Nemrégiben elhatároztam, hogy elkezdek fiatal, kortárs íróktól olvasni, hogy legyen valami képem a mai, magyar irodalomról is. Az első könyv, amit a listáról kihúzhatok a címben említett kötet, melyet már nem is tudom mi alapján választottam. 

A könyv két főszereplője Valdemars és Sveto, akik egy képzelt Kelet-Európai kisvárosban tengetik nyomorultnak mondható életüket. Hogy melyikben, az lényegtelen, és szemmel láthatólag az író sem érezte fontosnak ezt nevesíteni, hiszen bár néhol konkrétan megnevez földrajzi helyeket, popkulturális dolgokat; mindezek ellenére semmi olyan nincs benne, ami komolyabb támpontot adhat. Egyedül az időbeni elhelyezést segíti mindez - habár a történetnek a lényegi mondanivalója igazából nincs is időhöz kötve. 

A két főszereplőnél tartottunk. Valdemars újságíró, megélhetés, lakás kipipálva, betevő falat úgyszintén. Ami nem, az a lelki béke, tekintve hogy nagyapja igen erősen haldoklik; sőt, mi több, első számú főszereplőnk még kötődik is hozzá, méghozzá nem is kicsit.

Másik főszereplőnk, Sveto, egy nyomorult kis könyvesboltban eladó, ingázó, és körülbelül ugyanúgy viseli a maga keresztjét, mint barátja. Mindez legfőképp kettejük diskurzusaiból derül ki, hiszen ez teszi ki a könyv nagy részét is. Általában a kocsmában jönnek össze, ami kábé hasonló távolságban -közelségben- van mindkettőjüknek. Ezeket, és az amúgy igen destruktív jeleneteket annyira áthatja a cigi és a pia, és aki megfordult már kettőnél többször kocsmában, annak szinte maga előtt lebegnek a jelenetek: megjelenítésből jeles. 

Szinte kézzelfogható az a kilátástalanság is, ami kettejüket övezi, és noha próbálnának belőle kitörni, ez egyiküknek sem sikerül. Hiába van egyik oldalról egy barátnő (csak minek?), másik részről vágy a disszidálásra; valójában tudjuk, hogy ameddig nem történik velük valami drasztikus, addig semmi változás sem lesz. Kérdés, hogy ez eljön-e valaha. 

A könyv végére megtudjuk a választ: eljön. Nem akarok semmit sem elárulni a sztoriból, de valójában itt fordult át a kötet megítélése is pozitívba, mégpedig Valdemars mondhatjuk „negatív katarzisával". Az utolsó oldalakon egy akkora mértékű önpusztítás és ámokfutás veszi tragikus véggel kecsegtető kezdetét, amitől minden jobb érzésű embernek elmegy a kedve az egész élettől. Nem tudom, hogy az írónak ebből mennyi (az amúgy borítón jelzett, és elég erősen érezhető) önéletrajzi élménye, de annyi bizonyos, hogy hihetetlenül intenzíven megrajzolt események ezek.  

Amint említettem is, a könyv egészében pozitív élményként maradt meg bennem, amúgy pedig nem egy hosszú olvasmány, a maga  160 oldalával egy lazább vasárnapi délután alatt ki is végezhető mű. Annyi biztos, hogy az író másik két művét is igyekszem majd mihamarabb beszerezni, de ezzel a könyvvel a kortárs magyar irodalommal való kapcsolatom igen jól indult.


A bejegyzés trackback címe:

https://utolsoejjel.blog.hu/api/trackback/id/tr351174556

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.