Kevesen tudják manapság az Utolsó Éjjel eljövetelét várva, hogy ezelőtt is volt egy blogom, amely körülbelül 3 évig húzta (2005-2008), de még kevesebben tudják (na jó, csak egy fél gimnázium), hogy előtte is írtam ám mindenfélét, többek között a kedvenc underground suliújságát is a No.1 rózsadombi gimnáziumnak. Többet ezzel kapcsolatban már igazán nem mondhatok, mert már így is gyorsan meginduló kommandókat vízionálok lent az utcán, melyek csak rám várnak...

A lényeg annyi: mostantól péntekenként régi sztorik, írások jönnek, melyeket jó eséllyel még senki sem olvasott online, csak papíron. Ez János története.

Misszió: pótOsztálykirándulás
Szereplők: Bence, Dóri, Gabesz, Gazsi, Johi, Marci, Peti, Petra, Speed, Taszi
Helyszín: Budapest, Kehidakustány, Zirc
Időpont: 2006.03.04-05.
Jármű: Mazda 2, VW Passat

Nap 1.

Indulás: 17:00

Indulás mínusz 00:30
A csapat fele (Johi, Taszi, Gabesz, Marci, Speed) a megbeszéltek értelmében a Sportban gyülekezett, és itt intézett pusztítást az alkohol ellen. Johi noszogatására végül olyan 5 körül a verdába csaptuk a seggünket, és elindultuk az Atomic Sport Club mögötti parkolóba, ahol a többiek vártak ránk.

Indulás plusz 00:05
A parkolóban találkoztunk, és itt hatalmas örömködés, illetve sörbontás (hála Tominak) után még egy gyors pisi, illetve cigi jött.

Indulás plusz 00:18
A MOM-park után Marcikának eszébe jutott, hogy ő bizony a Sportban hagyta a táskáját. Nosza, mitévők legyünk, telefon Taszinak, hogy mit vegyenek, majd visszafordultunk, és tipliztünk vissza, ahol is táskafelvétel, és újabb cigi következett, majd végre fél hat körül a többiek után eredtünk.

Indulás plusz 00:40
Majdnem oldalba baszott minket egy Merga.

Indulás plusz ~01:50
Az autópályáról lehajtva Tominak eszébe jutott, hogy hopp, de mi nem vettünk ótópálya-matricát. Így bár megspóroltunk 1500 forintot, de nem akarván további 100 rongyos büntetést a nyakunkba, a továbbiakban a Balaton déli partján folytattuk utunkat. Időközben Tasziékat is beértük, jót forogtunk vagy nyolcszor egy körforgalomban, és nagy nehezen, de nyolc körül odaértünk a már jól ismert szálláshelyre.

Kehidakustány

Időközben kiderült, hogy a múltkori szobánkban már más alszik (amikor valaki vígan benyitott oda, akkor derült erre fény), de ebből konfliktus nem kerekedett. Megvacsiztunk, szereztünk kávéspoharakat a Jagernek, a karton sört bebasztuk a hűtőbe, és kezdődött a móka. A móka, mely hamar elfajult, egyenes arányban azzal, hogy hogyan fogyott a sör. Csak címszavakban, borultak a székek, az ebédlőben ment a diszkó, a szobában Bence tolta a pornót a laptopon, ki lett égetve az ágy, a növény tiszta csikk és hamu lett, a poharak hamutálak lettek, a fal és a kárpitos székek csöppet vizesek lettek (-"Na majd jön a Tünde (tulaj), és akkor meglátjátok mit kaptok, meszelhettek, meg kárpitozhattok majd! " -"Megbaszom én azt a Tündét!"), valamint tiszta szemét és sör lett minden. Ja és persze a szoba denkelhető volt. Arról, hogy ki kivel mikor hová és mit csinált, nem írok, hiszen mindenki tudja, ellenben Marcika még hajnali háromkor is úgy érezte, hogy rombolnia kell, tehát szétbaszott egy kispoharat (melynek maradványait a WC-tartály őrzi), illetve lekvárral és hamus vajjal szétgermózta a terítőt. Alapvetően nem volt ezzel baj, csak aztán a Bencével mi vittül el a házinéni rinyálását, melyet kora hajnalban ki tudtunk volna hagyni. Végül elcsendesett minden, és fél négy körül lepihentünk.

Nap 2.

Rendrakással, és fosással kezdődött a reggel, miután jött a reggeli, és a nap legszomorúbb élménye.

A nap legszomorúbb élménye...
...pedig az volt, hogy a baszadékoknak, miután gyönyörűen rendet raktunk, és nem is vertük szét a házat, volt pofájuk 4300-at legombolni rólunk (még egyszer, ebben benne volt egy éjszaka, és két hideg kaja- felvágott, kenyér, vaj, stb). Hogy ebben mi volt ennyi, azt nagyon nem tudtunk, de ez kicsit feldúlt minket, s ez magával vonta azt is, hogy kijelentettük: többet ide nem jövünk.

Élményfürdő
Hatásos, szexi tanárnénis belépőnk után megvettük a jegyeket, és bementünk pancsizni. Itt semmi extra nem volt, kivéve hogy Gabesszal az élen remekül romboltuk a fürdőben azt a kialakult képet, hogy ide normális emberek járnak.

Idézetek:

Gabesz:
-Nekünk nem kell szekrény, bazmeg! (Kehidakustány, belépő-pénztár, miközben vesszük a jegyeket, és kiderül, hogy két rongy)
-Kussoljál már bazmeg! (Kocsiban, ha valaki az esetek 80%-ában a Gabeszhoz szólt)
-Ótóked.

Tomi:
-Hívjuk fel a Taszit, ő beleszól, hogy halló, és üvöltsük bele, hogy fasznak pofázol itt?! (Gabesz beszólásának továbbfejlesztése)

Csak egy link a videóhoz:

www.nemzetisport.hu/minden_mas_foci/bedrogoztak-az-ellenfelet-es-3-0-ra-gyoztek-video-2049419/

Valamint hozzátenném, hogy szakadjon meg a Vimeo, mivel először próbáltam oda 720p-s videót feltölteni (ja igen, amúgy az új iPhone-nal készült a vid, és hát annyira nem voltam elájulva tőle, de erről majd más postban); de egy egész éjjelen keresztül nem ment fel UPDATE: most már ott is fennvan, míg Youtubera felpakolta szinte rögtön...

A reggeli étkezés még gyorsabb ütemben volt kénytelen lezajlani, melyhez a szűk keresztmetszetet a csak fél hétkor kinyitó zabaszekció adta, de végül elértük a nyolckor visszainduló buszt a Hahn reptére (fun fact: így hívják a Linkin Park dj-jét is, és ha már itt tartunk, az új album egy nagy szar). Ott bedobtuk a táskáinkat egy önműködően záródó csomagmegörzőbe, majd felpattantunk egy másik buszra, és irány Luxemburg.

A táj olyan feletávtól kezdett csodálatosan szépen kinézni, hatalmas folyóvölgyek, felette viaduktok, és ez, ameddig a szem ellát. Olyan két óra múlva át is értünk, és három dologgal szembesültünk. Az első volt, hogy a repülők olyan kurva alacsonyan szálltak (erről később), hogy majd levitték a fejünket, a második, hogy itt aztán van keveredés a bevándorlók közt, és ez a káoszos alaphangulatot is szolgáltatta, a harmadik pedig, hogy három csöves összeverekedett a szemközti buszmegállóban.

Először az amerikai katonai temetőt mentünk megnézni, ez pedig kicsit távolabb volt, a hegyen (mindig próbálok budapesti vonatkoztatást keresni, de itt még a hegy tetején is nagy irodaház építkezések voltak, pedig eléggé fölment), de olyannyira, hogy a repülőgép-leszállópálya fényei már az út melletti réten villogtak. Kis séta után kicseleztük az autópályát és a vonatsínt is, majd átértünk a temetőbe.

Aki nem tudná: a második világháború fontos eseményei dőltek el errefelé (nem tudok jobb referenciát mondani, mint a Band of Brothers végignézése), és ennek szellemében egy hatalmas emlékmű/kápolnával kezdődött a dolog, majd pedig szemünk elé tárult az, amit az amerikai filmekben is oly sokat látni: végeláthatatlan zöld rét, és ezernyi kereszt. Nagyon megindító és szép látvány volt, főleg, hogy az időjárás is kegyes volt, és még a nap is kisütött. Kifelé még megnéztem, és mint arrafele mindenhol, ott is Villeroy & Boch vécécsésze volt (sajnos Tatát nem hatották meg az ilyen tények, ő csak attól fosott, hogy lekéssük a buszt).

Fentebb említettem a repülőket, meg az alacsony szállást, nos innen kevesebb mint egy kilométerre volt a reptér, és a leszálló gépek is adták neki rendesen, de a felszállók, amikor rátolta a kakaót... a teret körbeölelő erdő miatt olyan kibaszott hangos volt mindegyik, hogy beszarás, iszonyat durva akusztikát adott neki a környezet (ott is maradtam volna még egy kicsit hallgatni, de tudjátok, a busz, meg a lekésés...).

Szóval visszatértünk a városba, ott pedig mivel megéheztünk toltunk egy igen tisztességes kebabot, 4 euróért. Nem számítottam túl sok extrára, és az a durva, hogy nem is volt, de egyszerűen olyan jót már régen ettem hasonló kategóriában. A pita kicsit ropogósra volt pirítva, a hús kiváló, a zöldségek minden egyes falata elképzelhetetlenül friss, és az öntet sem az az átlagos joghurtos/erőspistás fos volt. Ettem már külföldön máshol is ilyet (az itthoniakat nem is veszem bele a versenybe, mert megalázó vereséget szenvednének), de ez kiemelkedő volt.

Ha már ilyen jól bezabáltunk, és még vécé sem kellett, irány a katakombák. Állítólag ha bármi vész volt, ide tudtak menni tömegével a városlakók, és bár nem volt olyan hosszú rész megnyitva, így is elvoltunk odalenn egy félórát, csöpögött és vizes volt minden, valamint néha el akart vándorolni a lábunk alól a talaj. Amúgy ha még nem említettem volna, Luxemburgot kettéválasztja egy bazi nagy árok, odalent van benne patak, meg kis út meg minden, de a látkép alaphangulatát mindenképp ez határozza meg.

Ezután még belvárosnézés, egy sörike, oldtimer autók, utána meg vissza a kp pályaudvarra, ahol a busz majdnem befosatott, hogy késik, vagy netán nem is jön (tíz percet offolt), de már megint beindult a nyugati csodagépezet, és ismét hoztunk a végére egy két percet a menetrend szerinti (!) időből. A reptéren csomagok ki, utolsó eurókból sültkrumpli vásárlása vacsi gyanánt, majd szuvenír, és repülő haza, mely negyed tizenkettőre ide is ért.

A kirándulás végére mit is mondhatnék mást, mint, hogy fasza volt, megint annyi mindent láttunk két nap alatt, hogy beszarás, viszont ezért különösebb “dugnám” faktor nem is alakult bennem a városok iránt (mint mondjuk Genf, vagy Madrid esetében). Majd legközelebb.

Mióta először megláttam Bear Grylls-t, azóta tudom, hogy egy állat, és beszállt azon emberek sorába akiket példaképemnek vallhatok valamilyen szinten, mert eléggé durva, amiket csinál, és baromira feelinges minden egyes Man vs. Wild epizód. Láttam én már más túlélősöket is, amikor csak egymagában kimegy egy hétre, stb, de valljuk be, volt az ilyen izgalmas? Korántsem, mivel ténylegesen senkit sem érdekel egy hétnyi unalom, Bear viszont olyan feszesre van vágva, ahogy az szükséges, és baszottul dinamikus az egész. A másik pedig amiért nagyon bírom, az az őszintesége, mert ugyan beszélni lehet, de néha nagyon látszik, hogy a csávó is csak emberből van, dacára a féltucat stábnak körülötte (kedvenc példám, amikor fel akar a kis fosos motoros sárkányával repülni a Himalájánál a legmagasabbra, sima beszélgetés a sátornál, aztán egyszer csak a felhalmozódott óriási stressztől elszakad a fonál, és a kőkemény exkatona, született túlélő létére elsírja magát..).

Szóval Bear is the man, ezen nincs mit taglalni, viszont szerintem mindenkiben felmerült már a kérdés, hogy ennek valahogy emléket kéne állítani, és kisebb körülmények közt reprodukálni a kalandjait. Nos, ahogy ma Norbesz mutatta, a Bumerángosok ezt meg is tették, és remekül kiparodizálták Bear kalandjainak (a kedvencem amikor bedugja a csirkét a zsákjába “ez még jó lesz nekünk” felkiáltással, meg amikor poroltóval nekimennek a tűznek), minden egyes momentumát.

Jómagam is gondolkodtam már, hogyan lehetne itthoni lehetőségek között ezt megcsinálni, és odáig már eljutottam, hogy kell egy kurva nagy Bear poster a falamra (amúgy tudtátok, hogy jelen pillanatban ő az angol főcserkész is?). Továbbhaladva viszont elkezdtek eszembe jutni jobbnál jobb ötletek, csak ezek megvalósításához kéne néhány dedikált ember kamerázni, meg persze aztán széjjelvágni. Egy intrót viszont már összeraktam, az egyedüli kérdés az, hogy mikorra lesz belőle valami.

 Perpill a fentebb említett Norbival tervek vannak télre, a Bükkbe mennénk, a hó sem riasztana vissza, csak egyelőre a közösen megfelelő időpontot keressük, mivel a munka-iskola-vizsgaidőszak háromszög eléggé bermudásodik arrafelé (értsd, félő, hogy eltűnünk benne). Amennyiben valami összejön, arról mindenféleképpen tudni fogtok, mind az előkészületekről, mind a helyszínről, addig is pedig nézzük meg ezt az állatot ahogyan HALO-t ugrik (bazmeg), iszonyat mód adja. 

Már egy ideje akartam írni az első olyan mobilos játékról, amiért képes voltam pénzt is kiadni, de ma láttam, hogy a NokConv is lehozott egy írást róla, szóval gondoltam, minek várjunk tovább. A játék lényege nem bonyolult, vannak a malacok, akik zöldek, mintha lefosta volna őket egy liba, és vannak a madarak, akikből többfajta is létezik, mindegyik más skillel, és sajátmagukat mintegy kamikaze akcióba hajszolva csapják pofán egy csúzliból kilőve a sertéseket.

Nem egy akadémiai szórakozás, de nem is ez a lényeg, amikor van a sima piros, a sokszorozódó kék, a bumerángos zöld, a turbózós sárga, és a tojáspottyantós fehér jószág. Nokiára jelen pillanatban Maemora és S^3-ra érhető el. Nekem előbbi van (nehéz kitalálni, hogy mi...) , és jelen pillanatban az alapcsomag mellett elérhető három kiegészítő, mind ~400 forint közeli áron pakkonként 2-3* 15 pályát adva.

Ez mind nagyon szép és jó, de hol marad szórakozás - kérdezte egy jól ismert filmhős, akinek ellopták az arcát, és sajnos az iPhone biznisz megint megelőz minket, hiszen oda már megint több tartalom érhető el, konkrétan több map, és plusz madár (a nagy piros buci bunkó). Nagy valószínűséggel a jobb üzleti modell inspirálhatta a Rovio embereit arra, hogy szifonra menjen a több, a Maemora meg nem (na meg a discontinued opsys); mindezek után kíváncsi vagyok, hogy az új Symbianra mi lesz a folytatása a történetnek.

Az árról szólva nekem megért ennyit, hogy a meditálókamrában töltött magányos perceim ne unatkozással legyenek elszámolva, bankkártyás fizetés simán ment, gond egy szál sem volt. Ez az az árképzés ami még működhet is szerintem, akinek elérhető, mindenképp ajánlom, mert nagyon jópofa és kihívásokkal teli a játék.

Letöltés itt, aki pedig pólót szeretne, annak ez az oldal ajánlott.

A pályaudvaron elvileg háromnegyedkor jött volna a vonat, de késett néhány percet, ami helyzetünkben azért volt kritikus, mivel időre ment Mainzból a vonat tovább Frankfurtba (csak éppen másik, pályaudvaron rohangászás, jegyvétel, etc... kellett az idő). Erre mi történt? Mire beértünk Mainzba, faragtunk kemény három percet - a menetrend szerinti időből. Nem is kellett jobb arconcsapás a kispolgári magyar mentalitásnak, mely már-már táncra perdült volna kárörvendő örömében, de a német vasprecízitás egy kemény pofonnal a helyére teremtett azonnal minket.

A következő pofont viszont az adta, hogy nem találtuk, hol lehet jegyet venni, mire meglett ott sorszámos baszakodás volt, az automata meg szintúgy rohadtkodott, és nem adott nekünk jegyet. Le is késtük az egyik vonatot, végre lett jegyünk is, így a fél hetes emeletes jószágot el is értük. Egyedüli probléma az volt, hogy olyan fél nyolc körül már erősen elkezdett lemenni a Nap, szóval drukkoltunk, hogy időben átérjünk, mert azért az európai világpolgárságnak nincs is szebb jelképe mint sok, napfényben sütkérező nagy baszomány üvegfalú ház egymás mellett. Végül be is értünk a monstre főpályaudvarra (Hauptbanhof ja ja ja), és gyalog beindultunk a nagy felhőkarcolók közé.

Nem igazán néztem Frankfurtnak sem utána, de egy eléggé modern város képe jött vissza, jó sok jó magas toronnyal, de volt egy két régi templom meg ház is, szóval érdekes volt, annyi szent. Az egyik toronyházba fel is lehetett menni, 5 euro, hát hogy a fenébe ne. A lift odabenn kőkemény 18m/s gyorsulással ment, belső dobhártyáim, szevasztok. Felérve először is valami durván jó kajaillat fogadott, mivel egy szinttel lejjebb valami elit zabálda volt. A kilátás pedig olyan 200 méter magasból... egészen fantasztikus volt.

Ráláttunk a város nagyrészére, és a lemenő nap okozta kékes félhomályban baromira bejövős volt az egész... el is voltunk vagy háromnegyed órát, miután úgy döntöttünk fél kilenc körül, hogy akkor gyerünk tovább. Érdekesség, hogy lefelé a liftben úgy elment mindkét Nokfon térereje, hogy csak a restart segített, egyszerűen istennek nem találta meg a carrier szignálját.

Ezek után mentünk tovább a fentről látott zöld sorokkal elválasztott többsávos sétálóutca felé, de legangyobb sajnálatunkra péntek este nem volt túl nagy élet arrafelé... sok alkesz/szararcú/mulatozó fiatal volt, kábé mint egy szarabb felhozatalú Gödör előtti gyökérkedés, csak kevesebb emossal. Ezt sajna be is láttuk, valamint azt is, hogy vissza kell térnünk a pályaudvarra. Ott választottunk egy jó vonatot hazafelé, majd betértünk a helyi MC-be, hogy zabbantsunk valamit. Azt is beszéltük később, hogy vicces, Nyugat-Európában tényleg a csórók zabálják a mekit, de itthon meg frankón hasonló árkategória, mint más.

Nem is ez a lényeg, hanem az egy eurós vegaburger, amit kénytelen voltam megkóstolni, hátha valami fantasztikus megvilágosodást hoz húszabáló életembe, és onnantól aztán húha. Hát, jelentem, nem. Panírozott zöldségpogácsa, benne mindenféle színes témával, de sajna még finom sem volt, úgyhogy nem vesztettünk túl sokat vele, hogy itthon még nincs.

Mindezek után vonat, egy óra út haza (érdekes arcok voltak, de semmi extra, a reptérnél ezren jöttek kb, csomó ott dolgozó is, valószínűleg akkor ért véget a műszak), este 11-re értünk vissza a Mainz főpályaudvarra, ahol már a punkok és kutyák parti zajlott erősen, mi meg vártunk egy jó félórát a vilire. Végre az is befutott a Johannes Kepler strassehoz, mi haza, sörike, majd jóéjtalvás.

Kevesen tudják manapság az Utolsó Éjjel eljövetelét várva, hogy ezelőtt is volt egy blogom, amely körülbelül 3 évig húzta (2005-2008), de még kevesebben tudják (na jó, csak egy fél gimnázium), hogy előtte is írtam ám mindenfélét, többek között a kedvenc underground suliújságát is a No.1 rózsadombi gimnáziumnak. Többet ezzel kapcsolatban már igazán nem mondhatok, mert már így is gyorsan meginduló kommandókat vízionálok lent az utcán, melyek csak rám várnak...

A lényeg annyi: mostantól péntekenként régi sztorik, írások jönnek, melyeket jó eséllyel még senki sem olvasott online, csak papíron. Ez János története.

Az első kaland egy kirándulásról szól, a kocsmaajánló Multifilter rovaton belül.
Helyszín: Párkány, Szlovákia
Dátum: valamikor 2004-ben

Az este úgy indult, mint a többi, amikor is egy spontán szerveződés során Szédült Simon megkérdezte tőlem, hogy nincs e kedvem kimenni velük. Én rögvest kapva kaptam az alkalmon, papírt és tollat ragadtam, hogy mindent pontosan vissza tudjak majd adni, és felkerekedtünk. Kisebb szervezési bakik folytán Simon végül is nem tudott jönni, viszont jött még Kisdani, Gorbacsov, és a négy kereket Paulka & Co. biztosította alánk.

A Mária Valéria hídon átérve nem is mentünk sokat, rögtön betértünk az ottani Sport (!!!) kocsma melletti másik helységbe, melynek a hangzatos ’Pub K.O. pivoren’ volt a neve. Sajnos a helyi pultos hölgy nem tudott forintból visszaadni, csak elfogadta, így kénytelenek voltunk beérni 4 korsó Zlatý Bažant-tal, darabját 240 Ft-ért (mennyi is a Sportban az Ászok…?). Ide beülve nyugodt iszogatásba kezdtünk, majd ahogyan az elfogyasztott sör mennyisége egyre nőtt, úgy döntöttem, hogy felkeresem a mellékhelységet. Oda belépve egészen kultúrált látvány fogadott, csak a szarós WC nem volt nyitva, annak a kulcsát a pultnál kellett elkérni. Odakint kézmosó, szappan, kéztörlőkendő és szárító fogadott, ami nem rossz felszereltség.

Visszatérve a többiekhez az a látvány fogadott, hogy jöttek új arcok: egészen jó csajok is voltak (a rusnyák mellett, és sajnos pasival L). Egyébként az egész helyen szinte csak magyarul beszéltek, szlovák szót nem is hallottunk, volt zenegép, és két csocsó is, tehát szinte minden igényt kielégített a hely. Azért mondom, hogy szinte, mert egyvalami nem volt, ami kellett volna. Biliárd.

A sörök elfogyasztása (illetve az opcionális felesek) után átmentünk a kb. 300 méterrel arrébb lévő ’ Bastia Biliard’-ba (ami egy nagy gyárépület-szerű komplexum hátuljában volt, és egy eldugott bejáraton keresztül lehetett bemenni), és kikértünk egy asztalt. Összesen kettő volt belőle, és amúgy sem volt túl nagy forgalom (péntek este 10-11 lehetett, és kábé 10-en voltak bent, egy nagyobb helységben). A hely teljesen elit volt: jó minőségű dákók, kréta, és jobb asztalok voltak, mint a Gold Crown-ban (későbbi Multi tartalma).

Itt már Kisdanin, és Gorbacsovon kezdett kijönni az elfogyasztott alkohol hatása, minek következtében Gorbacsov elkezdett orrba-szájba telefonálgatni, és még jobban inni, valamint Kisdani úgy kezdett kinézni, mint egy SS-tiszt a szabadideje aktív eltöltése közben, melynek végeztével úgy döntött, hogy lepihen a terem sarkában a jó pihe-puha padlószőnyegen (megjöttek a magyarok bazze). Le is feküdt, de sajnos csak egy percet tudott eltölteni ott, mivel a helyi mogorva pultos srác odajött, hogy „ez nem egy kocsma, ez egy bár”, és áttessékelte Danit az ülőhelyek egyikére. Ide csatlakozott Gorbacsov is, miután betesztelte a férfi és a női WC-ket.

Miután kibiliárdoztuk magunkat, és a pultos is kellőképpen kibasztatott minket („csukd már be magad mögött a WC-t, otthon is így csinálod?”, stb.), úgy döntöttünk, hogy hazatérünk. A hazaút nyugalmasan csendes volt, csak Solymár környékén volt egy kis incidens. Történt ugyanis, hogy Gorbacsov egy barátságos ’hahó’-t akart kiáltani az egyik útszéli kurvának olyan 80-as tempónál. Azonban csak a ’Ha’ szócskáig jutott el, és a kiáltás végét (mivel már úgyis elhagytuk a célpontot) hányás váltotta fel… még szerencse, hogy le volt tekerve az ablak…

Az egészhez csak annyit fűznék hozzá, hogy Párkány nem rossz hely, főleg, hogy szinte csak magyarok lakják, és elég sok helyen fizethetsz forinttal is (a legrosszabb, ami történhet, hogy nem tudnak visszaadni), valamint az árak úgy 20-30%-al olcsóbbak, mint itthon.
Tehát hajrá világot látni, és meg se álljatok az első kocsmáig!

A soron következő túra,melynek megírását idáig halogattam, és inkább a GTA IV-et forszíroztam, valamint chipset zabáltam és bekómáltam (ez meg tegnap este volt). Szóval most megérkeztünk szeptember elejére, néhány nappal a születésnapom elé, amikor este munka után megcsináltuk kis szendvicseinket, és a budapesti tömegközlekedést megtámadva elindultunk a Ferih1re.

A terminálon szerencsére a visszaminősítés ellenére sem voltak ezren, úgyhogy remek sebességgel tudtunk áthaladni, majd repülőre fel, repülőről le (ezek az újabb fajta Airbusok voltak a Wizz kínálatában, melyek sacc egy hónapja álltak működésbe, és ez a szűkebb lábtérnél látszott meg - néha elég szenvedős volt a 192 centimmel, hogy hová tegyem a lábaimat, néha gondolkodtam azon, hogy a Gee nyakába, de ezt végül elvetettem).

Fél tíz körül érkeztünk meg Frankfurt-Hahn repülőtérre, melynek a nevével ellentétben semmi köze sincs a jó öreg Frankfurt am Main-hoz, maximum annyi, hogy jó messze van tőle. Itt beszereztük az egyórányi távban lévő Mainzba a buszjegyünket, majd leültünk, megzabáltuk a fentebb említett szendvicseket, és vártunk tizenegyig. Közben még megtámadtuk a szemközti parkolóház tetejét is, ahonnan elég tuti kilátás nyílt a reptérre, és a szél is majdnem lesöpört minket a fenébe.

Busz indul, busz megérkezik, mi éjfél körül burzsujkodunk, és fogunk egy taxit, amely elröpít a kb. öt kilométerre levő szállásra (Etap), ami a szokásos képet festi, mint az összes Accoros hotel. Egyetlen különbség talán az eddigiekhez képest, hogy itt van éjszaka félszoft/félhard pornó is.

Másnap reggel az étkezést helyben oldottuk meg, szerencsére itt már jobb koszt volt, mint mondjuk Stokeszban, mert volt ilyen kis májkrém-kenőmájas jellegű dolog is, ráadásul többféle is. Ja igen, és mivel természetesen svédasztalos “zabálj-annyit-amennyi-beléd-fér” jellegű dolog volt, így a pokol is elszabadult, és nem volt ritka a zsömlét eszek sajttal, nutellával, és hozzá kakaóval nyakonöntött háromfajta müzlit iszok című történet sem.

Miután minden rendben lezajlott, indultunk utunkra, azaz vissza a főpályaudvarra, ahová előző este beérkeztünk, hiszen onnan indult a vonatunk Speyerbe, ahová szintúgy egy óra múlva meg is érkeztünk (mint a későbbiekben is észrevehető, a túra folyamán kb. egy utazásunk sem volt több, mint egy óra...). Az időjárás kellemes meleg volt, Speyer pedig egy kellemes élhető kisvárosnak nézett ki, szép sétálóutcával, meg egy hatalmas dómmal, és persze a Technik Museum-mal, aminek a kedvéért mentünk végtére is.

Ez egy közepesen nagy területen lévő hatalmas hangárokból és szabadtéri installációkból álló múzeum, melyben kb. minden megtalálható, ami mozog, kezdve a vasutaktól autókig, repülők, de volt tengeralattjáró, és űrsikló is. A legnagyobb nevezetességek közé való a Boeing 747-es, a Buran szovjet űrcsoda, illetve az U9.

Óriásiak voltak, mind bejárható volt, úgyhogy az élmény úgymond elmesélhetetlen. A Buranban például annyi kábel, meg minden szar volt, hogy már csak belegondolni is durva, hogy ez repülhetett anno, vagy ha elromlott, ki szerelte meg. Az U-Boot hasonlóképp - olyan szűk helyek voltak benne, hogy csak néztem, és ha belevesszük, hogy ez az egész 15-20 fős legénységgel, a tenger alatt... szép teljesítmény.

Kábé három óra alatt, délután kettőre végeztünk a cuccal, utána vissza a pályaudvarra (közben beszereztünk egyet mást, ennek köszönhetően lesz egy spezielle Vorschrift is a későbbiekben), és irányba vettük ismét Mainzot...

folytatása következik!

Volt egy kedves céges csapatépítő program, melynek keretein belül egy gyermekotthont újítottunk fel. Erről csináltam egy kisebb videót is, melyet most elétek tárok, hogy addig se legyen hiányérzetetek, amíg a német és luxemburgi kalandokat írom. 

Helping Hands @ Hűvösvölgyi Gyermekotthon, 2010.09.22. from Jason Bourne on Vimeo.

Ma Barnabás cimborám keresett meg a következő kérdéssel: szeretne egy Nokia C3 Touch&Type-ot venni, de sajnos nincs a Telenornál még, mikor lesz? Azon felül, hogy sajnos “nem tudom” választ voltam neki kénytelen adni, meg is néztem gyorsan a Telenor kínálatát, és azt láttam, hogy hoppá, van ez a telefon a kínálatban. B mégis kötötte az ebet a karóhoz, hogy a kettő nem ugyanaz. Nézzük csak meg közösen a dolgot:

A szemfülesebbek észrevehetik, hogy valóban van különbség a két név között, a már fentebb említett Touch&Type addendum, miszerint az egyik full qwerty, a másik pedig sima billentyűzetes, de viszont érintőkijelzős. Na most ez engem azért így elsőre, pár percre a végtelen hurokba juttatott. Nem értem, ha évente kijön a cég többb tizes nagyságrendű telefonnal, hogy nem futja még az egyes betűszériák mellett is külön külön névre.

Még egy kicsit belemerülve ugyanígy van ez a Nokia X3-nál is, itt fentebb a sima, lentebb pedig a szintén T&T verzió található...

...valamint nem annyira újkeletű a dolog, hiszen volt 6700, illetve 6700 slide is.

Mindennek mi a konklúziója? Mindösszesen annyi, ma is tanultunk valamit: mondd és mondasd végig a telefon nevét, mert különben simán megeshet, hogy nem olyat kapsz, mint amilyet szeretnél, és ahogy H10Z (a főzősuliból ismerhetitek) is megjegyezte: ez “a vásárlók agykapacitásának mérése. Mennyire veszik észre hogy kinéznek egy telefont, és valami tökmást találnak a dobozban?”

Nice.