Amikor 2014-es visszatérésük idején írtam a Hiperkarmáról, igazán biztató volt minden, de azért kevesen mertek volna fogadni arra, hogy Bérczesi Robit sikerül több évig konzerválni színpadképes állapotában. Ehhez képest most is itt vannak, és bár történtek változások a felállásban és külsőre is, a színpadi produkció szerencsére ugyanúgy magával ragadó maradt.

hk1.jpg

A 2016. július 9-i parkos koncerten ennél ideálisabb körülmények nemigen lehettek volna, a kellemesen meleg, de nem kánikulai idő, a lemenő nap sugarai és a nyár még elmúlásba nem fordult hangulata együttesen jó hatással voltak mindenkire. Az előzenekarként csaknem egy órát kapó Margaret Island zenekart most először láttam élőben, és bár a rádiós teljesítményt kifogástalanul hozták, ahhoz hozzátenni nem nagyon tudtak. A töltelék feldolgozások kínosan fölöslegesnek hatottak, talán érdemesebb lett volna a saját dalaikra koncentrálva kevesebbet játszani. Itthon egyedi a csapat hangzása, és őket nem lehet a kispálklón váddal sem illetni. Már csak folytatniuk kell a slágergyártást, és akkor erősebb tartalommal is megtelhet egy Margaret Island koncert.

A Hiperkarma parkos koncertje EP-bemutató is volt egyben. Bérczesi elmondta korábban, hogy már nem hisz sem az album terjedelemben, sem a fizikai formátumban, és ez volt az első alkalom, hogy lemez nélkül jelentek meg új Hiperkarma számok, kizárólag az interneten. A koncert első felében azonban a már ismert szerzeményeket vezették elő. A dobok mögött már nem Frenk ült, de utódja játéka láttán senkinek sem lehetett hiányérzete, sőt, egyedi díszítések is megjelentek a dobjátékban a precíz alapok hibátlan szállítása mellett. Az ismét lefogyott Bérczesi Robi hátrakötött hosszú hajával külsőre a régi időkre emlékeztetett, de sajnos a felkonfjai is, ugyanis ezek megint nagyon indiszponáltra és feltűnően zavarodottra sikeredtek. Mindez nem látszott meg az énekes és hangszeres teljesítményén, e tekintetben hibátlant nyújtott, akárcsak a Hiperkarma hőskorában.

Jó volt látni, hogy a 2014-es Konyharegény dalait is egy emberként énekelte a közönség, egyáltalán nem a töltelékszám szerepét töltötték be ezek sem. Aztán a koncert felénél Bérczesi felkonferálta az egyik új számukat, a Délibábot, ami zenei világát tekintve a Konyharegény egyik darabja is lehetett volna. A másik új szám, a Szóbaszó viszont kifejezetten gyengének hatott minden tekintetben, és mivel ezt az Amondó mellett kissé fölösleges és hosszúra nyújtott Mitévő előzte meg, a koncert a záró Lidocain előtt kicsit leült. Ez a gyengébb időszak azonban összesen 10 percig tartott a bő másfél órából, a maradék időre egyáltalán nem lehetett panasz. Még úgy sem, hogy Bérczesi néhány szám erejéig a színpadra szólított két teljesen fölösleges vokalista lányt is, már megijedtem, hogy a Knockin On Heavens Doort fogják előadni, de szerencsére erről nem volt szó. A hangulati csúcspont ezúttal talán a Királyok, síelők alatt következett be, pedig hátravolt még az Amondó, a Felejtő és a Zöldpardon is, amelyekkel szintén nem lehet hibázni. Ki kell emelni a tökéletes hangzást, ami a korábbi években még nem nagyon volt a Park sajátja, de mostanra jelentős előrelépés történt e tekintetben.

hk3.jpg
Bátor, de nagyon fontos húzás volt, hogy néhány szám élő verziójába új csavarok, átvezetések kerültek, és az évtizedes rutint elhagyva képesek voltak változtatni egyes élőben megszokott fordulatokon, Hiperkarma-kliséken. Végre elmaradt a már igen unalmas haddfőzekmamagamnakos kiállás, megjelentek viszont újabb rövid jamtémák, és a Kérdőjelhez átmenet nélkül hozzátoldott Felejtő is szuper megoldás volt. Kellenek ezek ahhoz, hogy egy produkció ne tűnjön éveken át rutinból megoldottnak, és mivel nem vitték túlzásba a módosításokat, tényleg csak frissebb lett tőlük néhány szám, az eredeti hangulatuk mégsem szenvedett csorbát.

A 2000-es években mi úgy jártunk Hiperkarmára, hogy a színpadkép meglehetősen puritán volt, legfeljebb a bandatagok voltak halloweenra festve, és a dalok így is működtek, mint a magyar reformok. Vagy még jobban. 2016-ra viszont már kivetítés dukál, és szerencsére ez is nagyon jól sikerült. Hol vannak már a nyolckeres westbalkános Deck Attack-bulik, ahol először láttam hasonló vizuálokat. Azóta a technikai fejlődés mindezt sokkal jobb minőségben teszi lehetővé, és ha megfelelő kreativitás is társul mellé, és nem lőnek túl az arányokon, akkor bekövetkezhet az a csoda, ami a Hiperkarmának is sikerült: a ledfalon futó mini klipek hozzátettek ahhoz is, amihez úgy hittem, már nem lehet semmit hozzátenni.

hk2.jpg
És hát a közönségről is csak jókat lehet mondani. Mostanra már ki lehet jelenteni, hogy a Hiperkarma azon kevés magyar zenekarok egyike, amelyek legalább két generáció számára váltak meghatározóvá. Ezt a nagy öregek mellett talán csak a Kispál mondhatja el magáról, de ők már levonultak a pályáról. A Hiperkarma viszont ma is képes élőben is egyaránt hatni a 30-asokra, akik a legendás két lemez idején rendre megtöltötték a Gödört és a ZP-t, és a mai tizenévesekre is, az első sorokban ugyanis zömmel őket lehetett látni. Bizony, Bérczesi számai időtlenek, és a mai fiatalok számára is fontos jelentést hordozhatnak az élet dolgairól. Nagyon remélem, hogy a Hiperkarma koncerten tomboló tinik számára tényleg hasonló jelentőséggel bír a Hiperkarma, mint nekünk annak idején, és nem csak buliztak egyet a ritmusos zenékre, mintha csak egy Wellhello vagy Halott Pénz koncerten lettek volna. De ezt a verziót szinte biztosan elvethetjük, hiszen a Hiperkarma zenéjének és dalszövegeinek az elegye ugyanolyan erővel tör utat magának 2016-ban is, mint korábban. És ez még sokáig így lehet.

Fotók: Utolsó éjjel blog


A bejegyzés trackback címe:

http://utolsoejjel.blog.hu/api/trackback/id/tr488877744

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.