Ez egy eléggé új vietnami találat lehet, mégpedig szemben a Csendessel, a Ferenczi István utcában. Már kívülről is láthatjuk a kínálat nagy részét.

Beérve a földszinten van pár asztal, valamint van egy első szint is...

...sőt, még az ablakba is ülhetünk.

Italnak vietnami jeges kávét kérünk, kellemes, édes ital, tippre kondenzált tejjel.

Ezután jöhet a többi: a Pho leves a szokott kiegészítőkkel érkezik, és bár nem annyira karakteres mint máshol, itt sem kell szégyenkeznie.

A Bánh Mi szendvics a következő, friss bagettben hús és zöldségek kellemes egyvelege.

A végére pedig egy ötös tavaszi tekercs, benne a jól ismert húsos töltelékkel, egy édeskés csiliszósszal, és az itt már harmadszor feltűnő zöldségkörettel.

Az árak nem vészesek, szinte mindenből lehet kis adagot is kérni, az egyedüli hátrány az előny is egyben, miszerint nincs sok tétel, és azt hamar végig lehet kóstolni; igaz ez ad lehetőséget arra is, hogy ami van, azt viszont a végletekig tökéletesítsék - meglátjuk ez így lesz-e.

Aki a 90-es évek második felében volt a keményebb zenéket szerető tizenéves, és nyitottsága odáig terjedt, hogy Vans cipőt is felvett néha a kötelező Martens mellett, az tudja, mit jelentett abban az időben a FreshFabrik vagy a Warpigs feltűnése és viszonylagos sikerei. Ez a két banda a műfajok felettiség tekintetében egyáltalán nem volt lemaradva a korabeli trendektől, de nem is másolták a hasonló külföldi, akkoriban jobb híján crossovernek, az FF esetében indusztriálisnak nevezett zenekarokat. A FreshFabrik zenéjét ma inkább modern rock, nu-metál titulussal lehetne illetni jobb híján, de nem a címke a lényeg. Hanem az, hogy 1994. és 2000. között odatettek három olyan lemezt, ami bármikor megállja a helyét, és ez idő tájt élőben is frissek és sikeresek voltak. (Hol voltak ekkor még a Linkin Park mainstream slágerei...) Közben tagcseréltek, aztán szüneteltek, majd más felállásban újra összeálltak, mígnem az utolsó két évben ismét bekerültek a tágabb zenei köztudatba. De ez a korszak már egy egészen új generációnak szólt, akik a megújult Petőfi Rádióból ismerhették meg őket a tisztességes, de nem kiemelkedő Mora lemez számain keresztül.

A 20. születésnap alkalmából szervezett koncertre összeállt a korábbi emblematikus arcok többsége (rég láthattuk Pityesz nevét FF-flyeren), mivel azonban a 15. születésnapi koncert annak idején gyakorlatilag feloszlással ért véget, nem igazán lehetett biztosra menni. Ezúttal szerencsére máshogy alakult. Eleve meglepő módon Pityesz nem csak vendégként szerepelt a koncerten, hanem végig ott volt frontemberként, és hát zongorázni lehet a különbséget az ő színpadi jelenléte és a jelenlegi énekes Oláh Szabolcs teljesítménye között. Utóbbi sem rossz, évek óta stabilan helytáll a csapatban, de míg neki inkább a dallamosabb témák állnak jól, Pityesznek minden. A koncertkezdő Wide Open Eyes azonnal beütött, aztán a Nerve lemez további néhány száma is érkezett - szerencsére az eredeti dalszerkezettel, nem a néhány évvel ezelőtti felújított koncertverzióban.

Oláh Szabolcs végig ott volt Pityesz mellett is második énekesként a színpadon (néha gitározott is), de az ő igazi pillanatai is eljöttek, elsőként az MR2-sláger Steeling The Sun-nal. Semmi baj nincs ezzel a számmal, de élőben megdöbbentően erőtlen volt a korábbi dalokhoz képest, hiába, ez a rádióbarátság ára. Az Oláh Szabolcs által előadott dalok csúcspontja ezúttal a remek Life Is Passing By volt, a Megasztárban is feltűnt énekes ebben és az Icons-ban is rendesen odatehette magát. Két nagyon erős számról van szó, melyek bizonyítják, hogy a Drive My Hand lemez után is volt élet. (A hasonlóan jó Time To Become One sajnos ezúttal elmaradt.) Közben valami pszichedelikusnak csúfolt massza is elhangzott az új albumról, de ennyi üresjárat belefért.

Pityesz legjobb perceit papírforma szerint a Lamentation és a Drive My Hand hozták el, nagyon elemében volt, be is ugrott a villanegyedbe, működött a dolog. A közönség - főleg a régi számoknál - szépen énekelt együtt, megvolt az összhang, nem voltak kétkedő reakciók. A hangszeres teljesítménybe sem lehetett belekötni, a samplerek jó arányban szerepeltek, a hangzás pedig az első néhány szám dobozjellege után hozta a megszokott A38-szintet.

A bő egyórás koncert végére jött vendégként az FF-ősénekes Vörös András, aki - bár színpadi megjelenésével olyan volt a mostani Fabrikban, mint elefánt a porcelánboltban - hibátlanul és a rá jellemző vehemenciával tolt le két Nerve-számot a további két énekes vokáljaival kiegészítve, a Serious (Tap-Tap) rendesen meg is mozgatott mindenkit. Ráadás egyáltalán nem volt, valószínűleg a Tap-Tap előtt érdemes lett volna csinálni egy visszatapsoltatást, mert így eléggé coitus interruptus-szerű befejezés kerekedett. Ők tudják, miért így oldották meg, lehet, hogy sietni kellett az állítólag legendás Liquid Limbs technopartyja miatt, mindegy is.

A FreshFabrik közönségéről még annyit, hogy kevés kivétellel a 25 (de inkább 30) év fölötti korosztály jelent meg a hajón, a reunion hívószava ezek szerint jól működött. Ez viszont azt is mutatja, hogy a mostani fiataloknak a FreshFabrik csak egy az angolul éneklő szép számú magyar banda közül, masszív új közönséget szerezniük nem lesz egyszerű, de vannak stabil alapjaik. Ez a koncert így is egyértelmű siker volt, melyen felbuzdulva a folytatást is bejelentették, tehát ezen a nyáron még bárki láthatja a FreshFabrik klasszikushoz közelítő többvokálos felállását. Ha jól emlékszem, először 1998-ban voltam FF-koncerten, de az újrakezdés utáni két ZP-s koncert, amin láttam őket, nem volt maradandó élmény. Most viszont végre tényleg visszatértek. És ezt a filmekből kiindulva is illik komolyan venni.

A fényképek a szerző felvételei.

A magyar-mexikói fúziós konyha ebben a receptben éri el a csúcspontját, és sombreros parasztlegények fognak kergetőzni a szánkban.

Kezdésképp fogok mindent, amit a konyhában találok, és a reziduális konyhaművészet legszebb hagyományainak megfelelően felaprítom, apróra a hagymát, nagyobbra a paprikát és a paradicsomot, karikára a kolbászt.

Hagyma kolbász olívaolajon, legalacsonyabb lángon fonnyaszt, nem rinyál azon, hogy zsír kéne olaj helyett, mert az nem volt.

Tíz-tizenöt perc után egyrészt rájövünk, hogy nincs kenyér, de van pár tortilla, mert készülünk a jövő keddi Főzőiskolára.

Lábosba bele a többi zöldség, és nem bohóckodunk, hogy felöntjük vízzel, simán hagyjuk, hogy maga termelje ki a lubrikációt. Ha kell, egy fedőt is rádobhatunk, úgy még jobb, csak akkor szeret lekapni.

Amíg ez történik, vesszük a klasszikus Szarvasi (made in China) aprítónkat, beleteszünk pár Chipotle paprikát, amit reggel vásároltunk annak örömére, hogy az Ázsia Bolt kinyitott hétkor, felcsapjuk ízlés szerint tejföllel, kis majonézzel, ha van jó minőségű, és rábaszatjuk rendesen. Kiváló szósz lesz a jutalmunk.

Ha a lecsó kész (ugye nem főztük halálra?), jöhet a nagy serpenyő, max csumi, minimális olaj bele, és a tortillának átsütjük mindkét oldalát, ropogósságig.

Ezután kivesszük, középre bele a lecsó, esetleg egykét chipotle natúr, félbehajtjuk, mintha quesadilla lenne. Rá reszelt sajt, mayo de chipo, és tejföl.

Jó étvágyat!

Nem is olyan régen volt szerencsém meglátogatni, és bővebben megismerkedni az Opus Jazz Clubbal, illetve annak étterem részével. Szakmai blogunkon hamarosan megtudhatjátok, milyen ott a burgerek élete, de addig is elmesélem, milyen az, amikor nem burgerről van szó.

Az Opus Jazz Club a Budapest Music Center része, ami a Mátyás utcában található. Vicces, mert már akkor járkáltam ott drága ex-kollégáimmal, amikor nemhogy az, hanem még az új Corvinus sem épült fel. Ahhoz képest a hely full modern lett, de erről mindjárt.

Az Opus a klasszikus 2-in-1 modellel rögtön egy étterem és egy koncerthelység is egyben, ahol a vacsora elköltése közben tudsz jófajta jazzet hallgatni. A fő hívószó itt a smart food, ami nem másként testesül meg, minthogy egy pohárban tálalják az ételt, rengeteg lehetőséget adva ezáltal a tálalás és az ízek kombinációjára. Ja meg egészséges is, úgyhogy itt valószínűleg nem lesz rántott hús hasábbal. No nem mintha az nem lenne egészséges, csak nem úgy.

Fontos tudni, hogy nagyon megy a marketing, lévén egy új helyről beszélünk, így a közeli irodaházak lakóinak, csakúgy, mint az egyetemistáknak, akciók, meg minden okosság várható. Az is jó, hogy nem csak egy felsőbb szintre pozícionálják magukat, hanem például a szomszédos kávézóknak is konkurenciaként akarnak állni, ráadásul mindenfajta telefonhoz is van töltőjük, úgyhogy ha lemerülnénk, az sem gond, újrachargeolva nyomhatjuk a jófajta check-int.

Eddig volt a bölcsesség, most beszéljünk a kajáról. Amit kóstoltam, az quinoa volt bébi zöldségekkel, valamint egy konfitált báránycomb kaliforniai paprikamártással, mandulás burgonya golyóval és bébi parajjal. Huh. Előbbi elő, utóbbi főétel, just sayin.

A quinoa a disznóparéjfélék, korábban libatopfélék, családjába tartozik. Dél-Amerikából származik, ahol 6.000 év óta az egyik fő táplálékforrás. Mustármag nagyságú magja összetételében hasonlít a gabonafélékhez. Gluténmentes álgabonának is nevezik.

Hát igen. Nem vagyok benne biztos, de egy kezemen meg tudom számolni, hányszor ettem én ilyet, és most újra eljött az ideje. Kis szemű, hasonlítani talán a kuszkuszhoz tudnám, de ez csakis külsőleg értendő. Ízre nagyon jó, majdhogynem ropogós érzetet hoz, és a hozzáadott zöldségekkel együtt ez már annyira egészséges, hogy lássuk be, nehéz lenne túlszárnyalni.

A második kis pohárhoz először nem is tudtam hogyan nyúljak hozzá, és már ez jópofa volt, mert ha egy ételt nem tudsz hogy elkezdeni, ott már nagy baj nem lehet aztán (remélhetőleg). Végül kihalásztam a nyársra húzott golyókat (ezt még leírni is rossz volt), aztán beletúrtam a szószba, aminek az alján lapult a hús. Ja igen, ehhez még egy szelet tökmagos kenyér is járt, ezzel remekül lehetett tunkolni.

A bárány tökéletes, omlós volt, jól passzolt a paprika kicsit édeskésebb (már-már paradicsomszósz-szerű) ízéhez, és a mandulás ropogós pedig... hát, ropogott, zseniális cucc, tudnék belőle enni még úgy ezret. A paraj szolgáltatta a zöldség részt a fogásban, ezeket is belegeltük - és míg normálisan egy ebédben lenne harmadik fogás is (ja igen, menüzni is lehet délben), rám ezek után burgerek vártak, de erről majd odaát.

Pár szót mondani kell a helyről, a Budapest Music Centerről is, mert az építészet és az ötletek remekül kombinált elegyéről van szó benne. Különlegesség például az üvegbeton, amiből egy logózott darabot ajándékba kaptak. Ezenfelül van egy hatalmas könyvtárszoba, telis-tele mindenféle műfajú lemezekkel, ami ráadásul magángyűjtemény, de bárki bemehet hallgatni (figyeljétek csak a hangfalakat, elképzelni nem merem, mi lehet akkor, ha azok megszólalnak). Ja és természetesen minden szoba egyedileg hangszigetelt, tehát nem fordulhat elő az, hogy amig az egyikben jazzopuszok szólnak, a másikból beköszön némi lakossági drum'n'bass.

Vannak kisebb előadószobák, ahol lehet próbálni, illetve van még az Opuson kívül is egy egészen nagy előadóterem, ami szintén kétszintes. És ha még ez mindig nem lenne elég, egy olyan tetőterasz is tartozik az egészhez, ahol eszményi nyári partikat lehetne rendezni, fejben már be is rendeztem: a túlvégen a koktélpult, jobb oldalon a grill, balon a DJ, felettünk meg a csillagos ég, gyere babám, koccintsunk...

Miután véget ért a körbejárás, rágyújtottam még egy desszertre, aminek a fényképezését sajnos elbutáztam (eddigre már talicskával kellett tologatni körbe), de egy nagyon könnyed, frissítő ananászos-zöld teás-kekszes kókuszos joghurtos édesség volt. Ez egyrészt tényleg nagyon ananászos volt, másrészt pedig a zöld tea minimális keserűsége tök jól passzolt így a kidurranásközeli hangulatom elodázásához.

Egy szó, mint száz, az Opus és a BMC nagyon jó kis hely, ugyan pár hete nyílt, de szerintem fényes jövő áll előtte. Azt mondom, ha van rá érdeklődésetek, próbáljátok ki, mert mind hangulatra, mind minőségre ott van a topon. És ugye a burgerekről még nem is beszéltünk...

A post hamarosan folytatódik Magyarország kedvenc hamburgeres blogján...

A dallamos hardcore/punkrock vonalon mozgó, New York-i H2O nem olyan crossover, mint a Dog Eat Dog, nem olyan populáris, mint a Blink-182, nem olyan politikus, mint az Anti-Flag, és nem olyan magyar, mint az újkori Ignite, de ugyanúgy a 90-es évek első felében indultak, mint a felsorolt bandák, és szintén nem csak Amerikában hagytak nyomot a színtér történetében. A műfajban kötelező Vans Warped Tourok mellett Európában is többször turnéztak, hazánkban is jártak már, és bár egy H2O koncert 2013-ban biztosan nem olyan aktuális dolog, mint ha az A Day To Remember látogatott volna el hozzánk, még mindig nagyon menő, és eseményszámba megy a szcénában. Így hát jó mulatságra gyűltek össze a régisulis arcok vasárnap este a Dunánál, és jól is érezték magukat, de ne szaladjunk (ússzunk) ennyire előre!

A program a debreceni Hanoival kezdődött, de ők a mi szempontunkból a lekésett előzenekar sanyarú sorsára jutottak. A budapesti Idorura már odaértünk, épp a Bury It All dallamai ütötték meg a fülemet, amikor leolvasták a jegyünk vonalkódját. Az Idoru koncertjeiről már többször beszámoltunk (itt és itt), zenéjükkel nem tudnak csalódást okozni. (Egyébként akusztikus duóként is ügyesek, erről videó itt.) Ezúttal a már félig megtelt A38-on annak ellenére is jó koncertet adtak, hogy keveseknek akaródzott előremenni a színpad elé, és ezen a suta lelkesítő szövegek sem sokat segítettek. A tévéfelvételt végző kamerák viszont így is maximális teljesítményre sarkallták a bandát, nagyon egyben voltak, a H2O-ra váró közönséget mégsem mozgatták meg. De nézzük optimistán a dolgot, a pohár félig tele volt, úgyhogy ha így folytatják, néhány évtized múlva talán már nem csak a szakma zenekara lesznek, és nem csak a Fonogram-díjaikkal tudják majd megtölteni a nézőteret. Mi azért továbbra is szeretjük az Idorut, és járunk a koncertjeikre, mert jók.

Az őket követő amerikai Nations Afire-ről előzetesen csak annyit tudtunk, hogy új bandáról van szó, és a tagok az Ignite-ból és a Rise Against-ből érkeztek hobbizenélni, csak közben komolyra fordult a dolog. Hát ezek alapján nem pont ilyen zenére számítottam, sokkal lazább, szellősebb volt az anyabandáknál, de legalább nem egy tucathardcore csapattal volt dolgunk. A tagok a szomszédsrác kinézetükkel akár Nickelback számokat is dalolászhatnának, és bár ez nyilván túlzás, a Nations Afire zenéje valóban nem áll távolabb a populáris hardrocktól, mint a klasszikus hc-tól. Nincs is ezzel baj, nem kerestünk, és nem is találtunk hibát a koncertjükben, mely a kb. tíz nagyon hálás rajongó mellett az egyre gyűlő érdeklődőket is kellően lekötötte. A banda szépen betanulta magyarul, hogy "köszönöm szépen", és azt hiszem kellemesebb fogadtatásban volt részük, mint gondolták, legalábbis azt ígérték, hogy nem feledik el a budapesti közönséget, és visszatérnek.

A várva várt H2O teljesen a program szerint haladva 22:45-kor lépett színpadra, és a beállásból átmenet nélkül kezdődött a show: a Still Here, Nothing To Prove, Family Tree hármasnál erősebb kezdést pedig el sem lehetett volna képzelni. Látszott, hogy a közönség nagy része csak rájuk várt, hiszen az előzenekaroknál passzív arcok azonnal pogóba és vad stage divingozásba kezdtek, amit mindenki megfelelően tolerált, így kell ezt csinálni.

A csordavokálok nagyon jól működtek, nincs is annál jobb, mint teli torokból üvölteni, hogy "me and all my friends we've got nothing to prove, nothing to lose", de a "don't forget your roots" sort is szívből énekelheti minden rendes ember. Úgyhogy hamar teljes lett a derű. Az H2O egy pillanatra sem állt meg, hamar jött a Guilty By Association, a One Life One Chance, majd némi feldolgozás és közönséghergelés után a 1995, aztán a vége felé rövid felkonfot követően a 5 Year Plan. Csupa gyors és hibátlan szám, kellő lendülettel és energiával előadva. Toby Morse énekes hagyta, hogy a mikrofonjába énekeljenek, közben többször emlékeztetett arra, hogy épp öt éve jártak nálunk, valamint felsorolta az összes őket inspiráló bandát, és egyszer circle pitre is buzdított. De a többi tag is nagyon szimpatikusan állt hozzá az egész koncerthez, úgy tűnt, ők is élvezik a dolgot. 

Az A38 közönsége meg annyira egyben volt, hogy utoljára talán a 2007-es Ignite koncerten láttam ilyet, bár akkor kicsit többen voltak, most csak szellősen volt teltház. A tökéletes hangzást és az impozáns, de nem tolakodó fényeket már ki sem kell emelni, mert az alap az A38-on, akármilyen műfajról van szó. A ráadással együtt is csak 45-50 perces program természetesen az ellenállhatatlan What Happened című számmal zárult (update: koncertfelvétel itt), melynek során megtelt a színpad sok önjelölt énekessel, mindenkinek jutott egy kis sikerélmény meg másfél másodperc hírnév, mielőtt visszabukfencezett volna a tömegbe. Ezért szép ez a műfaj, és ezért szépek a klubkoncertek. Nem volt még éjfél sem, amire az H2O végleg levonult a színpadról, de ennyi idő alatt is megmutatták, hogy azért a víz az úr!

A fényképek a szerző felvételei.

A bluest lehet végtelenül modorosan játszani a korabeli hangulatot imitálni próbáló sznob helyeken, meg lehet jól is játszani – bárhol. A Living Blues Project az utóbbit teszi már öt éve, szüntelenül változó felállásban, klasszikus blues és funky számokat előadva, minden határterületen kellő jártassággal és magabiztossággal. Bár alapvetően nem vagyok vájtfülű bluesrajongó, és inkább a keményebb műfajok színterein mozgok, Living Blues Project koncertekre a fenti okokból szívesen járok. A fővárosi elismertségük viszont lehetne jobb: voltam már nem egy olyan budapesti LBP-buliban, amelyen a banda szűk baráti körén kívül nem nagyon volt ott senki, és bár ilyenkor is remek teljesítményt nyújtottak, kivártam a megfelelő alkalmat, hogy írjak róluk. Azt az LBP-koncertet vártam, amely mind hangulatában, mind a közönséget és az összhangot illetően is tökéletesre sikerül. Nem kilencpontosra, hanem tízesre. És most pénteken végre ez is összejött.

A mostani nagyobb érdeklődéshez az is hozzájárulhatott, hogy a korábbi tagokon kívül vendégként Tátrai Tibor neve is fel volt tüntetve a flyeren és a beharangozókban. Ha ez kell ahhoz, hogy a Living Blues Project egy tágas pesti klubban teltház előtt játsszon, akkor legyen így, főképp, mert Tátrai egyáltalán nem csak díszletnek bizonyult, de erről kicsit később.

Maga a Muzikum a Múzeum utcában, a Palotanegyed szívében, a volt Hasenfeld-házban található. A szecessziós épületet az eredeti állapotoknak megfelelően felújították, egy régi polgári lakás hangulatát idézi, a funkcióval való társítás így kellemesen bizarr. Úgy elegáns, hogy mentes minden sznobériától, nem akar drága jazzklubnak kinézni. A koncertteremnek remek az akusztikája, itt láthatóan minden a zenéről szól, a körítés pedig visszafogottan és érzékenyen illeszkedik hozzá.

Amire megérkeztünk, a koncertterem telve volt, bal oldalon székeken ültek, jobb oldalt pedig álltak az emberek, így mindenki úgy szórakozhatott, ahogy neki kellemes. (Ruhadarab szempontjából kicsit több volt a zakó a nézőtéren, mint amennyit indokoltnak tartok, de mindegy.) A Living Blues Project aktuális felállása fél tízkor csapott a húrok közé. Az első számok a funky körül mozogtak, de senki se egy olyan haknibandára gondoljon, amilyet minden második esküvőn látni, a diszkókban elcsépelt Superstition is meg tud úgy szólalni, hogy legyen benne dög, főleg ha előkerül benne egy Third Stone From The Sun-betét Hendrixtől. Szóval ez messze nem az a gagyi lakodalmas zene, amire manapság a járatlanabbak asszociálnak a műfajról. Hamarosan érkezett az első vendég, a félelmetes hangú Dobozy Dóra (ő a női Voice, helló!), aki a Play That Funky Music után már komolyabb vizekre evezett, és a remekül felépített, fokozatosan beinduló Proud Mary-vel már egyre közelebb kerültünk a lúdbőr állapotához.

Dobozy Dórát újabb vendég, Radovics László (Kyru) váltotta a mikrofonnál. Ő vitán felül a legjobb torok, aki valaha megfordult a Living Blues Projectben, és ez nem a jelenlegi fiatal énekes, Kovács R. Gábor kritikája, mert ő is tökéletesen illik a bandába, nagyon jó hangja van. Kyruval nagy örömömre a Blue On Black című dalt játszották el Kenny Wayne Shepherd-től, nekem sokat jelent ez a szám, Kyru előadásában pedig főleg ütős. (Update: videórészlet itt.) A dalvégi szólókat már jó néhányszor végighallgathattam, de sosem lehet megunni.

Hamarosan újabb vendég érkezett, a banda előző énekese, Hollai-Heiser Ádám. Ő egy valódi Travolta-klón elképesztő színpadi jelenléttel, és bár hangja nem sok tartományban van (a Voice-ban azért mehetett volna még egy kört), ezt humorral és önbizalomtól duzzadó előadásmóddal pótolja. Neki inkább a funky-vonal testhezállóbb, de a Tobacco Roadot is jól lehozta. Mindig jó őt látni, vidám és egyedi jelenség, klasszikus entertainer.

A szünet után hamarosan megjelent a színpadon a Radics Béla-tanítvány és már saját jogon is legenda Tátrai Tibor, és innen még magasabb szintre lépett a produkció. Az sok mindent elárul, hogy Tibusz szerényen meghúzódott a színpad bal sarkában, nem tolta magát előtérbe. Sztárallűröktől mentesen, de saját megszokott pózait le nem vetve bőgette gitárját úgy, ahogyan csak ő tudja. A zene iránti alázat közhelyét most hagyjuk, elég az hozzá, hogy a jó harminc évvel fiatalabb zenésztársak is bőven kaptak szerepet a szólókban, nem vált egyszemélyes Tátrai-showvá a koncert, és ez így volt rendjén. Ez a hozzáállás egyébként a Living Blues Project vezetőjét, Kőmíves Andrást gitárost is jellemzi, ő is a háttérbe húzódva penget és – amikor kell – irányít a színpadon. A koncert vége felé hosszabbra nyújtott blues-tételek (Them Changes, Hard To Handle, Lucille, Red House) érkeztek, olyan magabiztos előadással, hogy el nem tudom képzelni, hány éves zenei múlt és hány nap közös próba kellett ahhoz, hogy ez így lemenjen. A befejezéshez (Mustang Sally) mindenki előkerült, a négy énekes, szájharmonika, csörgő, shaker, basszusgitár (Borbély Tamás) kíséretében egyszerre három gitár (Draskóczy Csabát, a legjobb magyar Metallica-tribute banda, a Scary Guyz gitárosát, az LBP tagját is említsük meg köztük) jammelt kiemelkedő színvonalon, és túlzásoktól mentesen. (Update: A számról videó itt.) Azzal együtt, hogy a gitárokon volt a hangsúly, a teljes hangszeres szekció teljesítménye is kellett a végig egyenletes hangzáshoz, a ritkaságszámba menően telt dobhangzást, a kiegyenlített mélyeket pedig külön ki kell emelni.

Aki látott már olyan gitárjamet, ami öncélú virgázás volt mindenféle ív vagy harmónia nélkül, az tudja értékelni azt, ha egy jam valóban arról szól, amiről szólnia kell: a gitáros és a közönség közös öröméről, nem puszta technikai bemutatóról. A Living Blues Project koncerteken az embernek e tekintetben tökéletes élményben van része, ezúttal pedig Tátrai csodálatos szólói is fokozták ezt. A méltó jutalom is megvolt: őszinte vastaps egy értő és hálás közönségtől. A ráadás Little Wing meditatív szépségét nem is lehet igazán leírni, ez a felvétel talán visszaad belőle valamit. De a Muzikumot is dicsérnünk kell: a romkocsmák unalomig ismételt kliséi helyett élmény volt ezen a részletekig kidolgozott, mégsem sznob helyen bulizni.

Nem ismerem a Living Blues Project belső viszonyait, de egy ilyen koncertnek nagy lökést kell adnia nekik a jövőre nézve. Az eddigi utat nem szabad feladni, továbbra is járniuk kell nyáron a vidéki motorosfesztiválokat, zenei napokat, és remélem idén is ellátogatnak Révfülöpre, viszont ezek után a klasszikus blues-standardeket nagy merítéssel játszó bandák fővárosi ligájában is feljebb kell kerülniük. Oda, ahova valók: az élvonalba.

A fényképek a szerző felvételei.

Trendérzékeny bloggerként szeretem rajta tartani az ujjam az internet ütőerén, így eshetett meg az is, hogy tegnap este a frissen nyílt Léhűtő bárba tértünk be, a Madách tér hátsó felében.

Mostanában már tényleg mondhatjuk, hogy a következő hullám az a kézműves sörözőké lesz (lásd pl. Kandalló), és minden jel szemmel láthatólag erre is utal. Itt például nem is kapni másmilyet, legyen szó akár üvegesről, akár csapoltról. Hazai és külföldi sörfőzdék, amint azt az itallapon is láthatjátok, ráadásul nem is kis választékban.

A belső térben olyan 6-8 asztaltársaság fér el, nekünk szerencsénk volt, mert még este nyolc fele is találtunk szabad helyet, más kérdés, hogy ez a jövőben mennyire lesz így, ha jobban híre megy a sörözőnek. Találunk pár ereklyét a Sörcikkgyűjtőktől is, akikkel már nekem is volt kalandom korábban.

No és akkor, amit ittunk. Gee egy német állami sörfőzde barna búzájára bontott rá, ami meglepően nem annyira hozta a "barnaságot", mint én vártam volna, inkább egy nehezebb búzasörre emlékeztetett, meg persze felidézte bajorországi kalandjaimat, amikor minden sarkon azt ittuk - happy days.

Jómagam (Solid Snake után szabadon) egy amcsi Snake Dogot ittam, ami egyrészt 7,1-es volt, szóval nem vicceltek, másrészt pedig (ahogyan az fel is volt tüntetve) mind illatában mind ízében erős citrusos jegyeket hordozott, amit persze ellenpontozott a sör relatív erőssége.

Az italok mellé, ahogy láttam, komolyabb kaja nincs, bár valami káposztás pogácsaszerűséget mintha lehetett volna kapni.

Fontos elmondani, hogy a vécék közül, bár kívülről nincs jelezve, a jobboldali a férfi (legalábbis itt van piszoár), szóval ezen ne lepődjetek meg.

A Léhűtő egy nagyon jó kis helynek tűnik ha kézműves sörökkel szeretnénk mélyreható kutatásokat folytatni az alkohol emberi szervezetre gyakorolt hatása kapcsán.

Elérhetőség: https://www.facebook.com/lehuto.kezmuvessorozo

Vasárnap este lehetőségem nyílt Edit jóvoltából részt venni a címben szereplő vacsorán, ahol minden fogást más szakács, és mellésorsolt blogger készített el, ahogyan azt MCS már megírta az ő nézőpontjából. Az egész Halászbástya élmény nagyon elegáns volt, nyáron egyszer voltam itt napközben, esküvőn, de amúgy talán nem árulok el nagy titkot, hogy nem természetes lelőhelyem.

Beérkezéskor rögtön fogadnak minket, az asztalunkhoz kísérnek, ahonnan lopva merek csak nézelődni, mivel az egy fejre eső kristálycsillárok száma igen magas (na ezt fejtse meg mindenki úgy, ahogyan tudja). Hatalmas LCD tévéken keresztül megy a közvetítés a konyhából, egy kissé bő lére eresztett jópofáskodással, nyilván aki lenn volt, az azért izzadt, hogy legyen kaja a fentieknek. Mondjuk aki háttal ült a tévének, az sokat nem látott, maximum a vele szemben ülő szemének a tükréből nézhette.

Nulladik tételként érkezik egy céklafagyi jellegű kis valami, rajta kecskesajttal, ez remekül megágyaz az elkövetkező hat fogásnak, már csak a színével is.

Az első fogás rilette (darabos húskrém) kocsonya volt, pácolt citrommal, csípős-édes zöldséggel, az, hogy kitől, megtalálhatjátok a csatolt képen. Én a kocsonyát default nem igazán szeretem, itt sem jött be túlságosan, de most legalább megettem. A körítés, bár érdekes ízű volt, nem hagyott túl mély nyomot, így pár nap távlatából pedig végképp alig emlékszem rájuk. Ja igen, majd elfelejtettem, hogy üdvözlésképp mindenki kapott három szelet kenyérkét, vajjal, ami nagyon finom volt, és lássuk be nem is ártott a pezsgő+aperitivo kombó mellé.

A leves sült csirke velouté (bársonyos krémleves) volt karalábéval és friss korianderrel. Itt a prímet a levesben lévő, leginkább sült csirkebőrre emlékeztető valami vitte, ami ellenált a fizika és a kémia törvényeinek, és a lében sem puhult meg, háj fájv!

Ezután következett a meleg előétel, ami nem más volt, mint házinyulas rizottó sült medvehagymával, saját jus-vel. Nos, ez a nyúl, bár valamikor igen aranyos lehetett, így elnyert formájával sem volt semmi gondunk, sőt, le merném fogadni, hogy a végére mindenki el is felejtette az "aranyos állatok" betűhöz rajzolt képét az Ablak Zsiráfból.

Tőkehal szárított sonkával, briós kéregben, petrezselymes burgonyafőzelékkel, kaprival, marinált újhagymával - ez volt a hivatalos neve a következőnek, és ez bizony benne volt a top háromban: a hal puha és omlós, a kapribogyó is mindig jöhet, a körítés pedig kellemesen alátámasztotta a többi résztvevőt.

Kaptunk még pluszban egy azt hiszem citromos, frissítő jellegű gombócot is közben, bár erről ennyi az összes, ami rémlik.

Az utolsó előtti fogás, a húsos főétel nem más volt, mint borjúnyak 'Orloff' csicsóka gratinnel, mangolddal, paradicsomos jus-vel. Nos, a hús tökéletes volt, a csicsóka még mindig egy titkos befutó, a répa pedig már kinézetre is vitte a pálmát (nyilván azért maradt meg, mert a pár bekezdéssel fentebbi nyúl nem tudta már megenni...)

Desszertnek a már névre is bizarr zöldalma "kolbász" érkezett rétes morzsában, sós karamellhabbal. Bár a kolbi sem volt rossz (persze szigorúan hús nélkül), a morzsa+karamell kombinációból meg tudtam volna még enni kb egy tálcányit. True story.

A vacsi papíron hétkor kezdődött, de persze csúszás mindenhol van, így a legkorábbiak is csak olyan este tizenegy körül távoztak, a vacsorához párosított remek borok miatt pedig általában taxival, bár biztos volt olyan bátor is, aki megpróbált eltévedni a Várbusszal is. Remek vacsora volt, kiváló társasággal és hangulattal, ezúton is köszönöm, hogy a részese lehettem, és bízom benne, ez legközelebb is így lesz.

Hiszen bloggerekre mindig szükség van...

Régen jártunk már Lucullusos rendezvényen, ideje volt hát ezt pótolni. Ráadásul olyan helyre érkezett meghívás, ami egyrészt már korábban híres lett a józsefvárosi piacon, másrészt pedig mi is voltunk itt pár héttel ezelőtt, ezáltal tudtam, hogy a hírnév bizony megérdemelt.

A vacsora elején Gábor röviden bemutatta az éttermet üzemeltető családot, valamint beszélt pár szót arról is, mi inspirálta őket arra, hogy ide, a kilencedik kerület dinamikusan fejlődő részére költöztessék az üzletet (illetve ez nem teljesen igaz, a piacos részleg is párhuzamosan üzemel); valamint beszélt a vietnami konyha jellegzetességeiről is.

Az első fogás rögtön a zászlóshajó Pho leves volt (phở bò), tekintettel a későbbi fogásokra, csak a normál adag felével, de még így is rettenetes adag, benne bőkézzel marhahús-szeletek, koriander, tészta, opcionálisan pedig csípős és savanyú kerülhetett bele.

A következő fogás szintén nem ismeretlen számunkra: tavaszi tekercs (nem rán), vastagon töltve darált hússal. Annyiban is különbözik ez a konyha mondjuk a kínaitól, hogy itt nem pakoltak mindent fel egyszerre az asztalra, hanem szépen egymás után érkeztek a fogások; ezek után elsőnek a sült csípős kacsa (vịt xào cay), hagymával, zseniális szafttal, melyet a kis, gömbölyű tányérba szedett ragacsos rizzsel tudtunk elfogyasztani. Ezzel egy időben jött a saláta is, ami papíron karalábé volt (nộm su hào), mondjuk ez nekem annyira nem jött le belőle.

Békacombot (đùi ếch satế) még sohasem ettem, de most ennek is eljött az ideje! Ami meglepett, az az volt, hogy mennyivel kisebb, mint én azt gondoltam volna; ízre pedig teljesen hasonló a csirkecombhoz. Annyi biztos, hogy nem fogom visszasírni, de egynek jó volt.

A végére jött a második csúcs a leves után, mégpedig a szalonna, kis karikákban, ropogósra sütve. Nos, ez annyira finom volt, hogy meg bírtam volna enni az egészet, ha nem lett volna egyben iszonyú tömény is, így pár falat után úgy döntöttem, nem akarok éjszaka a sárkányokkal hadakozni.

Desszertként vietnami puding érkezett (Chè), amiben azt hiszem rizs volt, de egy olyan rettenetesen füstös mellékízzel, ami egy szénégetőnek is a becsületére vált volna. Emiatt az emberek nagy része húzta is a száját, de én úgy voltam vele, hogy pont ezért nem a Mekibe mentem vacsira, szóval hősiesen letoltam, tanítva ezzel az ízlelőbimbóimat.

A verdikt a Dang Muoiról mindenképp az, hogy erősen ajánlott, mivel az adagok nem annyira drágák, ellenben nagyon nagyok, van olyan barátom, aki csak levesezni megy oda, és annyival jól is tud lakni, cirka 1100-ért, szóval itt tényleg nem viccelnek (de említhetném a múltkor látott egészben sült halat, ami mind nagyságában, mind kinézetében a törpék mesebeli főztjére hasonlított A hobbitban). Találkozunk az Ernő utcában!

Elérhetőség: https://www.facebook.com/dangmuoibufe

A múlt héten ellátogattunk Belgiumba, ahol is szerencsénk volt az utóbbi idők talán legjobb street foodját megkóstolni, melyre ha visszagondolok, a mai napig összefut a nyál a számban. Nem, most nem holmi hamburgerezésről lesz szó, hanem a Bia Mara-ról, ahol egy egyszerű koncepció mentén készülnek nagyszerű ételek.

Az egész hely nem nagyobb, mint pár tíz négyzetméter, az elején vendégtér, hátul pedig a pult, mögötte a konyhával, de ne gondoljunk hatalmas méretekre. Bia Mara gael nyelven annyit tesz: tenger gyümölcsei (angolul seafood, de magyarul ezt tengeri ételnek fordítani annyira nem erős szerintem); és a névválasztás sem véletlen, hiszen a tulajok Barry és Simon írek, akik Brüsszelt választották, hogy gourmet street foodot árusítsanak.

A koncepció a következő: válassz paníroznivalót (tőkehal, lazac, makréla, garnéla, csirke, rizsgolyó, vagy spárga), válassz hozzá szószt (tartár, fokhagymás szarvasgomba, citromos cajun, füstölt csilis ketchup, limeos curry, chipotle), és végül a sült krumplihoz tengeri algás, balzsamecetes-vöröshagymás, fokhagymás-csilis, vagy citromos-édesköményes fűszersót? Egyszerű? Az. Zseniális? A kivitelezéstől függ.

Minden frissen készül, nincs infralámpa alatti tárolás, szóval pont van idő belekortyolni a Hoegardenbe, amig megérkezik kis kartonpapír-dobozban a sült krumpli, rajta a választott hússal, és mellé a szósszal. Az egyik doboz a klasszikus fish&chips volt, panko morzsában (haddock) és szarvasgombás fokhagymás szósszal, míg a másik szintén pankobundás csirkemell, sima tartárral.

Az első ami tetszik, az az adag mennyisége volt, konkrétan csirkéből három vastag szelet is érkezett, igaz halból csak egy, de azzal sem volt gond. A csirke vitte itt a prímet, a külseje ropogós, a belseje viszont olyan puha és szaftos volt, a vastagsága ellenére is, amilyet én nem is tudom ettem-e valaha. A hal nem volt ennyire ropogós, főleg az az oldala, ami a krumplin pihent, és ízre sem volt olyan betyár, inkább semleges, átlagos; meg is bántam, hogy nem makrélát kértem.

A szarvasgombás szósz nagyon jól ment mindenhez, de a tartár megint überelte a dolgot, mégpedig azzal a trükkel, hogy citromos volt, sokkal inkább, mint azt várta volna bárki, de pont ez tett nagyon jót neki. A krumpli alatta emberes adag volt, természetesen kézzel vágott, kívül ropogós, belül puha. Ez kicsit talán túl sok is volt, azt vettem észre, hogy a hús már régen elfogyott, lassan a szósz is, de a krumpli még mindig tart. Ezeken valamilyen fűszert ugyan éreztünk, de konkrétan azt nem sikerült azonosítani, amit elvileg kértünk.

A dobozos ajánlatok 10 euróba kerülnek, de ha netán nem jönnének be, kérhetünk tacot, vagy jópofa köreteket is, mint például a mentolos zöldborsó, chorizos bab, vagy a citromos-édesköményes krumplisaláta.

A Bia Mara hamarosan elvileg gyarapodik egy második lokációval is Londonban, és ezek alapján minden esélye meg is van a sikerre. Itthon talán a Halkakas az, ami koncepciója miatt összehasonlítható vele, de őrülten jó lenne még pár ilyen hely, jól kombinálható, minőségi alapanyagokkal, megfizethető áron, az utcán.

Elérhetőség: http://www.biamara.com