Mr Bus új albumáról egy odabaszós trekk. Mindenki hisztizik, mi pedig leszarjuk a politikai, sőt, még az etnikai korrektség látszatát is, és kirakjuk a klippet. Hadd vesse szét a mélynyomó a szobát.

Új magyar film a mozikban, Johnnynak ezernyi hamarosan lejáró kultúra utalványa van, és e két esemény konstellációja lett az, hogy a moziban kötöttem ki kedd este (tanulás helyett). Gondolom már mindenki izgatottan várja, hogy indul a fikahalom, a szardobálás, ismét egy fos magyar film, gratulálunk, köszönjük, leülhet, egyes. Pedig nem. 

Meglepő módon ez a film jó. Nem is kicsit. Olvastam róla már előtte több helyen is több mindent, kezdve Kulka homodoktoros szerepétől, odáig, hogy steril az egész - megpróbálom most nem ezeket az általánosságokat nézni, hanem kicsit a saját, film közben felmerülő gondolataimat monitorra (sic!) vetni. 
Elsőként a főszereplő srác Gábor (Nagy Ervin), nekem az elején baromira nem volt szimpatikus, inkább a haverja Tibi (Trill Zsolt), aki masszívan hozza a közepesen gyökér prolit. Mindketten árvaházban nőttek fel, csak egymásnak voltak barátai, rendben is van ez így, jól kijön a dolog. Gábor ugye csajokat szed fel, és elszedi a pénzüket, míg Tibi a hátteret biztosítja ehhez. Okés is az egész, míg nem jön Hanna (Hámori Gabriella), és hősünk (?) bele nem szeret. 

A már említett Marton Mágenheim 2.0 szerepében találjuk Kulka Jánost, aki egészen (talán túlságosan is) jól hozza a jellemében elnyomott homokos, az érzékeny (férfi)szeretetre vágyó doktort. Találkozunk még Csányi Sándorral, aki szintén jót játszik a béna, buta, színészkedni akaró szerepben (róla pedig Joey jutott eszembe elsőre); valamint a Tűzvonalban már megkedvelt László Zsolt is megjelenik Hanna pszichológusa szerepében. Ha már itt tartunk, akkor feltűnik a sorozat másik főgonosza, Balikó Tamás is egy kis szerepben - öröm ez az egyszeri sorozatnézőnek. 

Az egyik fő kritika volt, hogy Ikeás bútorozású lakások, semmi élet nincs benne, csak úgy, mint az egész környezetben - ezt sem tudom aláírni, hiszen simán el tudom képzelni, hogy a kicsit pénzesebbek ilyen kecóban laknak, ilyen környezetben mozognak. A helyszíneket tekintve is rendben van a film, hiszen magam is sokszor ismertem fel akár lakóhelyemhez közeli dolgokat, ahogy a 7-es buszon többször is mentek, jó volt látni. 

Említettem, hogy Gábor figurája nem volt túlságosan szimpatikus az elején, de ez a film végére teljesen megváltozott, ahogy kezdett beütni a krach. Egyrészt az ő kapcsolata Tibivel nagyon megváltozik, egyre fellengzősebb, és deklaráltan bunkóbb kezd lenni az egyszerű sráccal, melynek következményeképp a végére eljutunk odáig, hogy teljesen különböző oldalra kerülnek, a korábbi véd- és dacszövetség ellenére is. Tibi stílusa ugyan erősen megkérdőjelezhető (az örökös tesózása és egyszerűsége valahol még szimpatikus (és egyben riasztó) is, hiszen tudjuk, hogy nem egy nagy lumenről van szó); ám a realitást mégis ő képviseli. Gábor pedig egyre inkább kezd elmerülni a hazugságokban, és mondjuk ki, a végére kerülhetne sokkal nagyobb szarba is. Mindemellett amit a végső showdownban lenyom, az nagyon jól össze van rakva, és köze nincs az elején „kispályázó" sráchoz benne. 

A magyar filmekre, sorozatokra jellemző életidegen dialógusoknak szerencsére nyoma sincs a filmben, a forgatókönyvíró szerencsére jó úton járt, hiszen szinte semmibe sem tudtam belekötni, a néha bedobott poénok is a helyükön ülnek, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy azt mondjam, jó film lett. A vége lehet, hogy egy kicsit kiszámítható volt (nekem ugyan nem), hiszen talán más befejezés nem is lehetett, de azt mondom, hogy aki jó magyar filmet akar látni, annak ez mindenképp kötelező. Az Argó, és a Kontroll után ez is egy olyan hazai alkotás, amit meg kell nézni, mert érdemes.

A múlt héten intenzíven (...???) készültem a vizsgákra, mindemellett melóból hazaesve azért szerettem volna valami melegkaját csinálni, de gyorsan, és olcsón. Gyorsan megkérdeztem Editet, hogy mit ajánlana, és ő mondta el a következő receptet, ami nagyon jól sikerült, bár nem hittem volna. 

Kezdésnek veszünk egy csomag (500g) masnitésztát - ugyan a bolt, ahol én jártam, ilyet nem tartott, így maradt a kagyló, ami véleményem szerint ugyanolyan tökéletes. Szükség lesz még 30 deka fetára (Csarnok sajtbolt, kimérve rulez), egy hosszúkás hengernyi olívabogyóra (fekete), két fej lilahagymára, némi fokhagymára, na és persze olívaolajra. 

A tésztát elkezdjük főzni (forró víz, só, olaj), nyugodtan lehet a ráírt használati utasítás szerint, most al dentézünk. Eközben egy nagy vájdlingba belemorzsoljuk a fetát, felkockázzuk a lilahagymát, kipasszírozzuk a fokhagymát, karikákra vágjuk az olajbogyót - mind bele. Bőségesen meglocsoljuk olívaolajjal, és összekeverjük. 

Ha ügyesek vagyunk, a tészta és ez kábé egyszerre lesz meg, tészta leszűr, még melegen összekeverjük a kettőt, tetejére olívaolaj, és go! Az összköltség kábé 900 forint volt, és ebből három kajálásnyi bőven kijön, szóval megérdemli a későbbiekben majd külön részleget kapó büszke korporét ebéd címkét. Jó étvágyat. (Azt még hozzá kell tennem, hogy nem workplace-friendly a dolog, Grandpa húzta is a száját a masszív hagymaszag miatt, de hát, mint tudjuk: life is hard, sorry for tourists!)

Azt hiszem ezzel a posttal fogok visszaszállni a ringlispílre, hiszen az elmúlt napok termelékenysége nem igazán ide koncentrálódott. Szóval térjünk vissza időben egy héttel, amikor is a másnapi céges kis karácsonyi ünnepségre készültem egy ajándékkal. Mivel a kiírás szerint a hangsúly inkább legyen a handmade ajándékon, úgy gondoltam, sütök valamit! 

Az ötletet Ízbolygótól vettem, az elkészítés közben felmerült nehézségekről pedig az alábbi videóban mesélek, ide most csak a receptet pakolom ki. 

Mese a cantucciniről from Jason Bourne on Vimeo.

Kell hozzá 25 deka liszt, ezt összekeverem 12 deka cukorral, és 12 deka mindenféle magvakkal. Amint az a mozgóképen is látszik, egyrészt a lisztet nyugodtan lehet emelni, különben elképesztő harcokra lehet számítani a tésztával, másrészt pedig a mazsola oda tud égni, szóval csak csínján vele. 

Kell még öt gramm sütőpor, két tojás, négy deka vaj, citromhéjat is reszeltem bele, de azt annyira nem is éreztem, és végül egy fél zacskó mézeskalátsch fűszerkeverék. Ha ez megvan, egy bazi nagy tálba küldjük bele az egészet, és indulhat a buli. Addig kell gyúrni (extra hozzáadott liszt árán is), amíg a rohadék el nem engedi a kezedet, és tudsz belőle tetszőleges számú (ennyi alapanyagból kettő jött ki) hosszú, három-négy centi vastag hengert formálni (tepsibe sütőpapírra ofkóz). 180 fokon kábé fél óráig kábé sütjük, aztán kivesszük, és megnézzük milyen. Fel kell vágni, és fémdobozba rakni, különben két óra múlva már elkezd kiszáradni, és bár így is finom, jó fogak kellenek ahhoz, hogy elbánjunk velük.

A Metallica ősszel megjelent albuma, a Death Magnetic talán legjobb számához formabontó klip is készült a Halflife nyomdokain haladva. Az elején az Öveges professzor módjára magyarázó tudós mindent visz. Mivel nem valószínű, hogy a magyar zenetévék sűrűn fogják játszani, itt a remek alkalom a videó megtekintésére.

A Rákóczi tér fel van túrva, minden sarkon áll egy... rendőr!

Jósa Dani cimborám még anno a Julianna-majorban lévő első cserkésztáboromon osztotta meg azt a nagyszerű rigmust (sok mással egyetemben) a többiekkel, amit hogy mondjam... a vezetőség annyira nem értékelt. But I digress, szóval. A Rákóczi tér fel van most is túrva, hiszen építik a néttyes metrót, ellenben röhejes, mert az idők hírének köszönhetően kábé arra van a legkevesebb k.

Johnny Posh egy átdorbézolt éjszaka után reggel hazafelé tartva némi élelmiszer után nézett. Szabadnapja volt a gyárban, így annak még a közelébe sem akart menni a Csarnokba, amikor is beugrott neki, hogy hoppá - hiszen a címben említett helyen is van egy kisebb csarnok! Megigazította fekete nadrágjához és Fafölde felsőjéhez színben rímelő fekete szegecses bőrövét (csak hogy pont a megfelelő mértékben látszódjon a baszomnyi övcsat, mely hogy-hogy nem, egy B-betűt formált). A piacot először a főbejárat felől közelítette volna meg, de az -aztaba...- zárva volt.

Próbáljuk meg tán az oldalsó bejáratot, gondolta Johnny, és lőn siker! A lengőajtón túl pedig ott volt maga a piac. Mielőtt bármit is leírnánk róla, tudni kell, hogy igencsak kis helyről van szó, nincsenek olyan hatalmas méretek, mint a Lehel, vagy épp a Fővám téren. Van egy főfolyosó, ebből három megy el keresztbe, egy kicsit kacskaringósan a pultok között. Sajtos, zöldségesek, hentesek, egy halas, és a kis büfék, és olcsó cuccokat árusító boltok.

Amikor belépett, elsőként az orrát megcsapta egy illat, mely később sem távozott. Ez az olcsó hamburgerhús illata volt, mely mindent dominálva szállongott a reggeli levegőben. Johnnynak eszébe jutott, hogy tegnap este óta ő sem evett túl sokat, de visszafogta magát, hiszen a hasonló burgerekkel nagyrészt nem volt eddig szerencséje (értsd: szinte mind szar). Egy középkorú nő egy lángost tömött magába szinte rögtön a bejáratnál - hová jutottunk?

Bárhová is ment Johnny, az illat elkísérte. Büfésor itt, boltsor ott, körülötte zöldség és gyümölcsárusok, a túloldalt pedig középen szerény kis pultokon árulnak olyanok, akiknek szemmel láthatólag csak kevés (ámde talán annál hitelesebb) termékeik vannak. Hősünk nagyon szemezett egy üvegelt gyöngyhagymával, de visszafogta magát - majd legközelebb.

Amire ki kell térni, az mindenképp egy hentes, amit ha a főbejáraton jönnénk be, az első lenne balra a sarkon, kis kukucskálsó kiadóval. Itt olyan füstös ízű kolbászt (szeletelt) lehet kapni, amilyennel Johnny máshol még nem találkozott, és ne térjünk ki arra a kellemetlen dologra sem, hogy felvágottban minden bizonnyal lenyomja a Csarnokot (nem bizonyított). Amit viszont nem szabad, és my man, Johnny is tudta ezt (sajnos a saját kárán), hogy a halasnál nem érdemes vásárolni (mondjuk már a Csarnokban is szopta be ezt).

Bejöttünk főbejárat, jobbra járaton indulunk - sajtos, ami bár nem veszi fel a versenyt a legendás Csarnok-főbejárat-jobbra sajtos-nagy a sor üzlettel, de azért korrekt cuccok van, igen olcsó áron. Ezen felül még találunk a korábban említett kajásokon kívül (amiket egyszer, ha nem lesz sem vizsgaidőszak, sem semmi, akkor Johnny is ki fog próbálni, kockáztatva, hogy elkap valami szuper gyomorrontást tőle), illetve az olcsócuccos is jópofa. Az tuti, hogyha tehetné, többször is jönne ide yours sincerely, de mivel azért ez kiesik, csak az ilyen extra alkalmak jönnek szóba.

Kifelé menet, és utána még fél napig az olcsó hamburgerhús illata még mindig ott volt az orrában. Vissza kell menni, hajtogatta magában a Jack Shephard-i mondatot.

Kicsit elkésve bár, de itt van ez a videó is, amihez azt hiszem, nem is kell hozzáfűznöm semmit sem... I wanna be a dj.

Kilencedik Főzőiskolánk majdhogynem az alkoholizmus áldozatává vált - de olyannyira durván, hogy azt már mi sem akartuk elhinni. Nagyszerű étellel készültünk, minden adott is volt a sikerhez, és mégis - már-már azt kell hinnem, hogy kezdünk átmenni egy olcsó piálós klub szintjére. Ezt nem engedhetjük meg! kiáltott a bölcs, és azért, hogy becsületünkön folt ne essen, megszületett a kaja, mely hagymás hús néven kerül be a Főzőiskolák történelmébe. 

Azért amikor Gergő este tízkor elkeseredésében bedobta (az amúgy igen geci) kérdést, hogy nem-e megyünk le egy gyrosért... nos, ekkor kaptunk észbe, hogy mivégre is vagyunk ott. Kezdésképp megpucoljuk a hagymát, felkarikázzuk (fél kiló). Egy serpenyőben vajat (20 dkg) és egy kis olajat megmelegítünk, beledobjuk a hagymát, sózzuk-borsozzuk, és szépen megpuhítjuk (nem elégetjük, mérsékelt láng!). 

Szükség lesz két három szelet száraz kenyérre (ha nincs, mint esetünkben, akkor sütőbe bedobjuk picit, de egy szimpla kenyérpirító is megteszi), ezt felkockázzuk, és a maradék (merthogy hagytunk) vajjal összekeverjük. Mindeközben a csontos karajt (tetszőleges szelet, csak férjen bele a tepsibe) klopfoljuk vékonyra, fűszerezzük, és a serpenyőben mindkét oldalát lightosan megpirítjuk. Mihelyst megvan, irány a tepsi! 

A fent említett hagymához teszünk egy evőkanál cukrot, és odadobjuk a tűzre. Egy perc múlva, tűzről le, mustár bele. Megy bele kakukkfű is, de én esküszöm, nem emlékszem, hogy az volt-e nálunk. Mindenesetre, ha van, akkor kell. A tepsiben lévő húsra rádobjuk a morzsát, meg ezt a hagymás cuccot, szépen eloszlatjuk, és irány a sütő, ahol is készre sül. 

Köretnek krumplipüré volt hozzá, amit most már meg nem mondok, hogyan készült pontosan, de hát nem is nagy cucc: főtt krumplit összetörünk bele egy kis tej, vagy ilyesmi, aztán go!

A kaja viszont iszonyat finom lett, én őszintén szólva a recept alapján nem gondoltam, hogy ilyen jó lesz. A ropogós morzsa, a mustáros öntetes hagymás hús... egyszerűen mennyi kombinációt alkottak, úgyhogy a pontozóbírák is meg voltak elégedve a dologgal.. 

Apropó, ha már a rendszernél tartunk, a következő évadban egy-két komolyítást kell majd bevezetni, mert kezdenek a dolgok szétcsúszni. Valahogy egyensúlyt kell majd találni az ivászat, és a főzés közt; bár most is voltak olyan pillanatok, melyek közelítettek Floydhoz (például amikor Edit megkérdezte, hogy mehet-e a műanyag tál a sütőbe, és én meg vigyorogva rábólintottam). Másrészt pedig az értékelési rendszert is rögzítjük majd írásban, és kap egy kis fasza felületet a dolog, hogy Ti is láthassátok, melyik kaja hány pontot kapott. Szóval lesznek még itt czifra dolgok, a szó pedig a stúdióé.

Szombat reggel, negyed hét van, hősünk már felébredt és veri... a tasztatúrát. A mai napon lett volna egy vizsgám az öreg Békáson, de azt már idejében lemondtam. Hogy miért? Tulajdonképpen azért, mert egy büdös szót nem tanultam még rá (gazdmat 2 aka valszám lett volna), és azért meg fog a halál kimenni, hogy konstatáljam: igen, nem tudok semmit sem. 

A következő idők menetrendje nagyjából már megvan februárig: lesz nyolc vizsga, közben január közepén egy iszonyat szétcsapatós buli, rá egy hétre Genf, és a jele szerint csak január végén, február elején indul majd a rekreációs hónap. Azt is keményen kell majd, mert az egészségem a jelen pillanatban megint eljutott a „béka segge alatt" állapotba, ami hihetetlenül nem jó. Valamint, ha még nem említettem volna, a fogam is olyan szinten tud fájni néha (ínyem? foggyökerem? nemtudom), hogy azzal is kellene sürgősen valamit kezdeni. 

Csakúgy, mint a gépemmel, mert hiába jött meg a 2*500 GB-os WD Caviar, még hozzányúlni sem volt időm, nemhogy nekiállni behackelni őket a rendszerbe. Windows reinstall still late, ja és tegnap rekord is volt, mivel a Safari nem tudom mennyi idő alatt, de sikeresen felzabált 700 megát a memóriámból (eddig azért olyan 300 körül megállt, pontosabban én kaptam észbe, és restartoltam). 

A postokkal még mindig el vagyok maradva, úgyhogy egy kis ajánló, mi jön most már tényleg a következő napokban: Főzőiskola report, egy kis itthoni főzés, lakásajánló, fasza lemezek, fasza pizzák rovatunk... szóval ilyenek. Mától, vagy holnaptól. 

Ps.: hősünk csak este fél kilenckor rakta ki a postot, mert lusta gyesznyó.

Egy kis világvége hangulat így reggelre... durván jó zene, Depecs, állítólag Huntermann remix (és R. Sanchez tolta le egy mixben, onnan ez a release is)... nekem aztán tökmindegy, de odavág.