Ez az idő is eljött, a nyolc éves Lucullus Baráti Társaság (mely első rendezvényén mi magunk csak tavaly ősszel voltunk) elérte a századik vacsoráját, és ehhez nem más helyszínt választott, mint a Nagyvárad térnél lévő Taiwan éttermet. Ez nem volt olyan egyszerű, hiszen Wang mester nem igazán akarta elengedni a társaságot, de ezen kivételes alkalomra mégis sikerült megoldani a dolgot.

Este fél nyolcra érkeztünk, és a közel nyolcvan fős vendégsereg szinte már teljesen helyet is foglalt, igaz, kicsit elszórva. Mi a legelső asztalnál kaptunk helyet Gábor társaságában, és a sors szeszélye folytán szucsadam is ugyanitt ült (ugye ő a Városban, illetve az Appleblog fele), szóval gyorsan be is mutatkoztam neki, elvégre az egyszeri ember nem mindennap tartózkodhat ilyen híres blogger társaságában.

Kis késéssel ugyan, de elkezdődött a vacsora, itt is a szokásos módon, hatalmas asztal, középen forog, aztán aki kapja, marja. Vicces látvány volt amikor kijött egy kaja, és nyolc ember arra várt, hogy a maradék három megtalálja a szöget, a fényerőt, és a csít ahhoz, hogy lefényképezze, és aztán lehetett csak enni belőle. Ugyanígy jópofa volt látni az étterem tulaját aki konstans módon cigivel a szájában mászkált folyamatosan fel és alá, ellenőrizve, hogy minden rendben megy-e.

Az első körben fokhagymás uborkasaláta, édes savanyú oldalas, csavart reteksaláta (na erről elsőre nem találtuk ki, hogy micsoda, de aztán megnéztük online, bréking: a NOKIÁN!, mivel Ádám szifonja nem akarta lehívni a maileket), és pálcikán sült fokhagymás garnélarák. Mindegyik remek volt, a reteksaláta talán kicsit jellegtelen, de a rák egész egyszerűen földbe döngölte ezeket, fantasztikus volt. Maguk a kis jószágok is megérdemelték a 10/10-et, de az alatta lévő olaj tunkolása a hozzáadott bagettel, illetve a vele sült fokhagymák... alig találok rá szavakat, számomra talán első helyen ezek a falatok voltak az egész étkezésből.

Kis pihenés után érkeztek a levesek, mégpedig bambusz, és dél-kínai erős savanyú formájában. A bambusz kissé jellegtelenebb, tavasziasabb volt, minimális citromos savanyúsággal, de az erős savanyú újra zseniális volt, amikor bekaptad a falatot, még semmi, de aztán hátulról szépen előrebújt a csípősség, aztán csak mindenki nézett ki a fejéből, hogy mi történt itt.

Itt újra beindult a körhinta, jöttek rákkal töltött kis batyuk, valamint marhaszeletek brokkolival, hagymás csirkedarabok, illetve báránycomb is, ha hihetünk a feljegyzéseimnek.

Ezek után egy idős kínai úr az asztalunkhoz tolt egy kis kocsit, és elkezdődött a csoda: a pekingi kacsa felszeletelése. Amint a videón is látszik, eszméletlen profizmussal és stílusosan suhogott a bárd, és a jóravaló, ám az élők közül már eltávozott kacsa darabjai pedig ellentmondást nem tűrően hulltak alá, hogy aztán a tányéron végezzék be eleve elrendelt sorsukat. Mi már Wangnál megtanultuk, hogy kell ezt enni: érkezett mellé kis palacsinta, abba beleraktuk az uborkát és a hagymát, rá a kacsát, és a szecsuáni?/pekingi? barna szószt (ez amúgy mennyei volt, egyszerre édes, szójás, és mégsem, nem is találok rá szavakat), majd összetekerve máris lehetett fogyasztani. Úgyszintén megkapta a megosztott első hely plecsnit ez a fogás is.

Ebből párat betoltunk, és mire feleszméltünk az óriási osztrigaszószban pácolt királyrák is megérkezett, jöttek mellé tészták, és a legendás gung bao csirke is. Ez utóbbi sajnos nekem a csirke állaga miatt nem ízlett, de rajtam kívül mindenkinek elnyerte a tetszését, szóval valószínűleg bennem volt a hiba, túlzottan "ruganyosnak" éreztem a madarat.

Újfent szusszanás, majd desszertként friss gyümölcsök jöttek, ami nem is volt baj, hiszen ekkorra már a kidurranás közelébe kerültünk. Természetesen ez nem akadályozott meg abban, hogy a megmaradt királyrákot, meg konkrétan szinte mindent, ami még volt, elfogyasszuk, csak aztán kissé nehéz volt felállni.

Gábor az est végeztével mondott még pár szót az egybegyűlteknek, kiemelve, hogy régóta beteg édesapjának szeretné ajánlani ezt a 100. vacsorát, aki szintén ezen a napon ünnepelte a születésnapját. Megtudtuk még azt is, hogy a következő vacsora örmény lesz (Serj Tankian a díszvendég, bár ez még nem biztos), úgyhogy oda is megyünk, az hétszentség.

Sokan próbálták a fogásokat összehasonlítani a Wangéval, de mint megtudtuk, ennek semmi értelme, hiszen bár mindkettő kínai, de más területekről van, szóval felesleges is egymás mellé tenni két fogást Ami még fontos, hogy a múltkori villázással szemben most nem hátráltam meg, és végig pálcikával fogyasztottam a 16 fogást, még ha néha kissé szenvedés is volt belevarázsolni a falatokat a számba, DE megoldottam. Konklúzióként pedig annyit megállapítottunk, hogy remek vacsora volt, kiváló fogásokkal, úgyhogy bizton mondhatjuk: Kínának egy újabb területét faltuk fel.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

szucsadam 2011.05.06. 15:50:32

nahát, pont egy napon írtunk róla, pedig nem is beszéltünk össze, asztaltárs:)

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: