Egy Placebo-státuszú banda esetében már mindig kérdés, hogy mikor jön el az a lemezük, ami már egyértelműen és mindenki által érzékelhetően jóval gyengébb és fantáziátlanabb, mint a korábbiak. Ami után már leszálló ágról beszélhetünk. Nos, a négy évvel a Battle For The Sun után most megjelent Loud Like Love még mindig nem az az album a Placebo életében.

A Placebo zenei stílusa koránt sem volt végig egységes, míg eleinte az alternatív rock, indie-vonalon mozogtak, később egyre inkább összetettebbé vált a kép, és a melankólia kezdett dominálni. A 2000-es évek albumai közül a Meds már talán túlságosan is borúsra sikeredett, és remek témái ellenére nem sok napfényt hagyott átcsillanni a felhős égbolton. A Battle For The Sun hozta, amit a címe is ígért: kicsit több lazaságot és megcsillanó reményt. Amit aztán a most megjelent Loud Like Love sem taszít már a mélybe, de a teenage angst vezérelte védjegyszerű témák itt is megmaradtak. A lemez valahogy mégis egységesebb, mint elődje, kevésbé megterhelő hallgatni, könnyebb elveszni a lazán szőtt dallamokban. Ehhez persze az is kell, hogy kevesebb legyen rajta az instant sláger, emellett nincs annyi nagyívű refrén és bombasztikus kiállás sem, utóbbiak leginkább a címadó nyitódalban jelennek csak meg. (A védjegyszerű riffel induló Loud Like Love egyébként az egyetlen olyan szám a lemezen, mely egyértelműen emlékeztet a Battle For The Sun megoldásaira.)

Placebo @ Budapest Sportaréna, 2010. szeptember 15. - (c) utolsoejjel.blog.hu

Az eredmény összességében ismét egy, a Meds-hez hasonlóan meditatívabb, de mégsem annyira sötét tónusú anyag, ami a nyugodt dallamvezetésnek, szellősebb, harmonikusabb megszólalásnak is köszönhető. A dalszövegek témavilága változott a legkevesebbet: a szerelem mint programadó központi elem körül forogva ismét előbújik az elidegenedés, csak itt már a számítógép és az okostelefonok okozzák (Too Many Friends), megjelenik a megszokott meg nem értettség (Hold On To Me és Million Little Pieces), valamint a hiányérzet okozta vágyakozás kötelező drogos utalással (Exit Wounds). Az utóbb említett két dallal éri el a csúcspontját a lemez, a Million Little Pieces a Placebo legjobb számai között van, Molkonak még mindig elhisszük az olyan sorokat, mint az "All my dreaming torn in pieces now". A folytatásban a Begin The End kissé ellaposodik, de ekkor már csak a zárótétel van hátra: a Bosco a Presser-féle Te majd kézen fogsz és hazavezetsz toposzának Placebo-szerűen kifordított, ellentmondásos és mérsékelten zaklatott változata, mely igazán emlékezetes, bár kissé hatásvadász befejezés.

A hangszerelési megoldások a Battle For The Sunhoz képest nem változtak, az akkor a bandába üdítően friss dobtémákkal berobbanó Steve Forrest itt is kitesz magáért, Brian Molko hangját és énektémáit egy vak süket komondor is felismerné, a basszusfutamok betöltik a teret (és a jól hangosított szobát), a vonósok, billentyűsök, samplerek visszafogottan és indokoltan jutnak szóhoz, egyedül a néhol feltűnő tapseffekt az, ami teljesen fölösleges. Összképre még a keményebb részek is lágyan szólalnak meg, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez ebben az esetben jó. Most éppen jó.

Lehet, hogy a Placebo már nem fog sok újat mondani a dalszövegeiben, és az is igaz, hogy a Loud Like Love tematikája ismét megfelel a rajongók által támasztott elvárásoknak, de az egész mégsem tűnik biztonsági játéknak. Kiegyensúlyozottabbá vált a melankólia, nincs szó teljes önismétlésről, a lemeznek az előzőektől meghatározhatóan eltérő zenei karaktere van. Az pedig kifejezetten örömteli, hogy kényszeres slágergyártás helyett mertek egy igazán egységes albumot csinálni, amellyel a Placebo még mindig képest hatást gyakorolni a figyelmes és befogadó hallgatóra – főleg így ősszel. Érdemes tenni vele egy próbát.

A Warpigs a 90-es évek legmenőbb és legszerethetőbb zenei produkciója volt itthon, ezt mindenki tudhatja, aki akkoriban volt tizenéves, és sikerrel kerülte el a fiúknak csatos cipő, lányoknak holdjáró divat fémjelezte tömegigényt. A hazai zeneipar akkori helyzetéhez képest így is valószínűtlenül nagy sikereket ért el a banda, de több mint tíz évvel a feloszlásuk után általában már nem korszakos slágereik vagy két erős lemezük miatt szokás leginkább emlegetni a nevüket, hanem Antal Nimród kapcsán, aki miután megrendezte első, a Kontrollt is inspiráló klipjüket, befutott hollywoodi rendező lett, és idén már a Metallicával dolgozott együtt.

Eközben a Warpigs tagjai már évek óta civil életüket élik, de 2005 óta azért néha összeállnak egy-egy koncert erejéig. Sosem indultak viszont megélhetési turnéra, és új számokat sem akarnak többet írni; ritka koncertjeik kifejezetten saját maguk és közönségük szórakoztatásáról, fiatalságuk megidézéséről szólnak, és ezt az énekes Eszenyi Péter maga is többször elmondta már. A korábbi években megszokott decemberi alkalmak után (a legutóbbi 2011-ben volt) ezúttal szeptember 14-re esett a választás, a helyszín pedig a tavaly óta új helyen üzemelő Zöld Pardon volt - ez a legnagyobb hely, ahol az utóbbi években játszottak. Merész, de azért némi médiatámogatást is kaptak az elmúlt napokban, szóval jónak ígérkezett a dolog. A koncert napján viszont - látva a szabadtéri buliknak kevéssé kedvező esős, hideg időt - sokáig úgy tűnt, hogy a családjával Angliában élő Eszenyi az ottani időjárást is hazahozta magával, de szerencsére este 9-re elállt az eső és kisütött a nap is (na azért az nem). Az ekkor még kihaltnak tűnő ZP-ben békésen forraltborozgató, kabátba öltözött harmincasok várták a kezdést a pultnál - aki itt nem húzta még be a harmadik ikszet, az tényleg csalt, de állíthatom, nem nagyon fordult elő ilyen.

A csapat színpadra lépésekor lassan átszivárgott mindenki a pultoktól, Eszenyi megköszönte, hogy a hideg idő ellenére ennyien eljöttünk. A koncertkezdő 21-re amúgy már tényleg egész sokan lettünk, szellősen ugyan, de megtelt a nézőtér. A Warpigs sem az angol, sem a magyar nyelvű dalszövegeiben nem vette túl komolyan magát annak idején, szerencsésen elkerülték a metálkliséket is, így nem állt fenn annak a veszélye, hogy nevetségessé válnak most velük. Működött is a dolog, és bár a hallgatóság nehezen melegedett be, elmaradtak a kínos pillanatok. A két elsőlemezes dal, a Műanyag és a BKV-s Piros 139 után hamar jött egy Rémember-szám is vendéggitárossal, majd már ötödiknek elhangzott a kötelező Szandál, és ez már kezdte jobban beindítani a közönséget is. Innentől még jobb lett a hangulat, eljátszottak egy "új", nyolc éve írt számot, aztán végigment szépen a bestof műsor: Analóg, Luke, Ez az a játék, Független, Rapid, Rock N' Roll Balladája és a rendes program végén az elmaradhatatlan Monte Carlo - csak "július 14. este" helyett szeptember 14-gyel. (koncertvideó itt)

Az egész koncertre igaz, hogy a csapat nem görcsölt rá a dologra, az összekötő szövegek elég spontánok voltak, minden jól működött. Emellett a zenei élmény sem hiányzott: a C.H.I.P énekesének vokáljaival és néhol szintivel is megerősített sound kellően vastag volt, a zseniális Rock N' Roll Balladáját és a Monte Carlót is el tudták éppen olyan ízesen játszani, mint ahogy a fülünkbe vésődött a lemezről annak idején. A hangszeres teljesítményre nem lehetett tehát panasz: Eszenyi Gábor nagyon stabilan dobolt, a régi rasztáit elhullajtó Jimbo is nagy kedvvel hozta a gitártémákat, és bár önironikusan ripacs pózba vágta magát a Monte Carlo szólójára, azt is öröm volt hallgatni. Eszenyi Péter eközben megjelenésével, mozgásával és felismerhetően karakteres hangjával is remekül keltette azt az illúziót, hogy 1996-ban vagyunk - én legalábbis akörül láttam őket először, mégpedig az E-klub kisszínpadján. Nem ma volt, de az nekik is tényleg vicces lehetett, amint az egyik felkonfban el is hangzott, hogy amikor ez a banda még működött, akkor ők 23 évesek voltak, a közönségük meg 14+, így hát azért fura most körülnézni. Hát igen, nekünk is fura volt, de mindannyian derűsen nyugtáztuk a helyzetet.

A ráadásban aztán jött a Nyugati tócsa, azaz a Rage Against The Machine-féle Killing In The Name Of, amire masszív ugrálás és szolid pogó indult, melybe Kiss Gergely háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó is bekapcsolódott, szerencsémre nem használta legendás bal kezét... Eközben Jimbo is megszabadult a pólójától, amire tinilányok helyett lánybúcsús MILF-ek sikongattak, elég stílszerű volt a dolog. Összegzés, tanulság? Nincs sok, legfeljebb annyi, hogy a Warpigs életművét bármelyik mai MR2-s ál-underground banda megirigyelhetné, és hogy már a harmincas korosztálynak is igénye van az ilyesféle nosztalgiára, és ezt nem ciki bevallani. A Warpigs megmutatta, hogy lehet ezt vállalhatóan is csinálni anélkül, hogy anyagi megfontolásokra gyanakodnánk, mert itt szó nem volt erről. Ehelyett kicsit félszeg, de alapvetően jókedvű és vicces múltidézés volt ez. Egy ilyen koncertnek akkor van értelme, ha mindenki kellemes élményekkel távozik, és mivel ez így történt, tényleg érdemes lesz csinálni egyet két év múlva is. Vagy akár már jövőre, mert ennyi talán még belefér.

A fényképek a szerző felvételei.

Emlékszünk még tavaly őszre, amikor ünnepélyesen felavatták az új Chocome üzemet? Ha nem, segítünk, de nagyon ne mélyedjünk bele, mert most bizony lezárult az az évad, sok sikerrel, és még több eladott táblával. Ezt mentünk megnézni tegnap este, és mint mindig, most is remek élményekkel, és finom csokikkal távozhattunk.

A Lucullus BT - Chocome vonal már mióta megismerkedtünk, remek élményeket nyújt, és egy ilyen kezdődött tegnap este fél hétkor is, amikor megérkeztünk a Szent László-Kisgömb sarkára, mely igazán bájosan adja be a 13. kerületi életérzést, főleg amikor belépsz az udvarba. A múltkor szőnyeg + fáklya volt, most pedig felszintezték az udvart, és fehér, hajtogatott székek és asztalok voltak, utóbbiak később színváltóssá is lettek, de ne szaladjunk ennyire előre.

A befutás pillanatában Mészáros és Turóczi Gábor éppen befejezték az elmúlt háromnegyed év értékelését, amelyről ezáltal szépen lemaradtunk, de mint később kiderült, végülis csak a szokásosról volt szó: elképesztően megy a szekér, növekednek a számok, sok az export, és meghódítják Californiát is. Ennek örömére gyorsan be is csaptunk pár remek kis falatot, volt itt lazackrém olívával, réteskosárban, mozzarellás-paradicsomos falat, és kakukkfüves gombakrémes is.

Nyilván a falatokra meg is szomjaztunk, erre jöttek jól a Gere borok, mint például a Fekete Járdovány, amiről én még életemben nem is hallottam (mondjuk ez nem sokat jelent), de ízre nagyon finom volt. Szépen haladgattam a kóstolgatással, és amikor este nyolc felé már a 2009-es Kopár került elő, ott látszott hogy bizony megint nem játszadozni jöttünk ide.

Eddigre persze előkerültek az este fénypontjai is, a csokoládék, melyben a feltétek közül az abszolút újdonság a panyolai liofilizált szilva volt. Aki nem tudná, a liofilizálás az a folyamat, amikor a gyümölcsöt hirtelen lehűtik, majd magas nyomáson, ahol már kábé 20 fokon beindul a forrás, "elpárolják" belőle a vizet, így lesz belőle ilyen különleges élmény. A mogyorót is lecserélték, Piemonte-ira, ebből is tömtem befele rendesen, nagyon jó volt.

Olyan kilenc körül Gábor bevitte a második kört is egy gyárlátogatásra - ugye én már láttam ezt is, meg az előzőt is, ahol a klasszikusokhoz híven márványlapon készült még kézzel a csokoládé - de ettől függetlenül még mindig érdekes hallani a készítésről, ráadásul olyan átéléssel, ahogy Gábor beszél róla. Ezután végképp kötetlen beszélgetés és iszogatás indult, melynek végén már másnap értem haza egy kedélyes kis éjszakai buszozással, de azt kell mondjam, ez mindenképp megérte.

Szeptemberben valami nagy durranás lesz - vetítette előre Gábor, de azt is hozzátették, hogyha elmondanák, akkor minimum meg kéne öljenek, ha kimegyek azon a kerítésen, de szerintem elaboráltabb megoldás lenne, ha csokoládéba öntenének, mint Han Solot a Felhővárosban. Az biztos, hogy akkor visszatérünk, addig pedig a csokoládé legyen veletek. (Ja igen, és reméljük a vécé lefotózása miatt nem dobnak ki legközelebb minket, mint az indexet Szárszóról)

Craig David 2000-ben, mindössze 18 éves korában robbant be a zenei köztudatba, és a számára nagy sikereket hozó 2-step/garage stílus lecsengése után is megtalálta a helyét klasszikus singer-songwriterként. Ma már azonban hiába keresnénk a nevét az aktuális toplistákon, ezért míg tíz évvel ezelőtt egy hazai Craig David koncert igazi szenzáció és vezető hír lett volna mindenütt, most kevés helyen olvastam arról, hogy karrierje során először fog fellépni nálunk, méghozzá nem is a fővárosban, hanem a VeszprémFest keretein belül a veszprémi várban, az intim hangulatú Szentháromság téren.

Az alkalom ne tévesszen meg senkit: a még mindig csak 32 éves Craig David nem retrohaknit tartani érkezett hozzánk, hanem folyamatosan lemezeket készítő zenészként, világkörüli turnéja ausztráliai és az amerikai részének teljesítése után, rendes zenekarral - és mint kiderült, topformában. Az impozáns környezet éppen annyit tett hozzá a koncerthez, amennyit hozzátehetett: unalmas arénabelső helyett az érseki palota falai, ledfalak vagy vásznak helyett a színpad melletti épületeket megfestető kivetítés és úgy teltház, hogy kezdés előtt fél órával még bőven lehetett jegyet venni.

A koncertkezdő What's Your Flava dallamaira először a feka zenészekből álló banda jelent meg, majd a verzére Craig David is színpadra lépett. Energikus előadásmódja instant hatást váltott ki a jelenlévőkből, a kérdőjelek azonnal eltűntek a fejek fölül. Néhány újabb szám mellett sorra jöttek a korai slágerei, és ekkor tűnt csak fel igazán, hogy hány emlékezetes dalt jegyzett annak idején: a Hidden Agenda, a Walking Away, a Sting-féle Rise And Fall vagy a Rendezvous ugyanis mind hibátlan popdalok. A banda néha RNB-sebb, néha funkysabb hangszerelésben játszotta őket, Craig David pedig meglehetősen szépen és tisztán énekelt. És közben persze hajlítgatott is, de nem olyan öncélú és irritáló módon, mint ahogy az itthon Caramel védjegyévé vált, hanem a dallamokhoz szervesen illeszkedve, mértéktartóan és ügyesen.

A rendes program kétharmadánál kitoltak az énekes elé egy DJ-pultot, majd következett egy kb. fél órás DJ-set, eleinte olyan klasszikusokkal, mint Luniztól a 5 On It vagy Missy Elliott-tól a Get Ur Freak On, de a Terror Squad Lean Back-jéből is kaptunk egy pár perces ízelítőt. Ezekkel a számokkal nem lehetett hibázni, viszont később jött egy kis UK garage, majd technósabbra váltott, itt már kezdett lankadni a hangulat még úgy is, hogy Craig David több számra is ráénekelt. A szettet végül az Artful Dodgerrel közösen jegyzett Rewind-dal zárta (éppen időben), ebbe már az addig a színpadon bulizó zenekar is becsatlakozott. Egyébiránt a kísérő zenészek sem voltak unalmas figurák: a billentyűs két szám között a Jay-Z és Alicia Keys-féle Empire State Of Mind-ot énekelte el New York helyett Hungary refrénnel önmagát kísérve, a Hendrix-fizimiskájú gitáros pedig amellett, hogy remekül pengetett és szólózott, általában vidáman és látványosan ugrabugrált. Craig David is élvezte a dolgot, többször megdicsérte a közönséget, profin kommunikált, de mindvégig szimpatikus maradt, nem volt semmi felesleges sztárallűrje.

A rendes programot a dance-es lüktetésű Insomnia zárta, ami Craig David utolsó nagy slágerének nevezhető. Érdekes módon a közönség erre nagyobbat bulizott, mint a ráadás keretében felcsendülő ultimate number one sláger Seven Days-re és a koncertzáró Fill Me In-re.

A VeszprémFest szervezői nagyot húztak az idén, mert a héten Craig David mellett Diana Krall és Paco De Lucia is szerepelt a belvárosi fesztivál repertoárján. Lehetne persze azon élcelődni, hogy ezek mind csak amolyan igényesch zenét játszó sztárok, akiket sikk megnézni akkor, ha az ember értelmiségi és művelt zenehallgatónak hiszi magát - ami az esetek többségében nem jelent többet annál, hogy minden titkárnőnek itt a helye. Ők most is itt voltak, de szerencsére nem csak ők, másrészt pedig Craig David tényleg a legpopulárisabb zenében vált világhírűvé alig több mint egy évtizede, Michael Jackson meg már négy éve halott. Ami biztos, ez egy nagyon szerethető másfél óra volt, én sokkal gyengébbre számítottam. Az Utcazene Fesztivál nagyszínpadjának is otthont adó veszprémi vár pedig olyan különös hangulatot adott az egészhez, hogy talán legközelebb a Muse-t is ide kellene elhozni a lefüggönyözött negyedházas Budapest Sportaréna helyett, biztos nem bánná meg senki.

A fényképek a szerző felvételei.

A Volt Fesztivált a már megszokott „mindenütt jó, de legjobb Sopron” mellett „a legszerethetőbb fesztivál” szlogennel is reklámozták idén. Néhány évvel ezelőtt minden további nélkül egyetértettünk volna e megnevezéssel, idén viszont árnyaltabbá vált a kép. Kétségtelen, hogy a VOLT a Sziget Kft. egyetlen emberi léptékű fesztiválja, hiszen a Sziget Fesztivál hatalmas méreteit nem kell taglalni, a Balaton Soundon pedig 2008. óta akkora lett a népsűrűség, hogy a félmeztelen testek látványa egy idő után már egészen nyomasztóvá válik. A VOLT ezzel szemben ideális területen kerül megrendezésre (legalábbis még néhány évig), hiszen a távolságok nem nagyok, a környezet csodaszép, és egészen az idei évig a zsúfoltságra sem lehetett panasz, jó eséllyel össze lehetett futni minden kint lévő ismerőssel vagy ismeretlennel teljesen véletlenül is.

Míg korábban a VOLT első két napja igazán családias hangulatot keltett még a nagyszínpad környékén is, addig idén már ilyenkor is nehéz volt gyorsan eljutni az egyik színpadtól a másikig, a hétvégére pedig - különösen az esti órákban - tényleg beállt az emberforgalom. Ezt pedig nem szeretjük még akkor sem, ha a szervezők nyilván örültek a rekordoknak. De azt sem szeretjük, hogy az eddig barátinak nevezhető árak lassan a prémium szegmensbe helyezik a VOLT-ot is. (Tudjuk, a Balaton Sound még ennél is drágább.) Bár a sör még mindig „csak” 490 forint volt idén, a minőségibb röviditalok 800 körül kezdődtek, az ételárak pedig végképp az egekbe repültek: ezres alatt nehéz volt olyan ételt találni, amivel akár rövid távon is jól lehetett lakni, a pizzaszelet pedig 600-650 forintba került.

És azért itt már muszáj egy összehasonlítást is tenni: a hírportálokon valami rejtélyes okból állandó élcelődésnek kitett EFOTT-on ugyanaz a sör 400 forintba került, a Kalinka-alapú tekintélyes méretű vödröt 1500 forintért pakolták tele, a Pizza Forte remek pizzaszeleteit pedig mindössze 250 forintos áron mérték, ami nem csak a VOLT ételáraihoz képest tűnik méltányosnak. Persze más a közönség, mások az előadók, de ez a jegyárakban is megmutatkozik, a szolgáltatások árában nem feltétlenül kellene. Főleg nem ilyen mértékben. És azért jegyezzük meg, hogy bár az EFOTT külföldi előadókban nem bővelkedik, a hazai fesztiválképes zenekarok majd mindegyike játszott ott is (nem csak Korda Gyuri lép fel Mr. Presidenttel az oldalán), a zánkai ex-úttörőtábor területe pedig helyszínként is remekül megállta a helyét. (Ahogy annak idején a mindössze két nyarat megért Balatone fesztiválnak is jó kulisszául szolgált.) Ezzel együtt szó nincs arról, hogy az EFOTT jobb lenne, mint a VOLT, de hogy a szerethetőség terén felveszi a versenyt - főleg az egyetemista célkorosztály számára -, az nem lehet vitás.

A médiában szintén mostohán kezelt Hegyaljáról nincsenek személyes tapasztalataink, de azért arra a fesztiválra igen nehezen lehet lenézően legyinteni, ami kétévente elhozza hozzánk a Slayert, és akkor a további neves metálbandákról nem is beszéltünk. Amikor pedig az egyik hegyaljázó barátomtól olyan sms-t kaptam, hogy „Scooter How Much Is The Fish váááá”, akkor azért megnyugodtam, hogy tényleg van élet a Sziget Kft. rendezvényein kívül is, még ha erről a fősodorbeli média kevésbé is vesz tudomást.

Egyébként a VOLT a zenei felhozatal tekintetében még mindig a legjobb, és hiába mondja Gerendai Károly, hogy ezt mi magyarok a Sziget viszonylatában csak a nemzetközi mezőnyhöz képest elmaradott zenei műveltségünk miatt látjuk így, nincs igaza: az idei Sziget-headliner Tame Impala-féle egynyári csodáknál a VOLT-matinés Parkway Drive ezerszer jobb, csak hogy ausztrál példáknál maradjunk. A hipszterkultúrát egyébként is a helyén kell kezelni, mert bár vannak ott jó dolgok, de egy több réteget megcélzó fesztivált nagy hiba ilyen nevekre építeni. Emlékezzünk a pár éve még agyonhájpolt Animal Collective-re, amire tavaly a Balaton Soundon alig százan voltak kíváncsiak. Sopronban nem volt ilyen probléma, ez továbbra is egy kedves, jól működő fesztivál, jó zenei felhozatallal, szép környezetben. Úgyhogy mi továbbra is szeretjük a VOLT-ot, de a „legszerethetőbb” jelzőt már nem feltétlenül érdemli meg.

És akkor milyen is volt az idei Volt Fesztivál a miniszigetté válás útját jelentő zsúfoltságot, növekvő számú külföldi vendéget és túlárazottságot leszámítva? Jó. Nagyon jó. Első este a Queens Of The Stone Age koncert a kőegyszerű, de fogós számokat megtámogató vetítésekkel megadta az alaphangulatot, aztán a giccs határán egyensúlyozó, de a tinik rajongását kétségkívül ügyesen meglovagoló 30 Seconds To Mars is váratlanul jó bulit csinált. Az egyetlen gond velük, hogy félplaybackben nyomulnak, az éneken és a dobon kívül minden zenei alap felvételről ment, de még mindig élvezhetőbb volt, mint a tavalyi Skrillex-bullshit. Csütörtök délután a Junkies meglepően jó koncertet adott egy kisebb színpadon, aztán az EFOTT egyik legjobb bandája, a Subscribe a Volt nagyszínpadán is remekül teljesített, majd este hattól a fesztivál legjobb koncertjével jött az ausztrál Parkway Drive. (Senki ne higgyen a fanyalgóknak, ez a típusú hardcore fürdőnadrágban is hibátlan, mindkét oldalt ment végig a circle pit, én nem láttam elégedetlen arcokat, pedig sokan voltunk, jó sokan.) Pénteken a Papa Roach a várakozásokon felüli produkciót nyújtott sok Infest-albumos számmal, a Billy Talent koncertjét viszont kinyírta az elégtelen hangosítás, érthetetlenül halkan szóltak, simán lehetett beszélgetni mellette az első sorokban is. (Szerencsére ők négy nappal korábban az A38-on hibátlan koncertet adtak.) Szombatra a Bullet For My Valentine maradt a kora esti órákra, őket is kár lenne bántani azért, amiért slayeresedik a zenéjük, hiszen ha az öregek kihalnak, akkor a Trivium mellett ők tölthetik be majd az űrt. Szombat este a Heaven Street Seven és a PUF is zenélt egy jót (utóbbi nagyon jót), de arra nincs mentség, hogy Ákos a nagyszínpadon adhatott főműsoridőben koncertet. Ákos szupersztár státuszban kezelése amúgy szintén a szerethetőséget kérdőjelezi meg, az új lemeze köré hangszerelt mostani koncertprogramja az én mércém szerint nem is koncert, hiszen a zene szinte végig playback, szegény Bánfalvi Sándor dobja sincs kihangosítva a legtöbb szám alatt. Nem is néztük sokáig, a Jäger Bár rockdiszkója is sokkal jobb szórakozást nyújtott.

A fényképek a szerző felvételei, sorrendben: Bullet For My Valentine, Parkway Drive, Jared Leto (30 Seconds To Mars).

Ha egy rendezvénynek az a neve, hogy Sulitemető Tribute Fesztivál, akkor azért mindenképp elkezdünk visítva röhögni kínunkban. Főleg, ha korunknál fogva lassan közelebb vagyunk a temetőhöz, mint a sulihoz, és elképzeljük, hogy csupa tizenévest kell majd kaszabolnunk a Dürer kertben, hacsak nem ők kaszabolnak le minket. De tegyük félre előítéleteinket, és gondoljunk inkább arra, milyen jó név lett volna ez egy gimnáziumi death metal banda esetében, meg hát 16 évesen ki nem csinált volna szívesen temetőt a suliból? Ugye, ugye. Mindenesetre azt ki lehetett nőni, a koncertre járást nem, úgyhogy térjünk is a tárgyra: a rendezvényen a neve ellenére nem death metal bandák játszottak, a felhozatal a mindössze ötszáz leiható forintért így is izgalmasnak tűnt, mivel a Kornt kifejezetten szeretjük, a System Of A Downt távolról tiszteljük, a Slipknot pedig úgy vicces, ahogy van.

Ezek a bandák idéződtek meg tehát a nagyteremben (meg a Machine Head, amire nem értünk oda), közben a kisteremben is ment a műsor, de arra ezúttal nem volt kapacitásunk, mert a szünetekben az obligát folyadékutánpótlásról kellett gondoskodni. A SOAD-banda Science Or Society (SOS) zeneileg kifogástalan volt, jól szóltak összességében és arányaiban is. A nagy slágerek (Chop Suey, B.Y.O.B.) természetesen megvoltak, az alternatív örmény himnusz Holy Mountains közben pedig a baltás gyilkost az azerieknek kiadó Navracsics Tibort is szívesen láttuk volna a közönségben, ahogy együtt üvölti mindenkivel a LIAR! KILLER! DEMON! sort, de ez csak úgy eszembe jutott, szó sem volt itt politikáról.

Arról viszont szövegelt valamit az énekes srác, hogy nem az a lényeg, mit látunk a tükörben, hanem az, hogy mi van belül a szívünkben. Na itt már egészen az Ossian-időkig mentünk vissza közhelyességben, ráerősítve a "minden rocker ronda" sztereotípiára, ami a kilencvenes években jó eséllyel igaz is volt (főleg a lányok esetében), most már azért sokkal jobb a helyzet, egyébként is elmúltak már a buta zenék. Szóval legközelebb az ilyesmit inkább örményül légyszi, úgy legalább nem értem. A zenében viszont nem volt mélypont: teltház, pogó, wall of death, volt itt minden, a SOAD-rajongók láthatóan jól szórakoztak, én is élveztem, de azért már vártam a Kornt.

Illetve a Grain-t, mert így hívják a hazai klónbandát, és már a kinézetükben is megidéződtek a kaliforniai példaképek, mert bár az énekes nem egy kiköpött Jonathan Davies, volt pár raszta gyerek a színpadon. Nem bízták a véletlenre, a Blind-dal kezdtek (tavaly az igazi Korn ezzel zárt a Szigeten), aztán a Life Is Peachy legkeményebb pillanatai jöttek (Twist, Chi - videó róla itt), utána újra első lemez, majd Follow The Leader jóságok.

Az énekes eleinte bizonytalan volt, de szépen lassan belejött, a hangszeres szekció pedig végig hibátlanul hozta a jellegzetes Korn-témákat. Nekem a csúcspontot a Good God és a Falling Away From Me jelentette, ezeken tényleg úgy beindultam, ahogy kell, és a kissé megfogyatkozó, de még mindig tisztességes méretű közönség is végig odatette magát. Örömteli, hogy itthon ilyen népszerű ez a tribute-dolog, megvan a helye és létjogosultsága a koncertre járók életében ennek a műfajnak, ha ügyesen csinálják. Márpedig ezek a srácok ügyesek voltak, annál nagyobb elismerést nem is tudnék leírni, mint hogy két nap múlva is be volt állva a nyakam a sok headbangeléstől, szóval köszi Grain, azt hiszem még találkozunk, talán épp augusztus 24-én ugyanebben a konstrukcióban, csak sulitemetés nélkül.

(A Slipchaost az egész heti megterhelés okozta kimerültségünk miatt ezúttal nem vártuk meg, sebaj, őket már láttuk egyszer korábban: nagyszabásúak, zajosak és teátrálisak. Majdnem, mint az igazi.)

Telefonos fényképeink a helyszínen készültek.

Kevés jobb dolog van annál, mint egy kánikulai estén, a lemenő nap sugaraiban koncertre hangolódva az A38-hoz közeledni, különösen úgy, hogy hamarosan két amerikai hardcore legenda és a hardcore-punk szcéna egyik jelenlegi legaktuálisabb bandája, az angliai Gallows fog játszani a magyar közönségnek. Ez még akkor is remek dolog, ha az ember az egyik felsorolt bandának sem a kimondott rajongója, és az sem rontja el az érzést, hogy hétfő este van, így a hétvége kipihenésére sincs esély, és ma sem korán lesz a hazamenetel.

A hajó körül az éppen levonult árvíz nyomai láthatóak hordalékszigetek formájában, a hídon leláncolt biciklik és a folyamatos utánpótlás miatt sosem fogyó hc-tábor, meglepően sok lány, jókedvű arcok. És bent már játszik a Bane, mert nem sikerült időben ideérni, sosem sikerül.

A Bane hozza azt, amit egy straight edge legendától várni lehet: semmi mai divat, bő, Birdhouse-szerű pulcsik, kitágult pólók, baseballsapkák és elsöprő energia. Telt ház van, de a számokat éneklő rajongók jóval kevesebben vannak elöl, így is megy a stage diving rendesen. Az Aaron-ok is odateszik magukat a színpadon, semmi sem tűnik kötelességszerűnek, csak őrület van, ahogy kell, őrület! A befejezés előtt straight edge himnusz Superhero és maximális feelgood-faktor.

A Gallows nem legenda még, de jó úton jár afelé, mert a nagy durranással járó első két lemez utáni tagcserék az énekesi posztot is érintették, mégsem lettek rosszabbak vagy kevésbé érdekesek. Az új énekes Deák Bill-szerű fizimiskája (nem, ő nem körző) átformálta a banda képét, de a fura látvány nem zavaró. Egy percre sem engednek ki: a dühös rövid riffek a punk sodrását hozzák össze a hardcore-osabb énektémákkal és ritmusképletekkel. Gyors, sallangmentes döngölés az egész, jó számokkal, jó hangzással, odaadó közönséggel - bő félórában.

És még csak most jön a Boysetsfire, a himnikus hardcore nagy klasszikusa. Korábban kezdenek a programban írtnál, és többet is játszanak az előzetesen várt egy óránál, tolják a slágereket folyamatosan. Kicsit erőltetik az új lemezt is, a legtöbben nem ezért vagyunk itt, de az újjáalakulás óta ez egy élő zenekar, ez pedig a While A Nation Sleeps album turnéja, úgyhogy nincs más út számukra, ezzel egyet kell értenünk. Nem tudjuk, mi az oka annak, hogy nem érzünk késztetést a táncra, a Boysetsfire talán ennyivel tud kevesebbet vagy mást a kedvenceinknél, a múltkori H2O-n pl. egy pillanatra sem mentünk hátrébb az első sorokból. Ezúttal a hangzás sem tökéletes, itt már túlvezéreltnek tűnik a cucc, hangos, de nem szól szépen. Az igazi rajongókat ez csöppet sem zavarja, minket kicsit jobban, de nem csapja agyon az élményt. Szerencsére sokat játszanak, jön a Rookie, a ráadásban pedig a himnusz-zúzás párosítás is ideális.

A hazai hardcore-közönséget már többször dicsértem, de szerencsések is az ilyen bulik miatt: ennek a három bandának (és a bemelegítő Shell Beach-nek) a közös koncertjére a jegy elővételben mindössze 3800 forintba került. Ehhez képest a keddi Volbeat önmagában 8900 forintért nem volt túl kedvező ajánlat egy átlag rockernek. Hát arra nem is mentünk ki, ezt a hardcore-ünnepet viszont vétek lett volna kihagyni. Biztos jó volt aznap a Paramore is, de ennél jobb nem lehetett, egy hajónyi ember legalábbis biztos így gondolja. Több ilyen kellene, csodás hétfő este volt!

Telefonos fényképeink a helyszínen készültek.

Híres külföldi bandák számait játszó tribute-zenekarokra mindig lesz igény, és hazánk is kitermelt jó néhány ilyen csapatot, kezdve a Kiss Forever Bandtől az AB/CD-n át az Iron Maidnem-ig, melyek már külföldi közönség előtt is bizonyítottak. Bár a mezőnyben szép számmal vannak frappáns zenekarnevek, a legviccesebb nevű magyar tribute-banda díját nálam a Pearl Jam-számokat játszó ETUS nyeri nagy fölénnyel.

Erről a négy betűről mindenkinek a Szomszédok sorozat irritáló főszereplője ugrik be, és ez itt sem a véletlen műve: a szüntelenül bölcselkedő és okoskodó Etus bizony az egyik részben a Pearl Jam Even Flow című klasszikusát hallgatva dicsőítette a kemény rockzenét, és egyszer még zenekaros pólót is viselt. Így aztán az ő nevét viseli a hazai Pearl Jam tribute-banda.

Először novemberben láttam a Dürerben az Etust, akkor is igen jók voltak, és most pénteken is. Pedig a Pearl Jam olyan banda, amelynek énekese meghatározó karakter - és nem csak a hangi adottságait tekintve -, az Etus mégis el tudja érni, hogy az embernek ne legyen konstans hiányérzete, ez pedig igen nagy dolog. Szó sincs persze arról, hogy a seattle-i színtér összes korszakos grunge csapatát változatlan felállásban túlélő és a mai napig vállalható lemezeket összehozó Pearl Jam egy az egyben megidéződne egy Etus-koncerten, de nem is erről szólnak a tribute-bandák. Hanem arról, hogy az ember hiteles interpretálásban kapja vissza élőben kedvenc csapatai számait. Ezt pedig az Etus tagjai hibátlanul hozzák. Ráadásul anélkül, hogy a legnagyobb slágerek eljátszásával úsznák meg a dolgot: bár a novemberi koncerten elhangzott a Jeremy és az Even Flow, ezúttal ennyire emblematikus dalok nem voltak, de igazából nem is hiányoztak. Egyébként is, aki minden áron az Alive-ot akarja autentikusan hallani, az repüljön vissza jó húsz évet egy időgéppel és kapcsolja be az MTV-t. Az Etus ezúttal ehelyett olyan kiváló számokat játszott, mint a Do The Evolution, a No Way és a Brain Of J., és ezt a Dürer kistermében szép számmal összegyűlt húszon-harmincon túli közönség is hálásan fogadta.

A koncert egyébként egy kisebb grunge-összejövetel, a Do The Evolution! Fesztivál része volt, ahol más magyar grunge-közeli csapatok is játszottak, közben pedig a nagyteremben további tribute-bandák nyomatták, nem is rosszul: a Faith No More-t játszó Faith No Man és a Linkin Park számait a tinikből álló közönségének előadó, kicsit fura hangú énekessel felálló Piknik Park is teljesen vállalható és élvezhető volt. De ez a rövid poszt most nem róluk szólt, hanem a remek Etusról.

A koncert után a backtage-ből ellopták az ETUS gitárjait, részletek a facebook-oldalukon.

Telefonos koncertfotóink a helyszínen készültek, a Szomszédok-képet pedig innen szedtük.

Még mindig nem tudom eldönteni, hogy a Turbo egy egyszerűségében zseniális vagy fantáziátlanul szar zenekarnév, ahogy azt sem, hogy a Haunebu nagyobb sikereket aratna-e egy elsőre könnyebben megjegyezhető névvel, de nem is ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása céljából mentem el az Akvárium Klubban megrendezett közös koncertjükre, hanem csak egy jót rockolni velük. A meghirdetett program szerint a Turbo a teraszon egy akusztikus blokkal kezdett, de erre még nem sikerült odaérnünk, a hangos koncertekre már igen.

Mégsem fogok tudni rendes koncertbeszámolót írni, mert ezúttal erősebb hatással volt rám maga a hely. De nem a legjobb értelemben. Az Erzsébet téri Gödör Klub sokak számára generációs élmény, csodálatosan fülledt hangulatú koncertek voltak itt a 2000-es években, és bár sosem voltam igazi gödörlakó, nekem is sok szép emlékem fűződik hozzá. A megismételhetetlen Hiperkarma-bulik a végére csurom vizesre izzadt pólóban, a kisszínpadon tíz ember előtt szárnyát bontogató Vad Fruttik, az egyre több ember előtt játszó 30Y, a folyosón szinte mindig feltűnő Bródy János látványa mind olyan dolgok, amik hozzájárultak a hely sikeréhez még azokból az időkből, amikor a tér még nem vált a környék elsőszámú open air szórakoztató központjává.

Tavaly februártól aztán új kezekbe játszották át adták a hely üzemeltetésének jogát, az emiatti tiltakozások hamar elhalkultak, az Akvárium pedig azóta ezen a néven üzemel erős VOLT-közeli érdekeltségben. És bár eredetileg is 2013 végére ígérték az átalakítás befejezését, jelenleg nem igazán látni az eredményeket, ehelyett éppen a koncepciótlanság a szembetűnő. Azt is nehezen lehet mire vélni, hogy lassan a második nyarukat kezdik meg ezen a néven, és még mindig több Under Construction-feliratba botlik az ember, mint a web hőskorszakának gif-alapú retro weblapjain, a végén még a négyes metró is hamarabb elkészül. A jelenleg koncertteremnek szolgáló helyre való belépés egy szűk résen történik, a színpadot 90 fokkal elfordították, az egyetlen pozitívum, hogy a wc-k már nem egyenesen innen nyílnak. Az elfordított és a terem hosszabbik oldalának szélére épített színpad eredménye, hogy a közönség nem hosszában, hanem széltében oszlik el a színpaddal szemben, ezzel óhatatlanul is természetellenes helyekre kényszerítve az embereket. Oldalról nem ugyanolyan koncertet nézni, mint szemből (még akkor sem, ha így kisebb a távolság), ezt higgye el nekem szépen mindenki, aki még nem próbálta. (A Sziget nagyszínpad mellett szélre szorulva végignézett évi rendes Prodigy-találkozót is csak azok nevezhetik életük koncertjének, akik először látnak mikrofonba ordítozó vicces külsejű embereket élőben.) Egyébként voltam az átalakított Akváriumban már kb. egy éve is egy teltházas, mégis hangulattalan Moog/Amber Smith-en, és akkor is úgy éreztem, hogy a hely új kialakítása alapból megölte a bulit, és most is voltak ilyen benyomásaim. Nekem koncertlátogatóként aztán teljesen mindegy, hogy ki vezeti a helyet és hogy hívják, de több mint egy év elteltével is zavaros még a víz az Akváriumban.

Azért essen szó a koncertekről is! Írtunk már párszor a Hauneburól, a zenéjük mit sem változott, de az elmúlt fél évben a színpadon is egyenletessé vált a teljesítményük. Ezen az estén is jók voltak, szinte már túl tisztán is szóltak, mindenképp érdemes megnézni őket annak, aki még nem látta. Több korábbi esettel ellentétben ezúttal elég sok ember volt kíváncsi rájuk, ráadásul a tömeg mérete a koncertjük végére sem csökkent, szóval lekötötték az érdeklődők figyelmét, ez elég nagy dolog előzenekari státuszban. Kár, hogy az okosan a program végére pakolt gyors számokra így sem indult be mozgás, és a már említett közönségszétszórás is gyilkolta kissé a hangulatot. A minimál megvilágítás, minimál kommunikáció és minimál visszajelzés mellett a stoner riffek kellően döngöltek, a mindig remekül teljesítő pengetős szekció mellé már a dobos is kezd felzárkózni (legalábbis sokat fejlődött), a bőgős Kolozsi Peti háttérvokáljai pedig egyre inkább szerves részei a számoknak. Méghozzá a jó és ütős számoknak, mert a Haunebunál nincs gond a dalszerzői potenciállal.

A Turbónál annál inkább. Őszintén szólva az ő koncertjüket nem is volt türelmem végig követni, sokszor mentem ki közben fröccsért meg beszélgetni, pedig nem így terveztem. Elismerem, hogy technikásak meg minden, tényleg jól zenélnek, és jelentős közönségük is van (gyakorlatilag teltház előtt játszottak), csak hát nekik a Haunebuval ellentétben nincsenek megjegyezhető dalaik. Tisztára mint testvérzenekaruk, a Grand Mexican Warlock, akiket egyszer 40 napon át hallgattam, és mégsem jegyeztem meg belőle semmit. De lehet, hogy ezt csak álmodtam? Mindegy.

Tanka Balázs énekes 20 kilóval nehezebben is jó rocktorok a Turbo élén, de nem a mai elvárások szerinti, hanem Iron Maiden-értelemben, amivel nincs nekem bajom, villáztam én Pokolgépre is tinédzserkoromban, de nekik is voltak megjegyezhető számaik. A Turbónak nincsenek. Számomra. A One More Time kivételével, ami a ráadásban ment le, és ez a mocskos boogie-rock and roll tök jó irány volna, csak hát a többi nem ilyennek tűnt, ezen a vonalon már egyébként is az Ivan And The Parazol a menő.

Végeredményben egy tisztességes dupla rockkoncerten túl igazi földrengés nem volt az Erzsébet téren péntek este. A külföldi turisták buzgón italoztak kint még éjfél után is (és ahogy elnéztem, még borravalót sem adtak!!!), a tanulság meg csak annyi, hogy az Akváriumot a környék felkapottsága örökre sikerre ítéli még így is, a Haunebu végre kitört a borzalmas akusztikájú Roham-szintű helyek világából és már az A38-ra tart, a Turbót pedig a fanyalgásom ellenére is sokan szeretik, úgyhogy mindenki boldog lehet. És mi is azok leszünk, ha ismét egy olasz nyeri a Giro d'Italiát, és ezzel már nem sokat kockáztatunk.

Fényképeink a helyszínen készültek.

A héten kivettem egy szabadnapot, és ebédidőben ellátogattam az általam oly nagyra tartott Fény utcai piacra. Egy kis ideig gondolkodtam, hogy a Kemencésre essen-e a választásom, vagy maradjon a jó öreg lángosos, de szerencsémre az utóbbi mellett döntöttem.

Mint mindig, hosszú sor állt. Ez nem az a sor, mint ami a Fővám téren van, ahol a bohóckodó külföldiek és éhenkórász Nokiások akarnak sült kolbászozni (magam is egy voltam közülük, tudom mit beszélek), esetenként hurkával megspékelve, majd szentségelni, hogy mi kerül ezen ezerötszázba (pedig, ha tudnák, hogy a Nyugatinál a hentes ideadja az egész pakkot harmadannyiért is, de mindegy). Nem, itt a sor nagy része magyar, a környező irodákból, mert azért hiába Buda, a válság miatt eljutottunk oda, hogy az embereknek errefelé is dolgozniuk kell. Csak viccelek, igazából nem kell.

A várakozás alatt van időm gondolkozni. Akárhogy is nézem, ez az a street food, ami már igen hosszú ideje megvan, és lényegében az ilyenek hozzák össze a városi embert. Lehet itt gyrosrol, meg hamburgerről beszélni, de azt egy bizonyos életkor fölött nem fogják kikérni, mert nem. A lángos bármikor jöhet, hiszen ötven évvel ezelőtt is megvolt, egyszerű magyar népi, paraszti étel.

Ugyanekkor mindig érdekes idősebb embereket úgymond a saját területükön kívül látni. Van, amikor ez vidám, mint például amikor egy hatvanas bácsi, aktatáskával ismerkedik a Frozen Yogurt sajátosságaival, majd úgy megpakoltatja a kis poharát, hogy már alig fér rá több feltét. Ilyenkor mindig elkezdek gondolkodni: vajon hogy került ide be a bácsi? Csak kíváncsiságból? Vagy azt hitte, fagylaltozó? Sose tudjuk meg.

Az is nagyon jópofa, amikor idősebbek (jóval idősebbek) például gyorskaját esznek, egyszerűen annyira össze nem illő az életkoruk azokkal az ételekkel, amiket ott kapnak. Ennél csak az szomorúbb, amikor talán kicsit fiatalabb, de már életük második felében lévő öregeket látni dolgozni, ugyanilyen helyeken (bár nyilván jobb, mintha egyáltalán nem is lenne munkájuk). A legszívszorítóbb mégis az egyszeri öreg bácsi volt, aki az Alleeban eszegette a petrezselymes krumpli, rántott húsból álló vacsoráját, kalapja szép akkurátusan letéve maga mellé, kabátja a széken - de egyedül...

A sor lassan halad, van idő közben nézelődni. Az egyik asztalnál egy tippre max harmincas csaj, kis kosztüm, jól is néz ki, sajtos-tejfölös lángos, és egy pohár sör... Mondjuk ezt csak addig nem tudom hová tenni, amíg már az evés folyamata közben mellém nem kerül egy szintén harmincas, jól öltözött csávó, szintén lángos, pohár sör, unicum. Még anno Márk mesélte, aki jóban volt az egyik Hegyvidéki kis boltossal, hogy el nem hinném, hogy hány ember kezdi a boltban a reggelt, letekerve egy kupakos kiflit, öltönyben, autóval. Hát, most már kezdem elhinni.

A pörcös lángos még mindig zseniális. Megtöltve kisült zsírszalonnával, nyúlós sajttal, elmehetnek az olaszok a töltött lepénykéikkel a picsába. Mellettem idős bácsi, fél kezéről hiányoznak az ujjak, a másikkal szakszerűen összehajtja a lángost, úgy kezdi el enni. Jó étvágyat nem kíván senki egymásnak, nem is tudom miért nem, pedig ha a Fehérvárin eszem, ott mindig megtörténik. Én teát kértem hozzá, sajnos nem a napközis fajta, csak helyben készült filteres gyümölcs, de jólesik, eléggé átfáztam a bicajozásban. A zsírpapír és a szalvéta megy a pohárba, az meg kuka, és még futtában látom, ahogy egy anyuka félbevágva csomagoltatja a lángost, mert a gyerek nem bír egy egészet megenni.

Nem baj, eljön az az idő is majd...