Hogy miért lehet érdekes egy Limp Bizkit koncert 2014-ben? Semmi másért, mint bármelyik olyan banda koncertje, amelyik már jónéhány évvel a legnagyobb sikerei után van, de még aktívan koncertezik, és elő képes idézni a nosztalgiafaktort egykori rajongóiban. Akik ebben az esetben leginkább a 80-as évek szülöttei.

Még valamikor télen vettem meg az early bird jegyem a Budapest Parkba az Aerodrome fesztiválra, mely akkor még egy Megadeth koncertet jelentett. Aztán tavasszal bejelentették a Limp Bizkitet mint az este fő fellépőjét, később pedig a Megadeth családi okok miatt lemondta júniusi koncertjeit. Így maradt a Limp Bizkit, melyre egy Megadeth koncertjeggyel nyertem bebocsátást. (Előttük játszott még Rob Zombie is, de én inkább a németek fölényes győzelmére voltam kiváncsi.)

A Limp Bizkitet nem kell bemutatni senkinek, aki a 2000-es éveket nem aludta át, és mivel azokra az évekre talán még Keith Richards is emlékszik, a fiatalabbak pedig még inkább, elég arra utalni, hogy nagy sikerei idején a Limp Bizkit tudta a legrádióbarátabb módon kombinálni a metal és a hiphop legjobb erényeit. Az Anthrax és a Body Count által lefektetett alapokon a Limp Bizkit előtt közvetlenül a Dog Eat Dog volt még magasabb színvonalon képes erre, de a kanonizált stílusteremtés, azaz a megkérdőjelezhető létjogosultságú nu-metal kategória megjelenése mégis a Limp Bizkit nevéhez fűződött.

Meg is telt a Park az egykori rajongókkal, a 20-as és 30-as éveiben járó tömeg szépen megtöltötte a színpad előtti területet. A koncertkezdő Why Try a legutóbbi, 2011-es albumról máris megmutatta, mire számíthatunk az egész show alatt: borzalmasan rossz hangzásra és lelkes, a szövegeket végig éneklő, aktív közönségre. A hangzás némiképp javult közben, de változatlanul halk maradt, Wes Borland gitárjai túl kásásan reszeltek, az énekhang percekre eltűnt, de a közönség szerencsére ezen is segített. Már másodikként elsütötték a Rollin'-t, amire mindenki szépen megőrült, ahogy kellett, kár, hogy a fülem továbbra is jelezte: ez egy olyan buli lesz, ahol nem a zenei teljesítményen lesz a hangsúly.

Ezt elfogadva egy egész jó buli kerekedett: a Nookie, a My Generation és a My Way akkor is jó számok, ha hangosabban hallod a körülötted állóktól és a saját torkodból, mint a színpadról. A buli folyamatosságának nem tett jót, hogy a számok között 1-2 perces szünetek voltak, néha Fred Durst profin lelkesítő szövegei, néha pedig a hiphop koncertekre jellemző interlude-ok és skit-ek szakították meg a lendületet.

A koncert előrehaladtával jött az a rész, amit nem nagyon lehetett mire vélni: a banda belekezdett a Master of Puppets c. Metallica-szám középrészébe, majd a GN'R-féle Welcome To The Jungle elejét, végül két Nirvana klasszikus (Heart-Shaped Box, Smells Like Teen Spirit) első felét játszották el egy feldolgozás medleyben. Ilyen szórakoztató célú bulimedley-ket általában azok a bandák csinálnak, akiknek nincs elég erős számuk a saját repertoárjukból, és ezzel akarják feltüzelni a hangulatot. A közönség mindenesetre itt is szerette, de mivel a hangulatra enélkül sem lehetett panasz, semmi szükség nem volt rá. Önirónia nem volt benne, úgyhogy inkább egy jó kis Eat You Alive kellett volna helyette. Az viszont - az indexes beszámolóban írtakkal ellentétben - nem volt, jött viszont a Boiler, majd a George Michael-féle Faith jól ismert Bizkit-verziója.

A csúcspontot egyértelműen a Take a Look Around jelentette, ez a szám kiemelkedik a Limp Bizkit életműből: kevésbé direkt sláger, mint a többi, mégis minden a helyén van benne, és túlzás nélkül állítható, hogy zseniálisan építi be a Mission Impossible mindenki által ismert dallamát az egyébként is jó témába. Erre még a hangzás is egész jól összeállt, bárcsak az egész koncert ilyen lett volna! A Break Stuff is jól esett lezárásnak.

A banda teljesítményét nehéz értékelni: a hangzás elmosta a hangszeres teljesítményt, a lomhán mozgó, de azért a közönségbe egyszer lemerészkedő Fred Durst-nek jobban ment a reppelés, mint az ének, a DJ Skeletor Macbookjából érkező samplerek sokszor voltak túlsúlyban. Ami furcsa volt, hogy a számaikból több energia árad lemezen, mint itt élőben előadva, ez pedig optimális esetben fordítva szokott lenni még az ilyen korú bandáknál is. A közönség viszont hozzáadta és pótolta mindazt az energiát, ami a színpadról hiányzott, így alapvetően jól szórakozott mindenki.

Amikor a Városligeten átvágva meghallottuk az előzenekar Omen Kurva vagy angyal c. számának taktusait, még magasabbra hágott bennünk az izgalom, amivel ezt a koncertet vártuk, hiszen az Omen számunkra a Pokolgép-életmű keményebb részének egyenes folytatása volt. Aztán amikor még közelebb érve megpillantottuk a PeCsa körül hömpölygő rockertömeget, már azon kezdtünk aggódni, hogy maradt-e még jegy a kasszában, mert ezúttal nem vacakoltunk az elővétellel. Ez volt az utolsó aggodalmas gondolatunk aznap este.

Mintha egy furcsa álom lett volna, álom egy 90-es évekbeli rockfesztiválról, ahol a tömeg egy része öregebb egy pár évtizeddel az indokoltnál. És bár még csak este hat óra volt, a PeCsa szabadtéri színpada elé érve sem csökkent a népsűrűség, ott is mindenkin a régi Gép, Ossian, Maiden pólók vagy felvarrós bőrdzsekik. A mostanában ismét magára találó Omen épp a Padlón vagyok-ba kezdett bele, amikor a látványtól és a hallottaktól megrészegülve az este folyamán először előkaptuk léggitárunkat.

Nincs nagy titok amögött, hogy miért sikerült ilyen könnyen euforikus állapotba kerülni: egy igaz forró nyári napon a lemenő nap sugarai alatt rockkoncerten headbangelni eleve nem tartozik az élet legrosszabb dolgai közé, és a helyzet könnyen válhat a lehető legjobb dologgá akkor, ha fiatalkori idoljaink állnak a színpadon. Egyébként érdekes belegondolni abba, hogy mit jelent a 30 éves jubileum egy zenekar és rajongói életében. Amikor az Illés 1990-ben a híres visszatérő koncertjét adta, épp 25 éves volt a klasszikus felállás, és 45 éves Szörényi Levente. Pedig milyen marha öregnek tűntek már akkor is! Ehhez képest már a Metallica is túl van az XXX bulikon, és most itt van a Pokolgép a maga nettó 30 évével, Kalapács Józsi pedig már az 52. életévét is betöltötte. Az Illés-párhuzam persze több helyen sántít: egyrészt köztudomású, hogy a rockerek nem öregszenek, másrészt pedig a Pokolgép az elmúlt években is folyamatosan aktív volt, csak történetesen nem a klasszikus felállással, hanem a stabil alapember Kukovecz Gábor mellett folyamatosan cserélődő tagokkal.

Így teljesen helyénvalónak tűnt az a megoldás, hogy az ünnepi Pokolgép koncerten mindkét felállás a színpadra lépjen: a jelenlegi és az évek óta nem látott klasszikus is. Mégpedig ebben a sorrendben, másfél-másfél órát játszva. A közönség pedig - bár javarészt a régiekre volt kiéhezve - a jelenlegi bandát is lelkesen várta, nem vonultak át tüntetőleg a pultokhoz, épp ellenkezőleg. Ez is mutatja, mennyire hitelesen oldotta meg Kukovecz a kontinuitást ennyi éven keresztül. Rudán Joe-val túlélték a 90-es évek második felét, amikor a metál köztudomásúlag tetszhalott volt, és az új frontemberrel, Tóth Attilával most is meg tudtak maradni a színtéren, pedig már bőven vannak trónkövetelők. A közönség viszont nem csak nosztalgiázni kívánó harmincas-negyvenes-ötvenesekből állt, voltak bőven tizen-huszonévesek is, ami mindenképp jót tett az összhatásnak. És természetesen el lehet sütni azt a közhelyt is, hogy az egykori rajongók most már gyerekeikkel és ükunokáikkal együtt érkeztek a show-ra. És ha ez sem volna elég, ott csápolt mellettünk a magyar Jane Fonda, az egykor Metál Lady-ként ismert Bíró Ica is, aki ismét tetőtől talpig bőrbe öltözött a jeles alkalomra, és boldogan fotózkodott az érdeklődőkkel, riszpekt.

A Carmina Burana hangjaira tehát a jelenlegi Pokolgép lépett színpadra, és szerencsére nem csak a resztlit játszhatták el az életműből, bár a hangsúly kézenfekvő módon a Kalapács-éra utáni számokon volt. A kezdés viszont nagyot robbant: a Pokolgép c. speed metal tételt elementáris erővel énekelte végig a harcosmetál-ikon fizimiskájú Tóth Attila, a végén még a magas C-t is kivágta. Így nem sok kételkedni valót hagyott senkiben sem afelől, hogy az elődeitől eltérő stílus ellenére méltó helye van egy ilyen neves banda élén. Az pedig nem egy túl nagy tragédia, hogy ezzel a külsővel simán lehetne a Manowar vagy a Hammerfall tagja is, vagy akár Lorenzo Lamas helyére is beugorhatna bármelyik 20 évvel ezelőtti szerepébe.

A folytatás sem volt rossz, a Pokolgép életművének utóbbi bő két évtizede is tele van jó dalokkal (Győzd le a gonoszt, Így szép az élet, A harang értem szól). Az új számot (Metálbomba) most inkább nem veszem górcső alá, a Kukovecz által énekelt Tiszta szívvel c. József Attila-megzenésítésért viszont egyértelmű dicséret jár. Amikor Rudán Joe vendégként a színpadra lépett, már biztosak lehettünk abban, hogy a Szökevény után jön majd a Hol van a szó, és így is lett. Fantasztikus, hogy mennyire beleég egy ilyen ikonikus szám eredeti énekesének hangja a fülünkbe, pontosan lehetett érezni, hogy ez a szám Joe-val a legjobb, ez az ő hangján lett a miénk. (A világnak meg ott a Hammerfall-verzió.)

Amint vége lett az Újgép-shownak, pár perc átszerelés után érkezett a régi banda, a klasszikus Pokolgép. A kezdés pedig itt is hihetetlen erős volt: a megjelenése óta mellőzött 1990-es Metál az ész lemez címadó dalával indítottak. (Azt a hanglemezt egyébként 94 körül vettem meg 20 forintért a Rózsavölgyiben, mostanában azért magasabb az árfolyama.) A folytatásban pedig kivétel nélkül hatalmas kedvencek hangzottak el: Pokoli színjáték, Kár minden szó, ítélet helyett, Vallomás, az überelhetetlen ballada Itt és most, Tépett madár, Gép-induló, A háború gyermeke, Bon Scott emlékére (a régi időkhöz hasonlóan térdelő villanegyeddel).

A közönség mérhetetlenül hálás volt, Kalapács József pedig kiválóan teljesített: a fellépett négy énekes közül messze ő rendelkezik a legtöbb színpadi karizmával (a legnagyobb karizommal meg Tóth Attila), ő volt képest a közönségből a leginkább kihozni a maximumot. Igen, nem három, hanem négy énekes lépett fel összesen az este folyamán, mert az említetteken kívül mindenki Paksi Endréje is kapott két számot, nem is akármilyeneket: a korai kislemezes Maszk nagy kedvencem, a Mennyit érsz bakancstaposós középrésze pedig úgy üt, mint kevés Gép-szám.

Az Éjféli harang - amikor a zsoltár metálba váltott - utáni ráadást a koncert minden Pokolgép-fellépője együtt tolta el, és a vendégek (Jung Norbert, Szilágyi Ede) is megjelentek. Ekkor a két dobos is együtt ütötte a két cájgot. és itt kell kiemelni a fiatal Veress Mártont, aki nagyon éretten, de megfelelő tisztelettel dobolta végig az új banda koncertjét, majd egyetlen ütemet sem tévesztve hozták le a ráadást az őstag Tarca Lászlóval, akinek még mindig igen jól megy a duplázás. De ami még jobban megfogott, az a koncert végi lezárás volt Tarca részéről, az még a Metallica koncertekhez szokott fülemnek is remek volt, amit abban a pár percben csinált a ritmusszekció.

A koncert hangos volt, de ez nem jelentett tökéletes hangzást is egyben. A lábdob azért pont ott dübörgött, ahol kell: a mellkas közepén. A színpadkép visszafogott volt az alacsony felbontású ledfalon, de kulisszának egyébként is fontosabb volt a telt házas színpad látványa és a hamisítatlan nyári feszthangulat.

Ez volt tehát a Pokolgép ünnepi koncertje, minden színpadra lépő odatette magát, a közönség nem kevésbé. Ez az este tényleg a magyar heavy metal ünnepe volt, úgy áradt ugyanis a flow a színpadon és az előtt is, hogy nagyon gyorsan elrepült ez a négy óra.

Már gimnáziumban sem én voltam a legnagyobb Iron Maiden rajongó az osztályban - bár M. B. kirúgása után azért előrébb léptem a rangsorban -, az irántuk való érdeklődésem kimerült a Piece Of Mind és a Fear Of The Dark kazetták rongyosra hallgatásában, a Guns N' Roses és a Metallica pozíciói nem igazán forogtak veszélyben. Arra azért így is jól emlékszem, hogy elsőben (amit nálunk kilencediknek hívtak) egy matekórán véletlenül beindult a Walkmanem a farmerdzsekim zsebében, és a magas hangok túlsúlya miatt tisztán hallhatóan megszólalt az Afraid To Shoot Strangers gitárszólója, amit a tanár kevéssé díjazott, mégsem kaptam újabb bejegyzést az ellenőrzőmbe. (Ez még éppen a Golden Years előtt volt ugyanabban a gimnáziumban, ahová szerzőtársam járt...)

Aztán jóval később, a 2000-es évek vége felé kapott el először a Maiden-nosztalgia, amikor az akkori szobatársammal felfedeztük a Childhood's End Visegrádra szabott Youtube-verzióját:

Ekkor már az sem volt kérdés, hogy ott a helyem a 2008-as Sziget nulladik napján rendezett Maiden-koncerten, amit viszont úgy tönkrevágott a katasztrofálisan halk és kásás hangzás meg a nagyszínpad előtti teret ellepő turisták tömege, hogy a következő szigetes koncertjükre már eszembe sem jutott kimenni. Az egyébként állítólag még rosszabb volt.

Amikor aztán idén februárban bejelentették, hogy a 80-as évek dalait turnéztató Maiden England turné végén a Budapest Sportarénát is megcélozzák, még nem éreztem késztetést a jegyvásárlásra. Az utóbbi napokban azonban mégis megjött a kedvem, hogy végre normális hangzással is meghallgassam élőben a The Troopert.

A koncertre teljes lelki nyugalommal érkeztünk meg 8-kor, a jegyen ugyanis ez volt kezdési időpontként feltüntetve. Aztán amikor fél 9 körül megfelelő hangulatba kerülve az előzenekar Anthrax színpadra lépését vártuk, megrökönyödésünkre az Iron Maiden intrója, a Doctor Doctor indult el. Az Anthraxről tehát sajnos lekéstünk, úgyhogy lehet szavazni, hogy mi vagyunk a lúzerek vagy a szervezők érdemelnek inkább egy vasszűz-kezelést, esetleg mindkettő.

Szomorkodni viszont sem időnk, sem okunk nem volt, mert az Iron Maiden etalon koncertet adott a teltházas Arénában. Voltam én már jónéhány koncerten itt, de ilyen egységesen jó hangulatot sosem tapasztaltam: a hátsóbb sorokban is ment végig az éneklés, senki sem bámult passzívan maga elé, mint oly sok sztárzenekar előadása közben. És bécsi koncertélményeim alapján abban is biztos vagyok, hogy az Iron Maiden sem sok helyen éli át azt európai turnéja során, amit itt, hogy egy teltházas csarnok egy emberként énekli végig az összes számot és gitárszólót.

Ahogy arra számítani lehetett, csupa klasszikus szám hangzott el, a Moonchild és a Can I Play with Madness eleve erős kezdés volt, és mire az egyébként remek, de kevésbé koncertszám Revelations kissé leültette volna a hangulatot, érkezett is a The Trooper, és igen, épp úgy szólt, ahogy kellett. Utána következett a kötelező Number Of The Beast, aztán a Run To The Hills után újabb csúcspontként a hibátlan Wasted Years, majd a középpontban lévő Seventh Son Of The Seventh Son album címadó dala. A hangzás tökéletes volt, a színpadkép pedig Iron Maiden-mércével klasszicizáló módon Eddie-t jelenítette meg mindig más és más alakban. Bruce Dickinson rohangált ezerrel, közben szépen énekelt, a hősies ikerszólók visítottak, a közönség üvöltött és lelkesedett.


A Fear Of The Dark már a rendes program végét jelezte, és erre a számra volt talán a legnagyobb megőrülés, de az addigiakat is alig lehetett már fokozni. Az Aces High - The Evil That Men Do - Sanctuary ráadás ehhez már nem is tudott sokat hozzátenni, de ekkor sem indult el senki hazafelé, hogy megelőzze a tömeget. Ilyet is ritkán látni, ismét nem győztünk csodálkozni.

A konklúzió, hogy Magyarország szereti az Iron Maident, az Iron Maiden pedig szereti Magyarországot, úgyhogy több tiszteletet a magyaroknak! Meg is jött a kedvem a szombati Pokolgép koncerthez, éljenek az ikergitárok!

Kevesen tudják talán, de hat évig református gimibe jártam, az iskola nagy örömére, vagy épp a bánatára. Tudvalevő, hogy a reformátusok beengedik maguk közé a katolikusokat is, hadd tanuljanak valami jót, de ennek köszönhetően folyamatosan mentek a vallási szabadságharcok, így a gyaur, pogány kutyázás, nagyfloppi lemezekkel való dobálás, illetve kaotikusozás eléggé mindennapos volt kis rózsadombi műintézményünkben. Nos, ez a harc vett most egy újabb fejezetet, a Cafe Pio-ban, a Ferenciek terén.

Az interneten sokminden megtalálható, többek között ezen neves intézmények a honlapja is. Itt jól ki is néztük, hogy akkor egy sztrapacskát kéne tolni az arcunkba, illetve megtudtuk hogy a mosdó használata 200 forint amit levonnak majd a végéből. Gyorsan el is szaladtam itthon pipilni egyet, ki tudja tudnak-e visszaadni húszasból.

Beérkezve le is csüccsentünk, majd zavartabban forgattuk az étlapot mint Kerényi Imre Terry Black online üzenetét, mert gyakorlatilag teljesen más volt, mint a neten. A felszolgáló kislányt kérdőre vontuk, hogy mi történt, mire ő szabadkozva széttárta a karját, majd közölte, hogy nem ő tehet róla, a vezetőség dolga a honlap frissítése. Hát jó, akkor maradunk, mint az egyszeri vécésnéni, amikor közölték vele, hogy az ülést megnyitják.

Kiválasztottuk a kajákat: egy jó francia hagymalevest, egy csilis-mézes-currys csirkemellet zöldséges rösztipogácsával, valamint egy házi disznótorost, a legfinomabb májas hurka, véres hurka, házi kolbász ízelítő válogatást. Mellé dobtunk egy-egy korsó limonádét is, hogy ne csak mindig a májunkat romboljam, mint a Nóta tévé az egyszeri multis alkalmazott agyi színvonalát reggelente.

Elsőként a leves érkezett meg, mellé három szelet dupla pirítóssal, közöttük sajt, a gasztroblogger énem pedig örömmel kiáltott fel: végre valaki megcsinálta a grilled cheese szendvicset! Nos, ez csak részben volt igaz, mert pont a lényeg hiányzott belőle, ami nélkül az egész olyan volt, mintha Gyurcsány Ferenc Jackot akarta volna letáncolni a választások után (és ebben csak a kisebb gond lett volna az, hogy a pop királya már nem él). Konkrétan vajjal nem volt megkenve a külseje, és továbbmegyek, a sajt sem volt túl csábító, kicsit megfáradt, de semmiképp sem ínycsiklandozó. A levesben volt hagyma, meg bor, amit ígértek, de túlzottan híg állaggal érkezett, mintha véletlenül beleborult volna egy pohár víz is.

Miután ez elfogyott, jöhetett a disznótoros. Mihelyst letették a tányért, noha volt rajta kétféle mustár, a felszolgáló leány megkérdezte, hozhat-e mustárt, vagy ketchupot, hátha nincs elég az előbbiből. A tányéron volt a három halott disznó belébe töltött saját maga, sült krumpli, a szósz, meg egy kis kübliben csalamádé.

Milyen fura! - kiáltottam ismét fel, itt a hurka is úgy néz ki, mint a kolbász! Gyorsan bele is vágtam mind a háromba, de sajnos a varázslat úgy elmúlt, mint Orbán Viktor magabiztossága a Kremlben, mégpedig azért, mert mind a három kolbász volt. Gyorsan meghánytam-vetettem a dolgot magammal, majd arra jutottam, hogy végülis a kolbászt amúgy is jobban szeretem, majd a végén rákérdezek, ezt így hogy. Már akartam volna beleharapni, amikor a pultban megjelent a Nemzet Szakácsa, Az Ember A Bajusz Mögött: Kovács Lázár. Tett-vett egy keveset, majd eltűnt (később meg valaki jött hozzá fotozásra is). Nem akarom őt meggyanúsítani ezzel a merénylettel, amit a tányérunkra kaptunk, de gyanús volt a folyamatos jelenléte a háttérben, persze lehet az is, hogy a szomszédos Kárpátiából küldték át szakmai titkokat ellesni. Ennek mondjuk ellentmond a honlapján jelen intézmény reklámozása.

A kolbász első falatjánál több dolog is feltűnt, az egyik, hogy valami kurva keményre haraptam rá, a másik az, hogy túl sós volt, a harmadik pedig a kakukkfű. Szerencsére ez a többinél eloszlott, így megettem az amúgy óriási adag nem az új választási rendszer szerinti kétharmadát, majd a többit elcsomagoltattam.

A currys csirkének valóban curry színe és íze volt, konkrétan annyira élénksárgán, hogy majdnem Trinidad és Tobagoban éreztem tőle magam. Sajnos a csili valahol elveszett menetközben, vagy valami tréfás kobold összecserélte a mézzel, mert abból meg volt benne dögivel. A tányér díszítéseként érkező répa és paradicsom nonfig meg a régi szép időket idézte, és már majdnem a Zsír és Kommunizmus rovat után kiáltottam, de az lehet hogy cink lett volna. A röszti rendben volt, nem úgy a tányér lelke, a csirke, mert kábé nem volt két olyan hús, ami egyformán lett volna elkészítve, egyik halál száraz, a másik meg teljesen puha, omlósz.

A végén megkérdeztem az amúgy négyesben negédesen háttal a pultnál traccsoló pincérhölgyek egyikét, hogyan is transzformálódott át a hurka kolbásszá, mire ő ismét szabadkozóan széttárta a karját, közölte, hogy nem tudja miért így csinálta a séf, de majd megkérdi. Semmi elnézést, semmi felelősségvállalás, csak tudnám, akkor minek van kötelezően felszámítva az a rohadt tíz százalék, merthogy én szervízt nem kaptam, azonfelül hogy a számhoz jött a kaja a konyhától, az ziher. No, a válasz amúgy valószínűleg beleesett a fazékba, már ha eljutott a séfig egyáltalán, mert hozzám vissza már nem érkezett, nem úgy mint a levákuumozott doboz, amin a következő tetőfólia volt, melynek láttán azt hiszem már minden érthető (és csak azt remélem, hogy a vacsora nem egy kajapultból került át a szép tányérokra).

Ezek után a számlánk 6200 jó magyar forintot kóstált, amiért kaphattunk egy kis képet arról, hogy lehet kábé minden fogást elcseszni, nem is kicsit. Szomorú ez az egész helyzet, mert hiába egy jó lokáció, egy pofás étteremmel, ha ennyire dilettáns mind a személyzet, mind a séf (és remélem nem Lázár Urat bántom meg ezzel, mert azt véletlenül sem szeretném!), akkor ez az egész mit sem ér. Ugyanitt a híveimtől kérdezném, hogy mikor nyit már egy jó kálomista disznósajtozó, vagy egy luteránus rántott húsos?

A Friday's éttermeket már mindenki jól ismeri, de talán kevesebben tudják, hogy az üzemeltetőhöz tartozik a Planet Sushi étteremlánc is (mondjuk az Oktogonon az egymás melletti lokációból ízélve ezt relatíve nehéz is letagadni). Most beteszteltük.

Az étterem belépve meglepően kicsi, kintről nagyobbnak gondoltam volna, mindemellett teljesen jól el lehet férni. Amíg kitaláljuk mit együnk, gyorsan dobunk egy-egy koktélt, én példuál egy igen izgalmas ízvilágú gyömbéreset kértem.

Mielőtt bármi is történt volna, jött egy kis szezámos zöldbab, csak úgy. Protipp: ne héjastul egyétek meg.

A levesek közül mi más lett volna, mint egy miso, ráadásul füstölt angolnával, algával, és friss zöldhagymával, remek kezdés volt.

Miután ezen túlvoltunk, érkezett a Magas Élet klub ehavi klubgyűlésének hivatalos tálja. Most hagyok egy kis időt, hogy feldolgozzátok a vizuális információt. 

És, hogy miket is kóstoltunk? A képek alatt meglátjátok!

Maguro (vörös tonhal) nigiri sushi

Ebi (tigrisrák) nigiri sushi

Planet Maki (lazac, krémsajt, pácolt retek, jégsaláta)

Bonito Maki (teriyaki szószos lazaccal, uborkával és krémsajttal, füstölt tonhalforgácsban megforgatva)

Yoji Maki (pácolt gyömbérrel, uborkával és krémsajttal, füstölt angolnával és unagi szósszal )

Philadelphia Chic (lazac, avokádó, krémsajt repülőhalikrával, unagi szószal és majonézzel)

Tempurába forgatott makitekercs - ez vitte a pálmát! 

Bár elsőre az egyedileg összeválogatott tál nem tűnik annyira nagynak, mire a végére értünk, azért szuszogtunk rendesen, bár nem annyira, hogy egy sajttortára ne tudtam volna még rámenteni - erről sajnos már fénykép sem készült. És, hogy mi a konklúzió? A Planet Sushiban bizony bitang jó kis szusikat adnak, különböző ötletes verziókban, és nem is annyira drágán, mint elsőre gondolnánk. Érdemes kipróbálni!

Elérhetőség: http://www.planetsushi.hu/

A hetedik kerület tovább növekszik, nemrég jártam a Vintage Gardenben, most pedig a szomszédságába látogattam el, ami ráadásul gyermekkorunk egyik ikonikus helyét idézi fel, mondjuk szerencsére csak a nevében.

A Cirkusz két fő koncepcióra épül fel: a reuben és a kávé. Hogy ez akaratlagos volt-e, vagy sem, azt már nem tudjuk, de az biztos, hogy egyikben sem kell csalódjunk. A szendvics, mely itt a ház nevét viseli, a pastrami alapjaira épül, ami nem más, mint egy lassan száz évre visszanyúló húselkészítési metódus. A pastramit általában marhaszegyből készítik, először pácolva majd gőzölve. Ez a hús, ami a híres pastrami szendónak is az alapja, valamint ugye a reuben is ebből készül.

Most is ennek az egyik verzióját kóstoltuk: két szelet barna rozskenyér között pihen egy jó adag husi, egy kicsit édeskésebb ízvilágú lilakáposzta-saláta, meg egy jófajta dijoni mustáros öntet. Mellé kacsazsírban sült krumplit kapunk, na meg jófajta házi mártogatósokat is kérhetünk - ezekből nekem a majonéz nyerte el leginkább a tetszésem, az egész a konyhán a készül, semmi trükk nincs benne.

A szendvics, bár nevében akár az is benne van, hogy nem feltétlen egy főfogás, tökéletesen elég lehet egy ebédre, és az ízvilágra sincs panasz: a pirított kenyér tökéletesen ropogós, benne a hús és a saláta elegye a mustár felhangjával pedig maga a tökély.

Desszertnek egy pavlovát kértem, ami gyakorlatilag egy habcsók-desszertnek fogható fel, alapja a tojásfehérje és a cukor násza, itt pedig még kapott egy kis narancsos öntétet is. Meglepő módon egyáltalán nem volt annyira édes, mint vártam volna, de a gyümölcsös ízvilág sokkal inkább pozitív irányba mozdította el. Ehhez már egy kis bor is dukált, mondjuk a képen a száraz verzió van, de az édes végképp egy olyan tétel volt, amit bármikor szívesen látnék viszont az asztalomon.

A végére egy kis kávé is dukált, amit személyesen Juhász Edit, korábban a MLMelbourne, most pedig a Cirkusz világbajnokságra készülő baristája készített el nekem. Mondjuk ebben nekem gyanús volt, hogy valami trükk állt a háttérben, mert a tej időnként a fizika törvényeit meghazudtolva folyt, és a vége pedig a képen látható minta lett - külön jó hír, hogy az íze sem maradt alul a külcsín alatt, sőt.

A beltérről még nem írtam, ami nagyon szellős, tágas, hátul egy hatalmas Playmobil figura üdvözöl, elől az erdei állatok, és úgy az egész nagyon barátságos képet fest. Ha a Dob felé jártok, semmiképp se hagyjátok ki, meglátogatásra érdemes hely!

Elérhetőség: https://www.facebook.com/cirkuszbudapest

A Kecskeméti utca három szám alatt nagyon pörög az élet: volt már itt Közhely, Atelier, most meg a Leveses srácok nyitottak itt egy beülős éttermet.

A kínálat nincs túlbonyolítva: csak és kizárólag menü kérhető, este hatig két fogás is, utána csak három, 1490 illetve 1990 forintos árakon. A beltér maradt nagyjából amit megszoktunk, jó kis faberendezés, és külön öröm, hogy végre van fény, a kajafotózás-szelfi tengelyt elősegítendő ez mindenképp jó pont.

A történet úgy fest, hogy három előétel, és három desszert közül választhatunk, a közepére pedig van háromfajta hús, ötfajta szósszal és körettel, valamint egy vega kaja is, szóval a kombináció és a permutáció nem hogy szabadott, kötelezően választandó. Ja, és a pincérek tableten veszik fel a rendelést, ami menő.

Előételként a kakukkfüves gombaleves nagyon betyár: sürű, intenzív, ámde nem túlflancolt gombaíz, mellé két karika bágettel.

A cukkinis rizottó tökéletes állagú, a kis pirított mandula pedig teljesen jól szinesíti.

Az egyik főkaja a csirke/fokhagymás majo/krumplipüré, és bizony itt jövünk rá a turpisságra: a husi szuvid, és csak egy kérget kap, ami a konyha szempontjából is leegyszerűsíti a dolgokat ugye az előkészítés miatt, nekünk meg jó, mert állati jókat kapunk. A krumplipüré, habár Robuchont nem kiáltanék, de kellemesen vajas, a majonéz pedig, bár ehhez annyira nem illett, azért jó volt.

Az én választásom a kacsa/barnamártás/krumplisaláta volt. A comb szerencsére filé formájában érkezett, és a korábban említett metódusnak hála ezt is úgy kaptam, ahogyan kell, kis ropogós bőr, pont jó húzású hús.

A krumplisaláta a legjobb emlékeket idézi, kis olajjal, snidlinggel; a barnamártás pedig kicsit konkrétabb, mint vártam volna, de azért ezt is teljes mértékben jóvá tudtam hagyni.

Az egyik desszert, málnás panna cotta már alapból tuti, könnyű és finom, de amikor rátérek a pisztáciás csodára, aminek csak az angol nevéből derül ki, micsoda, na ott érződik a konyha erőssége a leginkább (fura módon amúgy, és nem azért, mert az előzőek ne lettek volna egytől egyig csudajók).

Pisztáciás alap egy szufléformában, rajta a morzsa, kis dzsem, fagyi: a hideg és meleg kombinációja, remek lezárása a vacsorának.

Az árakról már beszéltünk, a korsó Publikus sör pedig 490, így lesz kerek a vacsoránk. Ez a fajta rendszer, miszerint csak három fogásra szűkített étlap egy új színt hozott a környékre, nem tudok túl sok ilyenről, de mivel a minőség csillagos ötös, és az adagok is jók (konkrétan nem hittem volna, hogy elég lesz, de az volt), így ha valamit, akkor ezt a helyet tiszta szívből tudom ajánlani - pedig sok helyen ettem már, ez látszik a mérlegen is.

Elérhetőség: https://www.facebook.com/budapestdiningsociety

Új évszak, új csokik, ahogy azt már megszokhattuk Mészáros Gábor keze alól a ChocoMe-nél. Ez alkalommal is sikerült párat megkaparintani, úgyhogy a tesztelést most veletek is megosztom, a diabetikusom legnagyobb örömére.

Kezdjük a nagyfiúval: újabb dobozdizájn a Raffinée-nél, ez is baromi jól néz ki, hands down. Az ízvilág egy sós-vaníliaporos, karamelles tejcsokoládéval bevont pekándió, és ez bizony annyira finom is, mint amennyire annak hangzik. A külsején azok a kis izék hántolt osztyahalmok, és bizony, van ez olyan jó, hogy el is fogyott kábé öt perc alatt.

A többi cucc viszont teljesen új, és a Carré nevet kapták, a híres regényíró után (vagy nem). Ebben az a vagány, hogy egyrészt az árukat benyomták egy ezres alá, másrészt pedig négyzetes alakúak. Nekem kapásból a Ritter sport jutott erről eszembe, de nyilván teljesen más pályán játszik a két versenyző. Ebből jött egy pekándiós-csokipasztillás, valamint egy étcsokis, pisztáciás, pekános, áfonyás - mindkettő nagy királyság.

Ezek után a legnagyobb tutiság a végére maradt, mégpedig a hozzáadott cukortól mentes Carré, ami mandulás-pisztáciás-chilis ízű volt, viszont semmi nem utalt arra, hogy bármiben is csorbát szenvedne a többihez képest, sőt, szerintem nem is tudtam volna egy vakkóstoláson megkülönböztetni a simától.

Szóval ezek most az újítások, csokira fel!

A Klauzál utca egy bizonyos szakaszában nagyon jó dolgok kezdenek történni: először volt a Repülő Puli, aztán az udvarROM és a Füge között a W35 ROM, most pedig a Hentes Konyhája (angolosan Butcher's Kitchen) nyílt meg, sacc egy hete. Tesztüzemben működik, de a lényeg már kapható.

Belépve látjuk, hogy nincs sok flancolás, 10-15 ülőhely magasítőtt faszékeken az ablaknál, jobbra mosdók (reméltem, hogy ezek nem tesztüzemben műkődnek, pl nincs lehúzó, vagy orosz rulettel üzemel), balra pedig a pult, és látványkonyha. Desszertet és leveseket még nem kérhetünk, szendvicseket és tésztákat viszont igen.

A kínálatban megtaláljuk a legdelibb Pastramit is, de van itt pankomorzsában sült csirkecombfilé, porchetta, kolbászos, és hekkes verzió is, csak győzzünk választani. Az étlap szerint a szendók 15 deka húst tartalmaznak, és sült krumplival érkeznek, de hogy addig se maradjunk szomjasak, ittunk egy kis sört, mivel alkoholos kínálat is van rendesen, sőt, rövidezni is lehet - mi ez, ha nem királyság.

Olyan 10-15 perc múlva meg is sültek a kaják, ennek a folyamatát akár szemmel is nyomon követhetjük. A klasszikus Pastramiban vékonyra szelt marhahús található, egy mustáros szósszal, és káposztasalátával; míg a Hentes kódnevűben egy kellemesen csípős mustár mellett sült kolbász (vagy hurka) karikák érkeznek, valamint savanyú uborka, amit amúgy köretként is kapunk az előbbihez.

Mindkét szendvics egy laposabb, lepényszerű zsömlében érkezik, ami rettentően jól meg van pirítva, én ennél jobbat őszintén szólva el sem tudnék képzelni (hasonló ahhoz, mint amit az Ízművesnél kapunk). Köretként házi sült krumplit kapunk, ami bár kevés, de zseniális, a külseje tényleg ropogós, a belseje pedig puha, ízletes - ilyen jót nagyon kevés helyen tudnak csinálni, az a helyzet. Más kérdés, hogy kétszer ennyi is bőven elférne belőle.

A Pastrami szendvics is remek, sokkal jobb, mint amit a róla elnevezett étteremben volt szerencsém anno enni. A kolbászosban a karikák pont megfelelően fűszeresek, és bizony van is belőlük elég, nem spóroltak.

A két szendvics körettel, sör, limonádé kombó négyezer volt, ami ha azt vesszük, egyáltalán nem egy ár egy ilyen minőségű és mennyiségű vacsoráért. A tesztüzem végére elvileg külön dizájnolt, logózótt vágódeszkán fognak érkezni az ételek, és lesz még pár más változás is; de én azt mondom, azt se várjátok ki, irány a Klauzál utca és a Hentes Konyhája, most!

Facebook: https://www.facebook.com/ahenteskonyhaja

Amint azt már megszokhattuk, a jelesebb alkalmakra Magyarország első számú chocolatiere is készül valamivel. Ez most sincs másképp, és három dizájntáblás csokoládé mellett érkezik egy különleges doboz Raffinée gömbdesszert is - ez utóbbit alkalmam nyílt a fejembe tömni, szóval gondoltam írok róla pár szót.

A desszertnek már a doboza is piszok jól néz ki, konkrétan a munkahelyemen akinek csak megmutattam, nagyon tetszett mindenkinek, szóval ajándékba is simán jobban fest, mint a boltban kapható cuccok 95%-a. A tartalma sem hétköznapi: belül liofilizált (azaz egyszerre fagyasztott és szárított, ezáltal ízét tökéletesen megőrző) málna, kívülről pedig fehércsoki veszi körbe gömb alakban. A súlya 10 deka a pakknak, ebben olyan 30 bogyó van, szóval bőven elég egy zabás csajnak is, de ne aggódjunk, mert ez nem seggre megy!

A táblák sem rosszabbak, az étcsokit ribizli és áfonya ellenpontozza, a tejcsokin brontei pisztácia és eper figyel, a fehércsoki pedig kandírozott rózsát (nesze neked!) és a már említett málnát tartalmazza. Bónusz mindhárom egységen a csókos száj a Rolling Stones után szabadon. 

Mind a négy termék ára 1890 forint, ami ugyan több, mintha egy 290 grammos Milkát vennél a nődnek, de a hmm, hogy is mondjam, válaszreakció is ennyivel jobb lesz, az tutika.