Leander Rising – Subscribe – Idoru koncert (2012. november 3., Dürer Kert)

-mtomi megtáltosodott!-

Szombaton a Dürer Kertben játszott a hazai modern rock színe-java, és bár még bőven az Ektomorf csütörtöki támadásának hatása alatt voltunk, ismét belevetettük magunkat az éjszakába.

Eleve meglepő volt, hogy az Insane, a Leander Rising, a Subscribe és az Idoru közös turnéja mennyire eltalálta a fiatalok igényeit: nagyon rég nem láttam ennyi embert a Dürer Kertben annak ellenére sem, hogy a jegyárak (1900 forint) nem voltak kifejezetten alacsonynak mondhatóak. A Subscribe-ot és az Idorut már jól ismertem az elmúlt évekből, a másik két bandával viszont még nem volt dolgom. No, az Insane-nel ezen az estén sem lett, mivel róluk sikeresen lekéstünk. De még így is volt mit hallgatni, lássuk.

Nem hittem volna, hogy a Leander Rising ennyire aktuális kedvence a mai tizenéveseknek, gyakorlatilag teltház várta őket. Ismeretlenül viszont a koncert közben sem nagyon lehetett rájönni, mit akar játszani ez a banda, hiszen az első számuk Rammstein utánérzés volt középtempós, szintis, mélyre hangolt sodrással, aztán rögtön színpadra is lépett vendégként a tehetségkutatós Baricz Gergő egy saját számmal, mely zeneileg leginkább a korai Pokolgéphez volt közel. Az ezt követő szám ismét nagy váltásként az Avenged Sevenfold-hoz hasonlított, és így tovább, végig egy csomó stíluson, erős középszerrel, eredetiség nélkül. Emellett minden második dal feldolgozás volt: megkaptuk Rihannától az Only Girlt és Lady Gagától a Bad Romance-t is. Ezzel csak az a baj, hogy bárgyú popdalokat rockosan feldolgozni minimum az Audiosmog és itthon a Zorall óta nem eredeti és nem vicces, de - hogy ugyanerről a hazai színtérről beszéljünk - pl. Lady Gagát (Just Dance) már a Falcongate is játszott élőben, aztán ugyanígy említhetnénk még a Fish! koncertek Lady Marmalade-jét is. Szóval nagyon unalmas már ez, táncolni is csak elvétve lehet rá, nekünk meg már nem minden vicc új.

Aztán belenyúltak egy másik zsánerbe: Seress Rezső Szomorú vasárnapját is megkaptuk rockosítva, amit már stúdióban is felvehettek, mert a mai fiatalok valószínűleg nem múltszázad eleji bárokba járnak tömegével dalszövegeket tanulni. Ez is igen sablonosra sikerült: az elején egyszál zongorás kíséret, a középrészen hihetetlen energiákat felszabadító (haha) metálzúzás, majd a végén megint lassú zongora. Danke, Emese. Egyetlen értékelhető feldolgozást azért csak kaptunk: a Suicide Silence-dal a napokban motorbalesetben elhunyt énekesre emlékezve teljesen rendben volt, bár előtte még remekül szórakoztunk a frontember közönségnek feltett didaktikus kérdése kapcsán, mely így hangzott: tegye fel a kezét, aki megígéri, hogy nem fog ma ittasan vezetni. A közönséget elnézve ugyanis mi inkább azt kértük volna, hogy az tegye fel a kezét, aki már legálisan vásárolhat szeszes italt és van jogsija, de ez a poén ott élőben sokkal viccesebb volt, mint most leírva.

Hogy teljes legyen a kép, a Leander Rising más tekintetben sem volt lehengerlő: a hangszeres teljesítmények nem emelhetők ki, az énekes orgánuma pedig csak a mélyebb tartományokban volt jó, a magas hangok nagy része hamisan jött ki a torkán. (A Lángolón most jönne egy vicces Zámbó Krisztián-hasonlat, hát nem.) A végén vendégként a sokoldalúnak kikiáltott Kálloy Molnár Péter is színpadra lépett, aki rocksztár is csak borzasztó ripacs módon tud lenni (utálatos, ha egy színész beleragad az egyetlen karakterbe, amit el tud játszani), és a frontemberrel együtt énekelték el a Viharom, tavaszom című szám lassú verzióját, hogy aztán ugyanennek az eredetijét már nélküle játssza el a banda. Amúgy ez egy jó kis közönségénekeltetős sláger, az ezt követő ráadásszám már nem volt ilyen fülbemászó. Hát ez volt a Leander Rising, a közönség nagyon szerette, mi nem annyira.

Az utánuk fellépő Subscribe már valóban lehengerlő volt, gyakorlatilag nem tudnak rossz koncertet adni, minden alkalommal hihetetlenül energikusak. Emellett piszok jól is zenélnek, az egyetlen problémám az, hogy tizenvalahány év alatt nem sikerült egynél több könnyen emészthető számot írniuk, a témáik néha indokolatlanul vannak túlbonyolítva, a Fonogram-díjas Stuck Progress To Moon albumról pl. annak idején többszöri hallgatás után sem sikerült egy számot sem megjegyeznem. Ezzel együtt a Subscribe - elsősorban élő produkciójuknak köszönhetően - kétségkívül a színtér koronázatlan királya, a közönség tudta is a dolgát, csak a circle pit akart eleinte nehezen összejönni. Természetesen ott volt a setlistben az egyetlen rádiós slágerük, az Álomtégla, és ismét megállapíthattuk, hogy ez egy tökéletes szám, mindenféle elkurvulás nélkül. A Subscribe még mindig kihagyhatatlan élőben, aki még nem látta, az ébredjen fel és járjon utána!

Az estét záró Idoru a magyar rockszakma nagy talánya. Dallamos metalcore zenéjükkel hamar bekerültek a köztudatba, egész jelentős sikereik voltak, japán turné, stb., de aztán az eredeti énekes pár évvel ezelőtti kilépése és a banda nagy részének lecserélése óta Szalkai Tibor gitáros-főidoru hiába nyer minden évben Fonogram díjakat az új felállással is, élőben már nem tudnak nagy tömegeket megmozgatni. Minden hasonló közös turnét ők szoktak zárni, nem főfellépők, hanem utózenekar, általában éjfél után játszanak, és már a kutya sem kíváncsi rájuk. Így volt ez a korábbi Grenma-turnén is, és most is csak a nagyterem első ötödében álltak emberek. Kár, mert a zenéjük jó, az új énekes hangja erőteljesebb elődjénél - stílusa az Ignite-os Téglás Zoliéhoz hasonlít -, és a banda egyben van a színpadon, Szalkai Tibi pedig újabban mindent (felsőtest, haj) megtesz azért, hogy végre úgy nézzen ki, mint egy igazi rocksztár.

A setlist érdekes volt, nagy slágerek maradtak ki a Face The Light albumról (Bury It All azért volt), viszont ezúttal végre hajlandók voltak ráadást is adni, ez volt a Green Day-től az American Idiot. Sajnos rontott az élvezeti értéken a kis számú közönség, a meg nem értett banda örökös sértettsége és az, hogy túl hangosan, túlvezérelve szóltak, így ez a koncertjük sem volt oly mértékben értékelhető, mint amit az Idorutól lemezei és múltja alapján joggal várnánk el. Saját közönség előtt, kisebb helyen kellene Budapesten próbálkozniuk, mert ez volna számukra a realitás.

Éjjel 2 fele lett csak vége a teljes programnak, tartalmas kikapcsolódást nyújtott az este. Nem volt rossz, de a Leander Rising kiugró sikere még mindig érthetetlen számomra. Ettől függetlenül senkit sem próbálnék lebeszélni a koncertjeik látogatásáról, mert gitárcentrikus zenét játszanak odaadó közönségnek jó koncerthangulattal, ez pedig mostanában önmagában is nagy érték. Szóval kedves gyerekek, továbbra is hallgassatok ÉLŐ ZENÉT!

A fényképek a szerző butatelefonjával készültek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.