Britmánia

mtomi egy aktuális koncertélményével tér vissza! (speed)

Korábban gyakran csináltunk ilyet, és a múlt szombat este megmutatta, hogy fel kellene eleveníteni régi jó szokásunkat. Mégpedig azt, hogy számunkra totál ismeretlen, de izgalmasnak tûnõ zenekarokat nézünk meg viszonylag jó helyeken (A38, Gödör, Trafó). A hosszú kihagyás valószínûleg annak köszönhetõ, hogy tavaly ismertekbõl is elég erõs évet zártunk (idõrendben: Rammstein, Metallica, Megadeth, Guns N' Roses, Placebo), de az is lehet, hogy csak öregszünk. Mindenesetre yper szólt a hét közepén, hogy érdekes dolgokat sejt a Trafó honlapján található pársoros Britmánia beharangozó mögött, és én elég gyorsan rávágtam az igent, épp mint a régi szép idõkben.

A két fellépõ az Is Tropical és a We Have Band nevû bandák voltak, a legfontosabb alapinfók a Trafó fenti linkjén olvashatók, én biográfia helyett csak a saját benyomásaimat fogom itt megosztani. A Trafó közönsége mit sem változott az évek alatt: teljesen vegyes korosztály, alapvetõen jóarcú, trendi, de nem irritáló emberek, bár néhány buzigyanús forma azért mindig akad. Az viszont meglepetést okozott, hogy nem a számunkra megszokott lenti teremben (amit tavaly elég buta módon Mappa klubbá neveztek át házon belül) volt a koncert, hanem a fönti színházteremben, ami elsõre igencsak nagynak tûnt a lassan gyülekezõ közönségnek.

De amint a második sörünket is megittuk, és az este elsõ fellépõje, az Is Tropical a húrok közé csapott, gyakorlatilag teltház lett, ami mindenképpen elismerés a pesti kúlszcénának. A fiatal, maszkos srácokból álló trió érdekes, pszichedelikus, zajos lo-fi zenét játszott, ami néhol MGMT beütéseket hordozott (az elsõ klipdal South Pacific esetében nehéz elvonatkoztatni e párhuzamtól), néhol viszont egészen noise rockos, punkos témák is elõkerültek, de a dobos szinte végig feszes és precíz táncütemeket pakolt a fura hangszõnyeg alá, esetenként a The Music is beugrott. Nagyot dobott az összhatáson a háttérvetítés, a vásznon BBC természetfilmek összeállítása forgott: láthattunk elefántokat, fajdkakasokat, repülõ kacsákat, bálnákat és szép tájakat, ami a hatásvadászat érzete nélkül kerítette hatalmába az embert, ha hagyta magát átengedni az Is Tropical produkciójának. Mindkét gitáros-billentyûs srác énekelt (zord kinézetük dacára egész dallamosan, lásd pl. When O When), egyikük zászlós Palestine pólóban. A számok között minimálisat kommunikáltak, a közönség így is kellõen hálás volt, mindenki láthatóan jól érezte magát. A végén ráadás nélkül távoztak, de baromi készségesen pózoltak közös fotókhoz.

Aztán fél órás szünet és újabb sörök után következett a szigetországban ismertebb, számunkra ugyanolyan ismeretlen We Have Band koncertje, amire már tényleg zsúfolásig megtelt a nagyterem. Sajnos rögtön megütötte a fülem, hogy õk az elõzõ bandánál sokkal gyengébben és halkabban szóltak, lehet, hogy túl rövid volt a soundcheck. Itt négyen voltak a színpadon, egy dobos, egy gitáros, egy félvér srác énekes (aki cintányérral és más ütõhangszerekkel meg billentyûkkel is variált, volt, hogy ének közben egyszerre mindkettõvel) és egy kicsit mesterkélten szigorú arcú énekes lány (akire írhatnék showmant vagy akár showgirlt is, de utóbbi kicsit azért mást jelent). Az õ stílusuk egyértelmûbben behatárolható volt: szintipop alapok, néha kísérteties DM vagy Jami hatásokkal, de a Chic-féle french house is eszembe jutott a zenéjük hallatán. Ezt csak a három vokál bolondította egyedivé: a lány kevesebb szólószerephez jutott (kár, mert az egyetlen szám, ami az õ énekére épült, erõsen kiemelkedett - igaz, hogy akkor meg átmentek The Ting Tings-be), a félvér srác Stevie Wonderesen nyávogott, a gitáros hangját ritkábban hallhattuk. Érdekes elegy volt, viszont egyértelmûen táncolható muzsika, a közönség pedig végigmozogta az egészet, mindenkinek fülig ért a szája, jó volt így ahogy volt, bár - az Is Tropicallal ellentétben - ezt otthon nem igazán hallgatnám.

Ami az este folyamán a néhány elbaszott öltözékû arcon kívül még vicces volt, hogy a közönség soraiban Bekét is felfedeztük, aztán a koncertek után a Mappa nevû lenti helyiségben rendezett Tesco Disco-szerû afterpartyn sikerült összefutni egy 20 éves ex-bmrg-s haverral is, aki egy volt osztálytársával volt ott, szóval ezen a menõ estén legalább öten képviseltük egymástól függetlenül Budapest legkevésbé trendi gimijét. (Már csak speed hiányzott, dehát õ sosem szerette a jó zenét - csak csinálta, haha.) (word! - speed) Szóval jó este volt, jelenleg valóban ilyesmi az igazán aktuális zene Londonban, szerencsére még a Pitchfork sincs tele velük, úgyhogy sose rosszabb jövõképet!

A fényképek a szerző felvételei.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.