A napokban megjelent Metallica maxi, az All Nightmare Long apropóján közlünk írást a Metallica szeptember óta kapható, Death Magnetic című albumáról, mivel ősszel ellógtuk a dolgot. De most - egy kis visszatekintéssel körítve - bepótoljuk elmaradásunkat!

A Metallica a 80-as években alapozta meg a hírnevét. Elkészített három klasszikus és már akkoriban kedvezően fogadott thrashmetál albumot, majd 1988-ban letette a műfaj alapkövét: a komplex, fifikás, a korábbi lemezekre jellemző ősdühöt agyafúrt riffkompozíciókba és 7-10 perces számokba átmentő ...And Justice For All albumot.

A thrashriffek közé beszűkült régi rajongók számára ezzel az albummal lezárult a Metallica története, a zenekar ezt követő, újabb útjait ők már nem tudták megérteni és megbocsátani.

Azért az 1991-es, grandiózus metálslágereket és a Nothing Else Matters című, a Sláger rádióban is fel-feltűnő balladát tartalmazó, cím nélüli ún. Fekete Albumot még kitörő lelkesedéssel fogadta a metálhívők nagy része. A Metallica ekkor vált megkérdőjelezhetetlen szupersztárrá, és a mainstream piacon is a Guns N' Roseshoz hasonló sikereket könyvelhetett el. A minden szempontból sikeres lemez után a banda végigkoncertezte a világot, és az ezt megörökítő kiadványok arról tanúskodnak, hogy a Metallica ekkor volt karrierje csúcsán mind alkotói, mind előadói szempontból.

Új album viszont csak 1996-ban jelent meg tőlük, amikor is a thrashez való visszatérést illetve a Fekete Album folytatását váró, kiéhezett közönséget nagy meglepetés érte: a hihetetlenül igényes, letisztult rockzenét tartalmazó Load mindennek volt nevezhető, csak metállemeznek nem. A Nick Cave-es témák, countrys beütések, elszállós szólók alatt ugyan ott zakatoltak James Hetfield mással össze nem téveszthető riffjei és Lars Ulrich megbízhatóan erős középtempói, a Metallica régi rajongói közül csak keveseknek volt fülük hozzá. (E sorok írója az első sokkon túlesve, némileg szélesebb zenei ízlés birtokában hamar szívébe zárta a Load-ot is. És akarta továbbra is a régi Kill 'Em All hangjaira megölni tanárait...)

A következő években a Metallica kiadványai ugyan szép kereskedelmi sikereket hoztak, de már nem hozták igazán lázba a világot: a Load idején született, de inkább maxik b-oldalára kívánkozó számokból álló Reload (1997), a feldolgozásalbum Garage Inc. (1998), az Apocalyptica ötletét lenyúló szimfonikus rockkoncert-felvétel S&M (1999) és a Mission impossible 2 filmzenéjéhez írt I Dissappear (2000) után a banda fennállása második nagy válságát élte át (az első 1986-ra, a banda egyik géniusza, a basszusgitáros-dalszerző Cliff Burton buszbaleset okozta halálát követő időszakra tehető).

A zenekar a Napster ellen indított pere kapcsán összeveszett a zeneletöltőkkel (gyakorlatilag minden potenciális fiatal hallgatójával), a frontember James Hetfield alkololbeteg lett, a basszista Jason Newsted (Burton utódja) kilépett a zenekarból, és a folytatás is erősen kérdésessé vált. 2003-ra végül Hetfield és a Metallica legyőzte önmagát és basszusgitáros nélkül felvette a gyötrelmeiket megörökítő, a mélyponton kérelhetetlen keménységgel felülemelkedő gyűlöletalbumot, a St. Angert. A címadó dalt szanaszét játszották a zenetévék, de a zúzáshoz való visszatérés tényén kívül nem sok mindennek örülhettek a zenakar kedvelői: a riffekből és mantrázott szövegekből összeloopolt, garázshangzású, ráadásul gitárszólók nélküli lemez kevesek tetszését nyerte el. De mindenki máig egyetért abban, hogy a St. Angerre szükség volt ahhoz, hogy a zenekar ismét rátaláljon önmagára, és feltöltődve folytathassa tevékenységét. (Egyébként a St. Anger bizonyos élethelyzetekben remekül hallgatható, tökéletes gyűlöletlemez, nekem semmi bajom vele.)

Ezután A Metallica a fiatalabb generációhoz tartozó új bőgőssel, Robert Trujillóval felállva ismét kezdett hasonlítani korábbi önmagához, Hetfield is egyre kevésbé festett úgy a színpadon, mint egy rossz bőrben lévő alkesz, 2006-ban pedig már újra tisztességes koncerteket adtak a klaszikus lemez, Master Of Puppets 20 éves évfordulójára.

Idén aztán elkészült a Death Magnetic, melynek munkálatait a missionmetallica.com oldalon lehetett követni, és a zenekar a Justice és a fekete album közti "missing link" megtalálását és egy újabb kemény metálmű megalkotását ígérte. Mint az ilyen vállalkozások többsége, természetesen ez sem sikerülhetett maradéktalanul.

A múltba való visszatérés szándéka ugyanis kockázatos: még remekül sikerült dolgokat is mesterkéltté tehet. Ez történt a Death Magnetic esetében is, az embernek mégsincs rossz érzése a lemezzel kapcsolatban.

A Justice albumhoz hasonlóan hosszú, 7 perc fölötti thrashszámok nem lettek rosszak, viszont mégsem az igaziak - de csak ahhoz képest nem azok, ami a Metallica szempontjából a saját maguk által felépített etalonnak számít a műfajban. A számok újra kemények és kidolgozottak, sok a fogós, jól eltalált téma, de gyakran hiányzik a hosszúra nyújtott tételekből az egymást követő riffek organikus építkezése, ami korábban az igazi erősségük volt. Egy-egy szám esetében tényleg úgy érzi az ember, hogy csak azért lett olyan hosszú, mert ilyen hosszúra kellett csinálni, így a perceken át tartó, öncélúnak tűnő riffelgetés bizony néha unalomba fullad. Néha. Mert azért vannak remek számok is a lemezen: az első három rögtön odaver, a maxira is másolt All Nightmare Long egész hosszában kiváló, a záró My Apocalipse pedig újra erölködés nélkül zúz őrült tempóban, igazi speed metál.

A többi 5 dal is tisztességes munka: a szövegek megfelelően erősek, a riffek továbbra is hirdetik Hetfield dalszerzői zsenialitását, a tekerős szólók sem rosszak. Mégis túl hosszúnak tűnik az album játékideje. Kritikusi közhely, de a kevesebb több lett volna, a végére még a Sepulturán és Panterán edződött hallgatónak is belefájdulhat a feje ennyi tömény és ütemváltogatós keménységbe.

Mindezzel együtt a lemeznek ott van a helye 2008 legjobb albumai között, és a Metallica életművén belül is egy újabb fontos állomás - legfőképp azért, mert a banda és közönsége újra egymásra talált általa. Ennek igazolására elég megnézni a hivatalos honlapról letölthető koncertfelvételeket a World Magnetic Tourról, mely talán majd hazánkat is érinti valamikor. Ha már egyszer Bécs nem a miénk.


A bejegyzés trackback címe:

https://utolsoejjel.blog.hu/api/trackback/id/tr11174651

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

azzlem 2009.01.03. 22:02:37

tulzas lenne azt allitani, hogy az uj basszer fiatalabb generaciohoz tartozik; trujillo es ulrich kozott nincs 1 ev korkulonbseg sem