Nézőművészeti Főiskola

Talán már írtam, talán még nem, de úgy néz ki, hogy egy izmos 4-5 éves kihagyás után újra sikerül valamilyen szinten integrálódnom a cserkészetbe, mégpedig a 426. SZMACSCS keretein belül, ahol anno 2001 környékén kezdtem a pályafutásomat. Januárban már megvolt az első rover (a 18 éven felüli cserkészrajt hívják így) program, mégpedig egy vacsi és táncház keretein belül, februárban pedig színházba mentünk, mégpedig a Centrálba, a címben említett előadásra.

A múltkori Steady Rain-es előadáson már jártam itt, de akkor a nagyteremben voltunk, most pedig az emeleten, a kisszínpadon zajlottak az események. Már-már kellemetlenül kezdtem magam érezni, mert a délután hármas előadásra sokan úgy kiöltöztek, hogy akár egy Nemzeti Színházas műsor is lehetett volna, és ráadásul a csajok is olyan rövid szoknyákat húztak fel, hogy a biztonsági övet kétszer is meg kellett húznom, hogy újra magamhoz térjek.

Az előadás rövid története annyi, hogy a nézők a jövőben nem tudják értékelni a színházat, mindenféle csúnya dolgokat művelnek előadás közben, majd végül vér is kezd folyni, amikor a kormány úgy dönt, hogy bezáratja a színházakat. Ezt a piaci rést kihasználva nyitja meg Scherer a Nézőművészeti Főiskolát, ahol szándékai szerint újra megtaníthatják a nézőknek a kultúrált színházba járás szabályait. Ebben segít neki a szintén állástalanná vált, korábban tehetséges színész Mucsi, és a színház nevelte, kissé Sheldon Cooperes Katona László.

Maga a darab közel két órás, szünet nélkül, ezt tartsuk észben, ha előtte netán sörözni mentünk volna, mint egyesek az Avatar előtt. Már az elején is többször bevonják a közönséget, de leginkább az első sorokban ülők vannak veszélyben, és ezáltal le merném fogadni, hogy jó néhány improvizációs rész is volt az előadás folyamán. A mű gyakorlatilag az első napon játszódik az iskolában, és ahogy haladunk az időben egyre előrébb, úgy fordulnak ki darabunk szereplői is egyre inkább magukból, és válik az amúgy végig vicces előadás egyre inkább szürreálissá, és valamilyen szinten szomorúvá is, hiszen maga az alaphelyzet is ezt hozza elő. A színészek mondanom sem kell, ismét nagyon jól játszanak (66 %-ukat szerintem mindenki látta már egy vagy több Jancsó filmben), a színpadkép is folyamatosan változik, és az említett szürrealizmus miatt a röhögés kábé percenként garantált, elég beteg darab. A végén aztán érkezik a valóságtól már teljesen elrugaszkodott katarzis, mely után jött a megérdemelt (bár az előadás fényében ez is megkérdőjelezhető) taps. Ritkán játsszák a darabot, nehéz jegyet szerezni rá jó helyre, de érdemes.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.