Idén végre tényleg sikerült egy nagy és aktuális nevet leszerződtetni a VOLT-ra, még ha külön ráadásnapot is kellett szentelni az Arctic Monkeys számára. Én még az első albummal szerettem meg őket, 2006-ban sok hideg téli estén szólt a fülembe dugva a Whatever People Say I Am, That's What I'm Not lemez. Az Arctic Monkeys akkori hangja valóban igazán friss volt, az angol proligyerek attitűd technikás és lendületes zenébe csomagolva nagy sikereket aratott világszerte - és nálam is. Aztán a fiúk felnőttek, lelassultak, Josh Homme lett belőlük, de a tavalyi lemezükkel minden kritikus szerint beértek, és elfoglalták a gitárzene megüresedett trónusát. Én akkor sem értettem ezt az egyöntetű lelkesedést, mert bár a 2013-as AM valóban a második legjobb lemezük lett, a kezdeti energia már törekvés szinten sincs meg benne. Helyette tele van beszívott, elszállós dallam- és témavilágú slágerekkel, amiket a stoner riffelés meg a fejhangú vokálok tartanak egyben, és valóban van köztük néhány kiemelkedő, fogós és egyedi dal. Viszont összességében annyira középtempós az egész cucc, hogy az nekem már kicsit sok - illetve kevés.

Az azonban biztos, hogy 2014-ben egy hazai Arctic Monkeys koncert mégiscsak nagy esemény. De vajon mennyire nagy? A beharangozókból úgy tűnhetett, hogy legalább akkora rocktörténelmi pillanat lesz ez Sopronban, mint az 1992-es Guns N' Roses volt a Népstadionban, amit azóta is meghatározó élményként emleget mindenki, aki ott volt - irigylem is őket érte, engem sajnos nem engedtek el rá. Aki reálisan szemlélte az esélyeket, az azért pontosan láthatta, hogy az Arctic Monkeys nem adhat világmegváltó koncertet a VOLT-on. Nem azért, mert nem fogják odatenni magukat, és nem is azért, mert nem jó a zenéjük, hanem azért, mert ha csináltak is némi paradigmaváltást a 2000-es évek elején, akkor is rétegzene volt, amit játszottak, és most is az, csak azóta más lett a műfaj és más lett a közönség is. Ettől viszont érdekelt a dolog, hiszen először játszottak nálunk, és végre nem egy huszadszor szigetelő banda volt a headliner, hanem egy aktuális és fontos zenekar.

És nem is bántam meg, hogy ott voltam, mivel túlzott elvárások nélkül ez egy korrekt koncert volt, ami pontosan megmutatta a jelenlegi Arctic Monkeys erősségeit és gyengeségeit is. Erősség a profizmus, a tökéletes megszólalás, Alex Turner ügyesen kiaknázott frontemberi képessége és a népszerű, ismert számok. (Amúgy tényleg nagyon jól szólt, nem tudom, hogy hol állt, aki mást állít, de középen, a keverőpult előtt 20 méterrel tökéletes volt a hangzás.)

Gyengeség ellenben az, hogy ezek a számok mégsem elég jók ahhoz, hogy az ember ne a legnagyobb slágereket várja közben, és a már említett tendenciózus belassultság is álmosító, ha nincs meg az a plusz, amitől jobb lesz, mint a lemezen. Sok mindent elárul az is, hogy az áttörést meghozó I Bet You Look Good On The Dancefloort a jórészt tinikből álló közönség nem is nagyon ismerte (hiszen akkor még alig voltak 8 évesek), így a setlistben sem kapott kitüntetett helyet, míg az új lemez 80%-a lement. És alapművek hiányoztak az első néhány lemezről (mint pl. a When The Sun Goes Down, The View from the Afternoon, Teddy Picker), ami akkor lett volna jó megoldás, ha a lejátszott dalok feledtették volna őket, de erről szó nem volt, az AM album számai a lemezen is túl egyformák és túl moderáltak egymás után, és élőben is azok.

Kijött tehát az, hogy a jelenlegi Arctic Monkeys élőben akkor sem átütő, ha amúgy hibátlanul eljátssza az aktuális dalait. És ez a legnagyobb gond velük, nem pedig Alex Turner egyesek szerint flegma rocksztárkodása, ami engem például egyáltalán nem zavart. Egy rocksztár szabadon pozőrködhet, ha ez nem megy a teljesítmény rovására,  ráadásul kifejezetten kedves és hálás volt az a néhány odavetett szó, amit a vége felé mondott a közönségnek. Attól viszont, hogy valami nem átütő, még nem feltétlenül csalódás, persze a profi teljesítményre könnyen rávetülhet a lélektelenség vádja, de nekem nem volt gondom a csapat hozzáállásával. Ebben a bandában most ennyi van és nem több, de az ennyi is bőven jobb az átlagosnál, viszont sokkal kevesebb a kimagaslónál és a tökéletesnél.

Az Arctic Monkeys életműve kétségtelenül ott van a huszonegyedik század eddigi legjobbjai között, ez a koncert viszont jelentőségében nem volt és nem is nagyon lehetett több egy aktuális és jó banda tisztes, de felejthetetlennek nem nevezhető magyarországi debütálásánál. Örülök, hogy eljöttek, és ezerszer inkább ők térjenek vissza jövőre is, mint a Hurts vagy a 30 Seconds To Mars.

A Strypes amúgy nem rossz, de hiányoznak a fogós számok, a Mary Popkids helyett pedig a Junkiest néztem meg az Akvárium színpadon, és pont olyan jó volt a kánikulai koncertjük, mint tavaly.

(A posztban szereplő fényképek a szerző felvételei.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.