A legjobb koncertek 2014-ben

2014.12.29. 14:44

Újra itt az év vége, így 2011, 2012 és 2013 után ismét elkészült az Utolsó éjjel év végi szubjektív koncert toplistája. Szerencsére idén is bőven volt miből meríteni!

Íme tehát a 2014-es TOP 10 a legjobb felé haladva:

10. Arctic Monkeys (VOLT) - beszámolónk itt!
Sokak előzetes csodavárását árazza be ez a 10. hely, és a listán való szereplés is inkább a koncert aktualitásának és jelentőségének szól, mint annak, amilyen valójában volt. Mégis bármikor megnézném őket újra.

utDSC03239-crac.jpg
9. Jimmy Eat World (Sziget)
Emlékeztek még arra a bandára, amelyik már akkor emo volt, amikor a műfaj a jelenlegi formájában még nem is létezett, és még nem lánynak kinéző fiúk játszották szarul? Arra a bandára, amely ha csak a The Middle c. számot írta volna meg, akkor is elmentem volna első hazai koncertjükre? De szerencsére nem csak azt írta meg, és olyan best of műsort nyomtak le a Szigeten, hogy örömmel mentem fizetni utána a merch pulthoz.

jimmyeatworld.jpg
8. A Day To Remember (Sziget)

Ismét egy hazai elsőző, ráadásul egy igen aktuális csapat a metalcore szcénából. Ezzel együtt is meglepett, milyen sokan voltak rájuk kíváncsiak egy hétköznap délutáni időpontban a rossz elhelyezésű és rossz hangzású A38 sátorban, felejthetetlenné téve a lelkes amerikai banda magyarországi debütálását.

adaytoremember.jpg
7. Iron Maiden (Budapest Sportaréna)
- beszámolónk itt!
Ez egy etalon koncert volt, amit a közönség tett igazán naggyá: a hátsó sorokban is teli torokból üvöltött szövegek, főként a korai slágerekből álló setlist - na meg Eddie. Semmi nem hiányzott, csak egy szabadnap másnapra.

res20140603_210629.jpg
6. Hiperkarma (Expresszó, Veszprém)
- beszámolónk itt!
Egy hangulatos klubkoncertnél kevés jobb dolgot lehet elképzelni, legfeljebb egy hangulatos vidéki klubkoncertet. Ha pedig a korszakos jelentőségű Hiperkarma tökéletes visszatéréséről van szó, akkor az nehezen überelhető. 

ue20141024_235009.jpg
5. Parkway Drive / Heaven Shall Burn (Barba Negra Music Club)

A metalcore műfaj jelenlegi legjobb bandája látogatott el hozzánk már hetedik alkalommal, ezúttal decemberben az ilyenkor napfényes Ausztráliából, és felfokozott várakozásainknak megfelelően nyújtott kiválót a hasonlóan jól muzsikáló német Heaven Shall Burn felvezetése után. A Parkway Drive-nak köszönhettem tavaly az év legjobb koncertjét, idén meg életem legdrágább zenekari pólóját. Jövőre újra a VOLT-on zenélnek, és mivel még mindig a napfény áll a legjobban nekik, mindenkinek ott a helye!

pwdrive.jpg
4. Beach Boys (Budapest Sportaréna)
- beszámolónk itt!
A napfény nekik is jól áll - már több mint 50 éve. Megfogyva bár, de törve nem, Amerika Bandája végre hazánkban is bemutatkozott. Igazán profi, de egyáltalán nem lélektelen múltidézésben és szórakoztatásban volt részünk, ezekre a számokra 2014-ben is érdemes építeni. Egy életre szóló emlék volt annak a pár ezer embernek, aki nem dőlt be a fanyalgó beharangozóknak.

resize_of_dsc04042.JPG
3. HIM (Budapest Park)

Minden évben van egy olyan koncert a listánkon, amely igazi meglepetés, amelyre komolyabb várakozások nélkül megyünk, majd virágos kerttel szívünkben távoztunk. (Kozsó még nem szerepelt nálunk, hátha egyszer...) Idén a HIM volt ez. Love metal minden mennyiségben, nyálfaktor nélküli előadással, jó hangzással, és nem a Join Me-re kihegyezett dalsorrenddel. Fantasztikus volt!

him.jpg
2. Pokolgép / Omen (Pecsa Szabadtér)
- beszámolónk itt!
Eurowoodstock-fíling a PeCsa már önmagában nosztalgikus szabadtéri színpadán. Régi nyarak emléke, régi zenék emléke, öreg metál nem vén metál, igazi rockünnep a Pokolgép 30. születésnapjára. Magyar legendák a dobogó második fokán!

res2014-06-07 21.23.jpg
1. Pearl Jam (Stadthalle, Bécs)
- beszámolónk itt!
Ha valami nem volt kérdés, az a Pearl Jam első helye az idei listán. Nem csak azért, mert nem könnyű elcsípni őket Európa hozzánk közelebbi felén, hanem azért is, mert olyan magabiztos és őszinte produkciót láthattunk Eddie Veddertől és társaitól, hogy ehhez a zenei élményhez idén semmi más nem volt fogható.

utDSC03080-crac.jpg
Különdíjas, egyben az év magyar debütálása:
A Haunebu és a Kollaps tagjaiból összeállt, garage rockot játszó Dope Calypso koncertje a 40 fokra hevült Beat On The Brat-ben igazán jó és fülledt nyári élmény volt a Rakéta Fesztivál keretei között. Aztán ősszel kihozták az év legjobb hazai albumát, melyet érdemes meghallgatni élőben is.

dope_1.jpg
Ami még nagyon jó volt, de a TOP 10-be most nem fért be:
Metallica
(Bécs) - a fura körítés miatt most nem lett toplistás a világ legjobb bandájának koncertje, beszámolónk ittEverlast (Budapest Park) - az eső kicsit elmosta, de jó volt, Limp Bizkit (Budapest Park) - beszámolónk itt, Blink-182 (Sziget) - Travis Barkert hallgatni élőben? Priceless!, Bob Dylan (Bécs) - beszámolónk itt, Népi Papa és a Haverok (Kuplung) - beszámolónk itt, Akela farkasnap (Club202) - pont mint tavaly, csak Bolhacirkusszal, INVSN (A38) - így kell tökéletesen előadni a semmi extrát, The Idoru búcsúkoncert (Dürer) - beszámolónk ittPunnany Massif (Káli kapocs, Mindszentkálla) - szövegileg továbbra is közhelygyűjtemény, de a Káli medencei környezetben a zene betalált.

Ami tuti jó lehetett, de sajnos nem voltam ott:
Peter Gabriel (Budapest Sportaréna), Manic Street Preachers (Sziget), Cannibal Corpse (Club202).

Az év legolvasottabb Utolsó Éjjel-posztja: Iron Maiden koncertbeszámoló.

Az év bűnös élvezete: Acceleration 2014. (Hungaroring) - David Hasselhoff és barátai félplayback showját képtelen voltam nem élvezni.

Ha ezek után még kedvetek van, lájkoljátok a blogot fb-n!

Élő zenében gazdag új évet mindenkinek!

A posztban szereplő fotók a szerző felvételei.


Teljesen fölösleges volna mentegetőzve írni a szerdai Beach Boys koncertről meg az efféle nosztalgiázás létjogosultságáról, mert ez most állati jó volt, és kész. Már a fanyalgó, lesajnáló beharangozókat sem igazán értettem. Hogy csak Mike Love van benne a most turnézó felállásban az alapító tagok közül és mellette még Bruce Johnston, aki négy évvel később csatlakozott, és csak 1965. óta Beach Boy? Komolyan ez volt a legnagyobb problémája annak, aki nem jött el? Hisz ez gyakorlatilag a klasszikus felállás élő tagjainak fele. Inkább örülni kell neki, hogy még mindig játszanak, és végre Magyarországra is elhozták a legendát.

beachboys1.jpg

Ezért is volt szomorú látni eleinte a harmadházra függönyözött Arénát, ami még így sem telt meg teljesen, néhány ezren lehettünk csak. Viszont örömteli, hogy a küzdőtéren sok volt a fiatal, a 16-17 éves hawaii-inges magyar srácoknak külön respekt, az expat lányok "Marry me!" táblája ellenben csak az elején volt vicces.

Az első számok alatt mindenki elnéző kuncogással nyugtázta a tényt, hogy a pálmafákkal kicsit Dáridó-szerűre kialakított színpadon néhány öreg bácsi elkezdi idézni a múltat. Hála azonban a 70 fölötti fiúk öniróniájának, a félszeg kezdés ellenére sem fulladt paródiába a dolog, és pár szám után már mindenki önfeledten szórakozott, és nem rajtuk, hanem velük nevetett. De inkább mosoly volt ez, hiszen a múltidéző hangulat észrevétlenül szippantott be mindenkit. Pedig ez a múlt nem a mi múltunk, még csak nem is hatvanas éveket a vadkeleten töltő szüleinké, hanem az ő amerikai múltjuk. De vonzó múlt ez, és egyben a popzene bölcsője, hibátlan dalokkal.

beachboys6.jpg

Így lélekben mindannyian ott voltunk a hatvanas évek amerikai tengerpartján, miközben a jelenben együtt buliztunk a 73 éves Love-val, Johnstonnnal és kb. húszassal fiatalabb, de már évek óta velük játszó kísérőzenészeikkel. Akik nem csak kifogástalanul zenélnek, hanem remek hangjuk is van, még a dobos John Cowsill-nek is jutott néhány számban vezető vokál. A két öreg a falzettekbe nem szállt be, amúgy viszont nagyon korrekt és fiatalos volt az énekük, ami nem playback, hanem legfeljebb autotune eredménye lehetett. Johnston volt a mozgékonyabb, Love inkább csak totyogott, és a csókokat dobálta a rendes redneck módjára 3 ujján pecsétgyűrűvel díszített kezével. A kivetítőn a banda 53 éves történetének emlékein és az emblematikus szörfökön, cheerleadereken és autócsodákon kívül mértéktartóan visszafogott mennyiségben magyar utalások is előfordultak, ami szép gesztus volt Amerika Bandájától. Egyébként is tudták, hol vannak, szívesen kommunikáltak a magyar közönséggel, de egymást is ugratták eleget.

beachboys5.jpg

A már elhunyt tagokra, Dennisre, Carlra és a beatleses George Harrisonra való emlékezés sem volt olcsón hatásvadász, hanem inkább őszinte, méltó sztorizgatások, tisztelgések voltak ezek, Mike Love tekintete is fátyolosabban csillogott azokban a percekben. Nem szégyen, hogy a miénk is. Ezen a két rövid blokkon kívül inkább a vidámabb slágerek voltak terítéken, a 20 perces szünetet leszámítva nem is ült le a több mint 2 órás show.

Az azért látszott, hogy sokat próbált profikról van szó, ezek a 2-3 perces számok csak zsenialitásukban egyszerűek, dallamvilágukban nem feltétlenül, a többszólamos énekektémákat mégis hibátlan összhangban hozta le a zenekar. És a nekik talán szokatlanul kis létszámú közönségtől sem jöttek zavarba. De miért is jöttek volna, ha egyszer végig táncolt, énekelt a küzdőtér, és ovációtól volt hangos a csarnok. Szóval a buli hibátlan volt, és nem cseréltem volna le ezt a közönséget egy háromszor nagyobb, de passzívabb tömegre. Így volt jó, ahogy volt.

beachboys2.jpg

Jártam mostanában néhány klasszikus nosztalgiakoncerten, de ilyen szórakoztató faktorral egyik sem bírt. Persze Bob Dylan élete nem a gondtalan strandolásról szólt, az LGT sosem volt a legnagyobb kedvencem, David Hasselhoff és barátai pedig az "élő" faktort hagyták ki a buliból. A nálunk járt Beach Boys viszont kiválóan teljesített, velük emlékeztünk, velük táncoltunk, velük nevettünk.

És íme a koncert setlistje:

beachboys3.jpg

A fényképek a szerző felvételei.


Veszprémben tért vissza a színpadra a Hiperkarma az október 31-i lemezbemutató egyetlen bemelegítő buliján.  Nem kis esemény ez, mivel Bérczesi Róbert az ezredforduló táján két olyan korszakos lemezt tett le egymás után az asztalra, melyek egy teljes generáció szívébe lopták be magukat.

ue20141024_233510.jpg

A Hiperkarma 2007-ben tűnt el először a közönség elől. Bérczesi néha még előkerült egy-egy rosszabbul sikerült egyszálgitáros fellépésre, de csak 2011-ben hozta össze újra a Hiperkarmát. A kissé eltérő felállásban az akkori koncertteljesítményük és hangzásuk sem volt az igazi, arra viszont mindenképp jó volt az a néhány hónap, hogy az új Petőfi-generáció is élő bandaként ismerje meg őket.

Aztán újabb három éves drogszünet következett, majd idén jött a hír, hogy Bérczesi kitisztult, és 11 év után az új lemez is elkészült, amelyet a Pecsában mutatnak be most pénteken. Vajon tudnak-e még ugyanúgy hatni a hallgatóra, mint régen? - motoszkált bennem a kérdés, és mivel a Hiperkarma zenéjét mindig is jobban szerettem klubkoncerten élvezni, a nagyszabású lemezbemutató helyett a bemelegító koncertre esett a választásom. Ahogy a banda is most először koncertezett újra, a veszprémi Expresszó klub is csak nem rég tért vissza néhány éves álmából, és a legjobb pesti klubokra emlékeztető koncertterme kiváló helyszínt biztosított a Hiperkarma visszatéréséhez.

ue20141025_001056.jpg

Szerencsére minden jól alakult, mert amint belecsaptak a húrokba, azonnal hatalmába kerített ugyanaz az érzés, mint a régi legendás Gödör-bulik alkalmával. Nehéz leírni, hogy mitől volt ez az első pillanattól más, mint a 2011-es visszatéréskor, de határozottan jobb volt. Bérczesi szuggesztiója ugyanúgy hatott, mint 10 éve, a hangzás tökéletes volt, a belénk ivódott szövegek és dallamok pedig ismét felelevenítették azt a teenage angstot és útkeresést, melyen a mi generációnk a harmincas éveire sem tette maradéktalanul túl magát.

Autentikus megszólalásban a Sosem voltunk senkik, a Királyok síelők, a Felejtő, a Kérdőjel, a Lidocain, a Mindenki függ, az Amondó, a Feketepéter vagy a Dob+basszus olyan számok, melyek bármennyiszer bárhol jöhetnek, be vannak égve az agyunkba, lelkünkbe, és talán 50 év múlva is aktuálisak lesznek az akkori generációk számára. Arról mindenkinek lehet elképzelése, hogy ezek a dalok hogyan születtek, de szerencsére az előadásuk tisztán is jól ment Bérczesinek, hihetetlenül koncentrált volt, mégsem vált görcsössé, és átjött, hogy mi az üzenet.

ue20141024_235009_1.jpg

Az új lemezről is játszottak dalokat, ezek közül én korábban csak a Pont és a Senkitöbbet címűeket ismertem, de a többi között is volt olyan, ami már elsőre betalált. Ehhez az is kellett, hogy a szövegeket kifogástalanul lehetett érteni, ugyanúgy, mint annak idején az első Hiperkarma koncertemen a Süssfelnapban, amikor ott álltam földhöz vágva, mert úgy hatottak rám az addig ismeretlen sorok az első két lemezről.

De vissza a jelenbe: a banda ismét ugyanazt a kifogástalan, de ízes játékot hozta, mint annak idején. Ki kell emelni Frenk teljesítményét, aki három éve még gitárosként akart elöl állni Bérczesi mellett a színpadon, most mégis visszaült eredeti helyére, a dobok mögé, és elképesztően jól játszott végig. Az aprótermetű dallamszekció is hibátlan volt, a balkezes frontember teljesítményét pedig már eleget méltattam.

ue20141024_223818.jpg

A közönség ideális volt, mert elegen összegyűltek egy jó bulihoz, mégsem volt tömegnyomor. Sikoltozó tinik helyett jórészt azok voltak itt, akikre már évekkel ezelőtt hatást gyakorolt ez a zene, így a szövegeket mindenki tudta, a taps őszinte és hálás volt, és a zenészeken is látszott az újrakezdés öröme. A régi feelinghez már csak a Szekeres András-féle Erdő és Frenktől a Purple Rain feldolgozás hiányzott, de most pénteken jó eséllyel ezek is sorra fognak kerülni. Szerencsés volt Veszprém, hogy mindezt láthatta, és bár félő, hogy a Pecsában mérete folytán elveszhet valami ebből az intimitásból, ilyen bemelegítés után a lemezbemutató sem sikerülhet majd rosszul.

Fotóink a helyszínen készültek. Az előzenekar Bermuda helyett a Laci Akusztik Band-et néztük meg a Szemeszter kocsmában. Hajrá Veszprém!


A 2000-es évek hazai rockszínterének megkerülhetetlen bandája szombaton a Dürer Kertben elbúcsúzott a közönségétől, és ez alkalomból még egyszer utoljára igazán odatette magát, az aktuális felállás mellett a régi tagok is fő szerephez jutottak. Röviden ennyi volna a hír, de Magyarország többet érdemel. Egy banda utolsó koncertje az Utolsó éjjelen.

ut20140928_004609.jpg

Számtalan Idoru koncerten voltam az elmúlt években, néhányról ezen a blogon is beszámoltam. Láttam őket az eredeti felállással sikereik csúcsán, aztán az énekes, a dobos és a basszusgitáros kiválása előtti utolsó koncerten, a Face The Light lemezbemutatón a Dürerben, majd az újjáalakulást követően az A38-on és Veszprémben, ahol 5-10 embernek játszottak. És tavaly is ott voltam, amikor a 10 éves felállásukat ünnepelték ugyanitt, a Dürerben. Ez a mostani búcsúkoncert pont olyasmi volt, mint a 2013-as jubileumi show: az új felállás kezdett, majd az eredeti lineup folytatta - kicsit hosszabban, mint ami indokolt lett volna, de ezt egy búcsúbulin senki sem fogja felróni nekik. A hangzás ezúttal sem volt tökéletes, túl volt vezérelve a hangszeres cucc, Szolga Józsi énekét képtelenek voltak normálisan hangosítani. A hangulat végig remek volt, a banda rendesen odatette magát, és az akusztikus blokk is jól sikerült. Egyebekben a tavalyi posztban írtak a mostani koncertre is érvényesek, és a setlist is hasonlóan alakult.

ut20140927_225819.jpg

Elvonatkoztatva magától a koncertélménytől, néhány dolog azért mindenképp tanulságos ebben a történetben. Az Idoru a 2003-as debütálásakor nagyon gyorsan futott be külföldön, és bár itthon sem voltak sikertelenek ebben az időszakban (teltházas Pecsa koncert, sok rotáció az akkoriban indult magyar MTV-n), valahogy végig a meg nem értettséggel küzdöttek. Pedig ismertek voltak, nem lehetett őket megkerülni a hazai rockéletben, de azt a fajta komplexitást, ami a zenéjüket jellemezte, sem a vegytiszta hardcore-szcéna, sem a metálosok, sem a punkrockerek nem érezték teljesen magukénak. Okosabb zene volt az annál, mint hogy egy stílust rá lehessen húzni, a metalcore elemek mellett lemezeik instrumentális intrója akár egy Megadeth albumon is elfért volna. Bár a 2009-es tagcseréket követő új felállás már erőteljesebben célozta meg manírjaiban is a hardcore/metalcore irányt, azért hatalmas váltás nem történt a zene összetettségében és a dallamközpontúságban.

ut20140927_231859.jpg

Már az bravúr volt, hogy 2009-ben Szalkai Tibor gitáros tovább tudta vinni a bandát az új tagokkal, és az új énekessel kissé irányt váltó formáció a nulláról építkezve is meg tudott maradni gyakran koncertező aktív bandának. Az elmúlt években viszont láthatóvá vált, hogy az együtt összehozott újabb Fonogram-díjas lemezzel sem tudták a régi szintre növelni hazai támogatóik számát. Játszottak a Dürer kistermében hc-buli előzenekaraként, voltak ürességtől kongó nagytermes koncertjeik is, miközben a fiatal metalcore csapatok már kitermelték a tizenévesekbõl álló saját közönségüket. (Az, hogy az egyébként továbbra is népszerű hardcore/metalcore szcéna a fesztiválokon és a hazai zenei szaksajtóban is teljesen mellőzve van, más lapra tartozik, de önmagában is megérne egy posztot.)

ut20140928_001118.jpg

Az Idorunak végül igazából csak a tavalyi reunion bulira és most a búcsúkoncertre verődött össze rendesen a tábora. Így alapvetően érthetõ volt a döntés, hogy a részükről ez már egy meg nem nyerhető küzdelem a hazai zeneipar és zenei kultúra jelenlegi állapotában. Persze lehetett volna más út is: több rádióslágert írni, menedzserszemlélettel tudatosan építkezni, álságosan behaverkodni magukat a belterjes online hipsztermédiába, de ezeket úgysem tudták volna hitelesen hozni, akkor pedig minek.

ut20140928_004201.jpg

Mindenesetre tanulságos, hogy a csupa szponzorált tartalommal lassan önmaga paródiájává váló Recorder blog a hétvégi ajánlójában meg sem említette az Idoru búcsúkoncertjét, ahogy kb. egyetlen düreres underground eseményt sem szokott megtámogatni, ellenben nagyban tolta haverilag támogatott tartalomként az egyelőre legfeljebb néhány tíz ember érdeklődésére számot tartó Terrible Ted szintén aznapi lemezbemutatóját. És hát máshol sem nagyon lehetett olvasni arról, hogy az Idoru, a 2000-es évek hazai rockszínterének korszakos bandája feloszlott, és egy kitűnően sikerült, sokakat megmozgató koncerttel búcsúzott közönségétől a Dürer kert nagytermében. Ezért is kellett újabb posztot írnom az Idoruról, minden bizonnyal az utolsót.

A koncertfotókat a szerző készítette.

A banda utolsó albuma teljes egészében meghallgatható itt:


Groot kiskacsa

2014.08.26. 12:35

Az mondjuk durva, hogy egy élőszereplős, amúgy kurvajó filmben a két CGI karakter, akik ráadásul egy mosómedve és egy fa, tudják a legnagyobb érzelmeket kiváltani, és tényleg. Ez egy kicsit félelmetes, főleg, hogy direkt erre van kihegyezve, és engem is megvettek vele kilóra, ami azért nem egyszerű. Lee Pace meg jön fel, mint a talajvíz, előzetesekben a Hobbit 3. részében, na meg előtte letoltam a Halt and Catch Fire-t is. Trélereket meg azért ne nézzetek, mert ehhez a filmhez is rohadt szar volt vágva, közben meg...


Szabadulás a Cirkuszból

2014.08.21. 07:25

2014 közepére már egészen sok szabadulószoba lett a városban, és ember legyen a talpán, aki tud választani, hová menjen. Mi most egy egészen frissen nyíltat teszteltünk, mégpedig az E-Exit escape roomot, csapatban.

2014-08-19 17.21.10.jpg

A céges team buildingekben az a jó, hogy mindig ki lehet valami mókásat találni arra, hogy kovácsolódjunk még inkább csapattá, és erre mi sem ad jobb lehetőséget, mint hogy 2-6 főt bezsuppolnak egy szobába, majd közlik, hogy csak akkor jöhetnek ki, ha saját jogon megoldjűk ezt. Kevés jobb alkalom van a kreativitás csillogtatására, mint annak a félelme, hogy örökké bennmaradsz, vagy legalábbis megalázó módon hatan se juttok ki egy óra alatt, mert az a rohadt űrszonda elnyelte a 2-4-1 koordinátán lévő Zwicki nevű fehér törpéből áramló kozmikus sugárzást az ioncserélő meghibásodása miatt. De eltértem.

Lépj be a rémségek kicsiny cirkuszába, egy olyan helyre, ahol ha nem vigyázol, te is örökre a gonosz cirkuszigazgató markában maradsz. Most éppen az előadás előtti összevisszaságot láthatod a sátor porondján, ahol keverednek a cirkusz körül tanyát vert vurstli, és az esti előadás eszközei. A ketrecekben, ládákban, cirkuszi öltözékükben szomorú szemű állatok, és artisták várnak a fellépésükre, miközben a zsarnok igazgató a délutáni egyórás pihenőjét tölti. Most van tehát 60 perced arra, hogy a fejtörők, és ügyességi játékok megoldásával, kódok, lakatok, zárak kinyitásával végül te is és az állatok is újra szabadok lehessetek.

Az E-Exitben két szoba van, az egyik az 1984 nevet viseli, a másik pedig a Cirkuszt. Mindkettőnek sejthető a tematikája, és a lényeg pedig annyi, hogy egy óra alatt kell kijutni, különböző fejtörők, logikai mutatványok, és ügyességi feladatok megoldásával.

Szörnyű időket élünk. A Nagy Testvér, és terrorszervezete mindent, és mindenkit lát, hall, figyel. Még a gondolataid sincsenek biztonságban! Elég egy kellemes, felvillanó emlék, vagy egy virágos rét az álmaidban, és a gondolatrendőrség azonnal lecsap… Most viszont egy aprócska hiba került a gépezetbe, és így – nagy szerencsédre – adódott 60 perced, hogy te és a társaid elszökjetek a folyamatos megfigyelés elől, és új életet kezdjetek.

Mi a Cirkuszra mentünk rá, és bár konkrétumokat nem szeretnék elárulni (jönne is az Igazgató az őrült papagájával, te jó ég), azt kell mondjam, hogy nagyon jól, és ötletesen volt kitalálva az egész, sőt, az elején nem is gondoltuk volna, hogy ennyire komplex lesz, de kábé a felétől (ügyesebbeknek az 1/4-étől) azért volt egy kis csavar, és onnantól indult be a buli igazán.

2014-08-19 17.27.29-1.jpg

2014-08-19 17.27.33.jpg

És, hogy mit kell csinálni? Különböző kütyükön számsorokat megfejteni, eszközöket, melyek látszólag egyáltalán nem illenek össze párosítani, állatokat kiszabadítani, rejtvényeket megoldani, zárakhoz kulcsokat keresni, valamint a témához illő vurstlijátékok sem maradhattak ki a szórásból. Nekünk kicsivel egy óra után sikerült kijutni, a játékmesterek nagylelkűek voltak, és feltartották addig az Igazgatót, amíg megoldottunk mindent.

10616289_257111327821033_1382292005163791047_n.jpg

A végén mindenki kap egy karszalagot annak örömére, hogy megoldottuk a rejtélyt, és az is biztos, hogy a következő csapatépítő alkalmával pedig az 1984-et fogjuk betesztelni, de addig is mindenkinek ajánlom az E-Exitet, mert ez a szoba bizony nagyon fasza volt.

Elérhetőség: http://szabadulos-jatek.hu/


A Metallica By Request Tour hazánkat ugyan elkerülte, de Prágában és Bécsben is el lehetett csípni, nekünk utóbbi jött össze. A Krieau nevű ügetőn rendezett minifesztivál első két fellépőjéről még lemaradtunk, de az Alice In Chains műsorát már az elejétől néztük. Ha rockzenekar lennék, én biztosan naplemente előtt szeretnék játszani a nyári open air koncerteken, ilyenkor jön át igazán a gondtalan nyári hangulat, és ilyenkor a legkönnyebb az élet császárának érezni magunkat a színpaddal szemben is. Hát még milyen lehet ott fent!

res1.jpg

Az Alice In Chains koncertjét is feldobták az aranyló napsugarak, de egyébként is nagyon rendben volt a dolog. Az együttes az eredeti énekese halálát úgy tudta túlélni, hogy újabb anyagaikkal is sikert arattak, így a Pearl Jam mellett egyedüliként maradtak igazán menők a legendás seattle-i színtérről. A régi klasszikusok mellett az új lemezről is játszottak, és elhangzott legjobb újkori számuk, a 2009-es Check My Brain is. Az alapító gitáros Jerry Cantrell megbízható játéka és a 2006-ban csatlakozott, kravitzes fizimiskájú William DuVall látványos színpadi teljesítménye meghatározta a showt, a közös énektémák kitűnően működtek, a sound is tökéletes volt. Remek előjelek voltak ezek a Metallica koncertje előtt, de ne szaladjunk ennyire előre.

res2.jpg

A Metallica By Request azt jelenti, hogy a banda 2014 nyarára Dévényi Tibi bácsivá vált, és aktuális turnéján a közönségre bízza a dalválasztást: az egyes koncertek setlistjére a jegy birtokában lehet online szavazni a koncert előtt, és mindenhol a helyben győztes számokat játsszák el. (Azért így sem szokott jelentős eltérés kialakulni a megszokott dalsorrendhez képest, a nép ugyanis csak néhány országban húzta meg a váratlant, így ritkaságok helyett jobbára az ismertebb Metallica számok maradtak műsoron.) De van még egy csavar a dologban, egy dal helye ugyanis az elhangzásáig üresen marad, és 3 szám közül választhatnak a jelenlévők, erre SMS-ben lehet szavazni. Ezúttal a Creeping Death, a Fuel és a Blackened hármas volt a kínálat, ezt a szavazósdit viszont úgy tolták az arcunkba, hogy nem akartuk elhinni.

res3.jpg

Az Alice In Chains koncertje előtt és után ugyanis megjelent a kivetítőn a Metallica (eleinte az egyes tagok külön-külön, majd együtt is), és előre felvett klipekben buzdították SMS-es szavazásra a népet német felirattal, ahogy kell. Közben ott virított az emelt díjas (0,5 euró/SMS) szám is a kivetítőn, tisztára mint egy rossz teleshop reklámban. Ez volna 2014-ben a Metallica? Szerencsére azért nem egészen, de Lars Ulrichnak korábban is volt pár rossz húzása, és ez sem úgy tűnt, mintha viccnek szánnák, így maximum kínunkban tudtunk röhögni. Szerencsére magát a koncertet ez nem zavarta meg, de így is akadt más zavaró tényező a show-ra.

Történt ugyanis, hogy naplementekor feltámadt a szél, mely a színpadhoz képest oldalról fújt igen nagy lökésekkel. Oké, ez nem egy időjárás-jelentés, hanem koncertbeszámoló, csak sajnos a szél eléggé meghatározta a későbbiekben történteket. A Metallica még világosban kezdett a Battery-vel, és bár eleve nem szóltak tökéletesen (kb. a 2010-es budapesti koncerthez lett volna hasonló a hangzás), de közben a szél is el-elfújta a hangot, ami azt eredményezte, hogy a számok közben drasztikusan lehalkult a zene 10-20 másodpercekre, és így már nehezebb volt fenntartani a lelkesedést. Erről nem a banda tehetett, hanem az időjárás és a helyszín, hiszen a Krieau küzdőterét egy nagy rétként kell elképzelni, ahol semmi nem fogja fel úgy a szelet, mint egy stadionban. James mindenesetre vette a lapot, és azonnal rázendített az Elfújja a szél a dalom c. Modern Hungária slágerre. Na jó, nem ez történt, hanem inkább a Master of Puppets következett.

res4.jpg

A koncert maga egyébként teljesen jó volt, csak hát velük szemben nekem nagyon magasan van a mércém, pl. a 2009-es esős és a 2012-es fekete albumos Novarock-fellépésükön is tökéletes volt a hangzás és a teljesítmény is, és ettől most elmaradt az élmény. Pedig sorra jöttek a Metallica klasszikusok, és az is örömteli volt, hogy ismét megfért egy setlistben a Welcome Home (Sanitarium) és a Fade To Black, na meg az Unforgiven is, hogy csak a lassabban építkező tételeket említsem. Szintén pozitívum, hogy a nyári turnéra írt új dal, a Lords of Summer is sokkal jobb volt élőben, mint ahogy az előzetes videók alapján vártam, a Death Magnetic lemez számainál mindenesetre több benne az élő potenciál.

res6.jpg

Az este fénypontja számomra az ...And Justice For All volt, melyet először hallhattam élőben, ez örök kedvenc. Érdekes, hogy míg ezt a komplex tételt szinte hibátlanul sikerült eljátszaniuk, a sokkal egyszerűbb Sad But True-ban szétcsúszott a dob és a ritmusgitár összhangja. És az is feltűnt, hogy a gyorsabb dobrészeknél (pl. a One duplázós középrésze és az osztrák-német földön mindig népszerű St. Anger zúzása) valószínűleg tudatosan lehalkították és elkásásították az egyébként jól triggerelt dobhangzást, hogy kevésbé hallatszódjon Lars pontatlansága. De vissza pozitívumokhoz, a Whiskey In The Jar is nagyon jó volt a végén!

res5.jpg

Ahogy a fenti példák is mutatják, a setlist több korábbi alkalmat kenterbe vert, egyetlen olyan szám sem volt, aminek ne örültem volna, legfeljebb a Nothing Else Matterst unom már, de még mindig kevésbé, mint a gitárboltosok. Az pedig igazán szuper volt, hogy a kedvenc bandám játszotta 2 és fél órán keresztül a legjobb számait. Jó koncert volt ez, és még ha ezúttal el is maradt a megőrülés, én nagyon nem akartam, hogy vége legyen.


Idén végre tényleg sikerült egy nagy és aktuális nevet leszerződtetni a VOLT-ra, még ha külön ráadásnapot is kellett szentelni az Arctic Monkeys számára. Én még az első albummal szerettem meg őket, 2006-ban sok hideg téli estén szólt a fülembe dugva a Whatever People Say I Am, That's What I'm Not lemez. Az Arctic Monkeys akkori hangja valóban igazán friss volt, az angol proligyerek attitűd technikás és lendületes zenébe csomagolva nagy sikereket aratott világszerte - és nálam is. Aztán a fiúk felnőttek, lelassultak, Josh Homme lett belőlük, de a tavalyi lemezükkel minden kritikus szerint beértek, és elfoglalták a gitárzene megüresedett trónusát. Én akkor sem értettem ezt az egyöntetű lelkesedést, mert bár a 2013-as AM valóban a második legjobb lemezük lett, a kezdeti energia már törekvés szinten sincs meg benne. Helyette tele van beszívott, elszállós dallam- és témavilágú slágerekkel, amiket a stoner riffelés meg a fejhangú vokálok tartanak egyben, és valóban van köztük néhány kiemelkedő, fogós és egyedi dal. Viszont összességében annyira középtempós az egész cucc, hogy az nekem már kicsit sok - illetve kevés.

utDSC03239-crac.jpg

Az azonban biztos, hogy 2014-ben egy hazai Arctic Monkeys koncert mégiscsak nagy esemény. De vajon mennyire nagy? A beharangozókból úgy tűnhetett, hogy legalább akkora rocktörténelmi pillanat lesz ez Sopronban, mint az 1992-es Guns N' Roses volt a Népstadionban, amit azóta is meghatározó élményként emleget mindenki, aki ott volt - irigylem is őket érte, engem sajnos nem engedtek el rá. Aki reálisan szemlélte az esélyeket, az azért pontosan láthatta, hogy az Arctic Monkeys nem adhat világmegváltó koncertet a VOLT-on. Nem azért, mert nem fogják odatenni magukat, és nem is azért, mert nem jó a zenéjük, hanem azért, mert ha csináltak is némi paradigmaváltást a 2000-es évek elején, akkor is rétegzene volt, amit játszottak, és most is az, csak azóta más lett a műfaj és más lett a közönség is. Ettől viszont érdekelt a dolog, hiszen először játszottak nálunk, és végre nem egy huszadszor szigetelő banda volt a headliner, hanem egy aktuális és fontos zenekar.

És nem is bántam meg, hogy ott voltam, mivel túlzott elvárások nélkül ez egy korrekt koncert volt, ami pontosan megmutatta a jelenlegi Arctic Monkeys erősségeit és gyengeségeit is. Erősség a profizmus, a tökéletes megszólalás, Alex Turner ügyesen kiaknázott frontemberi képessége és a népszerű, ismert számok. (Amúgy tényleg nagyon jól szólt, nem tudom, hogy hol állt, aki mást állít, de középen, a keverőpult előtt 20 méterrel tökéletes volt a hangzás.)

utDSC03223-crac.jpg

Gyengeség ellenben az, hogy ezek a számok mégsem elég jók ahhoz, hogy az ember ne a legnagyobb slágereket várja közben, és a már említett tendenciózus belassultság is álmosító, ha nincs meg az a plusz, amitől jobb lesz, mint a lemezen. Sok mindent elárul az is, hogy az áttörést meghozó I Bet You Look Good On The Dancefloort a jórészt tinikből álló közönség nem is nagyon ismerte (hiszen akkor még alig voltak 8 évesek), így a setlistben sem kapott kitüntetett helyet, míg az új lemez 80%-a lement. És alapművek hiányoztak az első néhány lemezről (mint pl. a When The Sun Goes Down, The View from the Afternoon, Teddy Picker), ami akkor lett volna jó megoldás, ha a lejátszott dalok feledtették volna őket, de erről szó nem volt, az AM album számai a lemezen is túl egyformák és túl moderáltak egymás után, és élőben is azok.

utDSC03221-crac.jpg
Kijött tehát az, hogy a jelenlegi Arctic Monkeys élőben akkor sem átütő, ha amúgy hibátlanul eljátssza az aktuális dalait. És ez a legnagyobb gond velük, nem pedig Alex Turner egyesek szerint flegma rocksztárkodása, ami engem például egyáltalán nem zavart. Egy rocksztár szabadon pozőrködhet, ha ez nem megy a teljesítmény rovására,  ráadásul kifejezetten kedves és hálás volt az a néhány odavetett szó, amit a vége felé mondott a közönségnek. Attól viszont, hogy valami nem átütő, még nem feltétlenül csalódás, persze a profi teljesítményre könnyen rávetülhet a lélektelenség vádja, de nekem nem volt gondom a csapat hozzáállásával. Ebben a bandában most ennyi van és nem több, de az ennyi is bőven jobb az átlagosnál, viszont sokkal kevesebb a kimagaslónál és a tökéletesnél.

utDSC03241-ac.jpg

Az Arctic Monkeys életműve kétségtelenül ott van a huszonegyedik század eddigi legjobbjai között, ez a koncert viszont jelentőségében nem volt és nem is nagyon lehetett több egy aktuális és jó banda tisztes, de felejthetetlennek nem nevezhető magyarországi debütálásánál. Örülök, hogy eljöttek, és ezerszer inkább ők térjenek vissza jövőre is, mint a Hurts vagy a 30 Seconds To Mars.

A Strypes amúgy nem rossz, de hiányoznak a fogós számok, a Mary Popkids helyett pedig a Junkiest néztem meg az Akvárium színpadon, és pont olyan jó volt a kánikulai koncertjük, mint tavaly.

(A posztban szereplő fényképek a szerző felvételei.)


Bob Dylan egy olyan legenda, akinek jelentőségéről a legkevesebbet azzal lehet elmondani, hogy lemezeiből kb. 120 millió kelt el világszerte, a legtöbbet pedig azzal, hogy a Beatles-hez mérhető revelációval újította meg a popzenét. Ez persze nem feltétlenül köztudomású dolog, de attól még tény. Ahogy az is, hogy dalszerző zseniként sok olyan zenekarra is hatással volt, amelyek rajongói sosem hallgattak Bob Dylant.

uutDSC03177-crbw3.jpg

És ha ez sem elég, akkor csak néhány példa a dalai közül: a Like A Rolling Stone a Rolling Stone Magazine 500-as listájának első helyezettje, a Guns N' Roses által ismét híressé tett Knockin On Heavens Doort minden rendes ember énekelte már torka szakadtából koncerten vagy házibuliban, de Jimi Hendrix egyik leghíresebb dala, az All Along The Watchtower is egy Dylan-szerzemény. És ezek csak apró darabok a félezernyi dalt tartalmazó életműből, melyet komoly státuszú sztárzenészek sora (David Bowie, Paul Simon, Neil Young, Eddie Vedder, Paul McCartney, Bruce Springsteen, Nick Cave, Mick Jagger, Eminem) emleget példaképként vagy inspirációként.

Engem - mint Dylan eredeti életművét kevésbé, követői munkásságát jobban ismerő zenehallgatót - leginkább ez a hihetetlen popkulturális hatás indított arra, hogy megnézzem az immár 73 éves mester bécsi fellépését a Stadthalléban, miután úgy alakult, hogy az eredetileg születésnapi ajándéknak szánt jegyeinkkel az ünnepelt nem tudott elmenni. Ha már így alakult, akkor inkább egy érdekesnek ígérkező koncert, mint a jegyek eladása, ez nem is volt kérdés. Bécs amúgy erős hetet zárt: a szerdai Pearl Jam után a pénteki Eric Clapton sem lehetett rossz, aztán szombaton meg jött Bob Dylan. Ha már hazánkban elképzelhetetlen is egy ilyen sorozat, nézzük a jó oldalát: Bécs nincs elérhetetlen messzeségben.

uutDSC03175-crac.jpg

Ami kicsit rendhagyó volt, hogy Bob Dylan már fél nyolckor elkezdett muzsikálni, és bár már egyre megszokottabb a pontos kezdés Európa-szerte, ez azért elég korainak tűnt, de egy ennyi idős ember esetében azért érthető a dolog. Mást azonban nem kellett elnéznünk neki, ugyanis olyan szépen muzsikált a bandájával, hogy mindenki boldog volt, aki hallotta. Bob Dylan a koncert során felváltva ült a zongoránál illetve állt a mikrofonnál, azaz egyik szám itt, másik ott, nyilván nehezére esik már a hosszas ácsorgás. A hangjában viszont ott volt az összes év, az összes hang, az összes tapasztalás, a nagy idők, a boldog idők és a szomorú idők. A zenekar csodásan kísérte, a basszusgitáros néha nagybőgőre, a szitáros hegedűre váltott, a lassabb számok alatt igazi meditatív hangulat uralkodott. Sorban jöttek a dalok az egész életműből, 1965-tól 2010-ig elég tág volt a skála, és ez jó, hogy nem ragadtunk le a hetvenes években, de ennek veszélye nem is forgott fent igazán.

uutDSC03168-cr.jpg

A közönség végig áhítattal, csendben figyelt, ami illett is a színházszerű kulisszákhoz: kivetítő nélküli minimál színpadkép, minimál fények, csaknem teljes sötétség, kissé halkabb, de tiszta hangzás. 50 perc játék után levonult a banda, de Bob bácsi mindenkit megnyugtatott afelől, hogy "we come back soon", és 20 perc múlva valóban visszatértek egy újabb egy órás etapra, szóval jól sikerülhetett az infúzió adagolása. Egyébként a szünet alatt felkapcsolt fények mellett tűnt fel igazán, hogy milyen fiatal a közönség összetétele, mert bár az 50-60 fölötti korosztály is bőven képviseltette magát, nagyon sok huszonévest is láttunk, ami jó jel, a tisztelet, az érdeklődés és a nyitottság jele. Itthon kevésbé valószínű, hogy ez így lett volna, mindenesetre az LGT tavalyi koncertjét vénnek való vidéknek kellett tituálnom annak idején.

uutDSC03180-crac.jpg

A show hamar elment, 2010-s Tempest album Long And Wasted Years-e volt az utolsó szám, majd jött a ráadás, a szinte felismerhetetlenre hangszerelt All Along The Watchtower és a kötelező Blowin' In The Wind. Varázslatos volt, amit a közönség tetszésnyilvánítása is kifejezett. És most jöhetnek a fesztiválok!

A fényképek a szerző felvételei.


Ezúttal rendhagyó módon a konklúzióval kezdem: a Pearl Jam bécsi koncertjén is igazolta, hogy bár grunge mint műfaj halott, a Pearl Jam él és virul, és nem csak azért, mert Alive. Kevés ilyen magasan jegyzett emblematikus banda volt képes gyakorlatilag mélypont nélkül túlélni a 90-es éveket a rockzene bármely műfajából anélkül, hogy bóvlivá vagy önmaga paródiájává válna, a U2-nak pl. az utóbbi nem sikerült, a Metallica újabb lemezeit pedig rendre fanyalgás fogadta. Maradna a Rolling Stones vagy a Motörhead, de ők kicsit idősebbek.

utDSC03080-crac.jpg

Az MTV-t a 90-es évek elején a Nirvanával együtt uraló Pearl Jam azonban végig nagyon kiegyensúlyozottan teljesített a 2000-es években is, akkori lemezei már szintén klasszikusnak számítanak, és a jelen évtizedben is törés nélkül folytatódott az életmű. Közben Eddie Vedder olyan zseniális szólóanyagot is csinált, mint az Into The Wild filmzenealbum, amit mindenkinek hallania kellene - illetve látnia a filmmel együtt.

Nem véletlen, hogy a Pearl Jam koncertek mind teltházasak, Európába egyébként sem járnak sűrűn, legutóbb két éve volt néhány koncertjük a kontinensen, Bécsben akkor sem játszottak, hazánkban pedig csak 1996-ban. Így fordulhatott elő, hogy a bécsi koncerten több magyar szót lehetett hallani körülöttünk, mint a Kazinczy utca romkocsmáiban bármely random este folyamán.

ut20140625_204037-crc.jpg

A koncert méltó volt a Pearl Jamhez, megfelelt a várakozásoknak és mindennek a világon: előzenekar nem volt, így belecsaptak este 8-kor, és 11-kor fejezték be úgy, hogy a három óra során egyetlen perc üresjárat sem volt. A programra a setlist.fm alapján sem lehetett felkészülni, hiszen a Pearl Jam erősen variálja az egyes koncerteken játszott dalait 3-4 feldolgozással megspékelve, ez a kiszámíthatatlanság mindenkinek csak jót tesz.

A háromszámos lassú kezdőblokk alatt még nem volt tökéletes a hangzás, kicsit halkan szóltak, de már a lúdbőrözős Long Road alatt nyugtáztuk, hogy Eddie Vedder teljesítménye élőben is páratlan: énekhangja tiszta, férfias és karakteres, koncerten is élmény hallgatni, hiba nélkül énekel bármilyen erősséggel. Amúgy az évek során kinézetre a korábbi szomszéd drogos srácból a szomszéd jófej apukává vált, és egyáltalán nem ment át olyan kínos átalakuláson, mint mondjuk a felfújódott fejű Slash vagy az összeaszott Keith Richards.

utDSC03063-crac.jpg

Amire elindultak a zúzósabb dalok, a hangzás is helyrejött, és végig kiváló maradt. Az új album számait is nagyon jól fogadta a bécsi közönség, ezért mindenképp jó pont jár, a Mind Your Manners, a Lightning Bolt vagy Sirens szövegét is mindenki énekelte. A banda allűrök nélkül, minimál kivetítéssel (a színpadképet közvetítették feketefehérben vagy színesben), szép fények alatt játszott, háttérben az új lemez borítójával, az énekes jókedvűen kommunikált a közönséggel, még németül is próbálkozott, láthatóan jól érezte magát. A zenészi teljesítményt nem érdemes egyenként boncolgatni, McCready és Gossard nyilván csodálatosan tud szólózni, de ez ebben a ligában alap.

utDSC03102-cral.jpg

A végefele jött az Even Flow, a Do The Evolution és a Rearviewmirror, a ráadásban az Alive is, de jól tették, hogy nem azzal zártak, hanem a legszebb lassú számukkal, az Indifference-szel. A konklúziót az elején leírtam, meghatározó élmény volt, és egészen biztosan nem csak számomra.

utDSC03079-crac.jpg

A fényképek a szerző felvételei.