínusz tíz fokból érkezve ez nem volt baj, percekkel később már kicsit zavaró volt a langyos kóla. A sült krumpli igen jó volt, bátran merném mondani, hogy ízesebb, mint az MC/BK kínálata. A poppers is hasonlóképp finom volt, kicsit pikáns, minimálisan csipős pont tökéletes. A sajtburger viszont sajnos lelombozta az egészet. A bucival még nem is lett volna gond, bár az alja már kicsit száraz volt, ketchup és mustár szaftosította a tetejét. Hagyma rendben, uborka finom, a sajt a húson nulla ízzel rendelkezik, de maga a pogácsa olyan szinten kiábrándító, hogy az már váratlan. Egyrészt vékony, másrészt hiába van kicsit marhásabb íze, mint a konkurenseknél, de szárazabb is, ezáltal kohézióban fogyasztva a többi résztvevővel még elmegy, de mihelyst szétbontjuk, kiderült a titok, és ki kell mondjam: nem jó.

Ami viszont még ennél is rosszabb, az az ár, mivel mindezért 2710 forintot fizettünk, és ami a fő feketeleves, hogy nem lehet csekkdezsővel/sodexoval fizetni, ami a korporét ebéden nevelkedett Excel lovagoknak és SAP hercegnőknek duplán problémát jelenhet. Ha az MC feltalálta már a két sajtburger 500 forint akciót, valamint a BK-ban is ott lakik még mindig Ernő, nem értem, hogy fog ez a cucc üzemelni. Egy-két tételt még megkóstolnék (ugyanúgy ha ki van írva, hogy rántott parikakarika, akkor miért nincs? Ügyfél tudatos megtévesztése?), de a fentebb említett tényezők miatt nem igazán vágyakozom vissza. Sajnos ezt még gyakorolni kell, mert hiába a full saját csomagolás, valamint a lehetőség a bebaszásra (bár tegyük hozzá, a gatyánkat is otthagynánk), engem nem vonz, hogy ennyi pénzért az orromon guruljak le a négyfordulós lépcsőn. Pedig újfent reménykedtem...

Utóirat: arról nem is beszélve, hogy minek van feltüntetve a honlap a tálcaalátéten, ha ott még semmi sincs? Én tudom, hogy van fácse meg tumbli, de más ezt honnan tudja? Amatőrség 2010, szevasz.