Az Idoru még mindig az egyik kedvenc magyar bandám, pedig az utóbbi években többször tették már próbára a türelmemet gyengén sikerült koncertekkel. (Korábbi Idoru-cikkeink itt.) Most szombaton viszont nem volt nagy kockázat abban, hogy elmentünk a 10. születésnapjuk alkalmából rendezett düreres összejövetelre. Egyrészt azért, mert több ígéretesnek tűnő banda társaságában léptek fel, másrészt pedig mert erre a kivételes alkalomra az eredeti felállást is összehozták, ami garantálta a régi, a csapattól azóta elpártolt rajongók megjelenését és a teltházat is. Így is lett.

Az este folyamán fellépő többi zenekar közül a Till We Drop-ra voltam leginkább kíváncsi. A zenéjüket illetően nem lettem elragadtatva: dalaikban kissé kiszámítható átlaghardcore-t hoznak kevés fantáziával, ez pedig 2013-ban kevésnek tűnik ahhoz, hogy komolyabb áttörést lehessen vele elérni. Ugyanakkor nagyon kellemes meglepetés volt az élőben mutatott teljesítményük, nem is értem, miért nem futottam még eddig bele egyetlen koncertjükbe sem. (Dehogynem tudom, mindig túl korán játszottak a hasonló alkalmakkor.)

1twd1.jpg

Láthatóan sokan csak miattuk jöttek el, teltház tombolta végig a bulijukat, a megfelelő pillanatokban elhelyezett breakdownokra ment a megőrülés rendesen. Volt itt stage diving, bodysurf, minden, ami a jó hangulathoz kell, és nincs annál nagyobb öröm, mint hogy sok fiatal még úgy is ilyen bandákat hallgat, hogy a zenei hipsztermédia nem vesz tudomást a műfajról. Szóval csak így tovább, és tessék még jobb számokat írni!

1twd2.jpg

Ha a Till We Drop zenéjét kissé fantáziátlannak tituláltam, akkor a kisteremben játszó The Last Charge-ra elfogytak a jelzők. Olyannyira klisés volt minden megmozdulásuk, hogy az egyébként rendben lévő hangszeres teljesítmény és az énekes meggyőző hörgőtudása sem mentette meg a koncertjüket a gyors unalomba fulladástól, úgyhogy 5-6 szám után inkább a pultok felé indultunk.

Az éjfél körül színpadra lépő, annak idején külföldön is bizonyító The Idoru már rég nem az a divatos zenei exportcikk, ami egykor volt, utoljára talán éppen itt a Dürerben, négy éve játszottak saját jogon ennyi ember előtt. A Face The Light lemezbemutatója után kivált tagokat hiába pótolták remek zenészekkel, és tettek le az asztalra egy igen erős lemezt, közönségük jelentős részét elvesztették. Most viszont tényleg mindenki itt volt. Facebook oldalukon előre olvasható volt a koncert setlistje, melyet szépen végig is játszottak: először a mostani felállás nyomott le 8 számot Szolga Józsi énekessel az élen, majd jött a régi csapat, mellyel Bödecs András frontemberkedte végig a további 18 dalt, szóval maratoni volt a show. A két fix pont Szalkai Tibor főidoru és a szintén gitáros Big voltak, mellettük az őstagoktól kezdve szinte mindenki felvonult, aki valaha játszott a bandában.

1newd1.jpg

A Newdoru programjából az egészen kiváló In Pieces Again és az önironikus Idoru Must Be Destroyed emelkedett ki, de a Félig szép is jó volt, nem ciki magyarul próbálkozni. Az Oldduru részből pedig a régi nagy slágerek, melyeket kronologikus sorrendben toltak le. Ezek közül a papírformának megfelelően a Shut Your Eyes, to Love, to Live, a When the Morning Comes, a Prison Of Dead, a Refused Day By Day, a Monochrome és a Let’em Pass Away váltotta ki a legnagyobb lelkesedést, de nagy örömömre a Shelter of Empty Souls is elhangzott. Ezek bizony mind hibátlan számok, nem véletlenül repítették messzire a banda szekerét. Viszont sajnos a cucc túl volt vezérelve, rendszeresek voltak a gerjedések, torzulások, melyek a színpadi monitorokból nyilván nem hallatszanak, de számunkra elég zavaróak voltak, szóval a keverőpultos szakemberrel szívesen elbeszélgetnék.

1newd2.jpg

Ezen a koncerten egyébként nem volt nagy pogó, sem stage diving, egy kicsit hiányoltam is a nagyobb aktivitást, de látni kell, hogy az Idoru sosem volt egy Subscribe, a metalcore-nak mindig a metálosabb oldalán mozgott, és bár az új felállással a hardcore külsőségek megerősödtek, zenéjük felépítése változatlanul melodikusabb, és nélkülözi a hc-kliséket. Szemmel láthatóan örültek a népes közönségnek, a főnök-gitáros Szalkai Tibi mosolya végre nem cinikusnak, hanem őszintének tűnt, mégis csak klasszabb dolog jókedvűen játszani, nem igaz? A Bury It All volt az egyetlen szám, amelynél a régi és az aktuális énekes egyszerre volt a színpadon, de enélkül sem kérdés, hogy kettejük közül Józsinak van erőteljesebb és koncertképesebb hangja, Bödecs András éneke hiába szól szépen a lemezeken, élőben mindig erőtlen volt, és ez nem is változott. Ettől még jó volt látni az Olddurut a Kurt Cobainre fazonírozott Andyvel az élen, a közönség végig vevő volt rá, és én is nagyon jól éreztem magam az első sorok valamelyikében, szuper kis reuniont hoztak össze!

1olddu1.jpg

Az Idoru ebben a felállásban ezen az alkalmon kívül még a méltán híres balassagyarmati Rock Táncházban lépett fel a szülinapi miniturné keretében, emellett még Kazincbarcikán valamint Debrecenben fogják bemutatni ezt a produkciót. Aztán ha elmúlt az ünneplés, folytatni kell a jelenlegi felállás építgetését, mert a Fonogram díjakra nem jön be a közönség, de a jó számokra és egyenletes koncertteljesítményre igen. Sok sikert, srácok!

1oldd3.jpg

Telefonos képeink a helyszínen készültek.


A bejegyzés trackback címe:

https://utolsoejjel.blog.hu/api/trackback/id/tr635555795

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.