Kezd esteledni, és a fájdalom pedig visszatérni. Mindig este, nyolc óra körül van ez, hiába próbálom kitolni azzal, hogy később veszem be a gyógyszert, nem. A következő lövés csak este tízkor lesz, úgyhogy addig valahogy ki kellene bírni. Szobatársam, a külföldi már megint elaludt, mondjuk ez is jó, nem dumál itt valami idegen elbaszott nyelven. Egy újabb éjszaka a kórházban. 

Tudom, ha az ablakhoz lépnék, a hatodikról már jó kilátásom lenne. Tavaszodik, de azért a sötétedés mostanra már előtör, és beteríti a lenyugvó nap vörös sugarai által határolt eget. Az üvegfolyosó a szobák előtt kivilágosodik, mit sem segít a függöny ezen. Metsző, langyos neonfény önti el az amúgy sötét szobákat is; az automatizált kapcsolás gyönyöre. Nem kell kinéznem, anélkül is tudom, tőlünk jobbra kettővel a rendőr ott ül, fülhallgató, pisztolytáska, 16 óra ébrenlét. Nem rám vigyáz, és mégis. 

A külföldi felébred. Szokásos esti rituálénk következik, a filmnézés. Tévére nem futja az épületben, így az autóból kiszerelt dupla dvd-lejátszót osztjuk el, és betesszük az aktuális darabolós horror legújabb részét. A külföldi készlete olyan, mintha felvásárolta volna a Boráros tér összes illegális dvd-t tartalmazó bőröndjeit. Morálisan megkérdőjelezhető, Hollywood zokog, de jelen esetben priceless. 

A film véget ér, fájdalomcsillapító megérkezik. A nővér nem túl kedves, mondjuk ennyi pénzért én sem lennék az egy huszonnégy órázás után. Bogyó le, láz fel, a külföldi pedig rövid pravoszláv drótnélküli diskurzusa után elfogyasztja ötödik infúzióját, és nyugovóra tér. Az éjszaka tagadhatatlanul beköszöntött. 

Amikor még hajnali egykor sem tudtam aludni, gondoltam bepróbálok egy kis altatót. Amikor kiléptem a szoba másik oldalán lévő nagyfolyosóra, a világítás majdhogynem visszalökött. A folyosó üres volt, a lobbi szintén. A pulthoz fáradtam, és próbáltam valami leejtőt kérni, de elhajtottak, csak láz és pokoli fájdalmak kezelésében tudtak volna hathatós tanácsot nyújtani. Visszasomfordáltam a szobába, ez az éjszaka sem az enyém. Semelyik sem volt az. 

Úgy éreztem egyedül vagyok, mindig is úgy voltam. A nappalok még kibírhatóak, ott az ember elszundít, újságot olvas, ki tudja zárni a külvilágot a napsütés segítségével. Az éjszaka más. Ott rádtör mindaz, amit nappal magadba fojtottál, és elég nagy kibaszás, de kétszeresen tör rád. A neon balról pedig örökké erre emlékeztetett. Talán csak a könyörgés segít...? 

Arra riadtam, hogy a hajnali osztag megérkezett. Fél hat van, és a narancs golyó kezdi áttörni a sötétség birodalmát. Ez a kedvenc részem. Láz le, bogyó most nincs, de a folyosóra megyek. A neon ugyanúgy világít, de mindketten tudjuk, hogy az ideje hamarosan lejár. A hatodikról már jó kilátás van, az ablakhoz lépek. A rendőr még mindig ott (ugyanaz? vagy egy másik?), fülhallgató, pisztolytáska, Isten tudja hány óra ébrenlét. Biccentek neki, ő fáradtan vissza. Rám vigyáz, és mégsem. 

A Nap felbukkan, én pedig riddicki örömmel fogadom. Nincs is szebb látvány ennél, amikor a múzeumok, és a Kert fénybe borul. Nem sok idő, észnél kell lenni, ha valaki el akarja kapni, de ahogy mondtam korábban: megfizethetetlen. Negyed óra elteltével Nap fel, neon le. Jönnek reggel, ismét jönnek, én pedig megpróbálom palástolni az elkeseredettséget, és a magányt. Hiszen nemsokára hazamehetek. Ugye...?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.