Vannak még olyan dolgok, amik itt pihennek a gépemen, mert valamiért korábban nem kerültek feldolgozásra. Ilyen egy tavaszi éttermi látogatás is, melyből csak annyira emlékszem, hogy az Apropó étteremben zajlott le, a kaja remek volt, és a személyzet (azaz az egyszem pincér srác) is tökéletesen végezte a dolgát.

Íme a képek, lehet találgatni, melyiken mi volt.

Két hete lehetőségünk nyílt a Lucullus Bt. szervezésében megtekinteni a chocome.hu offline irodáját és egyben a csokoládékészítő műhelyt is. Este hétkor kezdődött a program a 13. kerületi Szent László utcában, ahol a fentebb említett “gyár” található. Összesen tizenöten voltunk, ennyit tett lehetővé az amúgy egyáltalán nem nagy méretű üzem, ami inkább hasonlított egy méretesebb konyhához.

Az egész koncepció kiötlője és megvalósítója Mészáros Gábor volt, aki a helyszínen is teljes harci felszerelésben fogadott a Lucullusos (szintén) Gáborral együtt, és egy rövid prezentáció valamint egy kiváló pohár bor után el is kezdődött a csoda. Az a kezdés után már teljesen természetesnek tűnt, hogy Gábor jószerivel mindent tud a csokoládéról a legelejétől a legvégéig.

A konyhában gránitlapos pultok voltak az egyik oldalon, a többi helyet pedig két temperálógép foglalta el. A temperálás jelenti ugyanis azt a folyamatot, amikor a csokoládépasztillákból melegítés hatására folyékony csokoládé készül, és kialakul a megfelelő kristályszerkezet. Nagyon fontos a hőmérséklet, hiszen bizonyos határ fölött már sérül a csokoládé, és ennek szemmel látható nyomai is lehetnek (ki ne látott volna fehér kicsapodást egyest csokoládékon). Ugyanilyen fontos a fizikai behatás is, és ez volt a következő amire példát kaptunk, mivel Gábor kézzel állt neki a fehércsokoládét temperálni. Idekapcsolódnak a gránátlapok is, hiszen azon a legjobb dolgozni a csokoládéval.

Miután elkészült a fehércsoki, következett az összeállítás, melynek az első lépése az egyedi formába öntés volt (igaz, mindenhez hozzátehetném, hogy egyedi, mivel a formától kezdve a dobozig minden Gábor ötlete volt). Csakúgy, mint rendelésnél, itt is ötféle feltétet lehetett rárakni, de nem csak úgy rászórva, hanem valódi kézműves készítés módjára, minden szemet egyenként tett rá. Hihetetlen lehet ezt olvasni, de tényleg így volt, megadva azt a minőséget, amivel az egész rendelkezik, és amiért ilyen gyönyörűen néz ki az egész.

Összesen kb. 90-féle feltétet lehet rárakni a csokikra, és kiszámolhatjuk, hogy ez több tízmilliós nagyságrendű kombinációs lehetőséget biztosít nekünk, és elég sanszos, hogy a kedvenc kreációkat leszámítva nem lesz két egyforma tábla csokoládé. A feltétek a fűszerektől a frissességüket gyakorlatilag 100%-ig megőrző egyszerre fagyasztott és szárított gyümölcsökön át a magvakig és akár az aranyfüstig terjednek, úgyhogy igazán nem mondhatjuk, hogy nincs választék (és igen, van akár gumimaci, és zizi is a kínálatban).

A kész csokoládék a hűtőbe kerültek, és ezalatt már beindult a gépi temperálóból készülő csokik összerakása is, jelentősen gyorsabban, mint a kézi. A csokik létrehozása alatt szó esett mindenről, az egész készítésről, a nagy pohárral megivott folyékony csokitól az utána éjjel következő hasfájásig (ennyire tömény a cucc)  a kézzel készült temperálógépig tényleg mindenről esett szó. Egészen fantasztikus abba belegondolni, hogy az egész üzemben egy ember végzi el az összes munkát a legelejétől a legvégéig (naponta kb. négyszáz csokit tud legyártani így), és minden egyes darab különleges, és egyedi munka.

Miután bekerültek az étcsokik is a hűtőbe, kezdődött a csomagolás, a szintén nagyon szép dobozokba (most a default a fekete, ami komolyan, annyira eliten néz ki, hogy akár a Nokia vezérigazgatójának is lehetne adni egyet belőle, nem sértődne meg), de nekünk még az előző gyártású pirosból jutott, ami szintén jól néz ki, és mondhatni kuriózum is, hiszen gyártásba ez nem megy.

Ami még durva, hogy minden egyes dobozra külön címke készül (ugye mivel nincs két egyforma, így mindig egyénileg kell legyártani a címkét is hozzá, ami megint többletmeló), de ezáltal akár névre is szabható a doboz, ami újfent plusz pont. Másik kemény sztori, hogy Gábor fejből vágja az összes (!) összetevőnek az árát. Egy csoki amúgy átlagosan olyan 1200 forint környékén van, de ha összehasonlítjuk az ezen az áron lévő bonbonokkal, én azt mondom, ezerszer inkább ilyet adnék. Érdemes amúgy böngészni a honlapon, onnan is sok ötlet, illetve hasznos információ leshető le.

A végére eléggé elhúzódott a dolog, kábé éjfélkor végeztünk, de így is egy “hát ez iszonyat frankó volt” érzéssel mentünk haza. Egyszerűen csodálatos volt azt látni, hogy valaki kitalált (egy amúgy nem annyira bonyolult) minőségi ötletet, és azt teljesen a nulláról így végigvitte, úgy, hogy már nem egy helyről érdeklődnek iránta külföldön is. Ez a szeretet és elhivatottság amely az egész munkája során látszott egyszerűen példaértékű, és mindig jó látni, hogy van ilyen is még a világon. Tudnék még ezer apró motívumot írni, mert voltak még bőven, amik ezt támasztják alá, de inkább nézzétek a Lucullus honlapját, és ha van még lehetőség jelentkezni, menjetek el, mert megéri.

Gáborral és a chohome-vel legközelebb elvileg a Pálinkafesztiválon lehet találkozni (jómagammal úgyszint), úgyhogy ha valakit érdekel, mindenképp menjen ki, és nézze meg, mert ha valamit, akkor ezt érdemes. A két tábla csokiról pedig elvileg lesz videóajánló a napokban, úgyhogy érdemes továbbra is figyelemmel kísérni az oldalt.

Végül, miután elszürcsöltük teánkat, melynek egyetlen pozitívuma a melegsége volt, átkeltünk a szemben lévő már említett óriási buszpályaudvarra, ahol, mint kiderült, volt váróterem is, mely teli volt alvó emberekkel. Itt tett jót velünk egy atyafi, mivel fogta, levetette cipőjét, feje alá hajtotta kabátját, megszabadult mellényétől, és lefeküdt aludni. Mivel én kulturált, fővárosi gyermek vagyok, ez magamtól eszembe sem jutott, de így... szóval sikerült nagyjából aludni egy órát, miután átcseréltem a zoknimat, cipőm szárad, én pedig próbáltam elbújni a nem annyira jó szigetelés miatt bejövő hideg elől.

Nagy nehezen kiderült, hogy reggel nyolckor megy egy busz, összeszedtük magunkat (nem volt egyszerű, átfázva a hidegben, álmosan), és beszálltunk. Két óra, 10 lej, itt kisbuszok/furgonok közlekednek olyan 15-40 fővel, ez a személyszállítás elterjedt módja ilyen távon. Negyed 11-re Szovira értünk, közben szunnyadtunk is egy kicsit, majd leszállva végigmentünk a főutcán, és megcsodáltuk a remek osztrák/francia alpok versus a román valóság című építészeti stílust. Majd ezt a későbbiekben még hússzor megtettük, mivel a busz csak öt órával később ment vissza (lásd Chamonix fless).

Körbejártuk a Medve tavat is, ami bár hívogató volt a meleg vízével, csak sajnos mostanra már a törülközőnk sem volt száraz, így fájó szívvel, de kimaradt a kaland. Ezek után kaja egy pizzéria-kávézóban, ahol bár a pizza annyira nem votl hívogató a vastag tésztájával, de ketten olyan jól megkajáltunk rántott hús, hasáb, savanyú, üdítő, borravalóval 38 lejből (*70 forint), hogy öröm volt nézni. A hely szintén egy érdekes keveréke volt a nyugat/kelet tengelynek, de amúgy tök pozitív volt (azonfelül, hogy a vécépapír közepén nem volt kartonhenger, és majdnem beragadtam a vécébe).

Mindezek után sétálgatás összevissza, evés összevissza unalmunkban, aztán végre háromkor indulás vissza. Már itt is látszott, hogy valószínűleg elég kemény harc megy utasrablás tekintetében, hiszen kb. a másik buszos elől csakliztak el minket (annyira nem érdekelt a dolog, a jegy ugyanannyi volt, onnantól meg nyolc, hogy mi van). Visszaérve Marosra jött megint három óra semmittevés, először is bementünk a Mekibe enni valamit, volt is valami akciósan kínált burger, de abban összesen volt egy panírozott csirke, meg valami szósz, szóval ezt úgy hagytam is annyiban.

Utána gondoltuk, iszunk még egy sört, be is ültünk oda, ahová legelső nap, de negyedóra várakozás után még senki sem jött oda, úgyhogy inkább helyet váltottunk. Találtunk egy másikat, ott megisz, aztán indultunk vissza. A pályaudvar előtt még betértünk egy kisebb hiperbe venni valami kaját, aztán ebből szendvicseket csináltunk, amíg be nem futott a busz 8 óra 20 perckor. Elhelyezkedés után rádöbbentünk, hogy frankón faszán sikerült még itthon helyet választani, mert pont az előttünk lévő ülés fölött volt a LCD TV... sebaj.

Indulás után jó zötykölődős volt az út, ismét remek filmek mentek, valamint a határon megint baszkolódás volt egy két utassal (csakúgy, mint kifelé). Ezt leszámítva még a szendóimat sem ettem meg (bár ebben lehetett némi szerepe annak is, hogy nyomatékosan mondta a stewardess néni, hogy csak kisdolog), inkább végigaludtam az út jórészét. Így amikor hajnali fél hatra begördült a busz a Fradi stadion mellé, már ébren konstatáltuk, hogy ezt is túléltük.

Egyvalami van csak hátra: a szokásos verdikt, miszerint a Medve-tó még visszamenős, Maros magában nem, viszont a Félsziget, ha tud jövőre olyan line-upot mutatni, szintén bejátszós lehet. 

Remélem az elmúlt egy hét elég volt ahhoz, hogy feldolgozzátok Marosvásárhelyi postom első részét, hiszen most jön a második darab, rögtön egy videóval megtápolva. Ha még emlékeztek, ott hagytuk abba, hogy szépen lassan elindultunk a fesztivál felé, ahová olyan 20-25 perc séta után (le a hegyről) meg is érkeztünk.

Már-már a Szigethez hasonló flessünk volt, amikor át kellett menni egy hídon, majd újabb meglepetésként (legalábbis az infópultban, jegykiadónál, pultnál) mindenki beszélt szépen magyarul, ami az előzőekhez képest teljesen pozitívum volt. Bedobtuk a cuccmegőrző konténerbe a táskát, aztán irány a buli. Ami igazán jó volt, hogy itt is nagyon olcsó volt minden, konkrétan egy sör átszámolva 250 (ja igen, a belépő meg 5500), rövidek is olyan 400 környékén, szóval fasza volt.

Eleinte kicsit kipihentük magunkat, illetve nekiálltunk aktívan remélni, hogy az eső nem fog leszakadni, mivel igencsak kezdett a szél is feltámadni. Amint a videóban is látszik, elsőnek belenéztünk a legendás Europe-ba, ami nem volt rossz, ősrock, csak ehhez épp akkor nem volt flessünk, úgyhogy mentünk is vissza az Irie Maffiához, ahol a legelső sorban, hogy a baszott nagy hangfal előtt sikerült megállnunk, melynek köszönhetően a végére a bal fülemet sikerült kicsit leredukálnom.

Mentek le szépen a sörök, teszteltük a vécéket is, melyekből egyrészt sok volt, másrészt relatíve tiszták voltak; valamint v2.0-ként a csap nem bennük volt, hanem kint, egy közös platformon. Újabb sörike, és Hoti a partisátorban. Itt is látszott már az, hogy ez pont egy tökéletes méretű fesztivál, nem voltak se túl sokan, sem túl kevesen, és pl. itt is, még a későbbiek folyamán is (Cattaneo) simán volt normálisan hely. A fizikai felosztása is érdekes a fesztiválnak, mivel a 3/4-éig saccra kettévágja egy csatorna, amin átkelve két külön részt kapunk - ez is nagyon érdekes volt.

Félsziget fesztivál - 2010.08.28. from Jason Bourne on Vimeo.

Visszatérve a programhoz, következett Noisia, előtte meg Gojira, aki állítólag kurvaismert, és kurvajó dj, de az tuti, hogy a másodikból semmit sem láttunk, mert olyan fost játszott (a már amúgy is csúszva kezdő Noisia elé), hogy csak a fejemet fogtam. Ezt kompenzálta a percenkénti ördögvillázással, de a közönség is csak akkor kezdett ennek örülni, amikor már a soron következő dj jött, aki viszont kente is a lecsós gubát, és úgy elkezdte baszni neki, hogy öröm volt nézni. Örömmel is néztük, egészen félórával későbbig, amikor az ég is rákezdett, és leszakadt a francba, úgyhogy kénytelenek voltunk egy kicsit fedettebb helyre vonulni (ugye mivel túl sok esőálló cuccunk nem volt).

Innen kezdődött a lejtmenet, mászkáltunk ide-oda, az eső még jobban rákezdett, nekünk meg már a faszunk kilett, átáztunk, fáztunk, úgyhogy négy körül kikértük a cuccokat, és go home. Itt látszott meg az, hogy iszonyat nagy baromság volt punkoskodni, mert simán kaptunk volna szállást ott olcsón (persze nem is ezért nem akartam, hogy foglaljunk, hanem, mert vagány ezt így - innen jelentem az utókornak, hogy a létező legnagyobb baromság, mert sosem tudhatod, mi történhet veled), és a taxi sem volt drága. Mi persze ez utolsót sem használtuk ki, hanem inkább gyalog.

Ennek lett a vége egy óra gyaloglás sötétben, esőben, Maros sötét, kevéssé bizalomgerjesztő utcáin, persze a járdán hatalmas lyukak, persze belelépünk, és persze, hogy a cipőnk is tökig beázik. Egy órával később 150%os elkeseredettséggel, 90%os nedvességtartalommal futottunk be a buszpályaudvari MOL kútra, hogy vegyünk valami teát, és végre száraz helyen legyünk. Persze innen sem volt hová mennünk - azaz mégis, erről szól a következő, befejező rész.

Plastik Józsi egyik postját nézegetve indult el az egész ötletfolyam, kábé másfél héttel a konkrét események előtt. Mivel még nem voltam Romániában, főleg nem fesztiválon külföldön, úgy döntöttem, hogy akkor ideje megnézni, odakint mi fán terem az ilyesmi. Gyorsan foglaltunk is buszjegyet az OrangeWays megfelelő járatára, egészen jutányos, oda-vissza tízezres ajánlatával.

Ezután a szállás következett, pontosabban annak a hiánya. Úgy gondoltam, hogy odaérünk szombat délelőttre, nézelődünk, este fesztivál, aztán az kitart másnap reggelig, átmegyünk aztán Szovátára, ott egy kis egészséges chill-out a Medve-tó partján és ennyi. Nos, ha jót akartok magatoknak, ilyen hülye ötletet utánam még egyszer ne hozzatok - majd meglátjátok miért.

Ami még kellett, az a jegy a Félszigetre, ez kemény 5500 forint volt, ami lássuk be, igazán nem volt soknak mondható. Igaz, hogy a mi napunkon a nagy nevek csak a Europe- Omega- Noisia- Cattaneo volt, de másnap ugyanennyiért kaptál Korn-t, meg Dub FX-et is. A fesztiválról amúgy külön bejegyzésben emlékezünk meg, mivel megérdemel ennyit.

Az utazásra nem kísért el a camera crew, csak Andi, akivel már egy ideje boldogítjuk egymást a gyárban, és hasonlóképp vevő az ilyen ötletekre, főleg ha a két pont közt néhány országhatár is húzódik. Ennek szellemében az este 11-kor induló buszra is együtt szálltunk fel, elfoglalva remek lábtérrel rendelkező helyünket, és örülve, hogy a nemrég esni kezdő esőt is megtréfáltuk ezzel.

Előtte még nem utaztam OrangeWays-es buszon, szóval az egész új volt nekem. Mondjuk azután, hogy a jegy ilyen piszok olcsó volt, túl sok minden már nem kellett, tegyük hozzá a meleg ital kellemes gesztus volt, valamint a füles is elméletben jó szolgálatot tehet (hallgathatsz vele egy rádióadót, meg a kis LCD-ken fent menő film audióját), ám gyakorlatban az ember füle megfájdul tőle negyedóra után. Lehet, hogy csak én voltam hisztis primadonna, mivel volt olyan kedves utastárs, aki képes volt az elejétől a végéig a fülébe bömböltetni, először a Juventust, vagy mi szólt, aztán odakint ennek a román megfelelőjét is. Filmek terén az Avatar ment le, aztán a többi valami szemét volt, de legalább az egyikből megtanultam, hogyan kell croissant csinálni.

A menetidő is felért egy mókával, konkrétan öt órába telt, míg kiértünk a határhoz (matekból erősek már vágják is rá, hogy hajnalinégyre), aztán onnantól kezdődött a móka igazán. Ahogy kelt fel a nap, egyre inkább látszott a táj szépsége: hatalmas hegyek, völgyek, kis patak, minden ami kell, és persze a feledhetetlen építészeti megoldások helyenként. Volt egy kellemes kis megálló Kolozsváron is, ahol először kezdtem el sejteni, hogy azért nem lesz minden habostorta, mivel konkrétan a pályaudvar úgy nézett ki, mint egy közepesen szar állapotban lévő parkoló, középen drótrács, megfejelve néhány kutyával, omladozó járdaszigettel, és kisebb busszal. Mindezek után amikor a végcélt 9.50 helyett 8.50-kor értük el, néhány erőművet, és hasonló objektumot elhagyva, még arra is fény derült, hogy visszább kell állítani az órát, főleg ha nem akarjuk visszafele lekésni a buszt.

Miután belőttük magunkat (mármint, hogy hol vagyunk), elindultunk befelé a Gheorghe Doje úton, amiről nekem aztán le nem esett volna, hogy Dózsa Györgyről van szó. Elérve a remek nevű Mures Mallhoz, úgy döntöttünk, hogy váltsunk pénzt (saccra ugyanúgy kaptunk, mintha itthon lettünk volna), és együnk egyet. Nos, maga a mall nem volt túl nagy, ellenben a kínálata annál szegényesebb. Mindegy, a KFC-ben toltunk három törpecsirke szendvicset, két kólával 15 lejért összesen. Az átváltás meg úgy működik, hogy meg kell szorozni 70-el.

Továbbhaladva sorra kerültek a belvárosi dolgok, mindenféle Kultúrpalota, templomok, és hasonlók. Az idő igazán napsütéses volt, amiért egy szavunk sem lehet, azért már annál inkább, hogy egy normális bolt sehol sem volt. Vagy eldugott sikátorokba kellett kutakodni, vagy maradtál a fősodorban, de ott hamarabb találtál 200 méteren belül három Xerox gyorsmásolót, mint egy normális vegyeskereskedést. Dél felé közeledvén gyorsan be is ültünk egy jó Ursusra, de itt adódott a második megfigyelés, miszerint a helyiek beszélnek ugyan magyarul, ámde nem szeretnek, sőt, mintha neheztelnének is emiatt. Nem tudom milyen lehet a közhangulat (Talger később azt mondta, hogy városban lehet, hogy így van, de vidéken nem, ott mindenki örül a magyar szónak), de például itt is eljátszottuk a magyar-angol-magyar kört, ami igazán mókás volt.

Mindezek után tartottunk tovább tervünk szerint, Bólyai Líceum, a vár, fatemplom, majd irány az állatkert. Maroson ez egy hegy tetején helyezkedik el, ami valóban kb. olyan magasban van, mintha gyalog szeretnénk felmenni a Svábhegytől a Normafáig, tehát zsákokkal, napsütésben, árnyék nélkül, valódi élmény volt. Odafenn aztán volt minden, kajaárusok, kisvasút, és a Zoo, melyről azt írta a wiki, hogy Románia egyetlen EU-s szabványa szerinti állatkert, tehát ejj de fasza. Namármost elég gyenge állapotban volt, tehát egy veszprémi állatkert is simán leveri sajnos, nagy meglepetést nem is okozott, maximum azt, hogy néhány állat fel volt cserélve a ketrecében.

Toltunk egy kaját is, sült kolbászt, meg hasábot kólával. Mi idegen földre szakadva tényleg nagyon értékeljük, hogy például kaptunk egy nagy kosár kenyeret kérés nélkül, felszámítás nélkül a kajához, ez pozitívum; de hogy a kolbászban minden második falat mócsingos volt, a krumpli meg egy konkrét olajtemető volt - na ennek viszont nem örültünk. A kisebb probléma, hogy mi nem, a nagyobb az, hogy a hasam sem. Szerencsére volt egy közületi meditálókamra az állatkertben, így nem történt tragédia. Miután megnéztünk mindent, indultunk lefelé a Félsziget Fesztivál felé, de ez már a következő post tartalma lesz...

Reggel (akárcsak szombaton, bár akkor ezt nem is meséltem) kicsit később ébredtünk, vajon miért, így az összepakolás és csácsáá után máris pörögtünk befelé (az eső ismét esett, de már fel sem vettük, ez van). Bementünk a szokásos utunkon, kerestünk valami reggelit, mely végül egy 3-4 eurós serrano sonkás, miegyébbel töltött szendvicsben manifesztálódott. Mára csak egy feladat maradt, mégpedig a szuvenír, melynek azért többé-kevésbé eleget is tettünk.

Elsőként kezdtünk egy csokoládéboltban, ahol fele handmade másik fele elit desszertek voltak. Itt be is vásároltunk rendesen, igaz később más boltokban láttuk, hogy ha nem csak kézipogyóval lettünk volna, akkor sokkal inkább jövedelmezőbb lett volna a dolog, hiszen nem egy helyen 8-15 euróért kaptál 8-10 doboz bonbont/édességet/csokit, úgy plusz egy kiló mennyiségben. Szóval ha valaki úgy megy, hogy tud pakolni, ne ragadjon le az első lehetőségnél (ami nekünk a főtér közelében lévő hosszú árkádos folyosó jellegű vásársor volt).

Innen rögtön egy hangulatos középkori jellegű kis utcácskába jutottunk, ahol erősen dominált a vendéglátóipar, pontosabban csak az volt. Tízeurós ajánlatok garmadája, tenger gyümölcsei, minden, ami kell. Innen egy óriási sörboltba jutottunk, ahol annyi sör volt, mint a mennyországban, mindenféle pakkok, csomagok, egyesével és összesen. Itthon még hasonlónak sem láttam a nyomát sem.

Egyvalamit nem húztunk be még, ez pedig a Manneken Pis volt, de mivel az eső már reggel óta adta a pist a nyakunkba, így a lelkesedésünk sem volt az a hatalmas: megkerestük, megnéztük, oké, aztán mentünk hűtőmágnest vásárolni. Mivel még mindig dög sok időnk maradt, újfent kajálni támadt kedvünk, de a versenyhelyzet majdnem tragédiához vezetett. Volt egy olyan utca, ahol egymás mellett, kábé hat-nyolc döneres volt, török, görök, és még ki tudja milyen kivitelben. Gondoltunk arra, hogy eredeti belga sült krumplit toljunk, de fura módon nem is volt sok ilyen árus, másrészt amit találtunk egyet, az meg elég drága volt, így maradt a sok közül az egy választása az előbb említett utcában. Itt az eladók úgy kínálgatták portékájukat, mint három nappal ezelőtt a lányok a testüket, így valóban nehéz volt a választás (illetve félő, hogy akárhová is megyünk, mihelyst kijövünk elkapnak, és megdarálnak a húsvágó körfűrészükkel).

Végül választottunk egy görög kajáldát, ahol ugyanolyat menüt kaptunk, mint előző nap (ugyanannyiért kb.), viszont itt a wc békésebb volt. Kódorogtunk még egy kicsit, aztán szép lassan elindultunk a rendezvous pontra, ahol Ági volt olyan kedves, és elvitt minket a Charleroix-ra egy vidám egy és negyed órás út keretein belül (amit ezúton is köszönünk, és a verda is zsír volt). Az út utolsó perceiről is hoztuk a címadó dalt, ami igazán megfogott TJ-vel bennünket.

A könnyes búcsú után a kissé káoszos külső-brüsszeli reptéren sem mentek simán a dolgok, itt is motozás, szkennelés, cipőellenőrző gép, minden volt, mígnem bejutottunk. A gép hazafelé tele volt, és fél nyolc környékén már meg is érkeztünk bpcitybe.

A szokásos összefoglalóm Brüsszelről: angolul közepesen beszélnek, ez gondolom betudható annak is, hogy általában francia a nyelv (meg van valami flamand is, de hogy ki, mikor, melyiket használta, arról ne kérdezzetek). A csajok itt sem rosszak, ellenben elég koszos, és néhol annyira nem bizalomgerjesztő a város, még ha nekünk személyesen nem is volt semmi gáz(de azért tegyük hozzá, Ági nem egyszer kérdezte meg, hogy nem-e volt semmi balhé, gondolom, nem véletlenül).

Az újabb háromnapos kirándulás beszámolója itt most véget ér, de a blogon a következőkben lesz még néhány kép útitársaim objektívjéből, a szombat esti sörökről, illetve talán még egy videó is várható. A konklúzió viszont most az, hogy jó volt, és megérte azt a ~86k-t ami ráment.

Reggel közepesen esős-szeles rötty idő fogadott, de mire beértünk, valamivel mérséklődött. Vicces volt, hogy most legalább láttuk, merre mentünk előző éjszaka - hát volt itt minden, török, arab, kínai negyeden keresztül. Reggelire a metróaluljáróban vettünk két croissant, nem volt elég, de legalább valami. Mindezek után pedig alászálltunk (az amúgy egész városra kiterjedő, és közepesen fasza) metróba, és elmentünk a diadalívig. Itt meg pont valami motorsfelvonulás volt, úgyhogy láthattunk ezernyi gépet, meg a gazdáját, míg túlhaladtunk rajta. Útbaejtettük az Európa Parlamentet, és az azt körülölelő negyedet, ezután pedig kívülről a királyi palotát, volt mindenféle park, meg miegyéb; aztán jött az igény arra, hogy újfent együnk egyet.

Visszamentünk az előző este már betérképezett főtérre, és az ottlévő szimpatikus döneresnél toltunk egy, a ház különlegessége, all-in tálat ("excellent choice"). Az, hogy másnap is takkra ugyanilyet ettünk, végül is nem von le semmit a ház értékéből (ugyan dehogy). A kaja baromi nagy volt, és finom, utána a rusztikus hangulatú meditálókamrában is csak az volt a para, hogy háromszor megpróbálták rámtépni az ajtót - ez a hátránya annak, ha összvissz csak egy pihenőhely van. A kajázás után fogtuk magunkat, és ismét felkerekedtünk, hogy megnézzük Brüsszel két újabb nevezetességét.

Az első volt ezek közül az Atomium, melyet az ötvenes évek végén építettek a világkiállításra (és ismét egy olyan objektum, aminél jogosan merül fel a hogy-a-fenébe kérdés, bár valószínűleg csak nálam, hiszen eddigre már volt minden, metrótól kezdve Eiffel-toronyig, és atombombáig). A cucc több, mint száz méter magas, és elég durván adja, a kombinált belépő ide, valamint a másik nevezetességbe, a mini Európába olyan 23 euró környékén van. A legfelső szintre egy gyorslift visz fel, üvegtetejű, szóval remekül látszik a száguldás az aknában. Fentről a kilátás gyönyörű, egyik irányban látszik egy hatalmas csillagvizsgáló is, na meg a lentebb lévő gömbök is... folyamatosan azt vártam, hogy elindul az egész valamerre, mert csak az űrből jött ide valójában. Néhány bogyóba (elnézést: atommagba) be is lehet menni, illetve a kettő közti lábban jobb esetben mozgólépcső, rosszabban gyaloglépcső sújt. A gömbökben kiállítások, korabeli dokumentumok, de egyikben még pihenőhely és büfé is található.

Elhagyva a monstrumot, mentünk a vidámpark-szerű Mini Európába, melyről én azelőtt, bevallom, még sohasem hallottam. Az időjárás mostanra már lecsitult, így egy kissé borongós, de mégis meleg időben tudtunk körbemenni az izmosan lekicsinyített modell-kontinensen. Sok helyen itt is volt mindenféle mozgó, zenélő dolog, az egyes városok előtt az adott ország himnuszát hallhattuk, ment a vonat, a hajó körbe, forgott a szélmalom, de még Cousteau kapitány hajója előtt is ugráltak a delfinek. Kis hazánk a Széchenyi-fürdővel volt képviselve, de pl. megtaláltuk élethű modellezésben az előző este betesztelt Leroy-t is.

Egy-másfél órát itt is simán elvoltunk, aztán indultunk vissza a városba, hiszen aznap este szigorú feladatunk volt: sört tesztelni. A hely neve már nem jut eszembe, de annyi biztos, hogy 120 fajta belga sör volt (megvan: Beer Circus, itt a link), és be is próbáltuk őket - erről később lesz még egy post, fotókkal, mindennel. Itt találkoztunk Bíró Ágival is, aki régen szintén a CÉGnél dolgozott, de azóta már Brüsszelben él, és élvezi. Csakúgy, mint mi a sört, Gee a meggyes móka után azt hiszem négynél feladta a dolgot, úgyhogy csak mi ketten maradtunk TJ-vel a 12-13%-ig. A megborulás után megint kellett valamit enni, és lévén ismét olyan 11 körül jártunk, így maradt a csoda Quick újfent - semmi változás. Ezt követően hazabusz, aztán kidőlés a fenébe.

A múlt héten szerdán kint voltunk egyik munkatársnőmnél Budakalászon, hogy a nehéz dolgos napok felgyülemlett feszültségét levezessük egy kis sütögetéssel. Noha nem kolbász volt, és nem is csepegtettük a lányokra a zsírját, mégis jól sikerült a dolog.

Ezen a képen például én próbálom nyársra húzni a sütnivalót. Végül nem sikerült, így tarja lett, valamilyen ízletes pácban, hozzá tzatziki, és kukoricasaláta (amibe, bár nem tudtam róla, hogy így is lehet) hagyma is volt téve. Sajnos az este további részét elhomályosítja az, hogy a remek háziborból kb. két liter sikerült benyakalnom, így másnap elég nehéz volt, de mi mégis így élvezzük az életet.

Úgy néz ki, visszatértem így augusztus végefelé, de komolyabb megállapításokat csak később tennék, konkrétan ha sikerül egy huzamosabb időt végigírni. Addig is elmesélem, hogyan revideáltam a Pizza King nevű létesítményt (akikről már írtam, de sajnos egyáltalán nem azért, mert fizetnének nekem, vagy Barney).

A leginkább azért kerülnek szóba, mert itt a nyócban, ahol lakom, ők a leginkább elfogadható árú kaját nyújtó házhozszálítós. Leírva ezt a mondatot úgy tűnhet, megviselt a hétvégi román kirándulás, és ez lehet így is van, de most már direkt nem javítunk, majd belejövök, vagy nem.

Szóval arról már írtam, hogy okés lett a kaja, de amit ma is produkáltak, azon ismét meglepődtem. A deal annyi volt, hogy némi kaja, dél tájban, a maradék vúcsereimből, ami volt összesen 2200. Na ebből a pénzből kijött az itt látható kép.

Két amerikás saláta dobozában jó adag köret, két szelet rántott cukkini, kettő padlizsán, hat-nyolc karfiol, meg egy gomba, ehhez tartár. Rendeltem még egy nagy doboz francia hagymalevest, ahhoz volt egy pirítós, és jött még egy 0,25ös bomba is.

Igazából nem akarok örömódákat zengeni, de ennyi kajáért ennyi pénzért öröm költözik a csóró egyszeri blogger szívébe, és ezt úgy dönt meg is írja. Még akkor is, ha kétszavanként elgépel valamit.

Mint mindenki tudja, a héten jelent meg a Starcraft 2 nevű remekmű, amit aztán aznap már én is beszereztem. Az első részével elkezdtem játszani, jópofa is volt, míg aztán néhány pálya után az egyik misszónál elkedzett egy ponton befagyni, engem pedig nem motivált a dolog annyira, hogy újrakezdjem egy másik verzióval.

Szóval feltettem a második részét, fel is mászott szépen, és elkezdtem játszani. Mind a játék, mind az átvezetők nagyon szépek, de mondjuk a Blizzardtól mi mást is vártunk. Az első este, meg másnap reggel lenyomtam néhány pályát... és azóta is ennyiben vagyok. Mostanában az egyszerre egy játékot játszunk elvet követem, de itt meg is álltunk, mivel battle-teni sincs kedvem. Hogy miért?

Erre jöttem rá az előbb a Szent Trónon üldögélve: ezek a játékok nem nekem valóak. Kurvára nem izgat az, hogy fél órán belül építünk, fejlesztünk, közben imádkozunk, hogy az ellenség (zergek, szaracénok, hárömcsöcsű alienek) nehogy N+1 számban támadjon a bázisunkra, ahol még csak N számú katona van. Ezután jön az a rész, amikor rámegyünk az ellenre, és megpróbáljuk szétcsapni a fejét, és aztán ez ismétlődik tetszés szerinti számú ciklusban - hopp, elment egy pályával egy óra.

Ez engem untat. Nem újkeletű, régen sem szerettem annyira sem az Ageo 2-t (egyszer Talgerék kibasztak egy online menetből, mert kipróbáltam be lehet-e hozni cheatkóddal a piros ferrarit - be lehetett). Amivel talán még játszottam, az a KKND volt, de aztán semmi. Most pedig próbáltam magam felpörgetni a lázra, de ez is csak idáig sikerült. Inkább zúzom a Quake 3-ra, mert ott legalább nem kell fél órát a semmivel eltölteni azt várva, hogy ki lesz a jobb.

Újabb próbálkozásom tehát a stratégák közé való beilleszkedésre ismét kudarcot vallott, de legalább magam előtt is beláttam, hogy felesleges erőltetni. Bár erős a késztetés, de mégsem lehetek mindenben kurvajó, úgyhogy ezt a terepet meghagyom más szerencsés kollégáknak; akik nem tudhatják mekkora érzés Hans Zimmer zenéjére egy motorcsónakban ülve üldözni a hatalmat árulással átvevő tábornokot miközben helikopterből szórják rád az áldást...