Dvorcsakl a héten az Almáriumban járt, ahol már én is megfordultam, és ha már igen, volt olyan kedves, hogy ezt egy vendégpostban meg is örökítse. Fogadjátok sok szeretettel! (speed)

Régóta terveben volt, hogy beugrik a sznobfaktor, s mivel szeretek enni, jót enni, meg úgy egyébként is érdekel a gasztronómiánk az a része, ami nem rántotthúsból és sajtostésztából áll, egyszóval hogy meglátogatok egy „modern“ eledelellátási műintézményt. Ez persze idő és pénz kérdés, de kapóra jött egy igen tisztelt futótársam ajánlása, mely a munkahelyemhez rettentően közeli, számomra mégis ismeretlen Almárium Bisztróra (http://www.almariumbisztro.hu) vonatkozott.

A bisztró ugyebár már nem AZ a bisztró, hanem egy igen felkapott, minőségi, de még megfizethető ételeket kínáló egység. Az Almárium is ilyen, azzal kiegészítve, hogy kizárólag kézműves magyar termékeket forgalmaz, illetve használ alapanyagként ételeihez, italaihoz - idézet a weboldalukról. Vagyis Coca-Cola nincs. Ebbe a kérdésbe egyébként bele is futottam, bár a látogatás előtt elolvastam a weboldalukat. Sebaj.

A héten, rövid önmarcangolás után, miszerint a szokásos sültkolbász a hentesnél kontra kínai a kínainál kérdést eldöntsem, döntöttem: bár nem egyedül terveztem, de egyedül tettem meg az első lépést, majd a többit az Almárium irányába.

Speed barátom kérésére néhány sor a tapasztalatokról. Speed utólag szólt, kért meg, hogy írjak, így látogatásomkor nem figyeltem a részletekre, tehát ezen sorok nem egy gasztroblogger tollából valók, hanem egy egyszerű, kíváncsi emberkéjéből. Mondjuk, ha előre szól, akkor is ez lenne, hisz nem vagyok gasztroblogger – sem.

A hely se nem nagy, se nem kicsi, egy szuterén jellegű helyiségben van, ugyanakkor van terasza is.  Benn, így visszaemlékezve kb. 40 ember tud egyszerre leülni.

Én a heti menüt előre megnéztem, így felkészülve, bár – mivel egyedül „kellett“ mennem – kissé megilletődve foglaltam helyet.

A választásom az alábbi ételsorra esett: mentás zöldborsókrémleves tejhabbal, pontyburger kapros-joghurtos uborka majonézzel és BBQ szósszal, hozzá sültkrumpli, a végén pedig rebarbara crumble bourbon vanília fagylalttal. Kísérőnek pedig - az említett Coca-Colás égés után – meggyszörp.  

Kezdjük a végéről: a szörpöt hosszabb megbeszélés előzte meg. Amit először kértem, arra konkrétan megmondta a pultos/pincérlány, hogy ne kérjem, nem jó. Amit ő ajánlott, az pedig savanyú ízvilágú volt, így a maradt a meggyszörp.  

Akkor előlről: leves. Nos. Én nem eszem meg a zöldborsófőzeléket. A zöldborsó levest sem. Zöldbordókrémelevest pedig még nem ettem. Lehet, hogy ezek után sem fogok. Ha csak nem olyan lesz, mint itt. Nekem ugyan nem volt elég mentás, viszont nagyon kellemes volt, nem voltak benne erős ízek, így erős zöldborsó íz sem. A tetején a tejhab inkább csak provizórikus jelleggel jelent meg.  A tálalás az, amit vártam: hagyományos átmérőjű fehér tányér, rendkívül széles peremmel, ugyanakkor még sem volt kevés az adag.

Pontyburger. Kaprot nem eszem. Sem kapros túrós sütiben, sem tökfőzelékben. Vagyis nem eszem kapros túrós sütit és tökfőzeléket. Így kérésemre a kapros-joghurtos uborka majonéz kimaradt. A burger szerintem egy sima egyszerű bolti cipő, nem túl bőségesen megpakolva. Némi zöldség (talán uborka, paprika), és egy ízletes, finom, számomra újdonságként ható ízű, méretes husi. Na jó, a méret nem vetekszik a Sunny Diner hambijának felszerelésével, de panaszra nem volt okom. A családban egyedül én eszem halat, így ritkán jutok hozzá. Elsősorban a tengeri halakat preferálom, a ponyt viszont úgy tudom, nem tengeri. De ettől még jó volt, nagyon is, cseppet sem bántam meg a választást, különleges, szokatlan, király. Nem összevethető egy Fishmac-kel. Szerencsére. Az biztos, hogy nem tudom, mi a menő egy bisztróban, de én szégyentelenül a kezeimbe kapva toltam be a burgert. A sültkrumpli viszont  minőségben nem illett a táncrendbe. Sima mirelit zigzag-ra tippelnék, mely sótlan, ízetlen volt.

És a végére jött az, amitől elaléltam. Hát ez a crumble dolog a vénámba vágott, elkapott, rabul ejtett. Nekem találták ki. Ugyan a bourbon szót nem tudom hova rakni az összetevők közé, hisz az egy szál gombóc (szálgombóc) vanília fagyin nem éreztem beütését, bár azon vártam. A crumble, magyarosítva morzsasüti. A rebarbarával most sem sikerült igazán megismerkedem – eddig is csak ásványvízben találkoztunk – mivel nem volt semmi szokatlan íz. Édeskés, ropogós, darabos, ugyanakkor picit zselés hatás, ami a morzsává avanszált tészta és a gyümölcs fenséges keveréke volt, tetején a magában, lényegében öncélúan ácsorgó fagyigomboccal. Crumblet minden magyar háztartásba!

A szörp egyszerű és finom volt. Egyszerű az én Piroska szörphöz (meg régebben a Szobi szörphöz) szokott, cukorimádó ízlelőbimbóimnak. Nem rossz, de nem tet rám mély benyomást. A célnak megfelelt: oltotta szomjam.  

Kiszolgálás: a szörpért menetközben újra szólnom kellett, mert elfelejtődött, illetve, mivel egy félig leszedett asztalhoz ültem, szalvétát is kérnem kellett.  

Ár: kitekintésem a szokott mederből netto (jatt nélkül számolva) 2200 jó magyar pénzembe került. Ez sok vagy kevés? Ha egy mekikajával vetem össze, akkor sok. Ha a kapott ételsort nézem, akkor nem. Állambácsi által szponzorált pénztárcám sajnos nem engedi, hogy rendszeresen járjak bisztrókba, de most azt mondom, havonta egyszer meg kell hogy engedjem magamnak. Főleg, ha már maga az étlap is beindítja gyomornedveim.  

És ha beledöglök is, egyszer rávetem magam egy degusztációs menüre. Lehet, hogy épp az Almáriumban.


A bejegyzés trackback címe:

https://utolsoejjel.blog.hu/api/trackback/id/tr714525718

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.