A dallamos hardcore/punkrock vonalon mozgó, New York-i H2O nem olyan crossover, mint a Dog Eat Dog, nem olyan populáris, mint a Blink-182, nem olyan politikus, mint az Anti-Flag, és nem olyan magyar, mint az újkori Ignite, de ugyanúgy a 90-es évek első felében indultak, mint a felsorolt bandák, és szintén nem csak Amerikában hagytak nyomot a színtér történetében. A műfajban kötelező Vans Warped Tourok mellett Európában is többször turnéztak, hazánkban is jártak már, és bár egy H2O koncert 2013-ban biztosan nem olyan aktuális dolog, mint ha az A Day To Remember látogatott volna el hozzánk, még mindig nagyon menő, és eseményszámba megy a szcénában. Így hát jó mulatságra gyűltek össze a régisulis arcok vasárnap este a Dunánál, és jól is érezték magukat, de ne szaladjunk (ússzunk) ennyire előre!

utDSC04160-cral copy.jpg

A program a debreceni Hanoival kezdődött, de ők a mi szempontunkból a lekésett előzenekar sanyarú sorsára jutottak. A budapesti Idorura már odaértünk, épp a Bury It All dallamai ütötték meg a fülemet, amikor leolvasták a jegyünk vonalkódját. Az Idoru koncertjeiről már többször beszámoltunk (itt és itt), zenéjükkel nem tudnak csalódást okozni. (Egyébként akusztikus duóként is ügyesek, erről videó itt.) Ezúttal a már félig megtelt A38-on annak ellenére is jó koncertet adtak, hogy keveseknek akaródzott előremenni a színpad elé, és ezen a suta lelkesítő szövegek sem sokat segítettek. A tévéfelvételt végző kamerák viszont így is maximális teljesítményre sarkallták a bandát, nagyon egyben voltak, a H2O-ra váró közönséget mégsem mozgatták meg. De nézzük optimistán a dolgot, a pohár félig tele volt, úgyhogy ha így folytatják, néhány évtized múlva talán már nem csak a szakma zenekara lesznek, és nem csak a Fonogram-díjaikkal tudják majd megtölteni a nézőteret. Mi azért továbbra is szeretjük az Idorut, és járunk a koncertjeikre, mert jók.

utDSC04148-crac.jpg

Az őket követő amerikai Nations Afire-ről előzetesen csak annyit tudtunk, hogy új bandáról van szó, és a tagok az Ignite-ból és a Rise Against-ből érkeztek hobbizenélni, csak közben komolyra fordult a dolog. Hát ezek alapján nem pont ilyen zenére számítottam, sokkal lazább, szellősebb volt az anyabandáknál, de legalább nem egy tucathardcore csapattal volt dolgunk. A tagok a szomszédsrác kinézetükkel akár Nickelback számokat is dalolászhatnának, és bár ez nyilván túlzás, a Nations Afire zenéje valóban nem áll távolabb a populáris hardrocktól, mint a klasszikus hc-tól. Nincs is ezzel baj, nem kerestünk, és nem is találtunk hibát a koncertjükben, mely a kb. tíz nagyon hálás rajongó mellett az egyre gyűlő érdeklődőket is kellően lekötötte. A banda szépen betanulta magyarul, hogy "köszönöm szépen", és azt hiszem kellemesebb fogadtatásban volt részük, mint gondolták, legalábbis azt ígérték, hogy nem feledik el a budapesti közönséget, és visszatérnek.

utDSC04150-crac.jpg

A várva várt H2O teljesen a program szerint haladva 22:45-kor lépett színpadra, és a beállásból átmenet nélkül kezdődött a show: a Still Here, Nothing To Prove, Family Tree hármasnál erősebb kezdést pedig el sem lehetett volna képzelni. Látszott, hogy a közönség nagy része csak rájuk várt, hiszen az előzenekaroknál passzív arcok azonnal pogóba és vad stage divingozásba kezdtek, amit mindenki megfelelően tolerált, így kell ezt csinálni.

utDSC04162-cral.jpg

A csordavokálok nagyon jól működtek, nincs is annál jobb, mint teli torokból üvölteni, hogy "me and all my friends we've got nothing to prove, nothing to lose", de a "don't forget your roots" sort is szívből énekelheti minden rendes ember. Úgyhogy hamar teljes lett a derű. Az H2O egy pillanatra sem állt meg, hamar jött a Guilty By Association, a One Life One Chance, majd némi feldolgozás és közönséghergelés után a 1995, aztán a vége felé rövid felkonfot követően a 5 Year Plan. Csupa gyors és hibátlan szám, kellő lendülettel és energiával előadva. Toby Morse énekes hagyta, hogy a mikrofonjába énekeljenek, közben többször emlékeztetett arra, hogy épp öt éve jártak nálunk, valamint felsorolta az összes őket inspiráló bandát, és egyszer circle pitre is buzdított. De a többi tag is nagyon szimpatikusan állt hozzá az egész koncerthez, úgy tűnt, ők is élvezik a dolgot. 

utDSC04173-cral.jpg

Az A38 közönsége meg annyira egyben volt, hogy utoljára talán a 2007-es Ignite koncerten láttam ilyet, bár akkor kicsit többen voltak, most csak szellősen volt teltház. A tökéletes hangzást és az impozáns, de nem tolakodó fényeket már ki sem kell emelni, mert az alap az A38-on, akármilyen műfajról van szó. A ráadással együtt is csak 45-50 perces program természetesen az ellenállhatatlan What Happened című számmal zárult (update: koncertfelvétel itt), melynek során megtelt a színpad sok önjelölt énekessel, mindenkinek jutott egy kis sikerélmény meg másfél másodperc hírnév, mielőtt visszabukfencezett volna a tömegbe. Ezért szép ez a műfaj, és ezért szépek a klubkoncertek. Nem volt még éjfél sem, amire az H2O végleg levonult a színpadról, de ennyi idő alatt is megmutatták, hogy azért a víz az úr!

A fényképek a szerző felvételei.


A bejegyzés trackback címe:

https://utolsoejjel.blog.hu/api/trackback/id/tr545242165

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.