Ez egy hirtelen felindulásból elkövetett könyvkölcsönzés volt (bár amíg csak ötszáz forintba kerül egy ilyen, túl sok veszedelem nincs a dologban); az előző nap olvastam a szerzőről, előtte életemben nem hallottam róla, aztán már ugrott is a kosaramba a Budapest Protokoll. A sztori röviden annyi, hogy van egy Angliából jött srác, aki Magyarországon él, a nagyapja a második VH-ban üldözött zsidó volt, majd ellenzéki lett, most pedig megölték (még valami közhely? Van még, ne aggódjatok). Mindezzel egyidőben fura dolgok kezdenek történni mind az országban, mind Európában, a szélsőjobb előretör, és fura robbanásos merényletek veszik kezdetüket. Politikai hovatartozáshoz függően most lehet azt mondani, hogy de szar / de kurvajó, én meg mindjárt kifejtem a dolgot.

Kezdjük a konklúzióval: a könyv jó. Frei után ez a második olyan manapság, ami relatíve aktuálpolitikai problémákkal foglalkozik valósan (Bárdost nem venném ide, mert az ő figurái annyira súlytalanok, hogy szinte lebegnek); és jó stílusban megírva. Sajnos a helyzet és a város adta lehetőségeket a szerző itt sem dolgozza ki, kábé Budapesten belül be vagyunk szorítva a Nyugati-Blaha-Ferenciek tere közötti háromszögbe, bár a végefelé már kezd egy jó kis disztroj kialakulni, de ide csak a könyv utolsó lapjain jutunk.

A karakterek nagyon jól megírtak, teljesen életszerűek, csak úgy, mint az események, amelyek történnek. A könyv maga politikai thrillerként jellemezhető leginkább, és ennek tökéletesen eleget is tesz, nagyon olvastatja magát, egyszer sem fullad unalomba, és többé-kevésbé a kliséket is elkerüli, sőt, a maga módján még fordulatokat is tartalmaz, bár ezek nagyrésze a zsánerben otthon lévő olvasók számára azért sejthetőek. Mindemellett ez egy érdekes vízió egy érdekcsoport hatalomra kerüléséről, és annak gyakorlatilag csak véletlenszerű bukásáról: mindenkinek ajánlom elolvasásra.

Még január végén megvolt a Lucullus BT első, évadnyitó vacsorája a Hold Bisztróban (mely a Gold Bisztró utódja, az ABC-ben soron következő betűvel, ugyanazzal a séffel, Kerekes Sándorral). A menüsor érdekes tételeket ígért, úgyhogy nem is volt kérdés, mennünk kell. Azt, hogy a beszámoló meg csak mostanra készült el, fogjuk az influenzára. Az egyes ételekhez remek kézműves borokat ajánlott a sommelier (aki bakker fiatalabb volt mint én, ehhez képest elég durva borász és barista tudása van, valamint a zamárdi Rusztiko étterem-vezetője is, meg ki tudja még mi minden).

A jegyzeteim alapján megpróbálom felidézni, hogy mely fogáshoz mely bor volt ajánlva, remélem sikerült mindent a megfelelő helyre passzintani. Idáig nem tudtam, de fel lettem világosítva, hogy az ételek és a bor nem a gyomorban fog összehangolódni, hanem a szájban, ergo a recept: egy falat kaja+egy korty bor, egyszerre a szájban ízlelve. Hmm. Amit még fontos tudni, hogy mindegyik bor kézműves volt, és Alexandrosz elmondása alapján ezek az “igazi” borok, a többi, nagynevű pince gyakorlatilag modifikált élelmiszeripari termékek (“tannin kell? nosza, öntsünk egy zsákból bele” jelleggel). Ez mindenesetre erősen elgondolkodtató volt, de még egyáltalán nem vagyok olyan szinten borilag, hogy ebben a kérdéskörben egyáltalán állást merjek foglalni egy minimális szinten is. Mindenesetre jó tudni, hogy aki ilyen borokat keres, azoknak egy kiváló lehetőséget nyújt a pincearon.hu a vásárlásra. Amúgy szerintem életemben nem fizettem még ennyit borért (hét deci 6900 forint volt), ami egyrészt szívenütő volt, mert tényleg nem fizettem még ennyit (mennyiségében ennyiért), másrészt viszont egy hétvégén simán elpiálok ennyit, meg amúgy is, ilyen baromi jó poharakért iszonyat megérte az élmény. A bevezető után pedig jöjjenek a konkrétumok.

A hely a Városmajor utcában van, majdnem a János kórháznál, ami egy igazán jó környék, én legalábbis gimnáziumi kötődésem miatt nagyon kedvelem. Belépve rögtön lesegítik rólunk a kabátunkat, mi pedig helyet foglalhatunk. A bisztró nem túl nagy, ellenben nagyon hangulatos, az egész belseje melegséget áraszt, a falon pedig egy táblára van kiírva az aktuális menü.

Az első (üdvözlő)fogás házi vaj, kenyérrel, csírával, nagyon finom kombináció, a kenyér és a vaj olyan remek, hogy bírnék belőle sokat enni, de nem szabad, mert érkezik az elso tétel.

Aszalt szilvás kacsa rilette balzsamecetes salátával. A rilette, ami gyakorlatilag egy húskrémet jelent, együtt érkezett a salátával, az aszalt paradicsommal, és pirítóssal, kiválóan passzoltak egymáshoz, nagyon finom, ízletes volt. (Ráspi Schiller)

Ezután jött a laskagomba krémleves fokhagymás tintahallal. Nekem, aki imádom a gombát, ez valódi remekmű volt, hozzá a bébi-tintahal kissé füstös ízével a sor egyik legjobb fogását jelentette. (Somlói hárslevelű).

A harmadik fogás volt a tetőpont, tanyasi csirkepaprikás sós vargabélessel. Itt a csirkepaprikás a szokásostól kissé eltérő formában (de istenem, milyen ízzel), és a vargabéles annyira meggyőző volt, hogy akár abba is hagyhattuk volna a vacsorát, mert ezzel már megkaptam, amiért jöttem. Zseniális volt. (Szecskő Rubintos)

Következett a mangalica pofa gerslirizottóval. Nos, a hús nekem nem jött be, finom volt, de a sertéshússal kapcsolatos alapvető problémámat testesítette meg (kicsit rágós). A gerslirizottó viszont nagyon tetszett, majdhogynem ropogós volt a benne lévő zöldségek miatt. (Nyitnikék magyarfrankos)

Az utolsó előtti tétel a szicíliai bárányragu pirított burgonyával. A hús szintén nem teljesen nyerte el a tetszésemet (nem ettem még igazán bárányhúst, de kissé mintha zsírosabb-lazább lett volna az ízlésemhez képest), viszont az olajbogyó valami fantasztikus ízű volt, kár, hogy végül nem derült ki, honnan való. (Pinot Noir)

A desszert nem volt más, mint egy hármas: brownie, ganache truffel, chantilly. Itt már egészen nagy erőfeszítéseket kellett tenni, hogy hely legyen neki is, de megoldottuk, kiváló volt mind a három. Ekkorra már borból is szépen betöltöttünk, én még nyertem is a “sommelier-kvízkérdés” teszten, így az egyik decit megduplázva guríthattam le a borokat (Furmint)

A vacsora nagyon jó hangulatban telt, sztorizgatással, anekdotákkal, millió poénnal, csak sajnos 11 előtt egy kicsivel el kellett indulnunk haza, hogy még az utolsó metrót elérjük. Gábor elmondta, hogy lesz a Lucullusnak egy saját bérelt lakása is mindenfélére (ami már publikus is lett), szóval a szekér halad előre szépen, ahogyan kell. Mi pedig jóllakunk.

Ps.: majd elfelejtettem, kóstoluk a hely különlegességének számító magyar Köleses sört, ami a nevéhez méltóan kölesből készül, ízében pedig leginkább a belga sörökhöz tudnám hasonlítani. Szintén ajánlom mindenkinek kipróbálásra, mert finom nagyon.

Az egy héttel ezelőtti előrejelzésem sajnos nem jött be, mentségemre legyen mondva három tény. 1 - senki sem akart azóta elemzőnek szerződtetni, 2 - az indokaim, melyeket leírtam, állnak, de erről bővebb infók valószínűleg az MWC-n lesznek, 3 - ezt aztán kurvára nem várt esemény volt. Pontosabban nézve: nem volt az, ha az ember egy álomvilágban él. Mint Balotelli.

De, mint most is kiderült, mi halandók nem ott élünk, és így simán megtörténhetett az, hogy Mr. Elo-Elo-Elo-P-P eljön az MS-től, majd fél év múlva visszaviszi a boltot Steve Ballmernek, akit szerintem csak néhány hajszál választott el az őrült ugrálástól, és az üvöltözéstől újfent. A trójai faló is hasonlóképpen nézett ki anno, mert lássuk be, ez az üzlet a Microsoftnak egy akkora deal, amilyet sokat nem lehet szerezni az életben. A WP7 elég alacsony szinten áll még mindig, erre a világ legnagyobb mobiltelefon-gyártója jön, feladja a saját operációs rendszerét a high-end piacon, és ha nem is azt mondom, hogy egy OEM-beszállítóvá fokozza magát, de mindenképp beáll hardveresen a MS szekerébe; hát ez mi, ha nem egy kurva nagy győzelem?

Felmerülhet a kérdés, hogy a Nokiának mi a jó ebben? Egyrészt a Symbian offolása a smartphone piacon, ez nem is hülyeség, mivel mint már korábban is említettem, ez a rendszer nem erre lett kitalálva, és iszonyat elmaradott (persze ezt már korábban is meg lehetett volna csinálni...). A Meego is megy a kukába, persze a mese megvan, hogy majd lesz valami, és így tovább, de egyrészt az N9-nek is mi a tök értelme lenne, másrészt meg még a legjobb esetben is kapunk majd valami olyat, mint az N900 volt (éles tesztkészülék kábé). Talán abban bízhatunk, hogy az Intel (ugye a Meego project másik fele) majd viszi tovább a dolgot, de innentől azért eléggé necces a dolog.

Minden azon múlik persze, hogy milyen gyorsan fognak jönni az új telefonok, mert erről még egy szó sem volt, csak sumákolás, és persze, hogy milyen környezet lesz hozzá (sanszos, hogy OVI kuka, QT kuka ezáltal, a smartphone részen legalábbis, és nem kell részleteznem, hogy ez is milyen szomorú a korábbiak fényében). Ja de, a nagy eladások 2012-ben kezdődhetnek meg. Mivan??

Annak azért örülök, hogy nem álltunk be az Androidos gyártók sorába (még mindig azt mondom, hogy ott még nagyobb bukta lett volna, mert egyszerűen állva hagytak volna minket még inkább), de hogy ez mennyivel viszi előrébb a szekeret, azt még nem tudni. A hurráoptimisták boldogok, hogy két mekkora cég, de jó lesz, a Microsoft is húdejó Windows meg anyámkínja, de én most inkább a Nokia szempontjából lennék kíváncsi a dolgokra. Az egy dolog, hogy (remélhetőleg) kihúzzák ezzel a céget a bajból (bár az együttműködősdi módja még mindig nagyon nem tetszik nekem), de hogy ezzel kispályára is lett küldve, az is ziher. Többet nem is írok most erről: meglátjuk milyen készülékek jönnek, aztán okosabbak leszünk.

Update: megvolt a Nokia MWC-s beszéde, ami kiderült:

• idén még nem lesz WP7-es Nokia nagy valószínűséggel
• az S^3 marad (még jó, különben idén nem lenne több okostelefonunk?), és kap új GUI-t
  
• állítólag a Meego mégsem annyira kuka, a WP7 csak 3-4 évre szól (na ez az amit erősen kétlek)
  

Disclaimer: a szerző a Nokia SAS-nál dolgozik (bár ha az ilyen írások eljutnak Finnországba, vagy már inkább az USA-ba, akkor lehet nem sokáig), és még nem tudja, hogy most mi lesz.

Ha emlékeztek, már a múltkor is mutattam az Undercityt, amely szintén a Vimeon jelent meg. Nos, a ma reggeli hírlevélben ismét találtam egy fantasztikus videót, amelyet mindenképp meg kell osztanom veletek, mert a készítők bár "amatőrök", a minőség egészen egyszerűen fantasztikus. A sztori folyamatosan tartogat durva meglepetéseket, és maga a témaválasztás is nagyon bejön - többet nem is mondok, higyjétek el, érdemes megnézni ezt a kicsivel több, mint fél órás alkotást. További részleteket pedig ide kattintva találtok.

Damage kolléga a minap írt erről a témáról, de mivel olvasóink gyaníthatóan igen kis százalékban fedik egymást, így semmi akadályát nem látom annak, hogy én is kitegyem a saját postomat ugyanerről. Szóval a téma a tavaly év végén indult Epic Meal Time, melyben néhány kanadai úriember főz. De még hogyan.

Amikor megláttam az első videót, meg kellett néznem még egyszer, mert egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik. Aztán, noha éjfélre járt már, meg kellett néznem az összeset, mire bizonyossá vált, nemhogy létezik, de elég nagy népszerűségnek is örvend (alig két hónapja mennek, de a millió fölötti nézettséget simán ugorják mindegyik videójukkal). És, hogy mit is művelnek? Iszonyat mennyiségű húsból, zsíros és szénhidrátdús kajából készítenek még többet, egymásba töltik, kisütik, feltekerik, várat építenek belőle.

Ez még csak az egyik fele, a másik, hogy szerintem folyamatosan be vannak baszva, de a szöveg, amit lenyomnak közben, nos, ez emeli ezeket a feszesre vágott etűdöket a zseniális szintre. Amikor őszinte meglepetéssel üvölti azt, hogy “dumplings”, majd hozzáteszi, hogy “...you son of a bitch”, az leírhatatlan. Ugyanilyen pillanat, amikor mézeskalácsházikót készít mézeskalács nélkül, lemészárolt állatok húsából, vagy amikor azt mondja, hogy “spicy - if you’re a whiny bitch”, netán hozzáteszi öt egymásba töltött alkatrész után, hogy “fuckin smart”. Látni kell.

Ezen a ponton fogalmazódott meg bennem az, hogy ebből simán lehetne egy magyar oldalágat is kihozni, mintegy testvérsorozatképp. Elvégre mi aztán szeretünk mindent bepanírozni, egy hortobágyi palacsintáért szerintem zokogva mennének ölre; egymásba töltésre ott vannak a töltött cuccaink, a palacsinta, sült kolbász, lángos, soroljam még?

A svédek viszont megelőztek, és kihozták a saját verziójukat, elsőként Európában, Regular Swedish Meal Time néven, bár tény, hogy inkább paródiaként. Annak viszont zseniális. Egy kevéssé felszerelt konyhában egy szakállas forma artikulálatlanul üvöltözik svéd-angol keveréknyelven, és amit művel, ahhoz képest a gasztronómiai apokalipszis csak egy gyermektréfa uzsonnára. Az elementáris düh lakozik a mozdulataiban, ahogyan egymás után baszkodja az asztalhoz a fizikai behatás után természetszerűleg deformálódó hozzávalókat, a fejével töri a krumplit, a késen (és nem a késsel!) szeletel, az összes hozzávalót belebassza a mosogatóba - elképesztő.

Azt már sverigei látogatásom óta tudom, hogy a világban ha valaha horrorfilmet forgatnék azt svéd nyelven tenném, hiszen a Vasa múzeumban is hallható beszámoló egyértelművé tette azt, hogy ez a nyelv befosatós. Na most ezt előadva viking barátunk által, a sötét képi világgal (eléggé alulkamerázott a cucc), és a külvilág sejtetésével, duplán megadja a videónak azt a hangulatot, ami még inkább fajsúlyossá teszi az egészet. Ha valaha is néztél főzőműsorokat, ezeket is látnod kell.

Felhívás: ha szeretnél egy hasonló, hazai produkcióban részt venni, akkor jelentkezz nálam, és megoldjuk, sőt, VBK is lesz (mi csórók vagyunk, tudod kinek van pénze Jack Danielsre)

Pontosan egy hete tartottuk meg Főzőiskola szeánszunk legújabb epizódját. Aki újonnan kapcsolódna be a blog életébe, annak egy kis magyarázattal kell szolgálnom: anno a sorozat azért indult Főzőiskola néven, hogy Zolinak (aki már lassan eladósorba kerül) megtanítsunk néhány jó kis fogást, melyet aztán később ő maga is tud hasznosítani, főleg, hogy én pedig mindet dokumentálom. Az első alkalom majd három éve volt, és azóta töretlenül haladunk előre a fentebb említett címszereplővel, Edittel, és az azóta többé-kevésbé törzsvendéggé avanzsált Tatarák Gee-vel együtt.

Mostani receptünk egy ravioli volt Segal Viktor alapján, majd ezt követte egy almatorta, mely a hangzatos tarte tatin névre hallgat. Fussuk át gyorsan, hogyan is készültek el ezek a jóságok. A raviolihoz a tésztát meggyúrtuk, majd hagytuk pihenni kicsit a hűtőben. Eközben a csirkét és az orda sajtot szeleteltük, majd pedig, mivel volt időnk, ittunk egyet.

Ezt követte a tészta kinyújtása, téglalapokra vágása és kifőzése. Ezzel paralell a leveles tésztánkat (ha nem tekercseltet vettünk) fogjuk és kinyújtjuk, majd pedig az almákat (4-6) kimagozzuk, és cikkekre vágjuk (negyedeljük).

Egy serpenyőben cukrot karamellizálunk, hozzáadunk kis vaníliát, meg narancs levét ha szeretnénk. Mikor már cuppan, belenyomjuk az almákat, és szépen felszedetjük vele a cuccot. Ezt követően átborítjuk egy tepsibe vagy jénaiba vagy tortaformába, és a kinyújtott leveles tésztát szépen ráborítjuk, oldalt pedig betűrjük. Sütőt előmelegítünk olyan 190-re, és addig sütjük, amíg szép színe nem lesz.

A történet másik fonalán haladva hagymát kockázunk, olajon megsütjük fokhagymával, majd ebben az olajban a húsokat megsütöttük. Mindeközben az orda sajtot egy másik serpenyőben szintén megsütöttük; félő volt, hogy elolvad, de nem.

Elérkeztünk a tálaláshoz, tészta-husi-tészta-sajt, kis hagymával díszítve, az egésznek csak egy kicsiny szépséghibája volt, miszerint a tészta időközben kihűlt. A tarte is kiváló lett, bár a kinézete nem feltétlenül ezt igazolta. Értékelésileg átlagban olyan 8-ast kapott. Jó étvágyat.

Idáig még úgy gondoltam, hogy hátha csak egy múló rosszullét, és mára kiheverem, de az éjszaka folyamán nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzet rosszabb, mint sejtettem. Kezdődött a vasárnap esti tűdőbajos jellegű köhögéssel, ami azért full meglepő, mert, mint ti is látjátok, a bagóleső 37 napot mutat. Innentől tegnap reggel kezdtem úgy érezni, hogy nem az örrüregből érkezik az áldás, hanem lentebbről, hörgő, tüdő, you name it.

Tartott is ez szépen tegnap estig, amikor a lázam kezdett felkúszni, és ezzel egyetemben a köhögés meg múlt el; de olyan szinten képzeljétek, hogy lefekvésig lett 37,4, oké, Rubophennel aludtam, aztán olyan hajnali kettőkor arra ébredtem, hogy majdnem sokkot kapok, úgy ráz a hideg (nem vicc, elég kellemetlen). Újra gyógyszer, felvettem plusz réteg ruhát, fűtés 6-os fokozatra (ha nagyon hideg volt idáig kinn, akkor kellett 4-es...). Reggel felébredve egyrészt azt érzem, hogy kutyául vagyok, bal fül rotty, láz 38,3, és nincs melegem, szóval pattintottam egy bogyót, és várom, hogy kissé lemenjen a dolog, aztán beülünk a korporét hajóba kicsit evezni, és meglátjuk, mi lesz holnapra. Hogy mit kaptam el, az kurva nagy rejtély, egyelőre takony és torokfájás (LEKOPOGOM!!!) nincs, de nem is kell. Valakinek valami ötlete?

(nem, a gyomrom szerencsére jól van)

Az utóbbi időben egyre gyakrabban futok bele az olyan találgatásokba, újságcikkekbe, mint például ez is, amelyikben a cikkíró eltűnődik, hogy merre tovább Nokia. Egy közös ezekben a cikkekben, hogy azt taglalják, vajon lesz-e Android a Nokián - hiszen az mostanában annyira menő; illetve, hogy az új, ex-Microsoftos CEO miatt odavisszük e a boltot, azaz Windows Phone 7-es oprendszer várható.

Kezdésnek nézzük meg, miből élünk. Szerintem nem sok olyan mobilgyártó cég létezik, amelyiknek lenne ennyi saját fejlesztésű rendszere, mint amennyi a Nokiának van. Most maradjunk a smartphone vonalon: Symbian S60, a discontinuedra tett Maemo, az N8-assal debütált S^3, valamint a jövőben várható Meego. Előbbit szerintem mindenki ismeri, ennek különböző verziói kb. 2001 óta vannak a piacon, elsőként pedig a személyes kedvenc (szerintem legszebb) 7650-esben debütált. A Maemo leginkább tablet rendszer, első és utolsó mobilos megjelenése az N900-ban volt, aminek ez az amúgy nagyon hirdetett és várt készülék meg is itt a levét, konkrétan alig van rá program. Az S^3-hoz még nem volt szerencsém, állítólag ez már jobb, nagy, alapvető változások nem történtek, de legalább vannak rá programok. A Meegot pedig, ugyan tavaly karácsonyra vártuk, de elvileg most tavasszal jön belőle egy olyan alpha, vagy beta, amit már lehet érdemben is tesztelni, mivel a legutóbbi ilyen verzió kábé az alapokat tudta (telefon, sms, képnézegetés), és mást semmit.

Először Androidos pletykák tavaly jelentek meg, ekkor is Anssi Vanjoki a Mobile Solutions volt vezetője annyit mondott, hogy ez a megoldás csak olyan lenne, mint amikor a finn kisgyerek a hidegben bevizel: egy időre meleget ad, de aztán csak rosszabb lesz. Sajnos a fentebb említett úriember már nem a cég erősítője, hiszen a fentebb említett Stephen Elop bejelentésekor lelépett (OPK nagy valószínűséggel őt akarta volna utódjának, de az amerikai részvényesek minden bizonnyal egy kisebb nyomásgyakorlás után ezt megtorpedózták). Én azt mondom, hogy ő nem lett volna rosz főnöknek, egy keményebb vezetéssel, a termékek ismeretével, a megoldások átgondolásával. Sajnos ezt már nem tudjuk meg, a jövő pedig mindent eldönt majd úgyis. A slusszpoén, hogy Anssi manapság egy iPhone-ra fejlesztendő startupnál jelent meg, mint befektető.

Persze ez a nyilatkozat még nem jelent semmit, olvassuk el tehát ezt a cikket is még mellé, és meglátjuk, hogy egyáltalán nem lenne annyira nyerő ötlet ez. A Nokia besüllyedne az egyentelefont gyártó androiderek sorába, és lehet, hogy pénzügyileg ez sikert hozna a nagy számok tövénye alapján (mert máskülönben kíváncsi lennék, valaki miért venne pont Nokia Androidos telefont, mikor a HTC meg a Samsung például már jóval több ideje bent vannak a játékban, nagyobb a hírük, stb.)). Egy biztos, én túlzottan nem hiszem, hogy ez lenne a nagy bejelentés február 11-én.

Míg az Android még el is képzelhető (noha nem túlzottan valószínű), a Windows Phone 7 csupán annak tűnhet reális verziónak, aki szinte semmit sem tud a mobilok hardveréről. Tudvalevő ugyanis, hogy a Microsoft egy hihetetlenül erős hardverkövetelmény-rendszert adott meg, mely által biztos lehet abban, hogy minden olyan telefonon, melyre az operációs rendszere kerül, kiválóan fog minden futni. És itt van a kutya elásva. Néhány specifikáció: minimum egy gigás proci, DX9-es videochip, minimum 800*480 kapacitív kijelző, multitouch, 5 megapixeles kamera, különböző érzékelők (fény, gyorsulás, fizikai), rádió, GPS. Na most ezekből a jelenlegi zászlóshajó, az N8 tudja a kamerát, az érzékelőket, a GPS-t, meg a rádiót. Kijelző kevés, proci 680 Mhz, video open GL, és azt hiszem ennyi elég is ahhoz, hogy lássuk, labdába nem tudna rúgni. Persze lehet új telefont is fejleszteni, annyi új cuccal, ami az elmúlt tíz évben nem volt, de szerintem nincs túl nagy esély arra, hogy egy ekkora brutális ugrást hajtana végre a cég (idáig sem tette...). Ergo, ilyenkor igaz az a mondás, hogy egy kis gondolkodás sosem árt.

A címbe beírtam az iOS-t is, de kábé ennyivel ki is fújt, ezt még máshol sem hozták fel, poénnak is gyenge. A sorban következik viszont a Meego, amit a Symbian leváltására találtak ki. Erről annyit, hogy ennek már frankón itt lenne az ideje, mivel jelen pillantban véleményem szerint azért van ennyi Symbianos telefon, mivel anno a Nokia azt fullosan, foundation-östül felvásárolta, és ciki lenne azt mondani, hogy srácok, ez egy lejárt dolog, end of the party. Ellenben még mindig gyúrogatjuk, verziózunk, noha ez már ott bukik, hogy ez a platform nem érintőképernyős rendszerre lett kitalálva. Akkor meg miről is beszélünk?

De eltértem, Meego. Az utóbbi egy év arról szólt, hogy folyamatosan tolják el a dátumokat annak ügyében, hogy mikor jön ki az első ezzel szerelt készülék. Akárhogy is nézzük, ha csak tavasszal lesz meg az első tesztverzió, akkor a telefon nagyon-nagyon jó esetben karácsonykor fog megjelenni, de ahhoz tényleg kelleni fog a Télapó és a Jézuska segítsége is. Már ha megjelenik, mert hír túl sok nincs semmiről, előzetes nuku, és jogosak lennének olyan kétkedő felvetések is, hogy lesz-e ebből egyáltalán bármi is valaha. A Meego lehetne az a pont, ahol a Nokia újraír egy oprendszert a nulláról, belenyom minden olyat fícsört, ami az összes konkurensben megvan, néhány olyat is, ami még nincs/korábbi Nokiákban volt, és szerették a felhasználók, és elkezdi iszonyat mód promózni. Ha ez nem lesz meg, felesleges bármit is csinálni, mert csak pénzkidobás, az R&D hiába dolgozik, és bukta lesz a vége. Láttuk már ezt korábban is, csak a nevek voltak mások. Ja és persze emellé kéne egy (1!!!) olyan telefon, ami ez alá maximálisan bedolgozik hardveresen (és ez alatt nem feltétlen a 18 megapixeles fényképezőgépet értem).

Az alsó-közép kategória miatt még egy ideig nem kell a cégnek az éhenhalástól tartania, de ha nem csinál valamit a felső szegmensben, akkor hiába az Indiában meg Kínában olcsón eladott telefonok százezrei, a hajó olyan messzire fog úszni, ahová már gyakrolatilag lehetetlen elérni. A megoldást én a Meegoban látnám, egy letisztított, alapjaiban újragondolt, akár minimál alapokra épülő rendszerben, OVI-s háttérrel.

A szoftverekről szólva szintén nagy baklövés lenne az Android, mert akkor az OVI szintén menne a lecsóba a jövőbeli tervekkel (ugye ott a szoftverek beszerezhetősége a Marketplace-en van). A mostani tervek szerint, úgy néz(ne) ki a fejlesztés, hogy a programozó megír valamit QT-ben, és a fordító tetszés szerint tudja azt létrehozni S60-ra, S^3-ra, illetve Meegora. Ez lássuk be egy elég kényelmes megoldás a jelenlegi, kissé hülye helyzetre. Ha mindezek mellett megnyernének néhány szoftvercéget, akik csinálnának/portolnának pár minőségi tartalmat, akár exkluzív cimekkel (és nem a Champion Snooker 42-t), máris nagyobb lenne a kereslet, mivel a felhasználók az OVI Storeban már megvannak. Persze azon is lehetne egy kis változtatás, letisztultabb, informatívabb, gyorsabb, jobb kategorizálás, de ez már csak részletkérdés. Szintén el kéne felejteni, hogy saját képgaléria, email, anyámtyúkja, inkább a meglévő, sokkal nagyobb szolgáltatásokat kéne implementálni, mint egy sajátot ráerőltetni az emberekre - több értelme lenne.

Szóval ennyit az áttekintésről, jelent pillanatban ott tartunk, hogy találgatások mennek ezerrel, mi lesz pénteken, de senki sem tud semmit. Nagyon bízom benne, hogy nem lesz átállás Androidra, mégpedig azért, mert akkor ezt már jóval korábban megtehettük volna, és egy hatalmas baromság lett volna idáig várakozni, mire a piac ennyire telítődik egyenkészülékekkel. Ha mégis ez történne, akkor elmegyek Finnországba, és letolt nadrággal fogom a világ tudtára adni nemtetszésemet.

Disclaimer: a szerző a Nokiánál dolgozik a pénzügyi szolgáltató központban, de ha szeretné valaki elemzőnek szerződtetni, nem mondana nemet.

Utoljára azt hiszem két éve írhattam a témáról, de aki figyelemmel kíséri a blog működését, az amúgy is tudhatja, hogy igen szeretem a pénzügyeket megtervezni, és amennyire lehet, karbantartani azokat. Persze az igazi megoldás egy nyomda lenne, de amíg az öntőformák, és a papírok nem érkeznek meg, addig kénytelen vagyok ezzel az opcióval élni.

Őszintén csodálom azokat, akik 2011-ben úgy élik az életüket, hogy a pénzügyeiket (kiadásaikat) sehol sem vezetik. Ennek tapasztalataim szerint több oka is lehet:

• annyira teli vannak, hogy megtehetik, hogy leszarják,
• nincsenek tele, de leszarják (ők azok, akik hónap végén sírnak, hogy nincs pénzük, na ez is vicces ám)
• nincsenek tele, de van jó sok hitelük, ennek ellenére leszarják, vagy mit tudom én, az összes maradék, aki a fentebbi kettőbe nem illik bele.

Érzésem szerint én vagyok a negyedik opció, és az első helyes válasz, hiszen, fogalmazzunk így, addig nyújtozkodom, míg a folyószámlahitelem ér. Mindemellé van egy diákhitelem is, a tandíj fedezésére, és sajnos a kiadásokkal folyamatos harcot vívok, több-kevesebb sikerrel. Hogy miért nem sikeres a harc, arról most ne beszéljünk, mivel én azt vallom, hogy most kell élni, és lehetne pár százezerrel több pénzem, viszont ez élményekben akkora deficitet jelentene, ami nekem egészen egyszerűen nem érné meg (van aki meg poénból főiskolákat végez, egyiket a másik után).

Eltértünk a témától, szóval a pénzügyi tervezés. Az idági használt Excel táblámat a fentebbi linken megtaláljátok, de most nemrég megszállt az ihlet, és a rendszert kicsit kibővítettem. A fő gondolatot az adta, hogy megy el a pénz, de csak nagy vonalakban tudom, hogy merre. Elmondom, hogy mire gondolok. Van például a háztartás kategória, de ezen belül lehet a kiadás étel, vagy tisztítószer, netán rendelt kaja. A lakás költségeinél sem mindegy a rezsi és a bér aránya. Az extra kategória meg végképp a fekete bárány, ott lehet buli, éttermi kajálás, bármi technikai cucc, de iskolabefizetés is (utóbbit nem kell külön számolni, nálam sokkal pontosabban megteszi az ETR is, dögölne meg). Egyszóval felállítottam egy olyan táblázatot, melyben most függőlegesen nézzük a napokat, mellette két oszlopban pedig vízszintesen a főkategóriákon belül a konkrét megnevezést, és annak összegét, az oszlop tetején pedig mindennek a szummáját.

Így bármikor egy autofilter segítségével meg tudjuk nézni, hogy az adott hónapban miből volt mennyi, honnan kell faragni, meg minden ilyen dolgot. A hóvégi főösszeget pedig kimásolhatjuk egy külön, erre a célra létrehozott, csak a főkategóriákat tartalmazó segédtáblába, és innen akár számíthatunk átlagot is a régebbi adatokból. A harmadik része megmaradt a számításoknak, ez pedig az előrejelző táblázat, beleírva a hóeleji kezdőösszeget, valamint az összes várható bevételt és kiadást (mivel ezek tervezhetőek, ha nálad nem, akkor gondold át újra, mert valamit rosszul csináltál). Ha van rá igény a blank táblázatomat akár fel is rakhatom ide.

Amin még most gondolkodom, az a főkategóriák összegenkénti maxolása, ami alatt annyit értek, hogy megszabunk havonta egy fix keretet. Kajára mennyi jusson? És bulikra? Belefér-e a 23”-as monitor? (nem). Ennek lesz egy kibővített verziója, hogy pl. egy buliba nem viszek több pénzt, mint amennyi jutna, ergo nem is fogok tudni többet költeni (ez mondjuk szembemegy az alapvető elveimmel, miszerint mindig legyen nálad plusz pénz, mert sosem tudhatod, mire kell majd). Az egésznek egy a lényege: megmutatni magunknak és a pénztárcánknak, hogy igenis tudunk a szűkősebb időkben jelentősebb életszínvonal-csökkenés nélkül kevesebbet költeni. Főleg, ha muszáj.

Talán már írtam arról korábban, hogy régóta szeretnék egy Macet is, de sajnos akárki akármit is mondd, túl sokba kerül ez ahhoz, hogy megengedhessem magamnak egy rendes gaming pc mellett. Ha helyette vettem volna, úgy még talán reális is lett volna, de így sokkal jobbak a lehetőségeim játék terén, az pedig egy elsődleges szempont volt. De János nem olyan, aki csak úgy feladja a dolgot, úgyhogy egy ideje már keresgettem alternatív megoldást, míg végül ezen az oldalon meg is találtam azt. A szolúció lényege az volt, hogy ne kelljen mindenféle gányolt lemezzel, pendrive-al, miegyébbel kínlódni, hanem amennyire csak lehet, fájdalommentesen menjen fel a rendszer. Ez sikerült is, de hogy miért csak pár napot töltöttem a hóleopárddal? Lentebb ez is kiderül.

Disk imagenek egy 10.6.3-as verziót használtam. Néhány BIOS beállítás után sikerült is a bootloader CD-t aktiválni, majd abból (felteszem az emulálta az EFI-t) betöltöttük a Leot. Azt gondoltam, hogy van egy szabad partícióm, majd oda szépen felmegy az oprendszer. Hatalmasat tévedtem, mivel nem hajlandó, csak úgy települni, ha egy egész vinyót formázol le neki, és azt partícionálod aztán, ízlés szerint. Mondjon bárki bármit, ez iszonyat nagy lúzerség, és nevetséges dolog - természetesen ha valaki technikailag meg tudja magyarázni, miben más egy formázott vinyó, mint egy formázott partíció, akkor visszavonom csúf szavaimat.

Szóval adatmentegetés után beáldoztam a vinyót, és az oprendszer elkezdett felkúszni rá. Semmi probléma nem volt, szépen, egyértelműen csinálta az egészet, és az első indulásnál már volt háló, hang, és kép is, persze mindezek egy driverfrissítés után még tökéletesebbek lettek, mondhatjuk, hogy közel 100%-osan működtek. Egyedül amivel gond volt, az az inputban jelentkezett, mivel nem célhardverem volt, így pl. a windows gomb lett a cmd, és meg kellett azt is szokni, hogy az eddig megszokott billentyűzet-kiosztás semmit sem ér. Szerencsére volt virtuális klavi, az pedig mutatta mi hol van. Valójában a harmadik napon már szinte tévesztés nélkül mentek a fontosabb kombinációk.

Mivel ezelőtt még soha nem használtam Mac OS-t (csak másokét nyomogattam), ezért minden tapasztalat új volt, kezdve onnan, hogy nincs telepítés, csak programáthúzás mappába, odáig, hogy a menüsáv fixen beépített a rendszerbe, és programonként változik. Ami nem tetszett, az a default szürkeség mindenhol (sávok programokban, stb); biztos lehet skinezni, de egy Windows azért már simán is kicsit színes, nem olyan nyomasztóan egyhangú és minimális.

Kipróbáltam pár progit is, Office 11 semmi extra (nem használtam többet, mint fél órát), Adium nem nyerte el a tetszésem, kissé kaotikus, FCP bejött nagyon, de csak a gerincét néztem, iMovie-ból meg hiányoltam az oldskul timeline-t, de amúgy a trailerkészítő meg fantasztikus. Mindent összevetve a programok nagyon szépen dizájnoltak, a Dockon lévő ikonok is gyönnyörűek Windowshoz szokott szemnek (ugrálnak, mozognak aktivitás hatására, valami fantasztikus), így már értem azt is, hogy Józsi miért áradozik mindig a grafikáról. A gyorsindítások, dokkolások is ötletesek, animáltak, komolyan, öröm nézni az egészet, ahogyan a legegyszerűbb dolog is mosolyra húzza a szádat. Amit még kiemelnék az az exposé, nekem szintén új volt, és bejött az, hogy a képernyő négy sarkába ha mozgatjuk az egerünket, akkor taskváltás, asztalra kidobás, vagy éppen gadget-előhúzás történik.

Ha ilyen szépek a benyomások, akkor jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért váltunk el egymástól. Nos, először is néha úgy fagyott, hogy pl. az Adium kezdte és vitte magával a Firefoxot. Kigyilkoltam írmagjáig, de aztán nem volt hajlandó újra elindulni, csak restart után. Ez többször, több programmal is megesett. A másik, hogy nagy nehezen akartam frissíteni 10.6.6-ra, de csinálhattam bármit, az AppStore nem jött meg, pedig arra nagyon kíváncsi lettem volna. Ezzel a kettővel, a megbízhatatlan működéssel együtt döntöttem úgy, hogy szép és jó, de akkor várunk tovább, amíg lesz pénzem egy igazi Macre. Addig pedig marad a nyálcsorgatás.