A Placebo új albuma, a Loud Like Love lemezbemutató turnéjával ugyanaz történt, mint négy éve a Battle For The Sun turné esetében: Bécsbe eljutott a produkció, Budapest viszont kimaradt az első körből. (Igaz, hogy aztán 2010-ben mégiscsak játszottak a félházas negyedházas Arénában, majd tavaly a Szigeten is felléptek egy bestof-programmal.) Úgyhogy mi is ugyanúgy tettünk, mint annak idején: hazai helyszín hiányában ismét Bécs felé vettük az irányt. És bár nem bántuk meg, sokkal kevésbé volt meggyőző az eredmény, mint 2009-ben.

A TOY névre hallgató előzenekarra nem érdemes sok szót vesztegetni, épp annyira volt eredeti a dolog, mint a nevük. A lehajtott fejjel játszó, hajmetál küllemű banda rockosan tekerős indie zenéje nem nagyon talált be, egyedül a repetitív, be-begyorsuló gitártémáik voltak értékelhetőek. Nem hiszem, hogy sok vizet fognak zavarni a zeneiparban.

Az első meglepő dolgot viszont már a Placebo színrelépése előtt konstatálhattuk: a Stadthalle ülőhelyeinek a színpaddal szemben lévő része - azaz a helyek kb. 10%-a - a legrosszabb hazai hagyományokat idézve fekete lepellel volt letakarva, és a fennmaradó területen sem volt teltház. Ez azért érdekes, mert a Budapest Sportaréna hasonlóan szerencsétlen megoldásairól már a Muse és a Placebo itthoni koncertje esetében is sok szó esett, és mindenki a magyar közönséget hibáztatta, amiért érdektelen az ilyen kurrens előadókkal szemben. Hát most ez vagy az osztrák közönségre is igaz lett közben, vagy a zeneipar válsága terjedt át már az arénakoncertekre is, én nem tudom. Mindenesetre már most kezdek aggódni a jegyüzérek jövője miatt.

Mivel a Placebo a turnéi különböző állomásain rendre ugyanazokat a számokat adja elő ugyanabban a sorrendben, ezúttal igyekeztem távol tartani magam a setlist.fm nézegetésétől, mert nem akartam kiszámítható koncertélményt. Így viszont némiképp csalódnom kellett. Azzal nem volt gond, hogy a bestof setlistet jócskán lecserélték, hiszen a változatosságra szükség van, és az egyébként remekül sikerült új album dalait is meg kellett turnéztatni. Arra viszont nem nagyon van értelmes magyarázat, hogy miért a csak EP-re került és nem túl nagy szám B3-vel kezdtek, hogy a Battle For The Sunról miért éppen a For What It's Worth és a Speak In Tongues hangzott el, amikor lehetett volna onnan bőven jobb merítés is a nem agyonjátszott számok közül. Ahogy az is nehezen érthető, hogy miként került be a setlistbe az új lemez három leggyengébb dala (Scene of The Crime, Rob The Bank, Purify), melyek aztán jól le is ültették a hangulatot. Szerencsére azért az album legjobb számai is elhangzottak, a Loud Like Love, a Too Many Friends, a zseniális A Million Little Pieces és az Exit Wounds élőben is kiválóak voltak, és méltán váltották ki a közönség lelkesedését.

A többiben nem volt sok meglepetés: az Every You Every Me pl. már a koncert eleje táján elhangzott, és vicces volt látni az előttem álló srácot, amint telefonján a setlist.fm-et böngészve igazán rákészült, hogy videóra vehesse a Placebo legnagyobb - és mára már legunalmasabbá vált - slágerét. A Space Monkey a most játszott setlist kvázi meglepetése, ezt 2007. után vették újra elő, és jött persze sok kötelező klasszikus is, melyeket öröm volt hallgatni, de pl. a Special Needs sajnos kimaradt. A rendes programot szokásos módon a tempósabb slágereikkel (Meds, Song To Say Goodbye, Bitter End, Special K) zárták, majd a ráadásra a Teenage Angst lelassított és áthangszerelt verziójával jöttek vissza, ami nem volt épp telitalálat, mert semmit nem tett hozzá az eredetihez (sőt!), viszont már-már azt a látszatot keltette, hogy a banda a saját maga feldolgozászenekarává vált. Az igazi feldolgozás Running Up That Hill ellenben kellemes volt, és az Infra-Red is megtette zárószámnak.

Hogy teljes legyen a kép, hozzá kell tenni, hogy a hangzás (főleg a zúzósabb számok hangszeres részét illetően) nem volt tökéletes, és a vizuális megoldások is messze elmaradtak a legutóbbi turnéhoz képest. Az akkori jól megkomponált kivetítést ugyanis gagyi randomvizuálok váltották fel, melyek csak egy fokkal voltak jobbak a napokban kimúló Winamp grafikai megoldásainál, a nagy attrakciót pedig az akarta jelenteni, hogy egyes számok alatt a zenekart egy áttetsző fóliaszerű fal választotta el a közönségtől. Ha ez a számok mondanivalóját lett volna hívatott megtámogatni (elidegenedés ugyebár), akkor még értékelhető is lett volna a dolog, de semmi ilyen tudatosságot nem lehetett felfedezni benne, így inkább fölösleges volt. 

A banda nem tűnt igazán lelkesnek, bár zavaróan unottnak sem, mindenesetre az egyediesített vagy spontán átkötőszövegek teljesen kimaradtak, a 2009-es bécsi koncerten még németül poénkodó és a nyelvet jól beszélő Brian Molko alig szólalt meg a számok között, akkor is csak angolul, és valószínűleg München, Köln, Zürich vagy Prága sem kapott több figyelmességet idén. Kár. Másfelől viszont kifogástalanul énekelt, és a többiek is korrektül odatették magukat, a visszafogottság a zenei teljesítményen nem volt tetten érhető. 

Összességében tehát felemás maradt a kép: akadtak kiemelkedő pillanatok, és annál sokkal több jó dolog történt a 22 szám alatt, hogy rossz szájízzel távozzunk - másfelől azonban olyan frenetikusan jó sem volt ez a koncert, mint amire korábbi élményeink és az új lemez alapján okkal számítottunk. Bízzunk benne, hogy Budapestre már egy kiérleltebb programmal térnek majd vissza valamikor, kihagyni azért továbbra sem lesz érdemes!

Loud Like Love lemezkritikánk itt, a 2009-es Placebo koncertről írt beszámolónk pedig itt olvasható.

A posztban szereplő fényképek a szerző felvételei.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.