Hogy miért lehet érdekes egy Limp Bizkit koncert 2014-ben? Semmi másért, mint bármelyik olyan banda koncertje, amelyik már jónéhány évvel a legnagyobb sikerei után van, de még aktívan koncertezik, és elő képes idézni a nosztalgiafaktort egykori rajongóiban. Akik ebben az esetben leginkább a 80-as évek szülöttei.

ueDSC02984.jpg

Még valamikor télen vettem meg az early bird jegyem a Budapest Parkba az Aerodrome fesztiválra, mely akkor még egy Megadeth koncertet jelentett. Aztán tavasszal bejelentették a Limp Bizkitet mint az este fő fellépőjét, később pedig a Megadeth családi okok miatt lemondta júniusi koncertjeit. Így maradt a Limp Bizkit, melyre egy Megadeth koncertjeggyel nyertem bebocsátást. (Előttük játszott még Rob Zombie is, de én inkább a németek fölényes győzelmére voltam kiváncsi.)

A Limp Bizkitet nem kell bemutatni senkinek, aki a 2000-es éveket nem aludta át, és mivel azokra az évekre talán még Keith Richards is emlékszik, a fiatalabbak pedig még inkább, elég arra utalni, hogy nagy sikerei idején a Limp Bizkit tudta a legrádióbarátabb módon kombinálni a metal és a hiphop legjobb erényeit. Az Anthrax és a Body Count által lefektetett alapokon a Limp Bizkit előtt közvetlenül a Dog Eat Dog volt még magasabb színvonalon képes erre, de a kanonizált stílusteremtés, azaz a megkérdőjelezhető létjogosultságú nu-metal kategória megjelenése mégis a Limp Bizkit nevéhez fűződött.

ueDSC02992.jpg

Meg is telt a Park az egykori rajongókkal, a 20-as és 30-as éveiben járó tömeg szépen megtöltötte a színpad előtti területet. A koncertkezdő Why Try a legutóbbi, 2011-es albumról máris megmutatta, mire számíthatunk az egész show alatt: borzalmasan rossz hangzásra és lelkes, a szövegeket végig éneklő, aktív közönségre. A hangzás némiképp javult közben, de változatlanul halk maradt, Wes Borland gitárjai túl kásásan reszeltek, az énekhang percekre eltűnt, de a közönség szerencsére ezen is segített. Már másodikként elsütötték a Rollin'-t, amire mindenki szépen megőrült, ahogy kellett, kár, hogy a fülem továbbra is jelezte: ez egy olyan buli lesz, ahol nem a zenei teljesítményen lesz a hangsúly.

Ezt elfogadva egy egész jó buli kerekedett: a Nookie, a My Generation és a My Way akkor is jó számok, ha hangosabban hallod a körülötted állóktól és a saját torkodból, mint a színpadról. A buli folyamatosságának nem tett jót, hogy a számok között 1-2 perces szünetek voltak, néha Fred Durst profin lelkesítő szövegei, néha pedig a hiphop koncertekre jellemző interlude-ok és skit-ek szakították meg a lendületet.

ueDSC02978.jpg

A koncert előrehaladtával jött az a rész, amit nem nagyon lehetett mire vélni: a banda belekezdett a Master of Puppets c. Metallica-szám középrészébe, majd a GN'R-féle Welcome To The Jungle elejét, végül két Nirvana klasszikus (Heart-Shaped Box, Smells Like Teen Spirit) első felét játszották el egy feldolgozás medleyben. Ilyen szórakoztató célú bulimedley-ket általában azok a bandák csinálnak, akiknek nincs elég erős számuk a saját repertoárjukból, és ezzel akarják feltüzelni a hangulatot. A közönség mindenesetre itt is szerette, de mivel a hangulatra enélkül sem lehetett panasz, semmi szükség nem volt rá. Önirónia nem volt benne, úgyhogy inkább egy jó kis Eat You Alive kellett volna helyette. Az viszont - az indexes beszámolóban írtakkal ellentétben - nem volt, jött viszont a Boiler, majd a George Michael-féle Faith jól ismert Bizkit-verziója.

ueDSC03002.jpg

A csúcspontot egyértelműen a Take a Look Around jelentette, ez a szám kiemelkedik a Limp Bizkit életműből: kevésbé direkt sláger, mint a többi, mégis minden a helyén van benne, és túlzás nélkül állítható, hogy zseniálisan építi be a Mission Impossible mindenki által ismert dallamát az egyébként is jó témába. Erre még a hangzás is egész jól összeállt, bárcsak az egész koncert ilyen lett volna! A Break Stuff is jól esett lezárásnak.

A banda teljesítményét nehéz értékelni: a hangzás elmosta a hangszeres teljesítményt, a lomhán mozgó, de azért a közönségbe egyszer lemerészkedő Fred Durst-nek jobban ment a reppelés, mint az ének, a DJ Skeletor Macbookjából érkező samplerek sokszor voltak túlsúlyban. Ami furcsa volt, hogy a számaikból több energia árad lemezen, mint itt élőben előadva, ez pedig optimális esetben fordítva szokott lenni még az ilyen korú bandáknál is. A közönség viszont hozzáadta és pótolta mindazt az energiát, ami a színpadról hiányzott, így alapvetően jól szórakozott mindenki.


A bejegyzés trackback címe:

https://utolsoejjel.blog.hu/api/trackback/id/tr406339587

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2014.06.19. 09:12:37

voltam az első bpi bulijukon, meg a soproni voltoson.
Ez melyikhez hasonlított?

mtomi · http://utolsoejjel.blog.hu 2014.06.19. 09:20:05

@doggfather: Nagyon jó kérdés, én egyiken sem voltam. Mindenesetre ha szereted a zenéjüket (és a korábbi kommentjeidből tudom, hogy nem veted meg a hiphopot és határterületeit), akkor biztos jól érezted volna magad, mert nem egy gagyi hakni volt, csak nem szólt valami jól.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2014.06.19. 09:36:53

@mtomi: akkor mellé kérdeztem. :D

Az első pesti buli nem volt az igazi, de a soproni fesztiválfellépés nagyon ott volt, mondjuk én nagyon szeretem a fesztiválfellépéseket, főleg a szabadtér miatt.

Bár az utóbbi 5 évben nem hallgattam őket azért sajnálom, hogy kimaradt.