Pénteken tartotta a Hangmás harmadik lemeze, a jól eltalált című Ragadozó bemutatóját a Merlinben, és ügyesen meg is promotálták az eseményt: amellett, hogy a Recorder blog teljesen mögéjük állt (reméljük nem szó szerint), a zenekar a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) hallgatóival kooperálva kisebb installációkból álló kiállítást (weblap itt) is szervezett a helyszínre. Ez mindenesetre megdobhatta az érdeklődők számát, mert a közönségben számos, művészpalántának öltözött szomorú szemű lányt (nem szamurájt) fedeztünk fel, akiknek homlokára volt égetve a MOME-s diákigazolvány.

Így tehát kissé meglepő módon teltház várta a Hangmást, de ne rohanjunk ennyire előre, mivel előzenekarok is voltak, közben pedig az előtérben végig olyan méretű vizualizáció ment, amilyet még nemigen láttunk: a mintegy 30 méter hosszú falra 4-5 projektor vetített illesztési hibáktól mentes egységes mozgóképet, igen impozáns és emlékezetes volt a látvány.

A koncertteremben az a Haunebu melegítette a terepet, melynek énekese a coollistás Veszéjes Áron, de egyéb tagjai közül Bajor Ádám és Kolozsi Péter a zenében sem nyeretlen kétévesek. A tagok relatív ismertsége ellenére - leszámítva egy balul sikerült index-cikket - a banda körül nincs mesterséges médiahype, így máris sokkal szimpatikusabbak, mint a szarból várat építő Kolin. A párhuzam egyébként csak a coollist tagság alapján adja magát, hiszen a Haunebu nem álbuzizenét játszik, hanem súlyos stonerrockot a legjobb és legkevésbé parodisztikus fajtából. Nekem kedvemre való az ilyen súlyos tekerés, stúdióban és élőben is jól tud szólni, és a Haunebu esetében a színpadi megjelenés is hozza magát. Ez az a fajta zene, aminek hallgatása közben tudatmódosító szerek nélkül is másodpercenként váltakozva érezhetjük magunkat a 70-es, a 80-as, a 90-es években és persze a jelenben is. Hazánkban valószínűleg nincsenek sikerre ítélve, ez a közönség mérsékelt tetszésnyilvánításából is látszott a koncerten, de az ilyen örömzene élvezetéhez nem kötelező a fülledt teltház, és otthon is megéri belehallgatni itt.

Őket az osztrák The Happy Kids követte, akik kb. annyiban különböztek csak a szintén fiúlányduó, de jóval ismertebb angol The Ting Tings-től, hogy mindkét tagjuk sokkal rondább (nyilván, hisz osztrákok), és a srác még dobon sem próbálkozik, csak egy telefonformájú mikrofonba nyekereg a zenei alapok kezelgetése mellett. A performansz is csak annyira volt élő, mint a The Ting Tings a VOLT-on, az éneken kívül csak némi gitárprüntyögés volt független az előre elkészített zenei alapoktól. De mivel a számaik abszolút táncolhatóak voltak, elég sok MOME-s lány mozgott rájuk, de nekünk nem volt egy maradandó élmény, az újdonság erejével pedig főleg nem hatott. 

Ezt követően, mint már említettem, megtelt a terem, és színpadra lépett az Interpol és az Editors legjobb hazai tanítványa, a Hangmás: szólt a táncolható alapú, feszes, magát komolyan vevő indie, a zakóból ingujjra vetkőzött frontember, Minda Endre túlzásoktól sem mentes, de kétségkívül szuggesztív jelenléte sokat hozzátett az összképhez. Jól szóltak, mindenki tette a dolgát, az énekes végig eksztázisban pörgött, a dob, a gitárok és még a billentyűfutamok is a helyükön voltak, csak hát egyvalami hiányzott a nagy elődökhöz képest: egy ilyen nem túlzottan összetett, hatásvadász zenei produkcióhoz elengedhetetlen volna 4-5 azonnal megjegyezhető hiperszuper instant sláger. Ilyen potenciállal a Hangmás sajnos nem rendelkezik. Voltak jobb és kevésbé jobb számok mindhárom lemezről, sötét hangulatukat tekintve a Ragadozó frissen bemutatott dalai sem lógtak ki a sorból. (Érdekes módon a magyar nyelvű számok jobban működtek, és nekem az angol és magyar szövegek számon belüli váltakozásával sem volt bajom, ez ízlés és befogadás kérdése.) A közönség az elvárhatónál is hálásabb és lelkesebb volt, mi szintén jól éreztük magunkat, repített a hangulat, de mégsem jött át olyan átütő tehetség, ami a Hangmást az átlag gitárpop fölé emelné. Akkor már inkább az EZ Basic vagy ha a magyar indie műfaj egészét tekintjük, akkor egyértelműen az Amber Smith. A Hangmás ezzel együtt profi koncertzenekar, tehát hibázni nem lehet vele. Azt nem tudom, hány embernek lesz éppen ez a legkedvencebb bandája, nekem biztos nem, de azt sem hiszem, hogy utoljára néztem meg őket.

Kb. éjjel 1-kor zárt a főprogram, ezután viszont jött a hasonló bulikon már megszokott Tesco Disco, és pakolgatta a műfajba illő legjobb számokat: ment a klasszikusok közül a Mr. Brightside és a Song To Say Goodbye, de táncolhattunk az Is Tropical új számára és a Wombats Techno Fan-jére is, nem is mentünk haza 3 előtt. Hiába, még mindig a Tesco Disco az ország legjobb bulija. Csak a 4Bro közönsége meg ne tudja…

A gyenge minőségű képeink a helyszínen készültek.


A bejegyzés trackback címe:

https://utolsoejjel.blog.hu/api/trackback/id/tr923300936

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.