mtomi egy aktuális koncertélményével tér vissza! (speed)

Korábban gyakran csináltunk ilyet, és a múlt szombat este megmutatta, hogy fel kellene eleveníteni régi jó szokásunkat. Mégpedig azt, hogy számunkra totál ismeretlen, de izgalmasnak tûnõ zenekarokat nézünk meg viszonylag jó helyeken (A38, Gödör, Trafó). A hosszú kihagyás valószínûleg annak köszönhetõ, hogy tavaly ismertekbõl is elég erõs évet zártunk (idõrendben: Rammstein, Metallica, Megadeth, Guns N' Roses, Placebo), de az is lehet, hogy csak öregszünk. Mindenesetre yper szólt a hét közepén, hogy érdekes dolgokat sejt a Trafó honlapján található pársoros Britmánia beharangozó mögött, és én elég gyorsan rávágtam az igent, épp mint a régi szép idõkben.

A két fellépõ az Is Tropical és a We Have Band nevû bandák voltak, a legfontosabb alapinfók a Trafó fenti linkjén olvashatók, én biográfia helyett csak a saját benyomásaimat fogom itt megosztani. A Trafó közönsége mit sem változott az évek alatt: teljesen vegyes korosztály, alapvetõen jóarcú, trendi, de nem irritáló emberek, bár néhány buzigyanús forma azért mindig akad. Az viszont meglepetést okozott, hogy nem a számunkra megszokott lenti teremben (amit tavaly elég buta módon Mappa klubbá neveztek át házon belül) volt a koncert, hanem a fönti színházteremben, ami elsõre igencsak nagynak tûnt a lassan gyülekezõ közönségnek.

De amint a második sörünket is megittuk, és az este elsõ fellépõje, az Is Tropical a húrok közé csapott, gyakorlatilag teltház lett, ami mindenképpen elismerés a pesti kúlszcénának. A fiatal, maszkos srácokból álló trió érdekes, pszichedelikus, zajos lo-fi zenét játszott, ami néhol MGMT beütéseket hordozott (az elsõ klipdal South Pacific esetében nehéz elvonatkoztatni e párhuzamtól), néhol viszont egészen noise rockos, punkos témák is elõkerültek, de a dobos szinte végig feszes és precíz táncütemeket pakolt a fura hangszõnyeg alá, esetenként a The Music is beugrott. Nagyot dobott az összhatáson a háttérvetítés, a vásznon BBC természetfilmek összeállítása forgott: láthattunk elefántokat, fajdkakasokat, repülõ kacsákat, bálnákat és szép tájakat, ami a hatásvadászat érzete nélkül kerítette hatalmába az embert, ha hagyta magát átengedni az Is Tropical produkciójának. Mindkét gitáros-billentyûs srác énekelt (zord kinézetük dacára egész dallamosan, lásd pl. When O When), egyikük zászlós Palestine pólóban. A számok között minimálisat kommunikáltak, a közönség így is kellõen hálás volt, mindenki láthatóan jól érezte magát. A végén ráadás nélkül távoztak, de baromi készségesen pózoltak közös fotókhoz.

Aztán fél órás szünet és újabb sörök után következett a szigetországban ismertebb, számunkra ugyanolyan ismeretlen We Have Band koncertje, amire már tényleg zsúfolásig megtelt a nagyterem. Sajnos rögtön megütötte a fülem, hogy õk az elõzõ bandánál sokkal gyengébben és halkabban szóltak, lehet, hogy túl rövid volt a soundcheck. Itt négyen voltak a színpadon, egy dobos, egy gitáros, egy félvér srác énekes (aki cintányérral és más ütõhangszerekkel meg billentyûkkel is variált, volt, hogy ének közben egyszerre mindkettõvel) és egy kicsit mesterkélten szigorú arcú énekes lány (akire írhatnék showmant vagy akár showgirlt is, de utóbbi kicsit azért mást jelent). Az õ stílusuk egyértelmûbben behatárolható volt: szintipop alapok, néha kísérteties DM vagy Jami hatásokkal, de a Chic-féle french house is eszembe jutott a zenéjük hallatán. Ezt csak a három vokál bolondította egyedivé: a lány kevesebb szólószerephez jutott (kár, mert az egyetlen szám, ami az õ énekére épült, erõsen kiemelkedett - igaz, hogy akkor meg átmentek The Ting Tings-be), a félvér srác Stevie Wonderesen nyávogott, a gitáros hangját ritkábban hallhattuk. Érdekes elegy volt, viszont egyértelmûen táncolható muzsika, a közönség pedig végigmozogta az egészet, mindenkinek fülig ért a szája, jó volt így ahogy volt, bár - az Is Tropicallal ellentétben - ezt otthon nem igazán hallgatnám.

Ami az este folyamán a néhány elbaszott öltözékû arcon kívül még vicces volt, hogy a közönség soraiban Bekét is felfedeztük, aztán a koncertek után a Mappa nevû lenti helyiségben rendezett Tesco Disco-szerû afterpartyn sikerült összefutni egy 20 éves ex-bmrg-s haverral is, aki egy volt osztálytársával volt ott, szóval ezen a menõ estén legalább öten képviseltük egymástól függetlenül Budapest legkevésbé trendi gimijét. (Már csak speed hiányzott, dehát õ sosem szerette a jó zenét - csak csinálta, haha.) (word! - speed) Szóval jó este volt, jelenleg valóban ilyesmi az igazán aktuális zene Londonban, szerencsére még a Pitchfork sincs tele velük, úgyhogy sose rosszabb jövõképet!

A fényképek a szerző felvételei.

A torkos hét első állomásaként a Noir et l'or-ba látogattunk el (mely kb. annyit tesz, mint fekete és arany, két jól ismert magyar irodalmi alakunk), kajatársaim pedig Kecsi, Milán, és Peti voltak. Érkezés után rögtön kaptunk egy pohár pezsgőt is welcome drink-ként, ez valószínűleg Kecsi és a tulajdonos rokoni kapcsolatának volt köszönhető, mindenesetre örültünk neki.

Első fogásként borsókrémlevest kértem parmezánhabbal, ez meg is adta az alaphangulatot, friss, tavaszias ízével. Mindennek előtte azért voltak üdvözlőfalatok is, mégpedig friss bagett körözöttel.

Főételnek rozéra sült kacsamell érkezett, pont így is volt elkészítve, és az íze is tökéletes volt. Ezen a ponton érkezett el az este legmókásabb eseménye, miszerint a pincér egy baszott nagy borszóróval közelített, és igény szerint őrölt - ilyet sem láttam még.

Desszertként mogyorós mascarponekrém érkezett, meggyel, pohárban. Ez betette a dugót, mind ízre, mind édességre, úgyhogy a végére lezárásnak tökéletes volt. Amit még nem írtam, hogy a kajához egy Vylyan rozét toltunk (nem emlékszem sajnos milyet, de Milán ha erre jársz, kommenteld már be), valamint a desszerthez egy deci tokajit. Vízzel együtt ez volt olyan 18-19 négyünknek, féláron, szóval fejenként egy ötösből ki is jöttünk.

Amikor megérkeztünk, alig ültek pár asztalnál, de a végére (két óra alatt végeztünk mindennel, ebbe beletartozik, hogy a szervíz helyenként kicsit lassú volt, de mi pedig ráértünk, szóval ez sem volt olyan nagy gáz) megtelt az egész, de "kicsi a város, kicsi az étterem" alapon mellénk egészen közeli ismerősök érkeztek (konkrétan Z2H, valamint más aktuális és ex-munkatársak). A hely maga szép nagyon, hangulatos, élőzene is van, egészen brutális repertoárral, a mellékhelység tolóajtós (!) és szép, bár a WC-deszkát nem lehet fullosan felhajtani, valamint a pincérnőkbe is szerelmes lettem. A hét első állomását tehát sikerrel vettük, remek élmény volt.

Az utóbbi időben újfent sikerült több időt eltöltenem játszadozással, mint amennyit kellett volna, de ennek eredményeképpen legalább kiderült az, ami valójában már öt perc után is nyilvánvaló: ez a játék brutálisan jó (no pun intended). A sztoriját még mindig nem tudom eldönteni, hogy komolyan kell-e venni vagy sem: áruló tábornok, a csapat fele meghal, mert a főnök egy bosszúálló alkesz, a megmaradó másik tag folyamatosan a beléültetett MI-vel hadakozik, a bolygó tele mutánsokkal, és óriási szörnyekkel - és ez csak az első fél óra történése.

Erősen látszik, hogy kik készítették a játékot: egyrészt ott az Epic, aki a Gears of War stílusát hozta, ugyanaz a monumentalitás, irreálisan izmos figurák, egyszerűen minél hatalmasabb megjelenítő-felületért zokogó grafika; másrészt pedig a People Can Fly, akit jól ismerhetünk a Painkiller nevű, zseniális játékból. Nos, erről az oldalról pedig a kreatív gyilkolás, és a zene érkezett, előbbi olyan szinten van kimaxolva, olyan (beteg) skillshot rendszerrel, hogy hosszú ideig nyomva a gammát sem unjuk meg; a muzsika pedig a már korábbról jól ismert hol heroikus, hol pedig zúzós metálos. Ha ez még nem lenne elég, a játékot nem fogjuk megunni, bár kipörgetni elég olyan 4-6 óra, de ez idő alatt sem a helyszíneket, sem az ellent nem fogjuk megunni, és ha még mindig többet kívánnánk, akkor is ott vannak még a dialógusok. Olyan szinten beteg poénok és párbeszédesk vannak a játékban, hogy az ember csak néz - a szlenget helyenként már-már egy újabb szintre emeli. Az utóbbi idők egyik legjobb újonnan megjelent gammája, Dead Space 2 után, Crysis 2 előtt kötelező. És még nagy valószínűséggel folytatása is lesz.

Mint arról már korábban írtam is, jelentkeztem Maki Stevenson-hoz kuktának, az első ilyen alkalom már le is zajlott. Ahogy az a kérésben is szerepelt, a 11-kor kezdődő óra előtt jóval meg kellett már érkezni, itt megismerkedtem három másik kukta-társammal, és megkezdődött a munka: az asztalok elrendezése, a vágnivaló zöldség-gyümölcs előkészítése, megtisztítása, tea főzése. Ahogy közeledett a T-időpont, kezdtek szálingózni a résztvevők, a feladatok közé tartozott az ő beengedésük, navigálásuk, regisztrálásuk (és még egy munkatársnőmmel is találkoztam, erre mondják, hogy kicsi a város?).

Az óra az alapvető fogalmak megismerésével kezdődött, hogyan kell fogni a kést, hogyan kell vágni, élezni, fenni, hámozni, majd pedig jöttek sorra a felvágandó jószágok. Először mindig Maki mutatta meg, hogyan kell(ene) megcsinálni, majd jöttek a tanoncok, és megpróbálták reprodukálni azt. Vágnivaló volt bőven: répa, káposzta, paradicsom, narancs, bazsalikom, hagyma, és csak úgy röpködtek (nem szó szerint) a kockák, julienne-ek, batonnet-k, brunoise-ok. Kicsivel egy után fejeződött be a téma, elmosogattunk, összepakoltunk, rendet raktunk, majd egy kis közös értékelés után háromnegyed kettő felé mindenki mehetett Isten hírével.

Számomra nagyon érdekes volt az egész, kábé azt sem tudtam, hogyan kell a szakácsruhát helyesen felvenni, vagy a törlőkendőt/kötényt szépen összehajtani, de Maki figyelt mindenre, és ha bármit nem úgy csináltam ahogy kellett volna, korrigált, ami nagyon jó volt, hiszen főleg ezért mentem, hogy tanuljak. A következő alkalom májusban lesz, már azt is várom, addig pedig otthon próbálgatom azt, amit sikerült az órán ellesnem. Itt pedig meg tudjátok nézni az óráról készült képeket (feljebb is innen vannak).

A korporét ebéd lényege a következő: alacsony ár/fogás arány, az ital nem megengedett, fizetéskor pedig következik a kártyajáték (vúcser). Szerintem minden multinál dolgozó testvérünk érzi a helyzet komolyságát, éppen ezért meglepő a lentebb felvázolt ebéd, hiszen ennél jobbat nem hinném, hogy ki lehet hozni a helyzetből. Természetesen erről is a Városban lakó srácoktól hallottam, de már kezdem megszokni, hogy folyamatosan egy lépéssel a nyomukban járok, elvégre ők a hivatásos írók.

Ezúttal a Ruben Étterembe látogattunk el, ami a melőhely tökéletes fekvésének köszönhetően ott van egy köpésre, szóval tényleg nem kellett messzire menni a korábban már meghirdetett négyfogásos (!) csütörtöki ebédért. Asztalt délre foglaltunk, és mint kiderült, ez ajánlott is volt, hiszen kábé tíz perc alatt meg is telt az egész helység, voltak akik tizesével jöttek, szóval tényleg népszerű a hely. Kezdésnek hagymás tojás volt, salátával, libatöpörtyűvel és mákos kaláccsal. Nekem már itt megérkezett a tetőpont, töpörtyűt ezer éve nem ettem, de ez annyira finom, ropogós, lágy volt, hogy alig akartam elhinni. A hagymás tojás volt a másik fele, igazából a textúrája rántottaszerű volt, de az íze szerint egy főtt tojás volt összetörve, és hagymával keverve. Fantasztikus párosítás volt.

Következőnek érkezett a marhahúsleves maceszgombóccal, majd a sólet libacombbal és tojással, mindkettő nagyon rendben volt, pont ahogy vártam, de semmi katarzis.

A desszert flódni volt, amit mindig meg akartam kóstolni, de sosem jutottam még el odáig, hogy a Csarnokban vegyek - hát most megtörtént. Annyi minden volt benne, hogy alig bírtam mind feldolgozni: dió, lekvár, mák, lezárásnak pont jó volt.

Az ebéd összesen olyan negyven percet vett igénybe, és az ára pedig a legjobb, mindenestül 1200 forint volt (összehasonlításképp, ennyi egy menü bármely gyorskajáldában, vagy a Tébában egy gyrostál). Érdemes figyelni az étlapon az ajánlatokat (amúgy a háromfogásos menü 750), mert ha olyan van, ami tetszik, akkor mindenképp érdemes útba ejteni. Ja és a szervíz is tökéletes, ami néhány "ebédelős" étteremben szintúgy nem mondható el.

Talán már írtam, talán még nem, de úgy néz ki, hogy egy izmos 4-5 éves kihagyás után újra sikerül valamilyen szinten integrálódnom a cserkészetbe, mégpedig a 426. SZMACSCS keretein belül, ahol anno 2001 környékén kezdtem a pályafutásomat. Januárban már megvolt az első rover (a 18 éven felüli cserkészrajt hívják így) program, mégpedig egy vacsi és táncház keretein belül, februárban pedig színházba mentünk, mégpedig a Centrálba, a címben említett előadásra.

A múltkori Steady Rain-es előadáson már jártam itt, de akkor a nagyteremben voltunk, most pedig az emeleten, a kisszínpadon zajlottak az események. Már-már kellemetlenül kezdtem magam érezni, mert a délután hármas előadásra sokan úgy kiöltöztek, hogy akár egy Nemzeti Színházas műsor is lehetett volna, és ráadásul a csajok is olyan rövid szoknyákat húztak fel, hogy a biztonsági övet kétszer is meg kellett húznom, hogy újra magamhoz térjek.

Az előadás rövid története annyi, hogy a nézők a jövőben nem tudják értékelni a színházat, mindenféle csúnya dolgokat művelnek előadás közben, majd végül vér is kezd folyni, amikor a kormány úgy dönt, hogy bezáratja a színházakat. Ezt a piaci rést kihasználva nyitja meg Scherer a Nézőművészeti Főiskolát, ahol szándékai szerint újra megtaníthatják a nézőknek a kultúrált színházba járás szabályait. Ebben segít neki a szintén állástalanná vált, korábban tehetséges színész Mucsi, és a színház nevelte, kissé Sheldon Cooperes Katona László.

Maga a darab közel két órás, szünet nélkül, ezt tartsuk észben, ha előtte netán sörözni mentünk volna, mint egyesek az Avatar előtt. Már az elején is többször bevonják a közönséget, de leginkább az első sorokban ülők vannak veszélyben, és ezáltal le merném fogadni, hogy jó néhány improvizációs rész is volt az előadás folyamán. A mű gyakorlatilag az első napon játszódik az iskolában, és ahogy haladunk az időben egyre előrébb, úgy fordulnak ki darabunk szereplői is egyre inkább magukból, és válik az amúgy végig vicces előadás egyre inkább szürreálissá, és valamilyen szinten szomorúvá is, hiszen maga az alaphelyzet is ezt hozza elő. A színészek mondanom sem kell, ismét nagyon jól játszanak (66 %-ukat szerintem mindenki látta már egy vagy több Jancsó filmben), a színpadkép is folyamatosan változik, és az említett szürrealizmus miatt a röhögés kábé percenként garantált, elég beteg darab. A végén aztán érkezik a valóságtól már teljesen elrugaszkodott katarzis, mely után jött a megérdemelt (bár az előadás fényében ez is megkérdőjelezhető) taps. Ritkán játsszák a darabot, nehéz jegyet szerezni rá jó helyre, de érdemes.

Kevésbé figyelmes olvasóinkhoz szólok most: ezt a postot nem én, hanem a mostanában ugyan kissé visszavonult, ám alkalmanként megvillanó mtomi írta; fogadjátok tehát ezt is sok szeretettel, ha tetszik akkor pedig likeoljátok, és talán lesz még több is tőle (speed)

Dogville. Lars von Trier kultfilmjének hazánkban 2009-ben bemutatott színházi adaptációját az idei évadban is mûsorra tûzte a Bárka Színház, és nem bántam meg, hogy rászántunk egy hideg téli estét. Kultfilm ide vagy oda, az eredeti Dogville-t még nem láttam, de a Bárkában futó, a mai magyar közegbe helyezett darab jól sikerült, Anger Zsolt - aki legtöbbünk számára a szerintem kissé túlértékelt A nyomozó címû film címszereplõjeként lehet ismerõs - bátor rendezése pörgõs, modern, hatásos, kissé vulgáris, de nem alpári.

Ez utóbbi kitétel azért fontos, mert manapság a színpadon megmutatott testiség vagy a verbális és az ábrázolt erõszak gyakran sajnos öncélú, a Dogville-ben azonban nem az, hanem a mondanivaló súlyos illusztrációja. Így pedig semmi kifogásunk nem lehet azon ábrázolási mód ellen, amit látunk, de azért olyan igazán durva dolgokra nem kell gondolni, tévében 18-as karika nélkül is lemehetne.

Azon sem kell fennakadni, hogy a darab kissé didaktikus, hiszen szándékoltan komoly társadalomkritikáról van itt szó, méghozzá annak igen egyszerû, már-már magától értetõdõ formájáról: egy társasházi közösség az azt idillivé tenni igyekvõ, idegesítõ álértelmiségi srác minden mesterkedése ellenére megmutatja a modern társadalom emberének igazi, önzõ, pusztulásra méltó embertelen arcát.

A végkifejlet a nézõt nem éri feloldozásként, a megoldás egy igazi antikatarzis, mégis mindannyian úgy érezzük, hogy minden a helyére került. Addig azonban sokminden történik, kezdve a spontánnak szánt interaktivitástól, a szereplõk lassú bemutatásán és az egyre pörgõsebb jeleneteken át az utolsó táncig. 

Apropó, interaktivitás. Nincs annál idegesítõbb, mint amikor a játékba aktívan és erõltetetten bevonják a közönséget, az iskolában is utáltam, ha váratlanul rámbökött a tanár, és hülyeségeket kérdezett. A Dogville viszont sajnos így kezdõdik: Kálid Artúr - a szerepébe bújva - bárgyú kérdésekkel (pl. milyen lény az ember?) bombázza a be nem avatott nézõket, és erõltetett párbeszédeket provokál velük. Ami azon túl, hogy fölösleges, olyan vérciki és kellemetlen jelenetekhez is vezethet, midõn Kálid Artúr megkérdezi a jól szituált, idõsödõ férfit a jól karbantartott, de vele egykorú partnerére mutatva, hogy õ a felesége-e. Kínos "muszáj ezt?" a válasz, ami helyett mi szívesen vágnánk a modoroskodó színész képébe, hogy "nem bazdmeg, õ a szeretõm", ettõl viszont nyilván õ érezné kínosan magát. Jobb az ilyet elkerülni. 

Ezután viszont a színészek végre elkezdenek játszani is, és a szünettel együtt kb. háromórás darab szerencsére egyáltalán nem válik unalmassá, a klipszerû rendezés és a koreográfia profi (csak a féltéglányi mikroportok voltak zavaróak), a színészek - akik közül Kálid Artúron kívül mi csak a remek Mucsi Zoltánt és a Blaskó Péter helyett beugró Anger Zsoltot ismertük - kevés kivételtõl eltekintve természetesek és ügyesek. Sajnos épp a nõi fõszereplõt alakító Szorcsik Krisztina az egyik kivétel, de mivel nem egyszereplõs a darab, igazán zavaróvá nem válik az összhatást illetõen.

A színpad minimalista berendezése mellett felértékelõdik a jelmezek szerepe, melyek jól eltaláltak, e tekintetben a füves raszta bringásfutár srác outfitje mindent visz, de a kevésbé kiszámítható karakterek megjelenítése is jóra sikerült.

A Dogville nézõtere két részre van osztva, középen a színpaddal, a nézõk pedig egymással szemben ülnek, ez az elrendezés a másik emberrel való szó szerinti szembenézést segíti elõ, talán ezzel is a darab lényegét támogatva. Nagy értéke a rendezésnek, ezért ki is kell emelni, hogy a darab során végig ügyesen játszanak a fényekkel és a sötétséggel, a jelenetek között pedig Kiscsillag és Kaukázus dübörög nagy erõvel. A legvégén aztán a Bijou Tánc címû száma úgy belemászik a fülünkbe, hogy másnapra sem akar kijönni onnan.

Ezt minden edzős jóembernek küldeném, aki eljutott már arra a szintre, hogy a Világ Legjobb, Ámde Még Fel Nem Fedezett blogját olvassa. Zseniális benne a Predator-utalás - kinek van meg? Egyúttal elnézést is kérek, hogy a héten ilyen sekélyes voltam, de nem lehet mindig kajáról meg színházról írni, akinek meg ez hiányzik, azzal találkozunk jövő héten.

Amikor lőni voltunk, kifelé menet az ajtón láttunk egy igazán remek (hidegkúti tájszólással bunkó) képet a falon, mégpedig ezt itt lentebb, amelyet gyorsan le is fotóztam. Otthon aztán kielemezve látszott, hogy bizony Dick Kramer szignózta a képet, szóval egy gyors internetes keresés után meg is lett a honlapja. A képek odafönn is állati jók, csak sajnos az utolsó frissítés évekkel ezelőtt történt, és emailt sem lehetett küldeni a formon keresztül. Kár érte, mert szívesen vettem volna néhányat, nem megvárva, míg a szívélyes úriember az én ajtómon kopogtat.

Ez tipikusan egy olyan hely volt, amit már évek óta terveztem kipróbálni, de csak most jutottunk el odáig, hogy egy éhes vasárnapi ebédidőben történő budai kóválygás után beüljünk, gyakorlatilag véletlenszerű jelleggel. A konklúzió pedig? Ez a tökéletes hely egy kispolgári ebédhez.

A belső jellege a helynek mondhatnám, hogy bajoros, de valójában még egyszer sem voltam náluk, így maximum csak a Heidi című pornófilmet tudom alapul venni: fa(a)sztalok, kék kockás függönyök, szóval a hangulat a stimmel. Italból rögtön jöhet a búzasör, míg az ételkínálat a hely nevéhez hűen nagyrészt a kolbászokról szól. Mi sem próbálkoztunk holmi partizánakciókkal, és berendeltük a nürnbergi rablókolbászt, kétfajta (majonézes és ecetes) krumplisalátával.

A kaja kábé a sör felénél érkezik, frissen sütve, szóval erre semmi panasz nem lehet. A négy kis kolbászka hagymák közt érkezik a nyárson, mellé a saláta, valamint jár még egy kosár kenyér, dijoni és sima mustár, valamint torma. Mindhárom mártogató házi, szóval nem valami gagyival próbálják kiszúrni a szemünket, és ehhez méltóan nagyon finomak is, pont a megfelelő csípősséggel és erővel. A kolbászok is kiválóak, és így az egész pont egy olyan adagot ad ki, amivel jól lehet lakni.

A mellékhelység úgyszintén kultúrált, bár kifelé majdnem beragadtam, de azért Johnnyt a vécébe zárni nem olyan egyszerű. A fentebb felsoroltakért két főre fizettünk asszem olyan 4500-at mindenestül, szóval egy szavunk sem lehet, és a kedvünk is sokkal jobb lett utána, dacára a kinti szeles időnek. Approved.