Jó zsaru, rossz zsaru - A steady rain

Bárki bármit is mond, én bírom Stohl Andrást, mint színészt. Ha más nem is, a Tűzvonalban című sorozat mindenképp revideálta, és hogy mostanában pedig megint hülyeségeket csinál, az különösebben hidegen hagy, szóval erről nem is akarok írni. Arról viszont annál inkább, hogy a címben említett Centrál színházas előadás mennyire durva volt. Véletlenül találtam meg a műsorban, de aztán kiderült, hogy semmiről sem vagyok lemaradva, hiszen a világon másodszor, az USA után nálunk játsszák, és ráadásul az itthoni ősbemutató is csak november elején volt.

Gondolatot tett követett, gyorsan le is foglaltam a jegyet az ötödik sorba, és kis szerencsével középre is jutott helyünk. Az amúgy teljesen filmszerű sztori arról szól, hogy Denny és Joey, a két, egymást gyermekkora óta ismerő jóbarát egymás partnerei a rendőrségen, és az életük relatíve nyugalomban zajlik addig, amíg egy este lövöldözés nem tör ki Dennyék házánál. Erről, az előzményekről, és az ezt követő mindennél durvább következményekről szól a darab közel két órája. Dennyt Stohl András, míg Joeyt pedig Szabó Győző alakítja. Az egész történet egy vallatószobában játszódik díszlet szerint, a történet pedig a két szereplő elbeszélésén, monológjain, illetve párbeszédein keresztül alakul ki. Amúgy az eredeti verzióban Joey Craig és Denny Jackman (én pont fordítva gondoltam volna).

Mint azt már említettem, többször eszembe jutott a darab folyamán, hogy ebből micsoda filmet lehetne csinálni, de az előadás után elvetettem az egészet. Egyértelmű, hogy vászonra kívánkozna a történet, csak azzal éppen azt az átütő elemi erejét vesztené el, amivel rendelkezik, és ami talán le sem jön abban a pillanatban, hogy befejeződött az előadás, de utána mindenképp megcsap, az biztos. Éppen ezért a legjobb az, ha mindenki magának elképzeli a bedeszkázott ablakot, a Perverz Sarkot, meg a benzinkutat, az autót, és persze a konok esőt.

Mindkét színész zseniálisan játszotta a szerepét, egy az egyben a helyszínen érezhettük magunkat, Chicago mocskos utcáin, mígnem azt vettük észre, hogy innen már nincs visszaút. Stohl iszonyú jól tudja hozni a magából kikelt, idegbeteg, örjöngő alakot, csakúgy mint az egy perccel erre bekövetkező összeomlott, szerencsétlen embert. Szabó Győző szerepe valamivel józanabb karaktert követel meg, de természetesen ezzel nem azt mondom, hogy bármivel is rosszabb lenne a játéka. Az a rész pedig, amikor az egyikük mond valamit (nem ivott, nem drogozott, stb), és a másik pedig megcáfolja, vagy éppen konfliktusba keverednek, és mindezt csak a szavaik, és az előadásmódjuk erejével - na ez teszi zseniálissá a darabot.

Egy sajnálatos esemény is történt kb. a felénél, ugyanis az egyik néző epilepsziás rohamot kapott, és le kellett állítani a műsort. Mi nem láttuk, de szerencsére sikerült stabilizálni az állapotát, és a mentő el is vitte. Mindenesetre a színészduón is látszott, hogy elég mélyen érintette ez őket, az amúgy sem egyszerű darab közepén. A végén a visszataps frenetikus erejű volt, kábé nyolcszor jöttek vissza, voltak akik Stohl szemében könnyeket is véltek felfedezni (megjegyzem egy ilyen katartikus előadás után nem csoda). A vége egyáltalán nem happy end, de ezt már lehetett a közepétől tudni, hogy nem az lesz. Ritkán járok színházba, de ez egy olyan darab, amit biztosan tudok ajánlani, mert megéri a megtekintést.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.