Nem nagyon hiszem, hogy van olyan zenerajongó, akinek a dán Raveonettes a kedvenc együttese, mégis sikeresen működnek több mint 10 éve, és még Budapesten is meg tudták tölteni az A38 hajót, ráadásul nem kizárólag külföldiekkel. Azért azt látni kell, hogy eléggé szerencsés, zeneileg nyitottabbá vált időszakban látogattak először hazánkba, pár évvel ezelőtt még eleve esélytelen lett volna egy hasonlóan kategorizálhatatlan stílusú, nem mainstream banda itteni próbálkozása.
Szóval kissé meglepő módon teltház volt, de ebből az előzenekar Hangmás nem sokat profitált, zenéjük gyakorlatilag mozdulatlanul hagyta a főprodukcióra váró közönséget. Pedig a Hangmás most is hozta, amit tud, és amitől saját koncertjein – ahogy Ákos énekli – mindenki táncol: modern, néhol dance-es, néhol retrósan szintizett indiezenéjük még mindig teljesen vállalható, főleg élőben. Bár a Hangmásnak kevés igazán fogós száma van, azért a program a jobbik arcukat mutatta: volt a Fehér zaj a maníros énektémájával, majd jött 2011. egyik legjobb magyar száma, a Luna (sajnos túl szintis és visszafogott hangzással, az albumverziónál gyengébb összhatást elérve), aztán érkezett a hibátlan című Funeral Party Budapest. A hangulatfokozásra leginkább alkalmas, de a közönséget ezúttal szintén hidegen hagyó Lick My Pain már úgy szólt, ahogy kell, az énekes Minda Endre is menetrendszerűen megőrült a színpadon, de a Hangmásnak ennél több nem juthatott ezen az estén.
A Raveonettes sallangmentesen kezdte műsorát, a baseballsapkás Sune Rose Wagner és a kortalanul bájos Sharin Foo színpadi jelenléte zenéjükhöz illően végig visszafogott maradt. A lemezeken nehezen elkülöníthető énekhangjuk élőben is feltűnően jól illett egymáshoz, Sharin a számok között szorgosan váltogatta a különböző szóló- és basszusgitárokat, hátul pedig a turnédobos pakolta a néhol akusztikus, néhol elektronikus dobalapokat a gépi effektek mellé.
A koncert első részében a gitárfüggöny dominált, uralkodott a torzított chillout, de a Dead Sounddal - ami az egyik legjobb számuk - a hagyományos dalforma is megjelent. A program a Raveonettes minden korszakából válogatott, mégsem volt észlelhető jelentős eltérés a különböző albumok tételeinek stílusa, hangulata között. Az A38 remek hangzása értelemszerűen kevéssé érvényesült, hiszen a Raveonettes esetében nem a megszólalás tisztasága, hanem a ködös, széteffektezett, túltorzított, de nem fülsüketítő gitárhangzás a domináns. Ez a zene viszont nem túl izgalmas hosszútávon olyankor, amikor az egyes dalok nem túl kiemelkedőek, így az első bő félórát csak a megfelelően szép és meditatív Curse The Night dobta fel igazán. Mielőtt azonban túlságosan is leült volna a hangulat, érkezett a legnagyobb slágerük, a fogós és táncolható Love In A Trashcan, amiről mindent elmond, hogy akár a Ponyvaregény híres táncolós jelenetében is megállná a helyét. Ettől aztán a végig hálás, de kevéssé aktív közönség is felpörgött, és mozgó masszaként egyesült a gitárzaj lüktetésével. Az Aly Walk With Me a francia Air formáció Kelly Watch The Stars című számának gitáros parafrázisa is lehetne, repetitív dallamait ezúttal viszont kellően szétszabdalták ahhoz, hogy az egyik legizgalmasabb részévé váljon a koncertnek. A ráadásban aztán végleg minden szétesett, de a lehető legjobb értelemben.
Bár tagadhatatlanul volt olyan időszaka a koncertnek, amire a "semmi extra" közkeletű fordulat illik leginkább, az utolsó húsz perc megfelelő szájízt adott a befejezéshez. Így alapvetően kellemes érzésekkel távozhatott az, aki ezen az estén a Raveonettes visszafogottan markáns, de még a popzene határain belül maradó dallamaival akart rekreálódni a hosszúra nyúlt tél végén.
A fényképek a szerző felvételei.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.