Amíg szombat este ByeAlex az M1-en hipszterkedett a Dalban, egy korábbi klipjének főszereplője, Tóth Gergő ugyanekkor a Dürer Kertben ünnepelt és koncertezett 18 éves bandájával - további hét (!) zenekar társaságában. Bizony, egy komplett kis metalcore fesztivált szerveztek a Blind Myself szülinapjának megünneplésére, melyen a Dürer mindkét termében váltották egymást az ismertebb és kevésbé ismert együttesek. A koncepció bevált: elég sokan jöttek el a tartalmas programhoz képest baráti 1000/1400 forintos jegyárért.

A nagyteremben a Turn Of Mind után érkező Till We Drop-ot már meg akartuk nézni, de lecsúsztunk róluk, holott még bőven játszaniuk kellett volna negyed 11-kor a kiírás szerint. Sajnáltuk a dolgot, mert a netes tartalmai alapján ígéretes bandának tűnik, talán majd legközelebb.

Novemberben már viszonylag hosszabban írtunk az Idoruról, mely ezúttal igazán jó húzással éppen akkora helyen játszott, amekkorát jelenlegi támogatottsága mellett meg is tudott tölteni, és ez történetesen a kisterem volt. Ehhez persze az is kellett, hogy a másik színpadon épp nem játszott senki. De így legalább nem csak az Idoru okos zenéjének hideg profizmusa, hanem a banda tagadhatatlan energiája is érvényesülhetett, és erre egyre nagyobb szükségük van most, hogy külsőségeikben is egyre inkább a hardcore irányába tartanak a dallamos metalcore felől. A szépen összegyűlt tömeg végig vette a lapot, szóval ezen az estén nem lehetett hiányérzetünk velük kapcsolatban.

DSC04047 copy.jpg

Következett a születésnapos Blind Myself a nagyteremben. Az ő érdemeiket nehezen lehetne elvitatni, hiszen akkor kezdtek, amikor épp igazán nehéz helyzetben volt a műfaj itthon, és mind a mai napig ott vannak a modern metál fősodrában. Míg korai zenéjükben valahogy mindig túl sok volt az öncélú keménykedés, újabban magyar szövegekkel és majdhogynem popos dalszerkezetekkel próbálkoznak, de ez a megoldás sem túl meggyőző. (Sajnos a Megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért is csak mérsékelten eredeti dalcím.) Közönségük az továbbra is van, és ami kifejezett pozitívum, hogy a koncerten igyekeztek felölelni minden korszakukat, elhangzott a Káin is az első lemezről, elkötelezett rajongóik láthatóan jól érezték magukat. Mi viszont a koncert kétharmadánál átmentünk a kisterembe, ahol épp kezdett az igen ígéretes Zeropozitive, így nem vártuk meg, hogy elhangzik-e a Blind Myself 2008-as, annak idején általunk is dicsőített zseniális klipdala, a Téglás Zolival közösen felvett Lost In Time. (Nyilván elhangzott.)

DSC04048 copy.jpg

A Zeropozitive az este kakukktojása volt, hiszen ők más műfajban játszanak - de nem feltétlenül másik ligában. Bár igen fiatalok, így is volt már A38-as tévéfelvételük, mégsem a tipikus gagyi MR2 divatbandák sorát gazdagítják. Zenéjükről egyértelműen az Incubus ugrik be, mind a hangzás, mind az énektémák erre az alternatív, mérsékelten keménykedős, egyben szellősen dallamos vonalra vannak belőve. Ők még hisznek az angol nyelvű szövegekben, és jól is áll nekik, csak kérdés, mire mennek itthon a rádióbarátnak nem nevezhető számaikkal. Mindenesetre élőben is nagyon jók voltak, a hangjával ügyesen bánó énekes hunyorított szemmel nézve egészen hasonlított a fiatal Eddie Vedderhez, és a hangszeres teljesítmény is meggyőző volt.

DSC04056 copy.jpg

Az egyetlen gond, hogy kicsit túl vannak matekozva a számaik, valószínűleg még túl sokat akarnak fogni egyszerre, remélhetőleg idővel majd letisztul a kép. Vicces volt, hogy a maroknyi közönség követelése ellenére sem játszották el kvázi slágerüket, a So High-t, mert "ez nem kívánságműsor". (A legjobb klipjük amúgy a Don't Use című számra készült, és a csodaszép Káli-medencében forgatták, érdemes megnézni.) A Zeropozitive valószínűleg őszintén járja a saját útját, és meg is érdemelnék a sikert, csak hát az ebben a műfajban ritkábban kopogtat az ajtón, mint jobbikos pártvezető az ortodox rabbinál. De azért előfordul néha.

DSC04058 copy.jpg

Már éjfél után járt az idő, amikor a Cadaveres lépett a nagyterem színpadára. Ők jelentős múlttal rendelkeznek, ezen a néven is már nyolc éve zenélnek, de az előd Cadaveres De Tortugas még a hőskorszakbeli Metal Hammerekben is sokat szerepelt. Nekem sokkal inkább bejön a Cadaveres zenéje, mint a Blind Myself-é, erre a groove-os Sepultura-alapú metálra bármikor szívesen ugrál egy jót az ember. Nem vitték olyan sokra, mint az Ektomorf (róluk itt írtunk), de hazai szinten még mindig egy kiemelkedő koncertzenekarról van szó, és kifejezetten jó volt a koncertjük, a végén a Soul Of A New Breed nagyot szólt.

Dsc04063 copy.jpg

Utána még benéztünk a kisterembe, ahol az este utolsó fellépője, a Slaves Strike Back csapatott. Hiába hozta jól az énekes a műfaj manírjait, kőegyszerű hörgős hardcorejukban nem volt átütő erő, keveseket is mozgattak meg, és nem tudtak hozzátenni semmit az estéhez, de levezetésnek elment.

DSC04065 copy.jpg

Összességében ismét jól éreztük magunkat a Dürerben, főleg azért, mert örömteli volt látni, hogy a szép számú, teljesen vegyes összetételű közönség mennyire nyitott volt az összes bandára. Úgyhogy a hazai metalcore szcéna büszke lehet magára, és mi is büszkék lehetünk arra, hogy ilyen kitartó bandáink vannak. Közben pedig ByeAlex is elnyerte az Eurovíziós Viccfesztivál indulási jogát a bennfentes popmamutok futószalagon szállított favoritjai elől. Tanulság nincs, de lehet, hogy a szakáll lesz az új bajusz?

Mobiltelefonos fényképeink a helyszínen készültek.


Divat lett fikázni a Die Hard 5-öt, minden menő blogger meg vlogger ezt nyomatja, hogy így, meg úgy. Kár, hogy tévednek.

Egy alapvetés van: ne abból induljunk ki, hogy ez Die Hard 5. Mondjuk akinek a RED tetszett (na pedig az valóban egy szar volt, 10 másodpercnyi jó jelenettel), az most álljon fel, és kotródjon innen.Szóval, próbálja meg mindenki magát intelligensnek tekinteni, és eltekinteni attól, hogy mi a cím. Innentől sokkal könnyebb lesz, megígérem.

Mert ha így nézzük, máris nem zavaró, hogy csak in medias res belebasszuk Bruce bácsit a közepébe, ez manapság úgyis divat, hogy egy napot ragadunk ki, lásd az új Dreddet. A film eleje amúgy teljes mértékben nyomasztó volt, szerintem főleg a sok ultraközeli kép miatt, de a hangulatot jól elkapták: Hősök terén tüntetés, meg a bírósággá avanzsálódott múzeum, a Szalay-Team által átalakított, Ganxsta Zolee vezette Cougarról már nem is beszélve.

Amúgy, ha már az üldözésnél tartunk, egy kurva idegesítő dolog volt, de az is csak pesti lakosként, miszerint a helyszínek egymást követése egyáltalán nem volt koherens, dehát istenem. Viszont aki azért rinyál, hogy ezen felül nem volt jó, az mi a szart akar? Vége egy film, amvben nem CGI meg greenbox van, és istenesen legyalulják egymást, akkor meg mi a bajotok? Nevetséges.

Hogy a sztori gyengébb, oké, elfogadjuk, de mondjuk a rendező a Max Payne-t is képes volt elbaszni, úgyhogy nem tudom, ki mit várt úgy amúgy. Jai Courtney sem egy rossz választás, kis Sam Worthingtonnak simán elmegy, Bruce papa meg ugyan kimerül a folyamatos "basszameg, ez ám a vakáció"-ban, de mondjuk én ezen inkább röhögtem, főleg, amikor tényleg a budapesti díszletek adják mögé a hátteret, melyek között jobb esetben elég sokat közlekedtünk a nyáron.

A film második fele Pripjattyal, a félmeztelen CCCP-s formával és a többivel azért valóban hagy némi kívánnivalót maga után, mint az is, hogy Brucenak itt már tényleg nem árt semmi, de azért tegyük szívünkre a kezünk: unatkoztunk? Én személy szerint nem, és ez azért jó jel; nem voltak benne feleslegesen hosszú részek, minden ment szépen, ahogyan kell a vége felé, úgyhogy ha legközelebb filmet nézünk, szedjük már össze magunkat, és ne vekengjünk minden baromságon, csak mert az menő. Nem az.


Az LGT arénás koncertjei kapcsán nagyon sok szó esett a fotósok szerződéséről és a főpróbán bulizó Gyurcsány Ferencről, végül a bevételekről is. Pedig érdemesebb lett volna inkább a lényeggel foglalkozni, ha már több tízezer ember gondolta úgy, hogy 2013-ban jegyet vesz egy ilyen alkalomra. Milyen is volt tehát maga a koncert?

resIMG_8566-crc.jpg

Elöljáróban, a személyes viszonyulás tisztázása végett fontos megjegyezni, hogy nem voltam már a 70-es években is LGT-rajongó, mivel akkor még meg sem születtem, viszont később sem váltam azzá. Amikor pedig kamaszkoromban elkezdtem megismerni a régi nagyokat, az Omega beatkorszakos lemezei (különösen a zseniális Tízezer lépés album) és az Illés életműve jóval nagyobb hatással voltak rám, mint a később induló LGT nagyon rádióbarát és egyedi, de engem kevéssé megmozgató slágerei. Igazából egyetlen olyan LGT-szám van, ami erősen megindít bennem valamit, ez pedig az eredeti felállással készült Presser-Adamis jegyezte Ezüst nyár. (Még úgy is, hogy a Deep Purple Hush című dalának a nyilvánvaló koppintása. Ettől még jó.)

Az évek során az Illést, az Omegát és a Metrót is sikerült megnéznem élőben, de az LGT eddig rajongás hiányában kimaradt. A mostani koncertre, mégpedig annak utolsó, vasárnapi felvonására így nagyobb várakozások nélkül, alapvetően kíváncsiságból és egy lehetséges utolsó lehetőség kihasználása céljából érkeztem. Ami rögtön megdöbbentő volt, az a közönség összetétele: ha három Schmuck Andor és két Dávid Ibolya veszett volna el bennem, akkor szépkorúnak nevezhetném az összegyűlt társaságot. A legtöbben tehát nosztalgiázni jöttek, ami teljesen érthető igény, ők ezáltal fiatalodtak meg erre az estére - én meg a köztünk lévő korkülönbség miatt. Az LGT végig igyekezett kiszolgálni a nosztalgiát. Olyannyira, hogy a mai világban is teljesen otthonosan mozgó Presser Gábor is visszafogta magát a felkonfokban, és úgy tűnt, tudatosan vigyázott arra, hogy semmi trendi mondat ne hagyja el a száját, minden megnyilvánulásával tekintettel volt a hallgatóság összetételére.

resIMG_8591-crac.jpg

Presserrel kapcsolatban már az első számoknál feltűnt, a későbbiekben pedig nyilvánvalóvá vált, hogy ő az, aki a jelenlegi LGT-felállás megszólalását egyedül felismerhetővé és egyedivé teszi, aki nélkül itt most nem volna miről írni, és aki nélkül a koncert nem sokat ért volna. A többiek csak az ő kísérőzenekarának tűntek még olyankor is, amikor Karácsony János a nézőtéren egyszálgitározott, és ennek nem az az oka, hogy Presser tolakodóan előtérbe helyezte volna magát, hanem az, hogy ha ő nem vitte volna a hátán a bandát, akkor semmi megjegyezhető nem maradt volna az egészből. Ez a felelősség pedig nem nyomta agyon, hanem elképesztő teljesítményre sarkallta: ilyenre valóban csak az képes, aki tehetsége, múltja és magabiztossága teljes birtokában van. Előzőleg nem tudtam, hogy Presser ennyire jó élőben, de az biztos, hogy sajátos orgánumát úgy tudja használni a suttogástól kezdve a spoken word szerű szövegelésen át a kieresztett énekig, ahogy itthon igazán kevesen tudják és merik. És ezt jó volt tapasztalni. A többiekről nem nagyon lehet hasonlóakat állítani annak ellenére sem, hogy Somló és Karácsony sem voltak hamisak, a közös vokálok is jól szóltak. A hangszeres teljesítményt nehéz megítélni úgy, hogy a megszólalást a legtöbb számban három fúvós, néhány kiegészítő gitáros, egy billentyűs, egy kongás meg még négy teljesen fölösleges vokalista is súlyosbította. (Nem szóltak nekik, hogy ennyi zenész folyamatos jelenléte a színpadon megöli a rock and rollt?) A hangerő nem volt túl nagy, de az arányok jól el voltak találva, a tökösen telt pergőhangzásért pedig külön dicséret jár. A színpadkép nem lett túlságosan kidolgozott, a tematikus vetítéseket viszont nagyon erőltették. Ezek közül a legtöbb túl magától értetődő volt, és emiatt fölöslegesnek bizonyult. Lehet, hogy jobb lett volna a teljes puritánság, de azt is megértjük, hogy megpróbálták kihasználni az Aréna adottságait, ezúttal e tekintetben kevesebb sikerrel.

resIMG_8595-cr.jpg

És hogy a számokról is essen szó: volt sok klasszikus sláger (Fiú, Szólj rám, ha hangosan énekelek, Mi lesz velem, Boksz, Ő még csak 14, Álomarcú lány, Gyere ki a hegyoldalba, Annyi mindent nem szerettem még, Egy elfelejtett szó, Kék asszony), de szerencsésen ki is maradt néhány jól megírt, de mára már elcsépeltté vált darab (A Kicsi a Nagy az Artúr és az Indián, Mindenki máshogy másképp csinálja, Rádió). Jó tálalással idézték meg Barta Tamás emlékét (Szabadíts meg, Szeress nagyon) a kezdeti időszakból, ez is igazi csúcspont volt. Az utóbbi két albumról egyedül a Magyarország című szám került elő, amit én Presserrel szemben sosem kedveltem igazán. (Ha már generációs önvizsgálatról van szó, akkor sokkal inkább Hobo legutóbbi lemezét ajánlom.) Méltatlanul mellőzték a koncerten az 1997-es Mozdonyopera albumot, pedig az Ígéret földje vagy a 424-es csatahajó igazán elfért volna. Főleg azért, mert sajnos - főleg az elején - előfordultak megmagyarázhatatlanul hosszúra nyújtott, a jammeléssel együtt sem túl sok izgalmat hordozó tételek, amelyek közül számomra a mélypontot a modoros És jött a doktor jelentette. Amikor már kezdett unalomba fulladni a dolog, érkezett a lehető legjobb fordulat: Presser, Karácsony és Somló néhány szám erejéig - szándékuk szerint a Tabán közvetlenségét megidézendő, azaz Miénk itt a tér - a küzdőtér közepén felállított kisszínpadon, a közönségtől körülölelve nyomott le pár számot, és ez valóban sallangmentes és működőképes volt. Nem fanyalgásból jegyzem meg, de ugyanilyen húzást láthattunk már ugyanitt a Rammsteintől is. Erre az Engel arcú lány nagyon rossz szóvicc? Most már mindegy.

resIMG_8604-crac.jpg

Az LGT hosszú koncertet ígért, és a két, nem túl fantáziadús, kötelező körnek tűnő dobszólóval is tördelt, a színpadon rohangáló fiatalok fölösleges látványával nehezített program valóban kegyetlenül hosszúra nyúlt, a ráadásokkal együtt meghaladta a három órát. Ezáltal legalább a közjátékok alatt pihenhettek egyet a banda tagjai, egy szót sem szólhatunk ezért, de attól még az élvezhetőségen jelentősen rontottak az üresjáratok, egy feszesebb program mindenkinek jobb lett volna. Ahogy a fentiekből kiderült, így is voltak igen jó részei a koncertnek, főleg a rockosabb vonal kevésbé agyonjátszott számai működtek igazán. És azt is a javukra kell írni, hogy mindig jókor jött egy olyan dolog, ami megmentette az unalmasabb periódusokat. A közönség részéről nem volt általánosan önfeledt megőrülés, volt viszont kitartó figyelem és a végén őszintén hálás vastaps. Megértem, ha azok, akiknek az LGT generációs élmény volt, lelkendezve írnak erről a showról. Én sokat tapasztalt, hozzájuk képest viszont fiatalabb koncertlátogatóként csak azt tudom mondani, hogy összességében nem volt ez egy kimagasló, mai szemmel a reveláció erejével ható produkció. (Érdekes módon az utolsó Illés koncertek ebből a szempontból is aktuálisabbak és frissebbek voltak.) Ellenben a tisztességes helytállás megvolt, és ezt nem csak kiegyensúlyozásképpen vagy kötelező fordulatból lehet leírni, ez tényleg így történt. Összességében tehát mindenki megkapta azt a zenei élményt, amiért kitalálták az élőzenét, és amelyet ennyi idősen sem ciki játszani. Ezzel komolyabb elvárások híján én is megkaptam azt, amiért mentem - egyetlen szám kivételével. Hol van már az ezüst nyár?

resIMG_8606-crac.jpg

A fényképek a szerző felvételei.


Az éttermi napok idei első felvonásában a Mazsola Kantinba látogattunk ki, amelyről legutóbb sajnálatos módon lecsúsztunk - de nem most!

2013-02-17 11.21.12.jpg

2013-02-17 11.43.04.jpg

A Lehel utcai Rush Loft aljába érve már olyan 10-15-en várakoztak, a raklapokból összeállított főzőpult másik oldalán pedig Sándor és Anna várakoztak, előbbi a kolbászos részleggel, utóbbi pedig a vegetáriánus cuccokkal, kolbász dióból, leves, és hambi kínálattal.

2013-02-17 11.28.06.jpg

Némi energetikai problémamegoldás után (kifolyt az amper) turbóra kapcsolódott a kolbászsütés is, volt sima angol, valamint merguez, almás-hagymás, vagy paprikás-hagymás körettel, bagettben.

2013-02-17 12.04.12.jpg

2013-02-17 12.04.27.jpg

Én természetesen nem éreztem úgy, hogy valami elbaszott Coelho regény főszereplője lennék, így maradtam az előbbi verziónál, ami alaphangon is nagyon finom volt, de amikor megcsapattam némi szósszal, meg az extradurván csípős mustárral (ami kb árban annyi a British Storeban, mint bármely, ezerszer gyengébb itthoni); szóval akkor aztán végképp elszabadult az ízkavalkád.

2013-02-17 12.06.31.jpg

2013-02-17 12.08.20.jpg

2013-02-17 11.25.39.jpg

Mi dél felé voltunk, akkor az emberek már kezdtek szépen gyülekezni, de gyorsan ment a sütés, úgyhogy mindenkinek jutott kaja.

2013-02-17 12.11.02.jpg

Csillagos ötös a Mazsola Kantinnak, ha lesz legközelebb, újra találkozunk.


Nem nagyon hiszem, hogy van olyan zenerajongó, akinek a dán Raveonettes a kedvenc együttese, mégis sikeresen működnek több mint 10 éve, és még Budapesten is meg tudták tölteni az A38 hajót, ráadásul nem kizárólag külföldiekkel. Azért azt látni kell, hogy eléggé szerencsés, zeneileg nyitottabbá vált időszakban látogattak először hazánkba, pár évvel ezelőtt még eleve esélytelen lett volna egy hasonlóan kategorizálhatatlan stílusú, nem mainstream banda itteni próbálkozása.

utDSC04006.jpg

Szóval kissé meglepő módon teltház volt, de ebből az előzenekar Hangmás nem sokat profitált, zenéjük gyakorlatilag mozdulatlanul hagyta a főprodukcióra váró közönséget. Pedig a Hangmás most is hozta, amit tud, és amitől saját koncertjein  ahogy Ákos énekli – mindenki táncol: modern, néhol dance-es, néhol retrósan szintizett indiezenéjük még mindig teljesen vállalható, főleg élőben. Bár a Hangmásnak kevés igazán fogós száma van, azért a program a jobbik arcukat mutatta: volt a Fehér zaj a maníros énektémájával, majd jött 2011. egyik legjobb magyar száma, a Luna (sajnos túl szintis és visszafogott hangzással, az albumverziónál gyengébb összhatást elérve), aztán érkezett a hibátlan című Funeral Party Budapest. A hangulatfokozásra leginkább alkalmas, de a közönséget ezúttal szintén hidegen hagyó Lick My Pain már úgy szólt, ahogy kell, az énekes Minda Endre is menetrendszerűen megőrült a színpadon, de a Hangmásnak ennél több nem juthatott ezen az estén.

A Raveonettes sallangmentesen kezdte műsorát, a baseballsapkás Sune Rose Wagner és a kortalanul bájos Sharin Foo színpadi jelenléte zenéjükhöz illően végig visszafogott maradt. A lemezeken nehezen elkülöníthető énekhangjuk élőben is feltűnően jól illett egymáshoz, Sharin a számok között szorgosan váltogatta a különböző szóló- és basszusgitárokat, hátul pedig a turnédobos pakolta a néhol akusztikus, néhol elektronikus dobalapokat a gépi effektek mellé.

utDSC04011-cr.jpg

A koncert első részében a gitárfüggöny dominált, uralkodott a torzított chillout, de a Dead Sounddal - ami az egyik legjobb számuk - a hagyományos dalforma is megjelent. A program a Raveonettes minden korszakából válogatott, mégsem volt észlelhető jelentős eltérés a különböző albumok tételeinek stílusa, hangulata között. Az A38 remek hangzása értelemszerűen kevéssé érvényesült, hiszen a Raveonettes esetében nem a megszólalás tisztasága, hanem a ködös, széteffektezett, túltorzított, de nem fülsüketítő gitárhangzás a domináns. Ez a zene viszont nem túl izgalmas hosszútávon olyankor, amikor az egyes dalok nem túl kiemelkedőek, így az első bő félórát csak a megfelelően szép és meditatív Curse The Night dobta fel igazán. Mielőtt azonban túlságosan is leült volna a hangulat, érkezett a legnagyobb slágerük, a fogós és táncolható Love In A Trashcan, amiről mindent elmond, hogy akár a Ponyvaregény híres táncolós jelenetében is megállná a helyét. Ettől aztán a végig hálás, de kevéssé aktív közönség is felpörgött, és mozgó masszaként egyesült a gitárzaj lüktetésével. Az Aly Walk With Me a francia Air formáció Kelly Watch The Stars című számának gitáros parafrázisa is lehetne, repetitív dallamait ezúttal viszont kellően szétszabdalták ahhoz, hogy az egyik legizgalmasabb részévé váljon a koncertnek. A ráadásban aztán végleg minden szétesett, de a lehető legjobb értelemben.

Bár tagadhatatlanul volt olyan időszaka a koncertnek, amire a "semmi extra" közkeletű fordulat illik leginkább, az utolsó húsz perc megfelelő szájízt adott a befejezéshez. Így alapvetően kellemes érzésekkel távozhatott az, aki ezen az estén a Raveonettes visszafogottan markáns, de még a popzene határain belül maradó dallamaival akart rekreálódni a hosszúra nyúlt tél végén.

A fényképek a szerző felvételei.


Burrita Bar

2013.02.12. 06:57

A nyitás napján, azaz tegnap jutottunk el Budapest legújabb Mexikójába, az Október 6. utcában lévő Burrita étterembe, ami az utca hatos száma alatt található, nem kevésbé illusztris nevek, mint például a Pad Thai vagy a KNRDY társaságában.

2013-02-11 18.34.18.jpg

Nekünk természetesen a kijáraton sikerült belépnünk, de szerencsére ezért senki sem harapta le a fejünket. Két oldalt, valamint középen is magasított asztalsor, székekkel, olyan 20-30 ülőhellyel, és egy rejtélyes, alagsorba vezető lépcsővel, ahova már lenézni sem mertünk. A bejárattal átellenes végén tudunk kérni, burritot, tacot, salátákat, valamint nachost, szószt, és itókát.

2013-02-11 18.33.48.jpg

Mi csirkés, illetve marhás burritóval kezdtünk, igény szerint jól telepakolva rizzsel, babbal, pico de galloval, sajttal, tejföllel, salátával, jalapenoval, és felárasan guacamoleval, melyet a chipshez is kérhetünk, és azt kell mondjam, ilyen finom verzióját szerintem még életemben nem ettem, nagyon ajánlom. Tehetünk még háromféle salsát is bele csípősség szerint, majd feltekerik az egészet, NASA technológiás alufóliába kerül, kis szamaras matrica rá, és pár szem nachossal együtt máris huppan a kosárba. Külön szimpatikus vonás, hogy aki a kaját csinálja, kesztyűben van, és a pénztáros pedig csak a pénzhez nyúl.

2013-02-11 18.36.47.jpg

Mindkét burrito igen súlyos, gyermekalien-fejnyi méretű, és igen finom minden egyes összetevője, a húsok jól fűszerezettek, és nagyjából minden egyensúlyban van. Hibiszkusz itallal öblítettem le torkomról Mexikót, ami leginkább egy hideg gyümölcsös teához hasonlított, benne narancsgerezdekkel.

2013-02-11 18.33.40.jpg

Külön kértem még egy adag chipset, ez masszív hungarocell-szerű dobozban érkezett, és ha nem is házi készítés (nem tudom), de még így is nagyságrendekkel veri kb. az összes bolti, vagy mozis verziót (kivétel talán ez alól a Corvin, mert ott is nagyon adja a cucc). Ugyanilyen örömmel láttam, hogy a műanyag evőeszközt sem lehet széttörni két perc alatt, jó látni, hogy az ilyen apróságokra is figyelnek.

2013-02-11 18.43.41.jpg

A belső design is ötletes, a rétegelt kartonlap felirat, a deszkázott fal, a festések, a kvázi freskó-szerű plafon - érdemes volt ezen dolgozni, nagyon tetszettek, és feledtetik az olyan apróbb hiányosságokat, hogy pl. relatíve kevés fogas van, az sem a legjobb helyen, dehát valahol meg kellett alkudni a méret szűkösségével.

2013-02-11 18.36.15.jpg

A burritok (valamint a taco, ami most még nem volt) 1500 körül vannak, a chips 250, szószostul 700, és ezzel kb. le is fedtem az étlap 2/3-át. A Burrita nagyon tetszetős hely elsőre, csak sajnos az előnye (kevés tétel jó minőségben) a hátránya is lehet, legalábbis nekem, aki annyira nem bolondul a mexikóiért, de ha igen is, szereti a változatosságot. Reméljük ezt mások nem így gondolják, és ezzel tovább tud bővülni a nem drága, de minőségi street kitchenek sora Budapesten.

2013-02-11 19.00.24.jpg

Elérhetőség: https://www.facebook.com/burritabar


„- A Paradise Cityt is játszani fogják! - Az melyik?” – csíphettük el egy 16 év körüli lány és barátja beszélgetését a tegnapi Slash-koncerten, ahol messze nem ez volt a jellemző szint, a legtöbben tudták, mire jönnek. Ezen belül viszont vegyes volt az összetétel: kiöregedett rocker, békésszentandrási trú rocker, magányos glam rocker, álcázott rocker és egyáltalán nem rocker arcok alkották a teltházas tömeget, mely összességében jó és értő közönségnek bizonyult nem csak a régi Guns számok, hanem az új Slash-album darabjai alatis.

 

utIMG_7483-crc0.jpg

Slash hiába van a világ egyik legjobb gitárosának elkönyvelve, és hiába kedveli őt minden Axl-utáló, azért sosem lesz más, mint a Guns N’ Roses volt gitárosa, és ezzel ő is tisztában van. Az ehhez hasonló félig-meddig nosztalgiaműsorokra pedig érdemes nagyobb várakozások nélkül érkezni, hiszen ha jól sül el, akkor igazán kellemesen csalódunk, ha meg nem, akkor sem történik semmi tragédia. Ez most jól sült el, és ez ugyanúgy köszönhető az énekesi poszton jól teljesítő, és a közönség számára is elfogadható, hitelesen csúnya hard rock-ember Myles Kennedynek, mint a koncertet becsülettel végigmelózó, régi pózait örömmel váltogató Slashnek. No meg az ideálisan összeállított setlistnek, melyben a klasszikus Guns-darabok (Nightrain, Civil War, Rocket Queen, Sweet Child Of Mine, Welcome To The Jungle, Paradise City) mellett azt is jól találták el, hogy melyik Slash szólószámok működnek élőben, ezek közül az idén először játszott Nothing To Say-nek nagyon örültünk, a lassabb Not For Me és Starlight is beleillett a programba. Az egyetlen Snakepit szám és a Velvet Revolver Slither-je szintén jól sült el, a színvonal végig kiegyensúlyozott volt.

 

utIMG_7493-crbw.jpg

Slash kísérőbandája, a Conspirators tagjairól nem kell sok szót ejteni, az énekest már méltattuk, Todd Kerns basszusa jól szólt - két számban ő is énekelt - a dobos és a sessiongitáros nem volt előtérben, utóbbinak csak maszatolást engedett a keverőpult. A hangzással egyébként nem lehettünk teljesen kibékülve, főleg a koncert első fele szólt kissé dobozhangon, de Slash gitársoundja ezért is kárpótolt, mert az valóban olyan volt, mint a lemezeken. Ez különösen a meglepetés Civil Wart és a Sweet Child of Mine-t hallgatva volt borzongatóan kellemes, előbbinél a duplanyakú gitár is előkerült. A Slash-szólók végig nagyon rendben voltak, egyedül a Rocket Queen közepéről nem hiányzott az az ötperces öncélú virgázás, amikor Slash már egyenesen Santanának képzelte magát. (Ennél bármely Living Blues Project koncerten jobb jammelést hallok a Fészek Klubban, de ez most csak a kötelező fikázás helye volt, hogy ez a cikk elférhessen egy indexes blogon.) De ha már itt tartunk, meg kell jegyezni azt is, hogy Slash cilinder alatt hordott feje nem volt valami jó látvány, az évek alatt akkorára nyúlt az arca és a tokája, hogy nem tudom, hány borotvát használ el reggelente, hogy végigmenjen rajta, szóval eléggé szétcsúsztak a vonásai. (Axl ábrázata jóval felismerhetőbb maradt a pluszkilók ellenére is.) Szerencsére ez nem változtatott a játékán és a hozzáállásán, a cigit is csak a legelvetemültebb 90’s időutazók hiányolhatták a szájából, úgyhogy csak ismételni tudom magam: gitárosként és kvázi frontemberként is kiválóan teljesített tegnap este.

 

utIMG_7521-bw.jpg

Erről a koncertről mindenki elégedetten távozhatott: a közönség szerintem többet és jobbat kapott, mint várt, és Slasht is most fogadta először teltházas aréna az aktuális turnéján, Bécsben is csak a Gasometert fogják megtölteni, ami messze nem egy Stadthalle. Ráadásul itt tényleg olyan lelkesedés fogadta a saját számait is, hogy egyáltalán nem lennék meglepve, ha beváltaná a végén tett ígéretét, és bandájával visszatérne a következő album után is. Várjuk szeretettel!

 

utIMG_7527.jpg

A fényképek a szerző felvételei.

Az előzenekar Leander Rising-ot nem néztük meg, egy korábbi koncertjükről beszámolónk itt.


A legjobb koncertek 2012-ben

2012.12.26. 07:35

mtomi ismét évet értékel

A tavalyihoz hasonlóan újra itt egy szubjektív összeállítás az év legjobb koncertjeiről.

1. Metallica (Novarock)

A Mastodon és a Slayer remek felvezetése után (a borzalmas Nightwisht hagyjuk) a Metallica a Novarockon az év koncertjét adta: a fekete album 20. évfordulóján eljátszották a lemez valamennyi számát fordított sorrendben tökéletes hangzással, ezen felül olyan csodákkal örvendeztettek meg minket, mint a Fight Fire With Fire teljesen hiteles gyűlölködős átéléssel előadva. Mindezt nyáreleji hangulatban élhettük át az osztrák-magyar határon, ahol még magyar térerő is van a telefonon. Hibátlan. (Ami meglepő, hogy a koncert a jelenkori Metallicát módszeresen fikázó Lángoló Gitárok toplistáin is előkelő helyen szerepelt, ez azért tényleg nem semmi!)

metallica-utolsoejjel.blog.hu.jpg

2. Korn (Sziget)

Az év meglepetése: a korábbi beszámolók alapján nagyobb várakozások nélkül készültünk a koncertre, de Jonathan Davis-ék érezhették, hogy most nem hibázhatnak, és emlékezetes koncertet adtak, best of műsorukba szervesen illesztették be az új lemez dalait is. Életem első olyan szigetes headliner koncertje, amely jól szólt, és még a közönség sem csak ácsorgó érdeklődőkből állt, középtájt is volt circle pit és vidámság, a műsort záró Blind után alig tértünk magunkhoz. Hipszteréknél biztos nem menő a Korn (mondjuk a lista egyik helyezettje sem), de hogy nyáron jobb ilyen koncerteken lenni, mint a Kazinczy utca mélyén divatbemutatót tartani, az tuti.

korn-utolsoejjel.blog.hu.jpg

3. Sunrise Avenue (Dürer kert)

Idei tudományos szórakozásunk csúcsműve: tudtuk, hogy a zseniális Hollywood Hills-t hallanunk kell egyszer élőben, és ennek teljesítése meg is hozta az elvárt frenetikus hatást. Emellett egész este jól muzsikáltak a finnek, és szerencsére messze nem olyan tinglitangli a színpadi produkciójuk, mint amire a magyar rádióbarát bandák képesek. Remek este volt, igazi fasza klubkoncert hangulatban.

sunriseave-utolsoejjel.blog.hu_1.jpg

4. Ektomorf (A38)

Elementáris erejű koncert a félházas hajón, Farkas Zoli és csapata az új lemezzel és a régi gitárossal ismét csúcsformában - index címlapot is megjárt beszámolónk itt

5. Lostprophets (VOLT)

Az idei VOLT általam leginkább várt koncertje nem okozott csalódást, és a kötelező Last Summer is megvolt, ha már a tavalyi Szigetet kihagytam. Bár egy kisebb színpad (vagy nagyobb közönség) jobban állt volna nekik, nem lehet belekötni a műsorukba.

6. Hopes Die Last / Fall Against Fate / Claps For Caroline (Dürer kert) 

Egy olasz, egy angol és egy magyar. A három hardcore-közeli banda hozzáállása együttesen járult hozzá ahhoz, hogy az év klubkoncertes meglepetését okozza, a Dürer kisterme rég láthatott ilyen jó keddi bulit - beszámolónk itt olvasható.

7. KFT (Hévíz)

A kakukktojás: nem is koncertre mentünk, mégis ott ragadtunk a KFT ingyenes nagykoncertjén. A tanulság: a KFT 30 év után is a magyar könnyűzene egyik legnagyobb értéke, szövegeik most is legalább annyira aktuálisak, mint a hazai new wave hajnalán, emellett az új számaik sem izzadságszagúak. És meglepően jól zenélnek. Bónusz élmény: a Balatoni nyár a Balaton mellett, nyáron.

8. Sportfreunde Stiller (A38)

Hangulatos klubkoncert javarészt német nyelven német közönségnek. Itt amúgy tényleg ennyi német erasmusos van? Na mindegy, én mindig szerettem a Sportfreunde Stiller zenéjét, de ezt az estét még a nyelvet nem beszélők is élvezték: nyolcadik hely.

9. Beatsteaks (Sziget)

Rossz Beatsteaks koncert valószínűleg nem létezik, én legalábbis még nem láttam olyat, holott ez volt a negyedik a sorban. A délutáni nagyszínpados bulik legjobb pillanatait hozta az ezúttal két dobossal felálló banda, változatlanul tudnak gagyi nélkül szórakoztatni sokféle zenei ízlésű embert, ezúttal is sikerrel jártak.

10. Animal Collective (Balaton Sound)

Alig páran voltak csak kíváncsiak a Balaton Sound egyik kisebb színpadán fellépő, máshol simán headliner amerikai különcbandára. (Oké, Zamárdi messze van a Vittulától, de azért akik évekig erre élvezkedtek a tumblr blogjaikban, azok igazán eljöhettek volna.) Én megnéztem, és egyes véleményekkel szemben nem puszta szemfényvesztés, amit Panda Bear-ék művelnek. Az biztos, hogy ilyesmit még nem láttam, és minden csúcspont nélkül is jól lehetett szórakozni.

+ Jó volt még majdnem az összes idei Haunebu koncert (egy tavalyiról beszámoló itt), igazán szarul csak a Toldiban szóltak, de ott csak úgy lehet. Szintén jól éreztük magunkat az őszi corvintetős Amber Smith-en (beszámolónk itt), viszont a korábbi hazai koncertjeikhez képest felejthető volt a szigetes Placebo (2009-es bécsi beszámoló itt). A VOLT-on főműsoridőben gombokat nyomogató Skrillexről vagy rosszat vagy semmit, ezúttal maradjunk az utóbbi lehetőségnél. Kár, hogy a decemberi Everlastre nem jutottunk be, a Red Hot Chili Peppers meg még mindig nem bírt idelátogatni, pedig milyen jók voltak tavaly Bécsben.

2013-ról elöljáróban csak annyit, hogy Billy Talent és Slash már rögtön februárban (jegyek a zsebben), és remélhetőleg ezúttal nem csak a 30 Seconds To Mars lesz az összes hazai fesztivál húzóneve. A lényeg, hogy jövőre is hallgassatok élő zenét!

A fényképek a szerző felvételei.


Nem sok minden változott...

2012.12.21. 16:00

Akkezdet Phiai, 2002

Magyarország...mi a fasz van veled? Én már nem tudom, mi a fasz van. Mindenki feszeng a kamura. Mindenki gengszter. Mindenki modell. Mindenki tökéletes. 

Tankcsapda, 2012

Magyarország mi a fasz van veled mondd csak? Beteg vagy vedd észre felment a lázad. Semmi okom nincs rá hogy pezsgőt bontsak. Mer' amit látok meg amit hallok az gyalázat. 


Chardonnay a főzéshez

2012-11-24 20.28.51.jpg

Paradicsomlekvár készülőben

2012-11-24 20.50.11.jpg

Eredeti Trinidad & Tobago-i currypor

2012-11-24 20.50.17.jpg

Currys keksz lesz.

2012-11-24 21.11.43.jpg

Korianderes cukros lé a körtének.

2012-11-24 21.37.21.jpg

Krumpli & körte

2012-11-24 21.37.15.jpg

Sertésszűz nyersen...

2012-11-24 22.27.01.jpg

...és sülve.

2012-11-24 22.44.22.jpg

Sertésszűz burgonyachipsszel, csípős paradicsomlekvárral, és uborkasalátával.

2012-11-24 22.59.32.jpg

Korianderes párolt körte sós karamellával és fűszeres kekszmorzsával.

2012-11-24 23.39.17.jpg


süti beállítások módosítása