Mindenki emlékszik még az előző évre, amikor először jártunk a Gizella utcában. Most már csukott szemmel is visszataláltunk volna, és bár az idei asztaltársaságunk fele már-már celebekből állt (nem írom le, kikre gondolok, mindenki higgyen, amit akar); még így sem nyertünk bebocsáttatást az alagsorban lévő állítólagos titkos szentélybe. Sebaj, majd legközelebb.

Sajnos a vacsorát eléggé elbaltáztam, mert előző este céges karácsonyi buli volt, ahol sikerült annyi jó vodkát és bort fogyasztanom, hogy még másnap este is nyomasszon. Az étterem sem könnyítette meg a dolgomat, mert a tavalyi 2-3 órás felszolgálási idővel szemben itt most gyakorlatilag másfél óra alatt kihozták a fogások nagy részét. A nyomás nagy volt, rajtam is és bennem is, így történhetett meg az a csúfság, hogy pár fogásból nem bírtam enni.

Az abszolút kedvencek az üvegtészta és rák kombó, valamint a Mao Ce Tung kedvence voltak, de lényegében mind ízlett, amíg még fért belém. A végén volt tésztagyúrás és tortavágás is, valamint Gábor beszélt pár szót az elmúlt és a jövendő évről, mi pedig azután kiléptünk a zivataros éjszakába, hogy otthon pihenjük ki ezt az élményt. Képek és menü alant, mindenki párosíthatgat.

Leves
Kacsa leves ecetes retekkel

További ételek

Wan Nian Qin( kinai zöldség)
Ízletes fafülegomba
Étvagygerjesztő zeller
Tofu Metélt Fűszeres szószban
Kou shui feipian（Ökörszív ,nyelv, pacal, marha, zeller)
Valentin napos csirkecsíkok
Császárszalonna fokhagyma szószban
Ízletes sertésfül falatok
Húsos derelye
Zöldhagymás kacsa (babcsíra, enyhén édes savanykás)
Mao Ce-Tong kedvence
Olajjal forrázott hagymás-gyömbéres bárányhús
"Pickle" marha
Fűszeres padlizsános csirke
Üvegtészta & rák házassága
CuJiao ponty
Fokhagymás bokcsoj
Főtt jázminrizs
Lanzhou piritott zöldséges tészta

Desszert

Kókuszos rizstészta-gombóc
Édes kínai kenyér
"Meglepetés"

Lehet elbitoroltam a márkanevet a Srácoktól, de őszintén, ennél jobbat nem lehet szerintem találni. Egy villa a 12. kerületben, az elitség csúcsán, ráadásul elérhető közelségben mégis mi kell még? Talán egy ilyen Bat-lehem, amit lefelé a hegyről az Apor Vilmos téren találtam?

Megérkezve alul a pékség fogad (most ezzel leadom a brótot), felmenve pedig a terasz, ami most zárva, odabent pedig az, amire azt mondod, hogy aztak***a. Belépve a nagyvilágiság fogad, a szó jó értelmében, már ha lehet ilyet mondani. Vasárnap fél tíz van, én azt hittem, hogy alig lesznek, miattunk fogják felfűteni a konyhát, de a környék lakosai ismét rámcáfoltak. A 30+-os korosztály reprezentálta magát, szerintem mi voltunk a legfiatalabbak a helyszínen. Legelésző, visítozó gyerekek, a szüleik kényelmesen érkeznek folyamatosan, érdekes-érdekes. A felszolgáló elkéri a kabátot és felakasztja.

Leülve nem szarakodunk, kirendeljük a Villás és a Bagatelle-reggelit (a pezsgőst még kissé túlzásnak éreztem). Ehhez jár tea is, én kispolgárian pohárra gondoltam, ők kancsóra. Mondanom sem kell, hogy a jázminos zöldtea sem bazári, csakúgy, mint a gyümölcsös sem. Az enteriőr pazar, a hangulat karácsonyi. A csillárt például konkrétan hazavinném.

Alig tíz percre rá meg is érkezik a reggeli. A Bagatelle tükörtojást, sült bacont, virslit, mustárt, és paradicsomot takar, hozzá jár a kenyér, na meg egy deci friss narancslé. Az enyém még jobb, itt sült krumplival kezdődik a történet, majd grill zöldség, sült kolbász, mustár, more bacon strips, főtt tojás, zöldségek és persze a narancslé. Utóbbiról nyilatkozva, hiszen ezt ettem én, ismét csak egy szót tudok mondani: aztak***a. Féltem, hogy sok lesz, de nem, a minőség durván odacsap, a sült krumpli mesteri, a grill zöldség szintúgy. A kolbász kicsit visszavesz, nyilván jobb, mint amit a Csarnokban kapunk, de nem annyira kiemelkedő, mint az első két megemlített rész. A tojás, paradicsom, bacon is tartja a szintet, még ha nem is tromfolja. A kenyér feltehetőleg lenn készült a pékségben, a textúrája kellően szellős, de mégis van egy tömörsége, és a héja is ropogós. Öt kibaszott csillag.

Kaja elfogyott, tea kortyolódik, tudom, hogy a program után Ethan Hunt menti meg a világot, de előtte még nekem is van egy küldetésem. Odafönn sem szaroztak a szarozással, egyszemélyes slot, angol stílusú csappal, és zavarbaejtő szemetessel (most ide dobjam a kéztörlőt? de ez fonott, ez meg nem szövet? ne töröljek kezet?). Végül átlépem a végtelen hurkot.

Elértünk a végére, a számla 4800 forint, és ebben benne van a felszolgálási díj is. Ez az ár ezért a miliőért, és ezekért a kajákért baromira nem sok, sőt. Ha úgy veszük, hogy Budapesten (das ist Budapest) ennyiért ennél jobbat tuti nem kapunk, egészen barátinak is mondható. Tudom, ebből el lehet menni 1/20-ad Pöcsmadár-szigetekre, meg vehetsz belőle 15 sört, és megtankolhatod a kocsid 1/4-ét, szóval ha ilyenek jutnak eszedbe, akkor óva intelek a helytől, amúgy viszont erősen ajánlott. Főleg tavasszal, amikor még a teraszra is ki lehet ülni. Parádé a köbön, önt most tökönlövöm.

A meleg nagypapák nézték ezt a filmet, aztán az egyik bevonult a szobájába, a másik meg depressziós lett. Az egyik új blogon olvastam pont most ezt: "Itt kurvára inspirált voltam, mert eszembe jutott a Tomkrúz Koktélos filmje amiben az Doug tanítja az ifjú Flanagent, gondoltam is magamban, hogy én vagyok a magyar tomkrúz csak nem nézek ki annyira jól, meg elállnak a füleim, meg egy ótvar krimóban vagyok, de érted a helyzet ugyanaz."

Szóval nem volt rossz film, mondjuk elég kemény nyolcvanas évek hangulata volt, meg hát nem is vidám, a két főszereplő kapcsolata sem teljesen tiszta, ugyan kibaszik az egyik a másikkal igen keményen, mégis azért összeköti őket valami kapcsolat... a fene se tudja, a végén nem vidáman állsz fel a tévé elől, de azért lesd meg, mert hozzáad valamit a világképedhez, még ha aztán el is felejted, hogy mi az.

Mtomi újra a házban, meglovagolva speed kiégettségét, elfoglalja a blog kihalt címlapját!

Öt év után jelentkezett új lemezzel a Red Hot Chili Peppers, és bár az augusztus végén megjelent I’m With You híján van az előző három album zsenialitásának és ihletettségének, a funkys ütemekhez való erőltetett visszatérés ellenére is vannak szerethető pillanatai, a John Frusciante gitáros ismételt kiválása miatti tagcsere után is jó formában mutatja a zenekart. Így nem csoda, hogy a körülöttük való felhajtás szemernyit sem csökkent, a világ körüli turné bécsi állomására is már hónapokkal ezelőtt, az online árusítás első napján minden jegy elkelt. Még szerencse, hogy bejáratott jegyüzérünk ismét nem hagyott minket cserben: a koncert estéjén fél 8-kor már a frissen szerzett állójeggyel kezünkben vártuk a bebocsátást a Stadthalléba.

Az előzenekar Foals hozta a kb. 3 évvel ezelőtt még divatosnak számító dance-es lüktetésű indie rockját. Nem voltak rosszak, de a Red Hot Chili Peppersre váró közönséget nehéz lett volna felpörgetniük. A Tesco Disco repertoárján is előforduló Cassius c. számukat azért kellemes volt élőben is meghallgatni, és közben spottolhattuk a tömegben elvegyülő Lukács Lászlót a Tankcsapdából. Hiába, California Über Alles!

Rövid áthangszerelés után az EU-ban standarddé vált 9 órás kezdésre dugig megtelt a Stadthalle, a Red Hot Chili Peppers pedig teátrális bevonulás nélkül lépett színpadra, és belekezdett a turné eddigi összes koncertjét nyitó Monarchy of Roses-ba. A hangzás sajnos nem volt tökéletes. A hangerővel még alapvetően nem volt gond, de a kellő dinamika hiányzott, a hangszerek nem voltak tisztán elkülöníthetőek, a basszus nem dübörgött eléggé, a gitár - akárcsak az új albumon – gyakran a háttérből maszatolt. Ez pedig egy ilyen kaliberű produkció esetében súlyos hiba, ahogy az sem emelte az élvezeti értéket, hogy az egyébként ötletesen elhelyezett 8 kisebb és 1 nagyobb ledfalon a bandát mutató élőkép fél másodperces csúszásban volt a valósághoz és a hanghoz képest. Ettől eltekintve viszont a látvány jól sikerült: a színek, a visszafogottan tematizált kivetítések remek hangulatot adtak a minden megalomániát nélkülöző, végig füstmentes - így tűélesen látható - színpadképnek.

Az egész bandára jó volt ránézni, hiszen allűröktől mentesen, de nem unottan játszottak. Chad tisztán kivehető volt a dobok mögött, az 50. életévében járó Flea a kezdetektől félmeztelenül mutogatta fiatalokat megszégyenítő kockahasát, az OFF feliratú sapkát és tekintélyes pornóbajuszt viselő Anthony Kiedis is hamar megszabadult felsőjétől. Az új gitáros, Josh Klinghoffer egy indie rocksztár külsejével végig ingben pengetett és háttérvokálozott, igyekezett mindent beleadni. Rajtuk kívül még egy sampleres DJ és egy kongadobos járult hozzá a teltebb megszólaláshoz, a hangzáson azonban a koncert előrehaladtával is csak kismértékben sikerült javítani.

A nyitószám utáni Dani California, Charlie, Around The World, Otherside dalsorrend hibátlannak mondható, a banda is tisztességesen teljesített, de a szokásosan passzív, az ötödik sor mögött üveges szemmel mozdulatlanul bámészkodó osztrák közönségben - talán az én hibám is - nem sikerült elkapnom a fonalat. Az új lemez egyik leggyengébb dala, a lemezen ócska tapseffekttel operáló, de élőben sem sokkal jobb Look Around már majdnem padlóra is küldött (nem jó értelemben sajnos). A fordulópont nem is jöhetett volna jobbkor: a Parallel Universe után a ritkán játszott, gyönyörű Hard to Concentrate közben elkezdett minden összeállni, nekem is sikerült végre lúdbőr-közeli állapotba kerülnöm. És bár a teljes katarzis végül elmaradt, az ahhoz közeli állapot kitartott a koncert végéig, hiszen innentől a setlist és a banda is egyre jobb lett: a Universally Speaking rendesen hasított, a zenei sajtóban méltatlanul lehúzott The Adventure of Rain Dance Maggie élőben is szépen húzott, a Higher Ground alatt pedig már a közönségben is többekről lekerült a póló Anthony felhívására.

Azt talán nem kell magyarázni, hogy az Under The Bridge-et élőben hallani és Anthony-val közösen énekelni a mai harmincas generációnak csak csodálatos élmény lehet, az is volt. Az amúgy zseniális Californication ellenben kissé elcsépeltté és agyonjátszottá vált az elmúlt évtizedben, 2000-ben még biztosan más hatást váltott volna ki belőlem egy koncerten, mára viszont kissé fáradtnak, kötelező elemnek tűnt. Helyette sokkal inkább kíváncsi lettem volna a Scar Tissue-ra Josh gitárjátékával, abban aztán nem lehet alibizni! A főprogramot záró By The Way-re a közönség végleg feléledt, és a jó hangulat a ráadásblokkra is megmaradt: a kissé túlértékelt Can't Stop után az újlemezes Meet Me at the Corner kellemes meglepetésként hatott, nagyon szépen játszották el. A kötelező koncertzáró Give It Away-t követően még vagy 6 percig önfeledten jammelt a hangszeres szekció, ez nagy húzás volt, öröm volt hallgatni!

Ha az eddig írtakból nem derült volna ki, ez egy igazán jó koncert volt, és vétek lett volna kihagyni. A katartikus élmény elmaradásáról nem a zenekar tehet, hiszen ez az érzés csak különösen szerencsés pillanatokban fogja el az arra fogékony koncertlátogatót. Olyankor, amikor a zenekar, a közönség és a hangzás is teljes egységgé forr össze a zenében. Jelen esetben az utóbbi két tényezőbe hiba csúszott, de be kell látni, magam is nagyobb eksztázisba kerültem volna jó tíz évvel ezelőtt, közvetlenül a Californication revelációval ható megjelenése után. A banda vitán felül a maximumot nyújtotta, Anthony nem volt passzív, jól énekelt, kommunikált, mozgott, Chad hibátlanul és fantáziadúsan ütötte az ehhez a műfajhoz elengedhetetlen pontos ritmusokat, Flea tökéletesen és módfelett látványosan játszott, fél percig még kézen járva is közlekedett a színpadon. A nagy talány Josh Klinghoffer gitárjátéka nem volt elődjéhez foghatóan lenyűgöző és felismerhető, de rossz sem, háttérvokáljai pedig új színt adtak az élő produkciónak. A setlisttel meg voltam elégedve, a turné számos koncertjén (pl. a két nappal korábbi münchenin is) sokkal gyengébb volt az összeállítás. Ezúttal viszont nem voltak töltelékfeldolgozások (a Higher Ground nem ilyen), és én kifejezetten örültem annak, hogy a program gerincét a banda kreatív csúcsának időszakából származó hippisebb, elszállósabb dalok adták. Az új albumról egyetlen kivétellel jó számokat játszottak, volt a remek Goodbye Hooray is, a Police Station pedig - mely az I'm With You legerősebb darabja - eddig még nem került bele a koncertprogramba, így elmaradása papírforma volt.

A végén ülepedett csak le igazán, hogy milyen hatalmas élmény volt végre élőben látni és hallani ezeket a külsőre is örökifjú kaliforniai arcokat. Az is jól esett, hogy Anthony és a magyar felmenőkkel is rendelkező Flea külön köszöntötték a magyarokat, ez a Metallicának még a határmenti Novarockon sem sikerült. Bárhogyan is tagadják a potenciális szervezők, joggal bízhatunk jövő nyáron egy budapesti Red Hot Chili Peppers koncertben, de ha mégis újfent kihagynának minket, akkor irány Zágráb, Prága vagy Bukarest, találkozunk a sarkon!

A fényképek a szerző felvételei.

Azért fasza, hogy blogolok, mert így a szépen (?) menő (?) életemben mindig kiderül, hogy mikor van gebasz. Most. Nincs kedvem semmihez, és nevezhetném alkotói (kiotói) (beutói) válságnak is, csak éppen lófaszt sem alkotok, így a válság leírás is nehéz rá. Valójában megint eljött az, hogy érdektelen vagyok mindennel szemben, ezért offolt be ez a blog is, meg minden más. Lássuk be, ha egy spanyolországi, meg egy cseh útról nincs kedvem írni, az már igen gázos.

Tegnap megnéztem a New Year's Eve című aktuális-karácsonyos-újéves filmet, ami meglepő módon nem volt olyan nyál, mint ahogy várható volt. Ha szerinted igen, akkor takarodj, mert nem érdekel a véleményed. Az egy dolog, hogy tele volt vágva A-listás sztárokkal, meg sorozatszínészekkel, de még viszonyulni is tudtam hozzá, és valahogy úgy hozták ki a 95% jól jár, de a maradék 5 se rosszul dolgot, hogy egészen élvezetes volt. És igen, Ashton Kutcher, meg Zac Afron jól nyomták azt, amit írtak rájuk, de volt Ludacris, Bon Jovi, meg De Niro, és Josh Duhamel is. Meg persze egy valag jó csaj, de őket lusta vagyok felsorolni. Kérdés még?

A bulikban is az a szar, hogy utána szükségszerűen offon vagyok, mert azt az impulzusmennyiséget amit ott megkapok, nehéz pótolni. Erre már egy ideje keresem a megoldást, de nem tudom mi az, folyamatosan normális emberi élettel nekem így élni nem lehet, mert annak jó vége nem lesz, amúgy meg valahogy át kell vészelni ezeken a napokon.

Elkezdtünk Deino kollégával podcastelni is, A gépek lázadását csináljuk, ma is felvettünk egy kétórás adást, külön mindjárt fel is teszem őket, aztán toljátok.

 Odateszi a kis köcsög elég rendesen, szóval bármennyire is utáljuk, ezért nuff respect.

Na jó, a 2011-es év utolsó, bolondos hónapjában már nem kezdek el világot megváltani, marad az eddigi kis hülye, felelőtlen, csapongó élet, aztán majd 2012-ben megoldjuk még a világvége előtt a dolgot. Úgyis bizonyos szempontból nézve az életem egy korszaka lezárul, és kezdődik egy másik, szóval akkor éljünk is majd eszerint. Most pedig megyek Need for Speed: The Run-ozni, mert mióta megvan az Xbox 360 kontroller (melynek minden forintja iszonyat jó befektetés volt), baromi jól megy. És a játék is.

Ma kaptam két bájos kommentet is.

• "Én sokáig gondolkodtam azon, hogy alkoholista vagy-e?" (azt, hogy végül mire jutott, nem mondta el)
• "Én nagyon becsüllek és felnézek rád. Legutóbb is, estél-keltél (nem így volt, direkt pihentem le), de mindig bírtál még inni. Más már rég összeesett, meg hányt volna, de te még mindig ittál. Ez ám a teljesítmény" 

Erre mit mondjak? Nem feltétlenül ezeket a bókokat szeretném egy nő szájából hallani, de köszönöm.

Lenne kurva sok élmény, de nincs kedvem róla írni. Lenne, de annyi időt elvinne, amit meg most nekem nem ér meg a dolog. Tök jó lenne, ha itt is meglenne, de minek. Nem állok olyan jól az életemmel, sőt, sehogy sem. Mindenki csak basztat. Igen, te is. Nem, nem te (annyira).

Geri már megint rámírt, hogy mikor is lesz kész a félmaraton post. Nos, nem fogok kétszer dolgozni, és megírom akkor az egészet, a saját blogomra, aztán mehet az utánközlés, mintha menő lennék. Mtomi meg a száját húzza majd, de kit érdekel, ő még nem is gratulált. Lehet, hogy nincs is mihez?

Siófokon először szerintem 2001-ben jártam, nyaralni. Emlékszem, az Est.FM-ből, azon belül is a HRZS-ből vadásztam ki Viki számát, akivel aztán ott lenn le is kontaktoltam (Jáger Vitéz Péter volt a közös ismerős, azaz akkor még nem, csak később), ezzel is bizonyítva a mai napig hihetetlen módon szofisztikált csajozási skilljeimet. Ő volt az első csaj, akivel jártam, és az első bázisig jutottunk.

Idén nyáron nem, hogy Siófokig, a Balatonig sem jutottam le. Különösen vicces hát, hogy erre mégis sor került múlt vasárnap, mégpedig Edit, és immár férje, Gergő társaságában, olyan három fokban. Odalenn a helyszínen majdnem mindenkivel összefutottunk a F'klubból, megnéztük, milyen a víz (fasza, ugrok egy seggest), majd pedig készülődés a rajthoz.

Akárhogy is nézegetem az edzéstervet, nem létezik. Ezen a képen (már a félmaresszel) láthatjátok mit műveltem, a maximum előtte 12 klick volt, ergo eljöttem ide, hogy plusz 75 százalékkal lenyomjam az eddigi leghosszabb távomat. Nem is írom le, hogy mikor mennyit futottam, a heti három már nagyszerűnek számított, más kérdés, hogy hegyre fel meg le, de akkor is. Más meg komoly edzéstervet követett, elkötelezett volt, stb, én pedig szartam bele. Magasból, mert fasza gyerek vagyok. Bíztam abban, hogy simán megoldom erőből a kérdést, és nem kell itt más. Lássuk be, ezért is jelentkeztem ide, mert tudtam/reméltem, hogy meg tudom csinálni.

Ennek fényében végképp nagypofájúnak tűnik a dolog, hogy lemegyek, 25 évesen, és gyakorlatilag a második felét a semmiből akarom lefutni, ráadásul tetű hidegben. Szerencsémre pont ekkoriban olvastam, hogy az ember a hőjének 30%-át a fején adja le, szóval hoztam sapkát is. Kesztyűt meg azért, mert rühellem, ha fázik a kezem.

Zenének hoztam egy darab baszatós Speedy J mixet, mondván elég lesz az (2010, Awakenings). Hát nem volt. Rajthoz feláll, 2 óra feletti idősáv, Edittel indulunk, Gergő elhúz, csak egy kört fut. Az elején még örülök a cheerseknek is a fülemben, kettőig jutunk, aztán elakadunk. Érthető, mindenki még otthon pusztul, és a digitális írástudatlanságban kanalazza a zsíros húslevest.

Siófok tök jópofa volt így kihaltan, amikor eszembe jutott, kapkodtam a fejemet is össze-vissza, később már éhes is lettem, és a kajaszag kellemetlenül érintett. Ugyanitt már azt is tudom, hogy melyik a város leghosszabb utcája, Sanyoszék is kinn drukkolnak, fasza.

Az első kör lement különösebb para nélkül, 1:07 alatt. Itt még nagy volt a pofám, hogy de baromi jól bírom, nem is nehéz ez. Hát idáig nem is volt, barátocskám, főleg nem a fordítónál szembejövő ismerősöknek integetve.

Az egy dolog, hogy edzésterv nuku, de a futás előtti csütörtökön finoman szólva alátettem az érzésnek, és bár acting szabadnap volt, este hétkor kászálódtam ki a Csirióból (non-stop kocsma a gyengébbek kedvéért). Otthon ruha le a szoba közepére, és kidőltem, totálkár az egész napos igénybevétel után. Ennyi volt a héten a futásom. Előző pénteken meg másnaposan próbáltam, nos, azt se ajánlom senkinek, főleg ha inkább COD:MW3-azhattok is helyette. Volt olyan pillanat, amikor nem tudtam, hogy hányni, vagy fo... fogok, el tudjátok képzelni, végül egyiket se inkább, és megszégyenülten hazakullogtam. Ez lett olyan hét kili.

A második kör kivitt a Balaton partjára. Itt már kezdtem érezni, hogy bár faszagyerek vagyok, de a fizikai igénybevételt ettől még megérzem, értsd, baromira elkezdett fájni a jobb térdem olyan 14 környékén. Ennek külön jót tett, hogy az aszfalt helyett gyökér földes-füves lett a part, és mivel baromi puha volt, még inkább visszavett a tempómból. Itt hagyott el Edit (idáig baromi jól nyomtuk, köszi ezúton is), de mit tudtam tenni. Speedy is befejezte az eszetlen veretést, note to self: legközelebb változatosabb techno kell, és több, ha már úgyis elfér. Ja, az Iphone a két és fél órás Nike Running+zene alatt lement 95%-ról 27-re. Fasza.

Frissítésem állt egy pohár narancssárga iso-gennyből, meg némi szőlőcukorból, ami összeragasztotta a fejem. Bírtam volna még fogyasztani, de futás közben nem lehet. 17-18 környékén már eléggé off voltam, bele is sétáltam, de leszarom. A végére összeszedtem magam, és bevánszorogtam a célba, a végső eredményem 02:16:22 lett a chip szerint.

Az, hogy ez milyen eredmény, mindenki döntse el magának, de most szólok, hogy engem túlzottan nem érdekel a konklúzió. Július 12-én kezdtem el futni, egy remek 2,4 kilis távot 24 perc alatt abszolváltam (egy perc séta egy perc futás kb), most pedig itt tartok, minden különösebb olyan dolog nélkül, ami engem komoly "futóvá" avanzsálna. Lenyomtam, és kész. 4 hónap múltjával, igaz 12 kilóval könnyebben a kezdethez képest, de lefutottam egy félmaratont. Aki utánam csinál ilyet, jelentkezzen (nulla sportolói előélettel persze). Nyilván nem lehetetlen, de azért nem is látni minden sarkon ilyet.

Ezzel le is zártam ezt a kört, mostantól a téli szezonban beindulnak az erősítő, relatíve rövid, ámde annál dinamikusabb edzések. Aki szeretne a Hegyvidék két nagymenőjével futni, az jelezzen kommentben, főleg, ha jó csaj. Ha nem, akkor inkább ne. Köszi mindenkinek a támogatást idáig, a hosszabb távú futást pedig jövő tavasszal folytatjuk. Au revoir.