Azt vettem észre, mind saját, mind mások példáján, hogy ha az ember szeret enni, és leírja, mi mennyibe került, rögtön megjelenik egy olyan réteg, aki egyrészt jó magyar módjára szeret más zsebében turkálni, és még inkább örül annak, ha nem is kell túrni ehhez, hanem valaki botor módon magától elmondja. Mtomi például szereti arra átváltani, hogy hány párizsis zsömlét, vagy sört tudna belőle venni. Ekkor jönnek az ilyen kommentek (nem tőle személyesen, ezek csak példák):

• -Hülye vagy, ennyit adni ezért?
• -Így már értem, miért nincs pénzed!
• -Ezt ennyiért én is megcsinálom neked!
• -Ilyen kis adag ilyen kurva drága? Úgy néz ki, mintha a macska szarta volna!

Nos, ezekre én nem vagyok kíváncsi, nyilván mindenkinek más fontos, de az alábbi kommentek csak arról adnak tanúbizonyságot, hogy nehogy már én jól merjem érezni magamat, és vegyem már észre, hogy kurva szar üzletet csináltam azzal, hogy elmentem enni, mikor sokkal jobban is el lehetett volna költeni a forintot (este a kocsmában ugyanezt elinni persze már tök normális dolog). Nos, az a rossz hírem van, hogy ez a világ így működik, van aki szeret kaját szolgáltatni, és van, aki szeret az élményben részesülni. Nyilván, ha ez nem lenne, nem lenne gasztronómia. Szóval innentől ezt a gumicsontot elveszem a blogolvasó gyerekektől, bocsi, de ez van.

UPDATE: mtomi nyomására úgy döntöttem mégsem annyira értelmetlen odaírni, hogy mi mennyi, mert attól válik kontextusba helyezetté a post, és nem csak lebeg a semmiben; ezzel tudja mindenki eldönteni, hogy érdekli-e a hely, vagy sem. Szóval marad a B-verzió azoknak, akik azt kritizálják mire mennyit költök: elküldöm őket a picsába.

 Péntek reggel, szabadság, süt a nap. Most akkor mit is csináljunk, reggelizzünk? Ám legyen! Laza séta a Batyitól a Lánchídig, és máris a Baldaszti's előtt vagyunk, ami ugye többek közt Segal Viktor nevével van fémjelezve. Bemenve fenn foglalunk helyet, könyvespolc, mindenfelé gasztronómiai és művészeti témájú könyvek, és még az is kiderül, hogy a Bosch nem csak egy mosógép márka.

Rendelés leadva, 8.58-kor csekkoltunk be 4sq-re, ehhez képest 9.20-ra érkezik ki a reggelink, ami akárhogy is nézzük, elég lassú. Az egyik tétel a magyaros reggeli nevet viseli, ami hagymás szalonnás rántotta, kolbász, zöldpaprika, paradicsom, kenyér. A zöldségek a rántottába vannak mergelve, ha kurvára összeszedem magam, ezt a részét otthon még én is tudom reprodukálni. A kolbász fantasztikus volt, a legjobb házikolbászok emlékét hozza, kiváló. A kenyér is ehhez illő, minőségben, ahogy azt kell. Mellé jött még egy kis saláta, és paradicsomsaláta is.

A másik virsli volt, háromféle mustárral, az egyik sima francia, a másik magos, dijoni, inkább a kicsit édeskésebb, nem haragos fajtából, de még így se a bajor verziót képzeljük el; a harmadik pedig elvileg fügés volt, de annyira jó, hogy ilyet még nem ettem, leginkább a karácsony asszociációját hozta, fantasztikus. A pár virsli sem maradt szégyenben, méretes, ropogós, kiváló.

Az italok mellé café latte és narancslé voltak, viszont az ár úgy gondolom egy kicsit fölötte volt annak az ingerszintnek, ami még elviselhető. Nyilván meg kell fizetni a miliőt, és azzal valóban nem is volt gond, de ez sajnos már kívül esik azon, ami mondjuk évente egynél többször megengedhető. Tegyük persze hozzá, hogy ezek a legdrágább fogások voltak, nyilván, ha sima rántottát eszel, meg croissant-t, az olcsóbb (a burzsoá reggeli, mert ilyen is van, az drágább). Az egész kaja olyan 40 percet vett igénybe, nyilván, majd ha jól menő devizakereskedő leszek, sem az idő, sem az ár nem fog zavarni, de egyelőre nem vagyok az. Persze tekinthetjük az egészet a slow food mozgalom jegyében is, ez esetben az előbbi nem gond.

A belső dizájn nagyon tetszett, a másik asztalnál egy igen dekoratív hölgy tartott éppen francia nyelvleckét, ez ellen sem volt kifogásom, ja és a látvány a Duna-partra sem rossz, csakúgy, mint az okos megoldással a plafonra erősített 45-fokos szögű tükör, így simán fel lehet látni fentre alulról. A szerviz is jó volt, mellékhelyiségnek pedig nem voltam. Így kezdődött Johhny szabadnapja.

 2011. október 15-e van. Véget ért az első olyan diétásnak mondható program az életemben, amit be is fejeztem. Soha nem volt még ilyen. Ennek örömére bontottam egy Strongbow-t, és lett egy kis videó is.

A mérleg reggel jószerivel 81 kilót mutatott, és ez azt hiszem teljesen normális. Voltak kisebb glitchek közben, de amig nincs meg a shadow process rá, úgy vélem, vehetjük ezt hitelesnek. Most az utolsó héten amúgy kaják tekintetében már "szartam" a dologra, mondjuk kalóriában még így sem értem el szerintem sokszor amit kellett volna naponta. Volt itt Dr. Burgeres hambi, csülkös sztrapacska meg minden (kábé amúgy ennyi a meg minden, Mekiben is Wrapet toltam, nem két McRoyalt). Mielőtt jönne mindenki vinnyogni, hogy ez hogy fért bele, hadd kérdezzem meg, hogy mennyi édességet zabál, meg mennyit iszik, és csak azután küldjem el a picsába; mert ez azért szól az önmegtartóztatásról is, és aki maga nem tudja ezt betartani, miért kéri máson számon? Köszönöm. Ja és kb. most ittam először az életemben nem ízesített alkoholmentes sört, és három után elmondhatom, hogy szar.

Múlt vasárnap volt a NATO futás, esővel, mindennel. Bettivel lenyomtuk a 10 kilit egy óra alatt, egyben teszteltem a Nike Pro Combat téli felsőjét is, DK-s színekben, és még meg se fáztam, fasza. Szerdán szintúgy tekertem két karikát a szigeten, és arra jutottam, hogy van még egy hónapom a siófoki félmaratonig, szóval oda mindenképp menni szeretnék. Ha az meglenne, akkor elmondhatnám, hogy négy hónap alatt eljutottam odáig a nulláról, amire azért talán lehet büszkének lenni. Időnek olyan 130 percet lőttem be, ez szerintem reális.

Ezenfelül túl sok érdemi nem történt a héten, ma iskola, este pedig Bónusz, amivel megünneplem a dolgot. Természetesen jön még egy cikk az összefoglalásáról és a konzekvenciáiról az egész programnak, majd pedig kitaláljuk, innen hogyan tovább. Köszönöm a figyelmet.

Pénteken tartotta a Hangmás harmadik lemeze, a jól eltalált című Ragadozó bemutatóját a Merlinben, és ügyesen meg is promotálták az eseményt: amellett, hogy a Recorder blog teljesen mögéjük állt (reméljük nem szó szerint), a zenekar a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) hallgatóival kooperálva kisebb installációkból álló kiállítást (weblap itt) is szervezett a helyszínre. Ez mindenesetre megdobhatta az érdeklődők számát, mert a közönségben számos, művészpalántának öltözött szomorú szemű lányt (nem szamurájt) fedeztünk fel, akiknek homlokára volt égetve a MOME-s diákigazolvány.

Így tehát kissé meglepő módon teltház várta a Hangmást, de ne rohanjunk ennyire előre, mivel előzenekarok is voltak, közben pedig az előtérben végig olyan méretű vizualizáció ment, amilyet még nemigen láttunk: a mintegy 30 méter hosszú falra 4-5 projektor vetített illesztési hibáktól mentes egységes mozgóképet, igen impozáns és emlékezetes volt a látvány.

A koncertteremben az a Haunebu melegítette a terepet, melynek énekese a coollistás Veszéjes Áron, de egyéb tagjai közül Bajor Ádám és Kolozsi Péter a zenében sem nyeretlen kétévesek. A tagok relatív ismertsége ellenére - leszámítva egy balul sikerült index-cikket - a banda körül nincs mesterséges médiahype, így máris sokkal szimpatikusabbak, mint a szarból várat építő Kolin. A párhuzam egyébként csak a coollist tagság alapján adja magát, hiszen a Haunebu nem álbuzizenét játszik, hanem súlyos stonerrockot a legjobb és legkevésbé parodisztikus fajtából. Nekem kedvemre való az ilyen súlyos tekerés, stúdióban és élőben is jól tud szólni, és a Haunebu esetében a színpadi megjelenés is hozza magát. Ez az a fajta zene, aminek hallgatása közben tudatmódosító szerek nélkül is másodpercenként váltakozva érezhetjük magunkat a 70-es, a 80-as, a 90-es években és persze a jelenben is. Hazánkban valószínűleg nincsenek sikerre ítélve, ez a közönség mérsékelt tetszésnyilvánításából is látszott a koncerten, de az ilyen örömzene élvezetéhez nem kötelező a fülledt teltház, és otthon is megéri belehallgatni itt.

Őket az osztrák The Happy Kids követte, akik kb. annyiban különböztek csak a szintén fiúlányduó, de jóval ismertebb angol The Ting Tings-től, hogy mindkét tagjuk sokkal rondább (nyilván, hisz osztrákok), és a srác még dobon sem próbálkozik, csak egy telefonformájú mikrofonba nyekereg a zenei alapok kezelgetése mellett. A performansz is csak annyira volt élő, mint a The Ting Tings a VOLT-on, az éneken kívül csak némi gitárprüntyögés volt független az előre elkészített zenei alapoktól. De mivel a számaik abszolút táncolhatóak voltak, elég sok MOME-s lány mozgott rájuk, de nekünk nem volt egy maradandó élmény, az újdonság erejével pedig főleg nem hatott. 

Ezt követően, mint már említettem, megtelt a terem, és színpadra lépett az Interpol és az Editors legjobb hazai tanítványa, a Hangmás: szólt a táncolható alapú, feszes, magát komolyan vevő indie, a zakóból ingujjra vetkőzött frontember, Minda Endre túlzásoktól sem mentes, de kétségkívül szuggesztív jelenléte sokat hozzátett az összképhez. Jól szóltak, mindenki tette a dolgát, az énekes végig eksztázisban pörgött, a dob, a gitárok és még a billentyűfutamok is a helyükön voltak, csak hát egyvalami hiányzott a nagy elődökhöz képest: egy ilyen nem túlzottan összetett, hatásvadász zenei produkcióhoz elengedhetetlen volna 4-5 azonnal megjegyezhető hiperszuper instant sláger. Ilyen potenciállal a Hangmás sajnos nem rendelkezik. Voltak jobb és kevésbé jobb számok mindhárom lemezről, sötét hangulatukat tekintve a Ragadozó frissen bemutatott dalai sem lógtak ki a sorból. (Érdekes módon a magyar nyelvű számok jobban működtek, és nekem az angol és magyar szövegek számon belüli váltakozásával sem volt bajom, ez ízlés és befogadás kérdése.) A közönség az elvárhatónál is hálásabb és lelkesebb volt, mi szintén jól éreztük magunkat, repített a hangulat, de mégsem jött át olyan átütő tehetség, ami a Hangmást az átlag gitárpop fölé emelné. Akkor már inkább az EZ Basic vagy ha a magyar indie műfaj egészét tekintjük, akkor egyértelműen az Amber Smith. A Hangmás ezzel együtt profi koncertzenekar, tehát hibázni nem lehet vele. Azt nem tudom, hány embernek lesz éppen ez a legkedvencebb bandája, nekem biztos nem, de azt sem hiszem, hogy utoljára néztem meg őket.

Kb. éjjel 1-kor zárt a főprogram, ezután viszont jött a hasonló bulikon már megszokott Tesco Disco, és pakolgatta a műfajba illő legjobb számokat: ment a klasszikusok közül a Mr. Brightside és a Song To Say Goodbye, de táncolhattunk az Is Tropical új számára és a Wombats Techno Fan-jére is, nem is mentünk haza 3 előtt. Hiába, még mindig a Tesco Disco az ország legjobb bulija. Csak a 4Bro közönsége meg ne tudja…

A gyenge minőségű képeink a helyszínen készültek.

Pár hete vendégírok Magyarország egyetlen hamburgeres blogjába, volt néhány történelmi megemlékezés, valamint két teszt is. Ez utóbbiakat linkelném ide is, ha valaki netán még nem olvasta.

Sült Fogas Büfé

Dr Burger

Nemrég nyílt meg Budapesten a legújabb koncepció-étterem, ahol különböző állatok heréiből készülnek a fogások. Kakas, marha, sertés, kacsa, csirke, az egzotikus állatok kedvelőinek pedig teve, elefánt, krokodil, strucc található meg az étlapon. A videóajánló itt tekinthető meg: 

Péntek reggel, mérlegelés, az állam leesik, hogy az állam leesik, hogy az állam 2 milliárddal támogatja az NSN-t. Nem is ez a lényeg, a beszélő mérleg 78,2-t mutatott. Mi a fasz? A múlt héten még csak poénkodtam, de ez már azért több a soknál. 

A héten sikerült elkapnom egy remek betegséget, azaz nem is, mert ez már a múlt héten elkezdődött, csak azóta is tart. Vasárnap volt a Spar félmaraton ahol hármasban indultunk Bettivel és Janival, ötvenvalahanyadikak lettünk a kétszázvalahányból, amire Jani (aki 90 perc alatt most is letekert és félmaratont) csak annyit írt vissza sms-ben, hogy jövőre az első tízben a helyünk. Ámen.

A futás kurva szarul ment, előtte félórát álltam a tűző napon, úgyhogy Dandi & Ugo hiába zakatolt a fülemben, az egész egy vánszorgás volt, 6.20-as kilométerekkel, és hát igen, a meleg sem segített a dolgon. Perpill még keresem az egyensúlyt a "csak három hónapja futok" és a "húbazmeg, de kurvagyorsan kéne futni" között, nem tudom, lehet jól jönne valami edzésterv.

A héten kissé elengedtem magam kajában is, persze ez nem jelent semmi telezabálom magam tortával issuet, csak mondjuk a futás után toltam egy Montenegroi Gurman tálat, de persze ez is hülyeség, mert előtte egész nap nem ettem reggelin kívül. Amúgy a kaja baromi jó ott is, ezresért zseniális. A BK-ban a tradícionális grillcsirkemell saláta helyett grillcsirkés tortillát ettem (nem, a sült krumpli nem fér bele), meg ebédre is beugrott egyszer valami rántott cucc, de kábé úgy néz ki, hogy ez lófaszt sem érdekel, mivel egy hét alatt megint lerántódott három kiló. Úgy néz ki, nem tudom elkerülni, és tényleg számolgatni kell.

Szerdán Komáromból dolgoztam, valamint aztán délután volt egy céges 5K futás. Sajnos itt is mindenki nekilendült, mintha kergetnék, amit én kábé 800 méterig bírtam, aztán meghaltam. Ismét rohadt meleg volt (27 fok simán), az út hol fel, hol le, hol Sam beszél, szóval nem túl büszke volt az utam, de nagyjából jól teljesítettem, és még egy 5k PB is belefért, amit nem tudok hogyan, de alleluja.

Orvosnál is voltam, kaptam valami kodeines löttyöt, meg antibiotikumot, úgyhogy remélem a késes fickó a torkomban abbahagyja a mókázást. A program finisébe fordult, egy hét van már csak hátra, és jövő szombaton jön a totális megsemmisülés a Bónuszon Plastikman-nel, Carl Cox-szal, de lesz még Beyer Ádám, meg Gary Beck is, szóval igazán szép hajnalnak nézünk elébe.

 Miután Emő levágta a hajamat, gondoltam kihasználom a csodás lehetőséget, hogy napközben kinn vagyok a városban, és benézek az Almáriumba, Kerekes Sándor új helyére (emlékszünk még a Holdra, ugye?).

Dél előtt öt perccel érkeztem, a hely maga a Gizella utcában van a Wang mellett (hát igen, ez is Lucullus cucc volt), beléptemkor nem volt más vendég, csak a mosogatógépet javították. Gyors rendelésfelvétel, a Hargita Gyöngye szódavíz kis autentikus üvegben érkezik, így is kell ezt.

Az előételem kecskesajt mousse zöldségekkel, házi kenyérrel, a tányér ismerős, és a minőség is, ahogy szétolvad a számban a küllemre fagylaltnak is beillő étel.

A következő fogás ráknyárs volt, azt hiszem kakukkfüves rizottóval. Mindkét fogás pontosan azt hozta, amit vártam, a rák kicsit fokhagymás, átsült, a rizottó pont jó állagú, viszont talán kicsit sok a rákhoz képest, mindenesetre belapátoltam, good source of carbohydrate.

Még olcsóbb lett volna a fogásonkénti ár lebontva ha rendelek desszertet is, de sajnos az a programba nem fért már bele. Mire a végére értem a kajának, félig meg is telt a hely, valószínűleg a közeli Siemens, vagy más irodákból érkezőkkel. Remek kis hely ez, egy a baj, hogy délután ötkor bezár, és csak hétköznap van nyitva.

Mellettük szól viszont, hogy reggelit is adnak, szóval sanszos, hogy még visszatérek az egyik szorgos nap kezdetén.

Majdnem pont egy évvel ezelőtt találkoztunk először a két Gáborral, az egyik Turóczi, a Lucullus BT-től, a másik pedig Mészáros, aki itthon egy új ötletet hozott be, kitanulta a csokoládékészítést profi szinten, és több mint 70 feltéttel kínálja a saját készítésű csokikat, akit érdekel a többi, az olvassa el itt. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, akkor még az volt a legnagyobb gond, hogy kéne egy második ember, mert már sok a napi 12-16 óra csokoládékészítés; most pedig besöpört már jópár kitüntetést, díjat, öt munkatárssal dolgozik minimum, és elkészült a műhelytől nem messze (konkrétan pár méternyire) lévő elit bemutatóterem is.

Erről és még sok más mindenről is beszélgettünk Gáborral (az utóbbival), aki meglepetésemre még emlékezett rám egy évvel ezelőttről, pedig nem lehettem akkora élmény még az éjfélig tartó csokiöntésen sem. Elmondta hogyan jött az ötlet erre a bemutatóteremként is funkcionáló üzletre, valamint azt is, hogy bár előre nem tervezte, mégis lesznek a kedvencekből előre összeállított variációk, így aki bejön előzetes fogalom nélkül, az is tud 76 fajta csokiból választani, szimplán csak rábökéssel.

Egy kis előzetest is kaptunk az új honlapból, ami egész egyszerűen gyönyörű, már él is amúgy, érdemes böngészni, mert vannak újdonságok bőven. Minderre a tolóajtóval leválaszthatü iroda jellegű hátsó részben ekerült sor, a nagy faasztalon egy iMac, hozzá wireless billentyűzet és egér, főnöki bőrfotel - így is kell ezt. Az egész Chocome boltból sugárzott az összerakottság, és a design, ami mondjuk nem is csoda, hiszen egy komoly belsőépítész tervezte az egészet, a csokoládé és a csomagolás koncepciójával teljesen összhangban.

Természetesen volt kóstoló is pálinka csokikkal, bor, minden ami csak kell egy kisebbfajta hedonizmushoz. Ezen a ponton eléggé irigyeltem Gábort (az előbbit), aki az előbb felsorolt trió élvezetét már reggel tíz óta gyakorolhatta. Hát igen, akinek bejött az élet...

Volt egy csokiszépségverseny is, lehetett szavazni a három legyszebb kreációra, és ezért cserébe járt pár kisebb, negyvengrammos, kereskedelemben nem kapható repicsokit is - szintén egy különlegesség. Amúgy ha megfigyeltétek az egy évvel ezelőtti postban még piros volt a csomagolás, az is elegánsabb lett az idő előrehaladtával ezzel a feketével. Ahogy Gábor is mondta, ugyan erre ő sem számított, hogy ekkora kereslete és sikere lesz a dolognak, mégis folyamatosan tervez előre, külföldi kollaborációkat intéz, és persze az itthoni fesztiválokon is sokszor fellelhető, csakúgy, mint a Lucullusos rendezvényeken.

A boltba folyamatosan érkeztek az újabb és újabb meghívottak, pedig ez még csak a mínusz első nap volt, szóval nagy valószínűséggel később még inkább be fog indulni az üzlet. Ezúton szeretném megköszönni a meghívást, és természetesen sok sikert kívánni a Chocome-nek a további fejlődéshez, mert amit Gábor véghezvitt közel egy év alatt, az egyrészt hihetetlen mód példaértékű, másrészt pedig egy fantasztikus magyar sikertörténet egy kiváló ötletről, és annak tökéletes megvalósításáról. Csak így tovább, az Utolsó Éjjel blog pedig 100%-ban támogatja a bizniszt.

http://chocome.hu